Liszt Beethovennel való kapcsolata, mint azt a weimari nagyherceghez szóló
egyik sokkal későbbi levelében meg is említi, azzal az őt művésszé avató
csókkal kezdődött, amellyel a IX. szimfónián dolgozó mester, miután
meghallgatta Liszt zongorajátékát, 1823-ban illette a fiúcska homlokát.
A
levélben Liszt Látomás a Sixtusi kápolnában című új művéről számol be a
címzettnek, arról a kompozícióról, vagy feldolgozásról, amelyben Allegri
Miserere-jét és Mozart Ave verum corpusát fűzte össze. Tudvalévő, hogy a
14 éves Mozart Allegri szerzeményét, a kápolna titokként őrzött nagyheti
zenedarabját egyszeri meghallgatás után emlékezetből leírta. Erre utal Liszt a levélben,
amikor látomásáról beszámol. Rácz Judit fordításában[1]
idézem: „Úgy tűnt, mintha látnám őt [Mozartot] s ő gyengéd jóindulattal
tekintene vissza rám. Allegri ott állt mellette, szinte bűnbánóan, hogy a zenei
benyomásokra rendszerint kevéssé képes zarándokok mindenképpen az ő Miserere-jet tették kizárólagosan
híressé. Majd lassan egy másik, elmondhatatlanul nagy árny jelent meg hátul,
Michelangelo Utolsó ítélete mellett.
Azonnal felismertem, nagy megindultsággal, mert amikor még evilági száműzött
volt, megszentelte homlokomat csókjával. Valaha Ő is elénekelte Miserere-jét, s fül azelőtt még nem
hallott olyan mély és fenséges sóhajokat és zokogásokat.
Különös
találkozás! Allegri hangnemére és ugyanarra a hangközre, egy ostinato dominánsra
háromszor támaszkodott Beethoven lángelméje, hogy örökre rajta hagyja
halhatatlan bélyegét. Hallgassa meg a
Marche funėbre sur la mort d'un héros-t [Eroica], a Sonata quasi una
fantasia Adagióját [cisz-moll szonáta]
és a hetedik szimfónia Andantéjában a kísértetek és angyalok titokzatos Convito-ját. Nem megdöbbentő-e a három
motívum analógiája Allegri Miserere-jével?”
Alan Walker, a kiváló Liszt-kutató így interpretálja ezeket a szavakat: „Liszt
számára Beethoven árnya
ugyanazt jelentette, mint Mozart számára Allegrié. Liszt azt a feladatot
vállalta magára, hogy „megmenti” a feledéstől és híressé teszi Beethovent. Ha
ez ma naivnak hangzik, gondoljunk arra, hogy százhúsz esztendővel ezelőtt Beethoven egyáltalán nem az az
egyetemesen csodált muzsikus volt, aki azóta vált belőle. Beethoven volt Liszt istene,
Liszt pedig Beethoven prófétája. A homlokcsók mintegy szimbóluma volt Liszt
Beethovenhez fűződő kapcsolatának. A későbbiekben művészi küldetése részének
tekintette, hogy Beethoven-interpretátor lett, s számos nehéz darabot, mint
például a Hammerklavier szonátát ismertetett meg az efféléktől kelletlenül
húzódó közönséggel. Huszonöt éven keresztül csiszolgatta a kilenc
Beethoven-szimfónia nevezetes zongoraátiratát, a művész hódolatának e par
excellence kifejezését, az átirat irodalom kimagasló csúcsteljesítményét.
Megszerezte Beethoven halotti maszkját és Broadwood-zongoráját, s mindkettőt
nagybecsű ereklyeként őrizte. Rövid ideig még Beethoven végakarata is a birtokában
volt. Végül pedig, Liszt kezdeményezése nélkül nem állítottak volna szobrot
Beethoven emlékének Bonnban, a zeneszerző születésének 75.
évfordulóján,1845-ben.”
E
szép és teljes összefoglalást kiegészítem néhány adattal, amelyből kiviláglik,
mit írt át Liszt Beethoven művei közül. Számos dalt, az Adelaïde címűt, a
Gellert költeményekre készült ciklust, Beethoven hat Goethe-dalát, a Távoli
kedveshez dalciklust. Fantáziaként illetve capriccióként dolgozta fel Beethovennek
az Athén romjai című színdarabhoz írott kísérőzenéjének néhány motívumát és
elkészítette Beethoven kilenc szimfóniájának zongorapartitúráját. Létezik egy
Bellagióból párizsi barátjának, Massartnak küldött levele, amely tanúsítja,
hogy már 1837 szeptemberében dolgozott egyik-másik szimfónia
zongorapartitúráján és nemcsak hogy valamennyi átírását eltervezte, hanem
készen állott az az előszó is, amivel e zongorára átköltött szimfóniák
kiadására szánt kötetét bevezetni szándékozott. Az előszó ténye önmagában is
jelzi, milyen kiemelkedő fontosságot tulajdonított Liszt ennek az átiratnak.
Zenetörténeti szempontból is különleges jelentőségű ez a sorozat. Úgy tudjuk
ugyanis, hogy lényegében Liszt találta ki, mindenesetre ő volt a legnagyobb
művelője annak a romantikus operaátirat-típusnak, mely parafrázis,
transcription vagy réminiscence címen vált az
1830-as és 40-es évek legkeresettebb, legszívesebben hallgatott zongorás
műfajává. E szabad, vagy Liszt esetében inkább így mondanám, mélységesen egyéni
és személyes változatokkal szemben a Beethoven szimfóniák átírásával
megvalósítandó műfaj célja éppen az ellenkező volt: a maximális hűség a zeneszerzői
szándékhoz. A Rómában 1839-ben kelt és 1840-ben Richault francia kiadónál az
első átdolgozás, a VI. szimfónia előszavaként megjelent írásában Liszt ezt így
fogalmazta meg: „Jól kihasználtam az időmet, ha a Beethoven-kompozíciókat
nemcsak nagyvonalaikban sikerült visszaadnom, hanem azokat a finomságaikat és
apró részleteiket is sikerült átültetnem zongorára, amelyek nélkülözhetetlenek
az egész tökéletességének érzékeltetéséhez. Célomat akkor értem el, ha hasonlót
alkottam az értő rézmetszőhöz, a lelkiismeretes fordítóhoz, azokhoz, akik felfogták
a mű értelmét és így hozzájárulnak a nagymesterek megértéséhez és a szép iránti
érzék fejlesztéséhez.”
A
szimfóniák közül Franciaországban, Nohantban, majd Svájcban és Itáliában az V.,
a VI. és a VII. készült el, az első kettő ezek közül már 1839-ben készen
volt,1840 nyarán meg is jelent, a VII. szimfónia valamivel későbbi, az Eroica
gyászindulójának zongorapartitúrája 1843-ban készült, a sorozat végül a
Breitkopf és Härtel kiadó gondozásában lett teljes 1865-ben és Liszt Hans von
Bülownak ajánlotta.
Legánÿ
Dezső kutatásainak köszönhető, hogy pontosan tudjuk, mikor és hol vette fel
saját zongoraestjei programjába Liszt az első Beethoven-szimfóniák átiratait.
1839. november 19-én Bécsben játszotta a Pastorale utolsó három tételét. Az
átirat értő fogadtatásban részesült. Furcsa módon Schumann nem értette meg a Beethoven-szimfóniák
zongorapartitúráinak aktualitását, jelentőségét. Így ír Liszt 1840. március
17-i a Gewandhausban tartott hangversenye után: „Egy szerényebb átirat,
egy puszta utalás hatásosabb lett volna. Persze, tisztában voltunk vele, hogy a
hangszert mesteri kéz szólaltatta meg. Meg voltunk elégedve. Láttuk az
oroszlánt, amint megrázta sörényét.”
A VII. szimfónia I. tétele
Bécsben kétzongorás előadásban hangzott el 1846. március 27-én. Az egyik
zongoránál Carl Czerny, Beethoven tanítványa és Liszt tanára ült, a másiknál az
átíró Liszt Ferenc. Végezetül visszautalok az írásom bevezetőjében idézett és a
weimari nagyherceghez 1862-ben írott Liszt levélnek utolsó mondatára:
„Hallgassa meg a hős halálára írott gyászindulót, a Sonata quasi una fantasia
Adagióját és a VII. szimfónia andantéjában a kísértetek és angyalok titokzatos
Convito-ját. Nem megdöbbentő-e a három motívum analógiája Allegri
Miserere-jével?”
[1] Alan Walker: Liszt Ferenc 1. Virtuóz évek. 1811-1847, Zeneműkiadó Budapest, 1966., 107-108. oldal. Fordította: Rácz Judit (A Szerk. megj.)