S. Szabó Márta*

 

„A ZENETANÍTÁS A GYEREKÉRT,

A NÖVENDÉKÉRT TÖRTÉNIK”

 

A rendelkezésemre álló idő alatt két témáról szeretnék szólni. Először az iskola szerepével, változó funkcióival kapcsolatos gondolataimat szeretném megosztani Önökkel, majd – a konferencia előzetes kérdésfelvetéseiben is szereplő, – a zenei szakképzési folyamat egyik neuralgikus pontjáról, a zenei érettségi vizsgák hiányáról, illetve az OKJ-s vizsgák szakmai kérdéseiről szeretnék beszélni.

 

I.

 

Nemrégiben olvastam, hogy egy kémiatanári konferencián az egyik előadó – neves kémiaprofesszor – a következő kijelentést tette: „Kedves kollégák, vegyük tudomásul, hogy nem kémiát tanítunk, hanem gyereket!”  Néha úgy érzem, mi is elfelejtjük, hogy a zenetanítás – bármilyen oktatási szinten és iskolatípusban folyik is – a gyerekért, a növendékért történik, mindaz a kulturális érték, amit a zenei órákon tanítunk, a készségfejlesztésnek és a lelki gyarapodásnak ez a speciális lehetősége a gyerekeket, növendékeinket kell, hogy gazdagítsa.

          Ehhez azonban a jól felkészült, magas zenei szaktudású és karizmatikus egyéniségű tanár mellett erős iskolára is szükség van. Nagyot változott az utóbbi évtizedekben az iskola és rögtön hadd tegyem hozzá: nem előnyére! Sokunk közös véleménye: drámai módon fogy az iskola ereje, legtöbb funkciójában. Erős iskolára lenne szüksége diáknak, tanárnak, szülőnek, az egész társadalomnak ahhoz, hogy neveléssé teljesedhessen benne az oktatás, hogy nyugodt, biztonságot adó légkörben alapozódjék meg és fejlesztődjék a fiatalok tehetsége, ismerete a világról, fejlődjön erkölcsi érzéke, a másokhoz és önmagukhoz való viszonyulása — sorolhatnám tovább mindazt a feladatot, mely az iskola feladata, mióta csak létezik.

          Az iskola erejének fogyatkozását mutatja az is, hogy sok a zaj és a nyugtalanság az iskola körül. Ez valóságosan és átvitt értelemben is igaz. Zajos és nyugtalan az iskola szerkezetére, működésére és belső tartalmára vonatkozóan is. A kiérleletlen, nem eléggé körültekintően megtervezett változtatások következményeit hosszú távon viseli az iskola, legyen az képzési időre, tantárgyszerkezetre, óraszámokra, vizsgarendszerre vonatkozó ötlet megvalósítása.

          A nyugodt és jótékonyan csendes iskola megteremtésének feltételei jelentősen megnehezedtek az utóbbi időben. A kisebb intézmények a fennmaradásukért, a nagyobbak a fenntarthatóságukért küzdenek. A jogi, gazdasági és adminisztrációs feladatok teljesítése épp a legfontosabbtól, az iskola szakmai munkájának gondos és megnyugtató vitelétől vonhatja el erejét. Hiszen az iskolának elsősorban a diákra kellene figyelnie, már a kezdetektől: pl. hogy jót tesz-e vele, ha felveszi? Ha ugyanis olyan gyerek kerül egy speciális képzésbe – mint amilyen például a zeneművészeti szakközépiskolai képzés –, aki erre zenei tehetségének és/vagy előképzettségének ala­csonyabb szintje, ill. hiányosságai miatt nem alkalmas, akkor nem teszünk vele jót. Ha pedig felvettük, attól kezdve az iskola felelőssége tehetségének további kibontakoztatása, harmonikus, személyiségének nyugodt körülmények között történő fejlesztése. Ehhez elengedhetetlenül szükséges a tanári közösség egymást erősítő munkája, a képzés csak ott lehet igazán hatékony, ahol a tanári közösség összehangoltan működik.

     A mi szűkebb szakterületünkre vonatkoztatva ez azt kell, hogy jelentse, hogy valamennyi zenét tanító tanár a növendékek teljes zenei fejlesztését célozza meg tevékenységével, hogy a zenei tantárgyakra való szétválasztás soha ne haladja meg a szükséges mértéket és mindig éreztesse a diákkal: ugyanazzal foglalkozunk – a zenével!

     Az iskolának persze azzal is törődnie kell, hogy miként segítheti tanárai tehetségének kibontakozását, hatóerejének növelését, az iskola belső életének gazdagodását, egy kiegyensúlyozott iskolai közösség működését. Az iskolának figyelnie kell arra, hogy kellő segítséget nyújtson a pályakezdő tanároknak, megóvva őket a korai kiégés veszélyeitől. Bár a statisztikák arról szólnak, hogy kb. 20 év tanítás után szokott ez bekövetkezni, az utóbbi évek vizsgálatai azonban azt mutatják, hogy a kezdőtanárokat is veszélyezteti a kiégés korai fajtája. Képzésük során ugyanis ideális terepen, gyakorlóiskolákban, kiváló vezetőtanárok mellett gyakorolták a tanítást, az iskolai élet valós nehézségeivel nem, vagy csak elméletben találkoztak. A pályakezdő zenetanár fiatalok azonban gyakran a felvehetőség határán lévő növendékeket, vagy gyengébb csoportokat kapnak, így tanári pályájuk kezdeti lendülete olykor megtorpan, szakmai sikerélményük nehezebben biztosítható.

     Nehéz helyzetbe kerül az iskola, ha a tantárgyfelosztásban nem a diákcsoportok folyamatos tanításának szempontjait, hanem a pillanatnyi munkaerőhelyzetet kell érvényesítenie, ha tantestületét nem tudja stabilizálni.

     Jelentősen megváltoztak az iskolával kapcsolatos szülői elvárások is, melyek olykor szintén kedvezőtlenül hatnak az iskolák belső életére. Pedig nélkülözhetetlen a szülők és az iskola harmonikus, egymást erősítő együttműködése, az iskola értékrendjének elfogadása, tiszteletben tartása. A zeneművészeti szakközépiskolákban ez kiegészül a növendékek pályaválasztásának, ill. pályán maradásának bölcs és reális, de mindenképpen közös és felelősségteljes megítélésével is.

     Az iskola mint műhely, mint egység és közösség óriási erőt adhat a benne élőknek, az egymást jól ismerő és közös értékrend szerint tevékenykedő tanárok közössége igazi iskolát teremthet. Olyan iskolát, amelyben diáknak lenni jó és ugyanakkor megadja a tőle elvárt szakmai felkészítést.  Az iskola hagyományos rangjának, erejének visszaállítása az oktatásügy valamennyi résztvevőjének feladata és egyben jövőnk záloga.

 

II.

 

Eddigi közel három évtizedes tanári pályámat a zeneművészeti szakképzés két szintjén töltöttem.   13 évig tanítottam zeneművészeti szakközépiskolában (Kecskeméten) szolfézs és zeneelmélet szaktárgyakat, az elmúlt 16 évben pedig a debreceni Zeneművészeti Főiskolán (DE Zeneművészeti Kar) leendő szolfézs- és zeneelmélet-tanárok, karvezetők képzésében veszek részt, 10 éve tanszékvezetőként. A szakközépiskolai képzéssel is folyamatos maradt a kapcsolatom, rendszeresen járok órákat látogatni jelenlegi és volt hallgatóink, pályakezdő kollégák iskoláiba. A különböző szakmai fórumokon – továbbképzéseken, szolfézsversenyeken, intézményünk Bárdos Szimpóziumának szekciófoglalkozásain, stb. – történő tanári tapasztalatcseréink alapján figyelemmel kísérhetem mindazt a változást, ami szakképzésünkben az elmúlt három évtizedben történt. S ezek a változások szűkebb szakterületünkön, a szolfézs és zeneelméleti képzésben is hasonló erővesztéseket mutatnak, mint amiről bevezetőmben szóltam.

          A zeneművészeti szakközépiskolák képzési szerkezetének és programjainak 1997. évi reformja, a képzés 5 évfolyamra történő bővítési lehetősége bevezetésekor pozitív változásnak látszott. Ugyanis enyhítette azt az előre látható szorítást, hogy az egységes szakközépiskolai képzési rendszerben a negyedik év végén a növendékeknek immár 5 közismereti tárgyból kell – a korábbiaknál magasabb szintű – érettségi vizsgát tenniük. Úgy tűnt akkor, hogy az ötödik év, mely így kizárólag a zenei szaktárgyak évének maradt volna, az intenzív szakmai felkészülést szolgálja a középiskolai tanulmányok befejezése előtt. Együttesen pedig az öt év több lehetőséget kínál a mérhető tehetséggel, de esetleg szerényebb felkészültséggel szakközépiskolába érkezett növendékek felzárkóztatására.

          A kilencvenes évtizedben ugyanis már jól látható volt az a folyamat, hogy egyre kevesebb és egyre kevésbé felkészült diák jelentkezik a zeneművészeti szakközépiskolákba, s hogy általános „középiskola-érettségük” is elmarad a korábbi évtizedek átlagától. Ezek okainak vizsgálata mélyebb elemzést kívánna, mely túllépné a jelen korreferátum kereteit. A konferencián felszólalt kollégáim említették az elmúlt évtizedek gyermeklétszámának drámai csökkenését, a zeneiskolák korábban kiváló szakfelügyeleti rendszerének megszüntetését, a fejkvóta uralmát.  Két elemet hozzáteszek még az általam fontosnak tartottak közül:

          1.  Az alsó fokú oktatás korábbi, 8 osztályos rendszerének megváltozása, a 6 és 8 osztályos gimnáziumi képzés bevezetése – sok, a képzés és a nevelés egyéb területein kimutatható haszna ellenére – gyengítően hatott a zeneiskolai képzésre és a zenei pálya választására egyaránt. Megfigyelhető volt ugyanis, hogy a kisgimnazista 12 évesek közül – a megnövekedett közismereti elvárások miatt, a gimnáziumi terhek enyhítése és időnyerés miatt – sokan abbahagyták zeneiskolai tanulmányaikat. Köztük olyan tehetséges gyerekek is, akik így nem jutottak el a 8 osztályos általános iskolai képzéshez illeszkedő 6 osztályos zeneiskolai képzés végéig, amikor valóban eldönthették volna, hogy zeneművészeti szakközépiskolába jelentkeznek-e. Vagy ha nem is hagyták abba a zeneiskolai hangszertanulást, felmentést kértek és kaptak a melléktárgyakból, így szolfézsképzésük elmaradt a képességeik adta lehetőségektől.

          2. A zeneművészeti szakközépiskolai jelentkezések számbeli csökkenésének másik oka nyilvánvalóan a zenei és a tanári pálya (külön-külön is, együttesen pedig különösen!) társadalmi helyzetének, általános megítélésének érezhető presztízsvesztesége volt.

          S hogy végül is az új képzési program által felkínált öt éves tanulmányi lehetőség nem vált gyakorlattá, az mind a közismereti, mind pedig a szakmai képzés szempontjából sajnálatos. Pozitív eredménye lehetett volna, hogy általános műveltségükben, intellektuális képességeikben és nyelvtudásukban magasabb szintet elérő, de a megnövekedett képzési idő miatt zenei felkészültségükben a korábbi szintet őrző diákok kerülnek ki a zeneművészeti szakközépiskolákból.

          Sajnálatos tény, hogy a közismereti tárgyak erősebb követelményrendszere, az érettségi vizsgával megerősített képzés nem hozta meg a várt általános szintemelkedést, viszont a zenei tárgyak gyakorlására fordítható idő és energia kevesebb lett. Az ötödik tanév szakmai képzésére pedig csak kevesen maradnak a szakközépiskolákban. A tanulók túlnyomó többsége a közismereti érettségi birtokában már a negyedik év után jelentkezik felsőoktatási intézménybe, kihagyva a korábban oly fontos szakmai érettségi vizsgát, melyet most az OKJ vizsga pótolna az 5. tanév végén.

          Ennek okai ismét szerteágazóak és vélhetően nem elsősorban szakmai indíttatásúak: szerepet játszik ebben az iskolatípus tradíciója, a közép- és felsőfok hagyományos kapcsolódása, a diákok és családjuk anyagi helyzete, személyes okok és még sok minden egyéb… Mint ahogy persze az is, hogy a felsőoktatási intézmények – annak ellenére, hogy észlelik a növendékek felkészültségének hiányosságait, másfajta szorításnak engedve, de – többségüket fel is veszik.

          Talán az volt a baj, hogy a tantervi program négyről ötévesre történő váltásakor nem vállaltuk fel, hogy abban az egy évben valóban csak a legkiválóbbak és a korábban érettségizettek kerüljenek a zenei felsőoktatásba, s ezzel nem szabtunk mértéket az ötödik év szükségességének? A diákok sietnek, a középiskolai tanárok – dohogva bár, de – rábízzák a döntést a felsőoktatásra (ha felveszik, menjen!), a főiskolán pedig azt mondják, hogy folyamatosan csökken a jelentkezők felkészültsége — különösen az ún. zenei melléktárgyakból, mert ennek a folyamatnak igazi vesztesei e tárgyak…

          Ugyanis a középiskolások főtárgyi kontrollja (legyen az hangszeres vagy elméleti főtárgy) az egyéni, ill. kiscsoportos órák miatt változatlanul erős, a félévi vizsgák, hangversenyek, a különböző versenyek, vagy éppen csak a szaktárgyi tradíciók jobban őrzik a korábbi szintet. A szakmai érettségi vizsga hiánya azonban kedvezőtlenebbül hatott a zenei melléktárgyakra, ide sorolva a szolfézs és a zeneelmélet mellett a zeneirodalmat és a népzenét is.

          A főiskolai felvételik és a már felvett növendékek napi munkája alapján megállapítható, hogy jelentős a színvonalcsökkenés a kötelező zongora tárgy és a kamarazene terén is. (Ez utóbbi néha azt is jelenti, hogy a rendszeres kamarazenei tevékenységre sem órakeret, sem idő nem jut középfokon.)

          Visszakanyarodva szaktárgyainkhoz: a fentebb vázolt folyamatokkal együtt a szakmai érettségi vizsga hiánya mérhetően rossz hatást gyakorolt a növendékek általános készségfejlesztését és zenei elméleti tudását, tájékozottságát biztosító tantárgyakra. Természetesen nem a vizsgakényszer-szülte fenyegetettséget hiányolom, és messzemenően hiszek abban, hogy a jó tanár vizsgakényszer nélkül is meg tudja őrizni tárgyának presztízsét, el tudja fogadtatni annak szakmai fontosságát. De a rövid- és hosszú távú időhiány, a vegyesebb felkészültségű növendékekből álló csoportok tanítása, az évente változó csoportösszetétel vagy éppen a tanár személyének gyakori változása és mindaz a gond, melyet előadásom kezdetén a gyengülő iskolával kapcsolatosan említettem, jelentősen hozzájárul a jelenlegi helyzet kialakulásához.

          Mit lehet tenni annak érdekében, hogy ez a folyamat visszaforduljon? Hiszen zenei szakképzésünk a belülről már tapasztalható színvonalcsökkenés ellenére is sokkal erősebb, mint számos, nálunk jelentősebb gazdasági erőkkel rendelkező országé – s ezt nem közhelyek ismétlése, hanem személyes tapasztalataim mondatják velem.

 

– A képzési rendszert érintő reformok tervezésénél figyelemmel kell lenni az adott iskolatípus speciális feladataira, képzési hagyományaira, a tervezett változások várható működésének és hosszabb távú hatásainak előzetes vizsgálatára is. Az egységesített (szakmáktól független) szakközépiskolai képzési- és vizsgarendszer nem tett jót a zenei képzésnek, melyben rendkívül szoros a három szint – alsó-, közép- és felsőfok – egymásra épülése. Ha ez nem történt meg a tervezésnél, akkor most, a tapasztalatok megfogalmazásakor ne a képzési szintek közötti egymásra mutogatással, hanem éppen szakmai összefogással próbáljuk orvosolni a bajt.

 

– Próbáljuk meg kihasználni az ötéves szakközépiskolai képzés pedagógiai lehetőségeit, biztosítva elég nyugodt időt a növendékek általános műveltségének, nyelvtudásának fejlesztéséhez, de mindezt úgy, hogy azt az iskolatípus alapvető célja, a zenei szakképzés egyetlen területe se szenvedje meg!   Ennek érdekében ösztönözzük a növendékeket az ötéves képzési idő kitöltésére, szakmai gyakorlatuk mélyebb megalapozására, mely egyébként is összhangban áll a manapság egyre kitolódó tanulási idővel.

 

– Mindez csak a közismereti és zenei szakképzés, azon belül is a hangszeres és elméleti képzés harmonikus összhangját megteremteni képes, a növendékek sokirányú fejlődését elsődleges célként kezelő iskola keretein belül lehetséges.

– Így elérhető az, hogy a közismereti képzésben megerősödött szakközépiskola valódi választási lehetőséget kínáljon az időközben más pályák felé érdeklődő növendékeinek, de maradéktalanul megvalósítsa alapvető célját is: mély és alapos zenei képzettséget biztosítson a zenei pályára készülőknek.

 

– A zenei felsőoktatás első feladata a felelős visszajelzés: csak azokat a növendékeket fogadja hallgatói sorába, akik a felvételi követelményeknek valamennyi szakmai tárgyból megfelelnek. Ezt követően pedig úgy kell továbbfejleszteni a muzsikus- és tanárjelöltek teljes körű szakmai tudását, hogy képessé váljanak szakmájukat a legmagasabb szinten művelni.

 

Mindez csak jelentős szemléletváltással, szakterületünk egységes összefogásával valósítható meg.

 

          Van azonban egy könnyebben feltárható és orvosolható probléma is. Az OKJ zenész szakmai vizsga – amely az ötödik szakközépiskolai tanév végén biztosítja tanulónak és iskolának a megméretést, mint ahogy régen az érettségi vizsga tette, s egyben szakképesítést is ad – a kis létszámú ötödévesek körében nem eléggé népszerű. Így van ez annak ellenére, hogy az iskolák általában megfelelő módon ösztönzik növendékeiket a vizsga letételére.

          E konferencia előtt levélben kérdeztem a különböző zeneművészeti szakközépiskolákban tanító kollégákat ennek okairól. Válaszukból kiderült, hogy a növendékek egy része „tartalékolja” az OKJ vizsga megszerzésének egyszeri ingyenes lehetőségét más, vagy éppen rokon szakterületre, arra az esetre, ha nem veszik fel főiskolára, egyetemre. Hiszen ez a szakképzettség önmagában nem elegendő, a szakmában ezzel elhelyezkedni nem tud.

          A másik ok azonban szakmai jellegű, s erről már az elmúlt években is sokat hallhattunk. A vizsgafeladatok tartalma ugyanis gyakran vitatható, s így épp a legfontosabbra, a reális mérésre nem alkalmas. A szolfézsfeladatok elsősorban terjedelmük, hosszúságuk miatt, a zeneelmélet-feladatok pedig tartalmuk miatt adnak nehezen teljesíthető feladatot a diákoknak. Ez utóbbiban sok a hiba, a javítási útmutatók nem adnak megfelelő választ a felmerülő kérdésekre. A szóbeli feladatok mennyisége és típusa szintén riasztóan hat diákra és tanárra egyaránt, s mindez nem esik egybe a zeneművészeti felsőoktatás gyakorlatában kialakult felvételi feladattípusokkal. Így nem tölti be azt a funkcióját, hogy reális képet adjon a vizsgázó tudásáról abban a folyamatban, amely a középiskolából a felsőfokra való átlépés időszakában oly fontos lenne. Így a megkérdezett kollégák tapasztalatai szerint az OKJ vizsgák gyakran kudarcélménnyel jártak, s ez „hagyományozódik” a diákok között.

          Ezen sürgősen változtatnunk kell, s az OKJ vizsgák szakmai feladatíróinak segítségével reális próbatétellé tenni ezt a vizsgát. Így a szakmai vizsga értékének növekedése is azt eredményezné, hogy a szakközépiskolai képzés öt éve után egy minden szempontból méltó lezárása következhet a növendékek felkészülésének.

 


* A szerző a Debreceni Egyetem Szolfézs-Zeneelmélet, Karvezetés Tanszék vezetője, főiskolai docens. Írása a Zeneelmélet-tanítás a zeneművészeti felsőoktatásban c. konferencián (Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Kar, 2010. április 23.) elhangozott előadás szerkesztett változata.