Ahogy múlnak az évek és egyre szűkül a megtartó
emlékezet, úgy kerülnek a feledés körébe olyan kiváló egyéniségek, akiknek a
tevékenységük gyümölcseit az utókor élvezi, de magukról szinte már mit sem tud.
Lapunknak fontos feladata, hogy ébren tartsa, felidézze a magyar zenepedagógiai
élet területén jelentőset alkotó személyiségek munkásságát. Ezen jeles
személyiségek közé tartozik Váczi Károly zongoraművész, zenepedagógus is.
Életútjáról, széleskörű művészi, tanári, szervező tevékenységéről e lap
hasábjain már korábban olvashattunk. Ez alkalommal arra a fővárosi zeneoktatást
formáló, alakító munkára szeretnénk figyelmünket fordítani, amelyet 1943 óta –
amikor is a Fővárosi Felsőbb Zeneiskola pedagógusaként megkezdte zongora tanári
pályafutását – szinte haláláig végzett. E sorok írója azzal büszkélkedhet, hogy
ezen intézmény hegedű szakos növendékeként növendék hangversenyen az Ő,
Dohnányi által pallérozott zongora kíséretével debütálhatott. (Később a Konzervatóriumban
zongora tanárom volt, majd kész
művészként is koncerteztünk együtt.)
A második
világháború borzalmai után, az újra sarjadó zenei, zenepedagógiai élet a
fővárosi zenetanfolyamok számára (melyet Sztojanovics Jenő javaslatára 1910-ben
hoztak létre) új kereteket biztosított. J. Irsai Vera igazgatásával, kilenc
körzeti központtal létrejött a Fővárosi Zeneiskola Szervezet. E szervezet
igazgató-helyettesi posztjára kapott meghívást Váczi Károly. Az intézmény
szervezési feladatait a művészi munka csorbulása nélkül magas színvonalon látta
el. És egy lapunkat érintő mozzanat: mikor 1959 tavaszán ifjú tanárként
felkerestem a Zeneiskola Szervezet igazgatóságát azzal az ötlettel, hogy
alapítani kellene egy zenepedagógiai folyóiratot, Irsai Vera hozzá irányított a
részletek megbeszélése végett. Tőle kaptam írásbeli megbízást, hogy tárgyaljak
a körzeti igazgatókkal támogatásuk elnyeréséért. Így az „Ős-Parlando”
születésénél is fontos, bábáskodó szerep jutott Váczi Károlynak. A lap 2.
számában, pedagógus napi köszöntőjében örömmel jelenti: „Megindult intézményünk
üzemi lapja, a PARLANDO is, amely hivatva van az intézményi és zenepedagógiai
hírek közlésén kívül a kartársaknak állandó tájékoztatást nyújtani
zenepolitikai, zenepedagógiai kérdésekről.”
Tanári munkáját
a középfokú zeneoktatás reformjának eredményeként, a Sándor Frigyes
igazgatásával létrejött Konzervatóriumban folytatta. (Itt volt növendéke többek
között a 80 éves Czigány György, aki zongoraművészi kvalitása mellett, irodalmi
életünk kiválóságaként vált ismertté.)
1968-ban,
az új tanácstörvény részeként az oktatási intézmények a kerületi tanácsokhoz
kerültek. Így mód nyílt arra, hogy a zeneiskolák is kerületi kezelésben működjenek.
Ez természetesen magával hozta a Fővárosi Zeneiskola Szervezet decentralizálását.
Ezt a feladatot kapta meg Váczi Károly és közel egy éves szervező munkával
végre is hajtotta. Így lett ő a kerületi zeneiskolák „atyja”. Az ő
tevékenységének is jelentős része volt abban, hogy a zeneiskolák a közoktatás
szerves részévé válhattak. A zeneiskolák, melyeket a kerületek most már
sajátjuknak érezhettek, hatalmas fejlődésnek indultak. Egyre több intézmény
kapott saját épületet, melyben a korábban sokszor megalázó körülmények helyett,
méltó keretek között folytatódhatott a zeneoktatás. A növendékek számának
gyarapodása, a kerületi pedagógiai és közművelődési életben vállalt szerep, az
önkormányzatok gondoskodása, mind a művészeti nevelés erejét és szükségességét
bizonyítja.
A Bartók
Béla Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatóhelyetteseként, majd a Liszt Ferenc
Zeneakadémia tanáraként kiteljesedő életműve, méltán ösztönözhetné a ma még „névnélküli”
fővárosi zeneiskolák egyikét, hogy megtisztelje önmagát azzal, hogy felvegye
Váczi Károly nevét és ezzel emléket állítson e kiváló, nem elfelejtendő
művész-pedagógusnak!
Szatmári László