MAGYAR NÓTÁK VESZPRÉM VÁRMEGYÉBŐL

Horváth Anikó „VERBUNKOS” című lemezéről

Miközben a 18. századi Magyarország Bécs közvetítésével állandó és termékeny kapcsolatban állt Európa zenei vérkeringésével, a magyar társadalom műveltebb köreiben egyre elevenebben fogalmazódott meg egy „igazi” magyar zenei stílus megteremtésének igénye. Az a műfaj, amely fokozatosan a nemzeti ébredés szimbólumává, majd később a reformkor szinte egyeduralkodó divatirányzatává vált, a verbunkos.

A keleties, balkánias, cigányos elemeket ötvöző, de jellegzetesen magyarrá lett zenei stílus az 1790-es évekre már emblematikus művészalakjait is kitermelte. A három nagyszerű hegedűvirtuóz és zeneszerző: Bihari János, Lavotta János és Csermák Antal feltűnése egész Magyarország, sőt a művelt Európa zeneéletét is megmozgatta. Ekkortájt jelentek meg az első nyomtatott, verbunkos-dallamokat, illetve azok zongorára való átdolgozásait tartalmazó kották is.

A századfordulót követően azután egyre szaporodtak az ilyen jellegű kiadványok, ami egyértelmű jele nemcsak a műkedvelők részéről megnyilvánuló intenzív érdeklődésnek, de a (főként vidéki) zenei központokban működő számtalan jól képzett zenész tevékenységének is. Ennek a folyamatnak mintegy betetőzéseként jelent meg 1823 és 1832 között 15 füzetben (korabeli szóhasználattal: „fogás”-ban) a szintén kiváló hegedűművész (mellesleg a veszprémi székesegyház karnagya), Ruzitska Ignác felbecsülhetetlen értékű gyűjteménye: „Magyar Nóták Veszprém Vármegyéből” címmel. Máig ez a legátfogóbb ilyen jellegű körkép, amely az akkor népszerű és a legkülönbözőbb szerzőktől származó verbunkos dallamok közül 136-nak a zongoraletétjét adja közre. A már említett „virtuóz triász”, valamint számos más szerző (köztük Rózsavölgyi Márk, illetve maga Ruzitska) nótáin kívül jó néhány olyan közismert dallam is napvilágot látott benne, amelynek már akkor is bizonytalan volt az eredete. (Egyik-másik híres darab szerzőségéért pedig többen is harcba szálltak...)

Körülbelül a „Magyar Nóták...” megjelenésének idején és nem kis részben annak közvetítésével kezdte átlépni a verbunkos a magasabb rendű műzene küszöbét. Sorra jelentek meg a kimondottan igényesen megkomponált, de mára már jórészt feledésbe merült verbunkos eredetű zongoraművek. Ezekből merített később rapszódiáiban Liszt is, aki egyébként a kötet számos darabját feldolgozta. Bihari és Lavotta egy-egy dallama még Sarasate: Cigánymelódiák c. művében is fölbukkan.

Bár a gyűjtemény folyamatosan hivatkozási alap volt a magyar zenetörténet kutatói számára, a történelem viharainak következtében a 20. század második felére mindössze egyetlen teljes példány maradt épen a „Magyar Nóták...”-ból, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia könyvtára őrzött. Rakos Miklós volt az, aki alapos zenetörténeti kutatások után 1994-ben a teljes anyag reprint kiadásának megjelentetésére vállalkozott. Ebből válogatta ki Horváth Anikó azt a 30 darabot, amelyről CD-felvételt készített.

Ami mindenekelőtt feltűnik a hallgató számára, az a dallamvilág hihetetlen változatossága, amely az elmaradhatatlan kötelező stílusjegyek ellenére is rendkívül színessé teszi az anyagot. E tekintetben egyes darabok semmivel sem maradnak el a Schubert-keringők, vagy a korai Chopin-polonézek melodikus gazdagságától. (Nem csoda, hiszen ezek a „nóták” valóban a kor legkiválóbb magyar muzsikusaitól származnak.) Igazi tartalmas, színvonalas szórakoztató zene ez, ráadásul nem is igényel kivételes technikai tudást, hiszen az akkori műkedvelők is rendszeresen játszották az ilyen és ehhez hasonló feldolgozásokat. Bár a kíséretek egyhangúságán olykor érződik, hogy ezeket a zongoraletéteket egy hegedűművész készítette, mégis érdemes lenne ezeket a darabokat a mai zenetanulók kezébe adni. Némi gyakorlatot igényel ugyan a korabeli kőnyomatos kottakép olvasása, de a kisebb nehézségekért bőven kárpótol ötletgazdagságával Bihari „Rekviem fia halálára” című darabja, „Hatvágás verbunk”-ja, „Primatialis lassú magyar”-ja, Ruzitska „Butsuzó lassú magyar”-ja, éppúgy, mint a „friss magyar” táncok üdítően játékos karakterei.

A felvételen hallható 1830 körül készült és nemrégiben felújított zongora hangja éppúgy hozzájárul egy reformkori nemesi házimuzsikálás hamisítatlan illúziójához, mint Horváth Anikó biztos stílusismeretről tanúskodó zongorázása, kifinomult ízléssel adagolt díszítőelemei, rubato játéka és mindenekelőtt kiváló hangulatteremtő képessége. Remélhetőleg sokan kapnak majd kedvet, hogy ezeken a darabokon keresztül bepillantást nyerjenek egy elfelejtett korszak zenei világába.

Kecskés Balázs