A jubileumi
Liszt-év egyik legrangosabb hazai eseményére 2011. szeptember 8-19. között
került sor. A zeneszerző emlékének ajánlott Nemzetközi Zongoraverseny a konvencionális megmérettetésen túl új és
figyelemreméltó célokat is maga elé tűzött. A versenykiírás szerint nemcsak
annak kellett volna kiderülnie, hogy a fiatal muzsikusok mennyire felkészültek,
milyen zenei kvalitásokkal rendelkeznek, hanem a programválasztásból Liszt
Ferenchez fűződő személyes kapcsolatukra, kötődésükre is kíváncsi volt a zsűri.
Hogy teljesültek-e az elvárások, arról a
nemzetközi zsűri és a szerkesztőbizottság egyik fontos személyiségét, a
Zeneakadémia Doktori Iskola Billentyűs Tagozatának vezetőjét, Nagy Péter zongoraművészt kérdezte a Parlando
– két találkozás alkalmával, a verseny előtt és utána…
2011. nyár vége:
– Budapesten
1933-ban rendezték az első, Liszt Ferenc nevéhez kötődő zongoraversenyt. 74
évvel később a rangja is olyan tekintélyes, mint a múltja?
– A múltbeli rangját elsősorban az adja, hogy kik
nyertek és kik voltak a díjazottjai. A most következőről egyelőre annyi
sejthető, hogy komoly, éles versenynek ígérkezik. A zsűri már megkapta a
nevezések listáját. Sok ismerős nevet találtam benne, hiszen nemcsak a
Zeneakadémián, hanem a stuttgarti főiskolán is tanítok: innen is, onnan is
többen jelentkeztek.
– Van
jelentősége annak, hogy 32 év a jelentkezési korhatár?
– Lehetett volna több is, kevesebb is: a 32 év
szerintem reális korhatár. Ekkorra már kiforr egy ember, egy muzsikus
világnézete, zenei habitusa. Ám lehet, hogy a 32 év is sok! Azt tapasztalom,
hogy egyre korábban érnek a tanítványok. A koncertpódiumokon ma már egyáltalán
nem ritkák a 10-12 éves „csodagyerekek”, sőt, a 16 évesek szinte már éretten
zenélnek – nem csak pódiumképesek, hanem gyakorlatilag készen állnak a
karrierre.
Aztán hogy ez igazi érettség, mélység vagy csak
bizonyos profizmus és technikai készség birtoklása, nehéz megítélni... Minden
esetre ez a tendencia!
– Ezt úgy
érti, hogy míg korábban a 18-19 éves tehetségeknek drukkolt a zenére nyitott
közönség, a mostani versenyen a még fiatalabbak kerülnek előtérbe?
– Könnyen lehet… Azt figyeltem meg, hogy ez a
korosztály minden versenyen komoly eséllyel indul. Megváltozott a tanítás, a
felkészítés? Vagy valóban tetten érhető valamiféle fejlődés? Nem tudom, ahogyan
azt sem, hogy Liszt h-moll szonátáját, amely megkérdőjelezhetetlenül Liszt
legfontosabb darabja, hogyan, milyen belelátási, beleérzési képességgel tudják
majd előadni. Viszont nem lennék meglepve, ha mégis sikerülne nekik.
– Majd ki fog
derülni a döntőben… Miért van szükség
ajánlásra? Ez a kikötés nem túl gyermeteg?
– Valószínűleg semmi értelme nincs, inkább csak
formalitás. Azt jelzi, hogy a szervezők hangsúlyt fektetnek a verseny rangjára,
vagyis hogy a jelentkezők ne minden reputáció nélkül nevezzenek be a
megmérettetésre.
– A 140 euro
(kb. 40 ezer forint) szokásos nevezési díjnak számít?
– Azt hiszem, a nevezési díj arányban van az
elvégzendő feladatokkal. Egy verseny szervezését időben el kell kezdeni, és
rengeteg fajsúlyos, illetve aprómunkával jár. A teremfoglalás tekintetében az
idén különösen nehéz helyzetben volt a szervezőbizottság, hiszen éppen
renoválják a Zeneakadémiát. Szóba került
a Vigadó, de most az sem vehető igénybe. Végül a kétségtelenül kis befogadó
képességű Régi Zeneakadémiára esett a választás: itt lesz az elő- és
középdöntő, míg a döntőre a MÜPÁ-ban kerül sor.
Mindezeken
túl még millió dolgot említhetnék: szállásfoglalás, tolmácsok, e-mailek
garmada, adategyeztetés, stb. – úgyhogy megvan a helye a nevezési díjnak.
– Nyilván az
is fontos, hogy ki mikor kerül sorra. Ebéd után mindenkinek leesik a vércukor
szintje, és vélhetően a zsűri is szívesebben szundikálna, ha tehetné. Mekkora
szerepet játszik egy versenyben a sorrend?
– Legutóbb a weimari Liszt-verseny zsűrijében vettem
részt. Biztosan az én vércukor szintem is leesett, de ha valaki „úgy játszott”,
rögtön felment. Sokan állítják, hogy egy verseny nem lehet fair és nincs sok
értelme… Ez nem igaz! Ha végre megszólal a darab, élővé válik a zongorázás,
akkor igenis igazságos sorrend alakul ki.
Valóban nem könnyű a zsűri feladata, és biztosan
lesznek olyan produkciók, amelyek nem kifejezetten inspirálnak majd bennünket
arra, hogy a szék szélén ülve hallgassuk… No, de nem éppen arról van szó, hogy
mindez kiderüljön a verseny során?
– 1-25 pont
adható egy zongorista produkciójára: Ön tollal a kezében figyeli a versenyzőket?
– Mindenkinek egyéni a szisztémája. Én sokáig csak
hallgatom a darabokat, és amikor kialakul bennem egy kép, megpróbálok
emlékeztetőt írni, kulcsszavakat lejegyezni. A forduló végén ismét visszaidézem
a hallottakat, természetesen újra előveszem a papírt, és csak ezután alakítom
ki a sorrendet. Nem könnyű… Viszont éppen ezért áll egy zsűri több tagból.
Ugyanis – csúnya szóval – mindenki másra ugrik. Az egyiknek az a fontos, hogy
hibátlan legyen a produkció. De milyen értelemben? Ne forduljon elő benne
félreütés? Vagy zeneileg legyen hibátlan? Sok szempont vehető figyelembe,
szerencsés esetben közös nevezőre jutunk majd.
Nemrégiben
láttam a Tizenkét dühös ember című
filmet, (12 Angry Men, 1957, rend.:
Sidney Lumet – szerk.). Nagyon izgalmas volt: az esküdtek először 11:1 arányban
szavaztak a vádlott bűnössége mellett, illetve ellene. Csupán egy esküdt akadt,
aki meg merte kérdezni: biztosak vagyunk mi ebben?
Valami
hasonló zajlik a zongoraversenyek zsűrijében is: pontozunk, de a legfontosabb a
produkciók igazságos mérlegelése. Másképpen fogalmazva: a lelkiismeretünk…
Hiszen mégiscsak az első helyezett kapja majd a szerződéseket, a lemezfelvétel
lehetőségét, vagyis a „belépőt” a világ nagy koncerttermeibe.
– Az elődöntő
szabadon választható műsorában csupán annyi a kikötés, hogy a programban két
etűdnek is szerepelnie kell. Az első rostán tehát az számít, hogy kinek milyen
gyorsan pörög az ujja?
– Én nagyszerűen el tudom képzelni, hogy milyen
gyorsan futnék egy olimpián: a képzelőerő azonban kevés… Elcsépelt kifejezés,
de egy bizonyos fizikai állóképesség, stamina
elengedhetetlenül szükséges a zongorázáshoz. Természetesen az etűdökből a zenei
szempontok sem hiányozhatnak. Inkább úgy fogalmaznék, az első forduló olyan
lesz, mint az előétel egy vacsoránál: hm, biztató, lássuk a lényeget!
– A
középdöntőben kamarázni kell: 23 Liszt-dal közül lehet választani. Milyen
ezeknek a zongorakíséreteknek a szövete?
– Nincs olyan, hogy kísérés… Tudom, hogy a magyar
nyelvben nincs erre jobb szó, az angol collaborative
mégis kifejezőbb. Ennek a szónak viszont a konnotációja furcsa-negatív –
különösen Európában…
Partnerségről
van szó, amely érzékenységet és alkalmazkodási készséget jelent és feltételez.
Tekintettel arra, hogy kevés idő lesz a próbákra, a versenyzőknek pillanatok
alatt kell majd „együttmozdulniuk” az énekessel. Ezek a zongoraszólamok nem
különlegesen nehezek, ám nagyon érzékenyek, amelyek nyilvánvalóvá tesznek
bizonyos dolgokat…
– A forduló
nagyobbik részének összeállításához azonban teljes szabadságot adott a
versenykiíró: ez egyáltalán nem szokványos…
– Örömmel mondhatom, hogy a középdöntőnek ezt a
szabadságát én iniciáltam. Természetesen megbeszéltük, de én kezdeményeztem, és
jó visszhangja lett.
Azt
szeretnénk – és ez a műsorfüzetben is szerepel –, ha a versenyző megmutatná,
mit jelent neki Liszt. Lehet, hogy ez egy szép naivság, és a legtöbben a
szokásos versenydarabokat hozzák majd, de én az utolsó pillanatig optimista
vagyok. Hiszem, hogy egyéniségeket hallunk majd, egyénien választott és
összeállított darabokkal. A versenyfelhívás azt is tartalmazza, hogy a
produkció egésze kirajzoljon valamilyen „témát”, koncepciót: mi ragadta meg a
zongoristát Lisztben? Lehet, hogy valakire a késői művek tettek mély benyomást.
Ez esetben nem azt mérlegeljük majd, hogy az illető történetesen nem tud
oktávozni vagy gyorsan és hangosan zongorázni, hanem hogy „kulcsot talált” a
darabokhoz. Én ebben reménykedem.
– Gasztronómiai
hasonlatát folytatva: ez lesz a főétel? Vagy inkább a döntő grandiózus
versenyművei? A h-moll szonátáról nem is beszélve…
– Mindkettő: aki versenyt akar nyerni, annak tudnia
kell a döntőben szereplő műveket.
Mocsári Karcsi javaslatára összekombináltuk az Esz-dúr
zongoraversenyt a Haláltánccal, illetve az A-dúr versenyművet a Magyar
Fantáziával. Mindent meg kell tanulni, de a zsűri választani fog a zongorára és
zenekarra írott művek közül: segítünk, hogy a versenyző a legjobb, legteljesebb
képet nyújtsa magáról.
– Mi alapján
adja ki, illetve tartja vissza a zsűri az első helyezést?
– A verseny rangját tartjuk szem előtt, és a múltbeli
győztesekhez, helyezettekhez viszonyítunk.
– Az Egyesült
Államokban élő Charles Rosen (ő egészségügyi okok miatt mégsem jött el –
szerk.), Hamburger Klára, a grúz Elisso Virsaladze, a weimari Zeneművészeti Főiskola
volt rektora, Rolf-Dieter Arens, az angol William Fong, a dél-koreai Ich-Choo
Moon és az 1986-os Liszt verseny győztese, Mocsári Károly kapott meghívást a
zsűribe: miért pont ők?
– Bár személyesen nem ismerem, rendkívül nagyra tartom
Charles Rosen-t, megbízom a szellemiségében. Írásai alapján nagyszerű elme
lehet, igazi gondolkodó előadóművész. Megkockáztatom: zenetudós, aki jól ismeri
a forrásanyagokat. Hamburger Klárához természetesen a Liszttel kapcsolatos
tudományos munkássága miatt ragaszkodtunk. Másrészt azért, mert tökéletesen
ismeri a zeneműveket. William Fong a Royal Academy mellett a szintén londoni
székhelyű Purcell School of Music zongora tanszékvezetője. Ez az intézmény a
különleges tehetségek nevelője. Mr. Fong ebben a minőségében igazán fontos a
verseny számára. Ich-Choo Moon a szöüli nemzeti egyetemen tanít, bátran
mondhatom, hogy Dél-Korea legfontosabb zongoratanára. Vele Bloomingtonban ismerkedtem
meg: ő is Sebők György növendéke volt az Indiana Egyetemen. Rögtön barátok
lettünk. Természetesen sok név felmerül egy verseny-zsűri tervezése során. Pl.
Alfred Brendel-t is „ideálmodtuk”, de nem sikerült. Általában az dönt, hogy
ráér-e a felkért professzor, vagy kénytelen nemet mondani más elfoglaltsága
miatt.
– Hogyan kell
készülni a zsűrizésre? Milyen szellemi, koncentráltsági állapot szükséges
hozzá?
– Aki azt gondolja, hogy a zsűrizés kényelmes
üldögélés, nagyot téved. Nehéz feladat, elképesztő szellemi koncentrációt
kíván. A legnehezebb azonban egy gyenge produkció végighallgatása. Nem csak
azért, mert közben nem lehet kimenni, hanem szellemileg sem lehet elhagyni a
teret: morálisan elfogadhatatlan lenne. Az ember valójában végig reménykedik,
hogy hátha, de – őszintén megvallva – egy pár perc alatt kiderül, hogy a
zongorista milyen kvalitású. Lehet rossz napja, migrénje, akkor is megmutatkozik,
hogy mennyire felkészült és milyen a viszonya a hangokkal.
A jót könnyű hallgatni, de a nem odavaló produkciókat
is zsűrizni kell…
2011.
szeptember 19. MÜPA, gálakoncert:
– Véget ért a
verseny: úgy sikerült, ahogy várta?
Nem váltotta be a reményeimet, főleg a repertoár
miatt. Arra számítottam, hogy sokkal nagyobb lesz a „merítés”, a versenyzők
szélesebb körből választanak. A szokásos versenydarabokat hallottuk –
Dante-szonáta, Wilde Jagd, Mazeppa, stb. –, kevés késői Liszt-mű hangzott el.
– Hogyan
szerepeltek a magyar zongoristák?
– Jól, hiszen ketten is döntőbe jutottak, ennek
ellenére nem feltétlenül értek egyet a magyarok helyezésével.
– Egy hónappal
ezelőtt még azt mondta, hogy létezik igazságos sorrend…
– A zsűri fair volt, de elsősorban a pontszámokat
vette figyelembe, amelyeken később a megbeszélések és a viták sem változtattak.
A zsűrizés sorrendje örök dilemma: először a megbeszélés, azután a pontozás,
vagy inkább fordítva? Most a pontozást választottuk. Minden zsűritag erős
egyéniség volt, a véleménycserék alapvetően nem befolyásolták a meggyőződéseket.
Vagyis nem a már korábban említett film (12
dühös ember) mintája alapján dőlt el a rangsor…
– Úgy érti,
hogy mindenkinek volt kedvence – eleve…
– Nem, nem! Közben alakultak ki kedvencek! Már az első
játszás után kiderült, hogy kik a kiváló képességűek, tőlük természetesen a
többi fordulóban is sokat vártunk.
– A végső
sorrend: I. Alexander Ullmann (Nagy-Britannia), II. Ilya Kondratiev (Oroszország)
III. Balázs János. Mind a három zongoristát ismerte korábban?
– Csak az első és a harmadik helyezettet. Alexander
Ullmann-nal Svájcban, egy fesztiválon találkoztam. Pár magánórát vett tőlem,
aztán az Egyesült Államokban folytatta a tanulmányait: döbbenten hallgattam,
mennyit változott, jó irányba. Balázs Jánost természetesen sokszor hallottam a
Zeneakadémián.
– Hogyan
lehetséges, hogy egyetlen német versenyző sem jelentkezett: bojkottálnak
minket?
– Erről első kézből rendelkezem információval:
Németországban nagyon kevesen tanulnak zenét. Az a régi nagy zenei tradíció,
ami volt, már a múlté. Stuttgartban, ahol tanítok, a tizenkét növendék között
csupán egy német van.
– Tapasztalható
valamilyen átrendeződés a jelentkező versenyzők nemzeti hovatartozását
illetően?
– Az oroszok itt voltak, ők mindig nagyon komoly
felkészültséggel ülnek ki a színpadra. Talán Dél-Koreából jöttek kevesebben…
Annak ellenére, hogy ott is nagyszerű a zene-, különösen a zongoraoktatás.
– Hogy
tapasztalja: a versenyek győztesei csinálják később a nagyobb karriert, vagy az
előadóművészi pályafutás nem függ a helyezéstől?
– Nem tudok pozitív dolgot mondani… A győzelem kezdeti
lehetőség, de nem garancia semmire. Valójában a verseny után kezdődik a
nehezebb szakasz, mert minden koncerten bizonyítani kell, hogy a zongoraművész
méltán birtokolja az elnyert díjat.
Rengeteg verseny van és sok-sok versenygyőztes, ám meg
lehet nézni, hogy aztán hányan kerülnek be a nagy nemzetközi
koncertkörforgásba…
– Mi a
karrierépítés mostani receptje?
– Nincs recept… Elcsépelt frázis, hogy „akkor és ott”
kell lenni, szerencse is szükséges, és „jó embereket” kell ismerni… Én inkább
azt tanácsolom, hogy az ifjú zongoraművész ne foglalkozzon ezzel. Persze fontos
a PR, a hírverés, a szervezés, ám sokkal fontosabb a zene. Még mindig meghallják,
hogy ki a tehetséges és ki nem, ki őszinte és melyik zongorista „kitalált”!
Fehér Márta