Három Nőalak
Sorozatszerkesztő:
Zsoldos Mária
A 19. század három ismert nőalakja fontos szerepet
játszott a század zenetörténetében. Közülük a leghírhedtebb és a legfiatalabb
kétségtelenül Liszt Ferenc leánya, Hans von Bülow majd Richard Wagner felesége,
az 1837-ben született Cosima volt. Az ő zenetörténeti hatása azonban áttételes,
mert ő maga sem előadóművészi, sem zeneszerzői tehetséggel nem rendelkezett.
Viszont Bayreuth, mint a Wagner tradíció intézményes letéteményese,
nélküle sohasem maradt volna fenn. Közvetlenül zenei jellegű Felix Mendelssohn
nála négy évvel idősebb nővérének, Fanny Mendelssohnnak a szerepe. Ő 1805-ben
született, rendkívül tehetséges muzsikus volt, naplója, levelei tanúsítják,
milyen rendszeresen lépett fel zongoristaként magánjellegű társasági
összejöveteleken és az itt játszott műsorok, darabok együtteséből egy nagy
pianista-repertoár képe rajzolódik elénk. Tudjuk, hogy volt zeneszerzői vénája
is, Felix Mendelssohn nem restellte, hogy Fanny néhány dalát a sajátjai között
nyomtassa ki, sok tekintetben követte nővére tanácsait is, nem egy
Mendelssohn-kompozíció sorsa, hangja, formája alakult a zseniális nővér
véleményének hatására. A harmadik hölgy Clara Wieck-ként született 1819-ben és
amikor 21 éves korában Robert Schumann felesége lett, már Németország-szerte
ismert zongoraművész volt.
A három
nőalak közül tehát ő volt az egyetlen professzionista muzsikus. Édesapja
növendékeként, mint csodagyermek kezdte pályafutását.
Friedrich
Wieck elismert zongora-és énektanárnak számított Lipcsében, üzleti tehetséggel
is megáldotta az ég, egy zenei könyvtárat hozott létre, zongoragyárak ügynökeként
dolgozott és a Lipcsében vendégszereplő zongoristák nála rendeltek kölcsönhangszert
hangversenyeikhez. Pedagógusként hallatlan szigorúsággal nevelte növendékeit, rengeteg
gyakorlást követelt tőlük, különösen igényes volt lányával, Claraval szemben, attól
kezdve, hogy ráébredt, lánya nem mindennapi tehetség. Ő is útra kelt a 12 éves
Clara-val, mint 70 évvel korábban Leopold Mozart az 5 éves Wolfgang-gal.
A kis
Clara útban Párizs felé, Weimarban Goethének zongorázott, aki jelenségnek
találta a gyermeklányt. A párizsi szereplés jól indult, megígérte a
közreműködést Paganini, Meyerbeer pedig jegyet küldött az Ördög Róbert
előadására. De a kolerajárvány közbeszólt, a gazdagok és az előkelőségek
elmenekültek, Clara koncertjén alig voltak, Wieck csalódottan utazott vissza
Lipcsébe.
Berthold
Litzmann kutatása nyomán pontosan tudjuk, mikor, mit tanult Clara, mint zongorista,
s hogy melyik esztendőben vett fel műsorára egy-egy kompozíciót. A jegyzékből
nyilvánvaló, hogy apja virtuóznak szánta. Czerny, Cramer, Field, Moscheles,
Hummel, Clementi, Ries, Kalkbrenner, Hünten, Herz etűdjein és variációin
nevelkedett, mindössze két Mozart-szonáta, egy Mozart zongoraverseny, két Beethoven
tétel és Schubert Pisztráng dalának zongoraátirata szerepel az első hét év tanulmányi
listáján. Amikor visszatérnek a sikertelen párizsi útról, érezhetően változik a
repertoár, Chopin etűd, noktürn, mazurka, az e-moll zongoraverseny, a Mozart
témára írott variáció, Beethoven zongorástriók, a Karfantázia, sőt már az egyik
cisz-moll fúga is felkerül a játszott művek listájára a Wohltemperiertes
Klavier-ból. A koncertrepertoáron az első Schumann mű, a Toccata, 1834-ben
jelenik meg, mindjárt mellette ott találjuk Paganini átiratainak első kötetét,
egy év múlva az első Mendelssohn darabok következnek, a Capriccio brillant és
néhány szöveg nélküli dal. Beethoventől már az Appassionátát és a Kreutzer szonátát,
Bachtól egyre több fúgát, de még mindig sok Henselt és Thalberg szerzeményt
játszik ez időben. Az 1837-es évszámnál találjuk az első Liszt darabot, egy
virtuóz operaátiratot, majd három Schubert dal Liszt-féle átiratát veszi
műsorára Clara. Kiegészül a Schumann repertoár is a Szimfonikus etűdökkel és a
fisz-moll szonátával, megjelenik egy Scarlatti mű is és Chopin f-moll zongoraversenye.
Elég
sűrűn előfordul Clara Wieck neve e koncertműsorokon zeneszerzőként is. Egy
Esz-dúr Polonaise, Clara első opusának első száma, egy tiroli dalra és egy
saját témára írott variáció (egyik sem jelent meg soha), majd egy Románc
Schumannak dedikálva, végül egy versenymű, Clara első zongoraversenye, érdekes
módon a későbbi Schumann zongoraverseny hangnemében, a-mollban, Spohrnak
ajánlva. A zongoraverseny Románc tétele Clara és Robert házassága évében, az
1840-ben keletkezett Heine dalciklus első dalának a kezdetére emlékeztet: Im
wunderschönen Monat May. Talán Schumann Clara Wieck zongoraversenyének
keletkezése idejében ébredt rá arra, hogy tanárának lánya iránti baráti,
testvéri érzései először kezdtek mássá, többé válni.
Clara
szerepe ebben a házasságban elsősorban a múzsáé volt. Zeneileg erős egyénisége
természetesen más módon is hatott Schumannra. Egészen biztos például, hogy
Schumannak a legfontosabb kifejezőeszközétől, a zongorától való eltávolodása és
a nagy együttesek, a szimfóniák és az oratóriumok felé történő fordulása
jórészt Clara ösztökélésnek köszönhető. Az asszonynak meggyőződése volt, hogy
Robert Schumann a monumentális formák, műfajok művelésére született.
* * *
Zenei
panoráma - új kötet Kroó György írásaiból
Zenei panoráma – Kroó
György írásai az Élet és Irodalomban (1964–1996). Ezzel a címmel, a Gramofon
Könyvek sorozatban jelent meg az a csaknem ötszáz oldalas kiadvány, amely a 20.
század egyik legjelentősebb magyar zenekritikusának, zenetörténészének és a
zenei ismeretterjesztésben is mércét állító egyéniségének, Kroó Györgynek az
Élet és Irodalom hetilapban publikált írásait tartalmazza. A kötet
szerkesztője, közreadója Várkonyi Tamás zenetörténész.
A 239
cikk az 1964 és 1996 közötti évtizedek zenei és kulturális életébe nyújt betekintést,
kortárs zenei bemutatókról írott kritikák révén, de nemcsak az új művekről,
aktív zeneszerzői műhelyekről, európai és magyarországi trendekről, hanem az
előadóművészet és a zenei kompozíciók örök kérdéseiről, a magyar zenei életet
mozgásban tartó eseményekről is olvashatunk. A most első ízben a nagyközönség
elé kerülő pillanatképek színes sorozata ezeknek az évtizedeknek
zenei-kulturális panorámáját nyújtja. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kötet –
ahogyan Kroó György írta egyik recenziójában – „egyszerre történelem és életrajz,
művészetszociológia és világpolitika, arckép, kordokumentum és nagyszerű olvasmány”.