KÍSÉRŐKÁRTYA (V.)
Mesterművek közelében. Emléklapok
a gimnáziumi énekórák zenehallgatásaiból
A művészet diadala
(Egy kiállítás képei és
más)
„Hirhedett zenésze a világnak,
/Bárhová juss, mindig hű rokon!” – így lelkesedik 1841-es ódájában Vörösmarty
Mihály Liszt Ferenc gyönyörű hazafiúi tettéért, amelyben hangversenybevételének
jelentős részét a pesti árvízkárosultak megsegítésére ajánlotta fel. Ez a
költemény ugyanakkor hódolat is a zongoraművész és zeneszerző nagysága előtt.
(Illyés Gyula fogja majd megidézni 1955-ös Bartók versében.) A magyar
költőfejedelmet – Vörösmartyt – nem tántorította el annak tudata, hogy a XIX.
századi muzsikusóriás alig beszélte nyelvünket, a magasztos köszöntő ilyen
lezárásától: „Állj közénk és mondjuk: hála égnek! /Még van lelke Árpád
nemzetének.” Minden egyes sora azt sugallja, Liszt Ferenc mégis magyar. Ez a
tisztelgés folytatódik, amikor Liszt halálának 50. évfordulója alkalmából
Kodály Zoltán nagyszabású vegyeskari műbe önti Vörösmarty költeményét 1936-ban.
Az unisono indítást a mester
zseniális tanítványa, Bárdos Lajos vette kölcsön Kodály 70. születésnapjára komponált
kórusdarabja kezdetének: „Nagy Kodály Zoltánunkról mesélek…”
Vörösmarty
főhajtása Liszt művészete előtt, Kodály csodálata mindkettejük iránt, Bárdos
Lajos hálája a Tanár úr felé – megannyi megindítóan szép példa a művészet
diadalára.
Amikor
az európai nemzeti romantika legendás társulatának, az Orosz Ötöknek kimagasló
lángelméje, Mogyeszt Muszorgszkij halott festőbarátja, Viktor Hartmann képeinek
ihletésében megírja az Egy kiállítás képei című zongoraciklusát – melyet a XX.
században Ravel zenekarra átültetve népszerűsített – ugyancsak az történik,
hogy egy művész (zeneszerző) felfedezi
önnönmagának egy másik (festőművész) értékeit és ezáltal egyik műalkotás (vagy
esetünkben műalkotások) inspirálja a másikat. Viktor Hartmannt – minden bántó
szándék nélkül – halála tette halhatatlanná. Muszorgszkij muzsikája emelte abba
a magasságba, ahová nélküle soha nem kerülhetett volna. A zeneköltőre tett
hatásának köszönhetően ez a kiállítás, amelyben ezek az immár közös képek
sorakoznak, jóval több lett egyszerű tárlatnál. A monumentális zongoradarabban
10 képpel találkozunk. Van közöttük megrendítően sötét, tragikus komor, lírai,
kedvesen derűs, pajkosan humoros és vidám, emelkedetten ünnepélyes – egyszóval
egy szeletnyi Élet köszön ránk Muszorgszkij bölcsen átfestett „vásznairól”.
A
Gnóm torz, taszító szörnyalakja, félelmetes, sátáni figurája irtózatot kelt. A
monoton orgonapontokon nyugvó Ódon
várkastély népdal imitációjának ábrándozó, megilletődött békéje némi
szomorúsággal vegyül. A Tuilleries – a párizsi királyi palota – kertje
gyermekek játszadozásától telik meg mosolygós jókedvvel. A Bydlo mázsás súlyú
ökrösszekere, amelyet vaskos szigorú, elszánt hangulatú gyászmenetben vonszolnak
úttalan utak sártengerén át, egy nép nyomorát cipeli terheként, távolodása,
majd tovatűnése a Borisz Godunov bolondjának sírását lopja az emlékezetbe, miközben
elnyeli a könnyes végtelen. Dramaturgiai bravúr az ellenpólus, a szinte már pimaszul
sziporkázó humorú Kiscsibék tánca a tojáshéjban. A bájos kép előhírnökeként, a
Bydlo fájdalmas lecsengését mintegy megzavarva, kíváncsian és türelmetlenül dugják
ki hangos kis csőrüket a csipegő kiscsibék. A mókás „balett” közben – ez a szó
szerepel az eredeti címben – az egyik haszontalan kiscsibe újra és újra
harsányan önállóan is belecsipog a tételbe. (Szenzációs fricska lesz belőle
Ravel zenekarában.) Ezután bravúros hirtelenséggel nyomuk vész és ez a
tüneményes zene zuhan Sámuel Goldenberg és Schmuyle (két zsidó kereskedő)
drámai s ugyanakkor groteszk, tragikomikus párbeszédébe. A gazdag, nagyhatalmú
„aranyhegy” (Goldenberg) lényegében felfalja a riadt, tehetetlen, szánalmasan
gyenge, kissé bugyuta (Schmuyle), kevéspénzű, ügyefogyott, védtelen társát. A
kicsi teljesen kiszolgáltatottja felülről rámért sorsának. Görcsös igyekezete
hiábavalónak bizonyul. A Limoges-i piac kofáinak szüntelen szájalása oldja az
előbbi dialógus feszültségét. Igazi zsibongó kavalkád tárul elénk. Mozgalmas,
nyüzsgő vásár elevenedik meg ezekben a taktusokban. A Katakombák (földalatti
temetkezési hely) kőkemény akkordtömbje és a Holtakkal a holtak nyelvén
trillafüzére az emlékezés muzsikája, a jó barát: Viktor Hartmann búcsúztatása,
elsiratása. Utóbbiban helyet kap az egész kompozíciót végigkísérő Promenád (Sétamotívum).
A darab ugyanis a szó-pentaton
indítású egyszólamú határozott, délceg Promenád-dallammal kezdődik, amely aztán
különböző alakzatokban átvezető, elgondolkodtató zeneként, majdhogynem főszereplővé
válik. Csak a fájdalmas képeket követi – Gnóm, Ódon várkastély, Bydlo (ráadásul
ezután, miként a holtak nyelvén alatt elérzékenyülten moll sötétségbe
burkolózik). Ez a dallam tehát soha nem szólal meg könnyed hangvételű tétel
után. Érdekesség, hogy a zongoradarab egyik változatában jelen van a Promenád a
Limoges-i piac előtt, míg egy másikban – miként a Ravel-átiratban – azonban
nincs s a két kereskedő keserű portréja szinte belerohan az élvezetes piaci
rumliba.
Két
képbe viszont egyenesen beágyazódik s így szerves része lesz magának a tételnek
is a sétamotívum. Megbújik a Holtakkal a holtak nyelvén csendes basszusában, míg a záró tabló pompás
harangzúgásaitól kísérve megdicsőülten, fejedelmi büszkeséggel, glóriával
távozik, (mit távozik!) vonul ki a képtárból eredeti ötfokú hangsorában s megkoronázza ezt a látogatást.
Az
utolsóelőtti egység, az orosz népmesei boszorka, a vasorrú bába: Baba Jaga
kunyhójá-ba kalauzol. Az ABA formájú
tétel középrésze misztikus, borzongató világ. Petőfi seprűnyélen elsuhanó
boszorkáinak hada, az Egy éj a kopár hegyen rettegett víziója fogad bennünket.
A dermesztő csend sejtelmes homályában lopakodó, settenkedő kísérteties
lépéseket hallunk. A tartópillér két A-rész
a banyák virgonc, vaskos erejű tánca, barbár tombolása, pogány ünnepe.
Keletkezési korát meghazudtoló modern, vad orosz zene.
A
záró Kijevi nagykapu kicsúcsosodó oszlopainak ragyogásában feltűnnek az arany
hagymakupolák: az orosz és egyetemes művészet remekei s a gazdagon feldíszített
Promenáddal kiegészítve hirdeti a művészet örökkévalóságát az ember halandósága
felett. A műalkotás halhatatlansága legyőzi az időt. Ennek a képnek gigantikus
az ereje. Ugyanakkor belőle nő ki az a bensőséges, halk szavú korál-dallam, amely vallomás s amelytől
a külső fényűzés teljességének felsorakoztatása ellenére, személyessé,
majdhogynem intimmé válik a végső elköszönés a művészet diadalát világba kiáltó
csarnoktól. A művész távozik, a művészet marad.
Wagner
A nürnbergi mesterdalnokok című operájának is a művészet, közelebbről a
megálmodott, majd megalkotott DAL a központi mondandója. Szinte minden
körülötte forog. A szerző a teljes – néhol kacifántos cselekményű – művet ennek
rendeli alá, a Mesterdal születésének szolgálatába állítja. „Barátom! Költő ha
álmot lát, /gondolja ébren újra át” – inti fegyelmezett munkára Hans Sachs azt
az ifjú Stolzingi Waltert, akinek lelkében a szenvedélyes, tiszta szerelem
megteremti ugyan a Babits-i „szép ének” álombeli lehetőségét, de az művészetté
csak attól válhat, ha a fiatalember megtanulja, megérti, elfogadja és magáévá
teszi a mesterség lényegét, szabályainak betartása mellett pedig megküzd
felépítésének roppant nehézségeivel. Ez ugyanis megkerülhetetlen. Mint ahogy az
álom is. Hans Sachs a nürnbergi cipészmester, dalnok, költő, a reneszánsz
jellegzetes alakja példakép. Sokirányú nagyszerű tevékenysége mellett érett
bölcsessége, tisztessége helyezi azon igaz emberek sorába, akik – Kodály Zoltán
szavaival élve – „a tudományos és művészi nagyság alapját” képezik.
Nürnberg
városában dalnokversenyre készülnek, amelynek fődíja: Pogner Éva és a városba
keveredett ifjú: Stolzingi Walter közvetlenül a verseny előtti napon egymásba
szeretnek. A sikeres versenydalt szolgáló, megfellebbezhetetlen szabályok
végtelen sora – amely teljesen ismeretlen a fiú számára – megijeszti Waltert s
a szerelmespár elhatározza, hogy a verseny elől az éj leple alatt titokban,
észrevétlenül kioson a városkapun. (Demetrius és Helena is ilyen menekülésre
készül Athén zord törvényei miatt a Szentivánéji álomban.) Sachs éberségének
köszönhetően tervük kudarcba fullad. A cipész dalnokmester megakadályozza a
szökést, mentve azt az álmot, amely ott rejtőzködik Walter szívében, csak
„világra kell hozni”, rendbe kell tenni. Nem hagyja, hogy másnap reggelre az
éjszakával együtt az is köddé váljon. Az így megszülető versenydal Waltert a
győzelemhez segíti, az utókort pedig megajándékozza a Dal örömével. A lázadó
fiatalember nehezen fogadja el, hogy fantáziája szabad szárnyalását béklyóba
kössék, hogy akadályok – szabályok – vessenek gátat határtalan képzeletének.
Beckmesser üres, öncélú, megkövesedett, merev szabálygyűjteménye Waltert
elriasztja annak érzelemmentes, megkeseredett ridegségétől. Sachsra hárul a
feladat, hogy rámutasson a szabályok tartalmas szépségére. A nála megszállt ifjút
reggel meg kell győznie arról, hogy a szabályok valójában „hű társak”, amelyek
„átmentik azt örökre”, mit az ifjúi hév csak a „május” fellobbanó lángja
melegében teremt. Megőrzik a tavaszt, a fiatalság tüzét, nyárra, őszre és télre
is. A középkori Baar-forma két Stollenjét
házaspárnak, az Abgesangot gyermeknek
nevezi: „…akár a gyermek s a szülők, /különbözően egyezők” (család). A
szabályokról összefoglalóan így szól:”…az ifjúságnak tükre az, /mely felidézi a
tavaszt.” Amikor Sachs műhelyében a verseny lázában égve megjelenik Dávid, az
imént felszabadult cipészinas és menyasszonya, Magdalena, a mester
„keresztelőt” tart az „újszülött”, a Dal köszöntésére. Walter elnyeri Éva kezét
és hangos sikertől kísérve a verseny győztese lesz, de Nürnberg népe a költészet
babérkoszorúját a város örökbecsű tanítómesterének, Hans Sachsnak szánja s a
művészet diadémjaként az ő fejére helyezi. Wagner Hans Sachsban a vele szinte
egyidős Liszt Ferencet látta, a rajongva szeretett atyai jó barátot bújtatta
Hans Sachs bőrébe, míg önmagát vélte a tanítvány Stolzingi Walternek. Ezt is
tartalmazza Wagner muzsikája. Stolzingi Walter boldogulásához elengedhetetlenek
a megfontolt tanítómester érett tanácsai. Az idősödő Hans Sachsnak viszont
szüksége van az ifjúkori álmodozásban gyökerező lendület erejére.
Egymásrautaltságukból jön létre a csoda s indul útjára a Dal.
Liszt Ferenc személyisége számos
műalkotást inspirált. Vörösmarty vagy Wagner művein túl Barabás Miklós és
Munkácsi Mihály remekbe szabott festményekben örökítették meg daliás, illetve
fáradt, ősz alakját. A róla elnevezett Zeneakadémia homlokzatát Stróbl Alajos
szobra díszíti. Míg Liszt Ferencet magát sok más mellett hatalmába kerítette
egy Raffaello kép. Költői hangvételű, varázslatos szépségű zongoradarabban vall
erről. Sposalizio (Eljegyzés) a címe Raffaello és Liszt évszázadokat átívelő
szellemi találkozásának. Liszt Ferenc amúgy Vörösmartyról is készített zenei
portrét a Magyar történelmi arcképekben. Így kerek a világ! A művészet diadala
egyszersmind az emberi nagyság dicsérete. A feltartóztathatatlanul elsuhanó
évszázadok múlandóságával szemben múlhatatlan. Velünk van, vigyáz ránk „s
megvéd, ha kell a bajban.”
* A szerző a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium ny. ének-zene tanára, szaktanácsadó