Devich Sándor

Emléklapok

Édesanyám értem jött az iskolába, hogy együtt menjünk kedvenc üzletembe, Wirth István Irodaberendezési és Mechanikai Vállalatának papírkereskedésébe (Szeged, telefon: 22-21) írószereket vásárolni. Az elegáns, csöndes, ezerféle portékát kínáló helyiség pultjához érve földbe gyökerezett a lábam: Cso-cso-szán állt mellettem életnagyságban, vagy tán Mimi (nem emlékszem, melyik élményem volt frissebb), civilben, félreismerhetetlenül, szintén vásárlási szándékkal. Anyám unszolására, gátlásomat leküzdve, kis noteszt vásároltam spórolt zsebpénzemből, s autogramot kértem és kaptam a készséges és kedves Baumgartner Margittól. (Évtizedekkel később felismertem a Budapesti Kórusban, örömmel hallgatta vele kapcsolatos gyerekkori emlékeimet.)

Hét-nyolcéves koromban szüleim rendszeresen elvittek a színházba, opera-előadásokra. Fricsay Ferenc első felesége édesanyám rokona volt, így bármikor bejuthattunk a karmesteri páholyba, s igen büszke voltam, amikor a felvonásközi szünetekben Fricsay a „mi páholyunkba” jött pihenni. (Reméltem, egy-két ismerős észrevesz a nézőtérről, és kellőképpen értékeli kiváltságos helyzetemet.) A látottak-hallottak rendkívüli benyomást gyakoroltak rám. Én is nyeltem könnyeimet a fentnevezett hölgyek szomorú sorsán, de nagyon tetszett A mosoly országa is, és máig élnek bennem a Három a kislány édes-bús dallamai…

A Tiszában Szent-Györgyi Alberttől tanultam úszni, a zeneiskolában Simkó Máriától zongorázni. Tanárnőm férje, Antos Kálmán a Fogadalmi templom karnagya, a híres-hatalmas Angster orgona ura és parancsolója volt. – Meg-meglátogatott bennünket bohókás természetű keresztapám, édesapám első világháborúbeli, oroszországi lövészárok-társa, egri szőlész-borász. Ilyenkor – apám határozott kívánságára – produkálnom kellett magam a pianínón. Egyik alkalommal, miután eljátszottam négy-öt kis darabot a zongora-iskolából (Czerny? Szendy Árpád? Senn Irén?), keresztapám elővette bőrtárcáját, s ropogós tízpengőst röpítve a zongorára így summázta véleményét: nagyon szép volt, de most már hagyd abba! Ez volt az első gázsi és az első spontán kritika, amit életemben kaptam.

A háború után, már Budapesten, hegedűt kaptam – a zongora odaveszett Szegeden. Első hegedűtanárom, a híres cigányprímás, Magyari Imre unokahúga, Magyari Margit selymes hegedűhangja máig a fülemben cseng. Tizenhárom évesen léptem először a Zeneakadémia nagytermének dobogójára: a Kacsóh Pongrác alapította Székesfővárosi Felsőbb Zeneiskola centenáris (a 48-as forradalom emlékére rendezett) hangversenyén Bartók-duókat játszottam növendéktársammal. Fél évvel később még nagyobb horderejű jelenésem volt a kultikus színpadon: „A hangverseny fénypontja a száztagú hegedűzenekar, amelyet egy 14 éves fiú, Devich Sándor dirigál – remekül! Minden idegszála együtt remeg a zenével. Valósággal bűvöli a zenekart, mint a nagy dirigensek…” (VILÁG, 1949. május 10.)

Akkoriban nyitotta meg kapuit a Szépművészeti Múzeum, hogy gyűjteményének a háború elől nyugatra menekített, majd a hányattatásoktól megviselten hazakerült darabjait újra a nyilvánosság elé tárja. Az előkészítés, a restaurálás festőművész édesapámnak adott munkát-kenyeret, az ünnepélyes újra-megnyitó a fiatal Tátrai Vonósnégyesnek nyújtott alkalmat Bartók 6. kvartettje megszólaltatására, nekem pedig a vonósnégyes-műfajjal való első találkozásra.

A nyári hangversenyek kedvelt helyszíne, a Károlyi-kert közelében, szüleim barátainál lakott albérletben Varga Vilma, Liszt Ferenc utolsó magyar tanítványa, ki szívesen osztotta meg velem, a zenének már elkötelezett kiskamasszal az örökös, bárhová érvényes kétszemélyes hangverseny-belépőjét. A koncertek szünetében sokat mesélt. A szívverésem is elállt, amikor csak úgy mellékesen megjegyezte: „éppen gyakoroltam, amikor benyitott Cosima…”, vagy: „Wagner megkérdezte, most éppen milyen darabot tanulok?” Máskor: „Szívesen négykezeseztem Brahmsszal is, amikor meglátogatott bennünket Bécsben…” (N.B. Varga Vilma 1864-ben született, 1950. augusztus 26-án, nyolcvanhat éves korában hunyt el. 1884-1886 között volt Liszt Ferenc tanítványa.)

Dr. Mathia Károly, iskolai énektanárom, aki a piaristák zenekarát is vezette, jutalom-koncertre vitt az állatkerti szabadtéri színpadra, ahol, mint mondta, Otto Klemperer fog vezényelni, és „egy csodálatos hangú fiatal tenorista – ha jól tudom, Simándy a neve” – mutatkozik be a 9. szimfóniában Szecsődy Irén, (Báthy Anna?), Anday Piroska és Littassy György társaságában. Szinte önkívületben hallgattam a lenyűgöző művet és előadását. Csoda-e, ha máig sem tudok (nem is akarok) szabadulni az első találkozás minden későbbit elhomályosító emlékétől?

* * *

Ugyanilyen erővel élnek emlékezetemben a Tátrai Vonósnégyes hangversenyei, Zathureczky Ede Bartók-koncertjei, Fischer Annie Beethoven szonáta-estjei, Jeanne-Marie Darré Chopinjei, Mainardi Bach-estje, az I Musici di Roma koncertjei, Menuhin – Mozart A-dúr és Beethoven – az Erkel Színházban, Klemperer Mozart-operái, Sugár Rezső Hősi éneke, Mihály András csellóversenye, Dávid Gyula brácsaversenye és Kodály Zrínyi szózatának forradalmi hangulatú bemutatója, 1956. október 22-én Mario Rossi vezényletével és Cziffra György szólójával Bartók 2. zongoraversenye… (De a vasutas egyenruhában fellépő MÁV zenekar estjére is elmentem, hogy megismerjem az Egy kiállítás képeit, Majorossy Aladár vezényletével.)

Volt a Rádiónak egy vasárnap reggeli állandó műsora, az Utazás Zenopotámiába. Minden alkalommal más-más témából merítették zenéiket a szerkesztők (évszakok, vizek, állatok, csaták, mesterségek, országok, városok, mesék stb.), s rejtvénynek adták föl azokat. Aki a legtöbbet kitalálta és a megfejtéseket a Rádióba beküldte, vásárlási utalványt nyert. Én is kaptam többször is, s szaladtam vele a Rózsavölgyihez – már ismertek: no mit adhatunk, fiatalember? – partitúráért. Így alapoztam meg az idők során kb. négy-öt folyóméterre terebélyesedett gyűjteményemet. – Kedvenc darabjaimat be is kötöttem (otthon, lemezről, természetesen pálcával, el is dirigáltam): nyáron be-be jártam a Szépművészeti Múzeumba (édesapám műtermében remekül lehetett gyakorolni), a könyvkötő műhelyben szívesen fogadott a zenerajongó Pál László mester, aki – miközben dolgozott és engem is beavatott mestersége titkaiba – végig tudta fütyülni a klasszikus alaprepertoárt. Bizonyítékául mindannak, hogy a mindenkori vezető dallam Ariadné-fonala mentén végig lehet fütyülni a műveket. (Fúga persze nem volt a repertoárban.)

Testvéremmel gyakran játszottunk „partitúrást”, ami abban állt, hogy egyikünk csukott szemmel kihúzott egyet a polcról s vaktában kinyitotta, a másiknak ki kellett találni a mű minél több paraméterét (szerző, cím, műfaj, hangnem, jegyzékszám, tételcím, keletkezési idő stb.). Minden adat egy jó pontot ért. A Semmelweis-utcai Konziban néhány társammal azon vetélkedtünk, hogy a földszinti ablak előtt akkoriban még közlekedő villamoskocsik oldalára festett öt számjegyű számból ki hány Köchel-jegyzékszámot tud úgy kirakni, hogy meg is nevezi a hozzá tartozó műve(ke)t. (Talán felesleges mondanom, számítógép nélkül…)

Édesapám révén sok érdekes emberrel ismerkedhettem meg. Gyakorta keresték fel otthonunkat egy csésze kávé, tea melletti beszélgetésre, lemezhallgatásra. Ezek a beszélgetések – lett légyen témájuk festészet, zene, irodalom, néha (tompított hangon) aktuálpolitika – szellemesek, izgalmasak, élvezetesek voltak, rendkívüli műveltségről árulkodók. Összebarkácsolt lemezjátszónkra ki-ki hozott valamilyen féltve őrzött kincset: Vivaldi Négy évszaka, a Don Giovanni, Beethoven cisz-moll vonósnégyese, Sztravinszkij A katona története, Bartók Zenéje volt a „sláger” — számomra eladdig ismeretlen és elképzelhetetlen csodák, bennem örök nyomot hagyók… Oázis volt ez őszi, téli délutánonként, ahol meg lehetett feledkezni a leeresztett redőnyökön túli, sötét külvilágról.

Leggyakrabban Barcsay Jenő jött (otthonában csembalón próbálgatta a Wohltemperiertest és a Mikrokosmost), Gerlóczy Gedeon, a Csontváry-képek megmentője és tulajdonosa, Szőts István filmrendező, az Emberek a havason alkotója, akit a zenehallgatásban az sem zavart – mint mondta: sőt! –, ha a letompított fényű szobában kispartitúrából, valódi pálcával vezényeltem a Verdi Rekviemet, Mozart, Beethoven és Brahms szimfóniákat, vagy kottából játszottam a lemezhez egy-egy Haydn, Mozart kvartett második hegedű szólamát. Jött Genthon István, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, Szinyei Merse Félix – a „horgászó” – (mutatóba elhozta pisztrángozáshoz való pazar műlégy-gyűjteményét), néhanapján beállított Ferenczy Béni, később Borsos Miklós vagy Pécsi Sándor. Tulajdonképpen róla szól elsősorban ez az emlékezés. (Pécsi egy szovjet kémtörténetben képrestaurátort alakított, s azért kereste fel apámat, hogy műtermében környezet- és viselkedéstanulmányt folytasson. Innen eredt kettejük barátsága.)

A Zenei Gimnáziumban, ahol utolsó évemet tapostam, szavalóversenyt hirdettek. Egy tizenkilencedik és egy huszadik századi verset kellett előadni. Én Ady Párisban járt az ősz, és – rendkívüli merészség! – Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című költeményét választottam. Az utóbbi százhuszonkét sorát napi adagokban haladva tanultam meg, s amikor úgy éreztem, felkészültem, gondoltam egy nagyot, és megkértem Pécsi Sándort, hallgasson meg. Készségesen felajánlotta segítségét. Rózsadombi otthonában fogadott; házikabátban, papucsban. Könyvtára sarkában egy karosszékbe telepedve intett: kezdhetem. Kissé remegő térdekkel, száraz torokkal nekivágtam, és hiba nélkül a versek végére értem. Csak annyit mondott, nagyon jó, de több kifejezést adhatnék hozzá. Nem részletezett, hanem hátranyúlt, leemelt a polcról egy József Attila kötetet, fellapozta a Kései siratót, és rám nézett: valahogy így, mondta, és felolvasta. Úgy, fotelban, házi kabátban, papucsban – és csorogtak a könnyei. A vers végeztével ő próbálta oldani zavaromat, mintegy mentegetőzve: tudod, nemrég halt meg az édesanyám… És elolvasta a verset még egyszer, ugyanúgy, könnyek között, egyszerűen, gyönyörűen. Miután megnyugodott és megnyugtatott, csak annyit tett hozzá: nézd, egy művésznek készenlétben vannak az érzelmei. És éppolyan kedvesen, ahogy fogadott, sikert kívánva elbocsátott. Nagy lecke volt!

Mit tudtam én akkor arról, hogy „Kit anya szült, az mind csalódik végül…”, meg hogy „Kacagj, Bajazzo...”? De mindig eszembe jut Pécsi Sándor, ha megindít a zene.

Érettségi tabló-fényképünk hátoldalára tanárainkkal „ajánlást írattunk. Osztályfőnökünk, Bíró Lajos Pál testreszabott rímeket faragott, én ezt kaptam: „Világod: Vénuszok, Múzsák és Tháliák, S nem ihletnek – sajnos – a zord reáliák.” Orosz-tanárunktól, az iskola párttitkárától, aki „civilben” kárpátaljai szovjet tiszt volt, ezt: „Rendes és becsületes munkádal továb légy hasznos tagja szocialista társadalmunknak.” Hatalmas erő tartott össze bennünket: naiv és ártatlan hivatástudat. Az érettségit komolyan vettük, de valójában könnyen vehető akadálynak éreztük a nagyobb és sokkal fontosabb erőpróba, a zeneakadémiai felvételi előtt…

A hat „konzis” év után – annak ellenére, hogy kellő önbizalom híján nem hozzá jelentkeztem – a felvételi vizsga alapján Zathureczky Ede „ragadott magához” zeneakadémiai osztályába: a nagyterem középerkélyén nem volt apelláta – hozta az örömhírt izgalomtól kipirultan tanárnőm, Ráth-Végh Istvánné Zipernovszky Mária. Weiner Leó, Harmat Artúr, Szőllősy András, Szőnyi Erzsébet, Ticharich Zdenka, Legánÿ Dezső, Járdányi Pál, Mihály András, Újfalussy József, Katona Béla („Zatu” tanársegéde) – tanáraim névsorához, gondolom, nem kell kommentár.

A zenekari gyakorlatot Melles Károly vezette, aki ezúttal kivételes válogatott csapatot vett kemény munkába: az 1955. évi varsói (békeharcos) Világifjúsági Találkozóra (VIT) készültünk magyar műsorral (Psalmus, Galántai és Háry-szvit, Mazeppa és Tasso, Bartók Ideális a Két arcképből, és persze Rákóczi-induló). Az első hegedűszólam első három pultjánál Simor András és Kocsis Albert, Sivó József és Pauk György, Komlós Péter és Gránát Endre húzta, én – zöldfülű „gólya” – büszkén ültem a másodhegedű harmadik pultjánál. Később balett-részletekkel, opera-áriákkal bővült a repertoár (ezeket Kertész István vezényelte), szépreményű ifjú tehetségek – későbbi szuper-, hiper-, sőt megasztárok: Lakatos Gabriella és Róna Viktor, Kun Zsuzsa és Fülöp Viktor, Házy Erzsébet, Komlóssy Erzsébet, Réti József és mások – inspiráló közreműködésével. (Lakatos Gabit meg is táncoltattam valamelyik varsói bulin – nem tudom, emlékeztettem-e a Mandarinra –, vagy inkább ő táncoltatott meg engem?) A maiak el sem tudják képzelni, milyen nagy dolog volt akkor a külföldre jutás – bármi áron, akár „csak” Varsóba is, így érthető talán az elhíresült intelem (mit intelem? – fenyegetés!) vérfagyasztó hatása, amit Melles tanár úr kisebb-nagyobb zenei vagy viselkedésbeli fegyelmezetlenség, lazaság esetén nem mulasztott el bedobni: „Nincs Varsó!”

Végül is lett Varsó. Holdvilágos éjszakán cammogott velünk a vonat a Vág völgyében, aludtunk is néhány órát – ki a csomagtartó hálójában, ki fejét egy (előre kiszemelt) vállra hajtva… Fáztunk és éheztünk, amikor megérkeztünk, s betereltek bennünket egy huzatos és visszhangos pályaudvari hodályba. Középen pirossal borított asztal, kancsó víz poharakkal: nincs mese, fogadás következik! Tíz-tizenöt üdvözlő beszédet kellett átvészelnünk, tartalmát nem volt nehéz kitalálni. Némi kényszer-vastaps után már éppen kászálódtunk volna, amikor másik egyén emelkedett szólásra: a tolmács! (Szentatyám, még egy negyed óra! – ám kevésbé klerikális megjegyzések is elhangzottak…) Szólt pedig ekképpen: „Ember mondani, nagyon örülni. LENGYEL-MAGYAR SZERENCSE!” Kitörő ováció nyugtázta hálásan a forma és a tartalom eme példás egységét, az eredeti szöveg vélhető esszenciájának, a retorika és az esztétika szabályainak ily tökéletesen megfelelő, adekvát összefoglalását.

Másnap volt a „küldöttek ünnepélyes felvonulása”, ami természetesen a proletár internacionalizmus és a kapitalizmus elleni összefogás erejét, egyszersmind a szocialista ifjúság optimizmusát volt hivatva demonstrálni. Ahogy a magyar küldöttség a felvonulási térre érkezett (Varsóban nem is igen volt még más, csak romok és a felvonulási tér), a lelkesen bámész utcanépe felől felharsant, hogy „HOR-TI MIK-LOS, HOR-TI MIK-LOS!” – Nosza, rohantak csoportunk kísérői, hogy felvilágosítsák lengyel testvéreinket az elhangzottak sem térben, sem időben nem aktuális voltáról. Amikor a spontán lelkesedés hangja elcsitult, mi kezdtünk ujjongva a „HUJ-HUJ-HAJRÁ”-ba. Erre meg „odaát” tört ki ribillió: most nekünk kellett megtanulnunk, hogy a jelszó rövidebbik, megismételt szótagja a legtöbb szláv nyelvben a férfi-szerszám tömör és közkeletű megnevezése…

* * *

Szolfézstanárom Kistétényi Melinda volt. Lobogó lelkesedésével, tudásával, istenadta tehetségével mindenkit lenyűgözött. Egy nap azt mondja nekem: Devicske, indulnod kell a szolfézsversenyen! Én nem is tudtam erről az évente megrendezett eseményről, nem tartottam számon, hiszen eleve a „fejeknek”, a zeneszerző- és karmester-hallgatóknak volt kitalálva, nem nekünk, hangszereseknek. Eszem ágában sem volt tehát indulni, de Melinda unszolására végül mégis beadtam a derekam. Az annak idején emelkedő padsorú XVIII-asban Kodály Zoltán ült a katedrán, jobbján-balján Szőnyi Erzsébet, Hegyi Erzsébet, talán mások is; Melinda a zongoránál asszisztált. Úgy emlékszem, bevezetésképpen valakivel Bertalottit adtunk elő, majd lapról olvasás következett. Már éppen az égiek segítségéért akartam folyamodni a dó felleléséhez, amikor hirtelen valami felismerés kezdett derengeni bennem, aminek hatására megkérdeztem Kodálytól: Tanár úr, kérem, muszáj ezt szolmizálni? Mire visszakérdezett: Miért, talán fütyülni akarja? Azt nem, mondom én, de szívesen elénekelném. És a papírba bele se nézve rázendítettem: „Te azért lelkem, gondolatodat, Istenben vessed bizodalmadat…”

Kodály: Psalmus Hungaricus

Ezután Melinda következett a diktandóval. Közölte, hogy háromszor fogja eljátszani, hogy kétszólamú lesz, megadta a kezdő hangot, és a billentyűk közé csapott. Megjegyzem, bevált módszerem ilyenkor az volt, hogy az első előjátszást – ideges, kapkodó firkálgatás helyett – csak figyelmesen végighallgattam, másodszorra írtam, harmadszorra ellenőriztem és korrigáltam. Most is így tettem, és megállapítottam, hogy – egy ütemnyi eltolással – tükörkánont hallunk. Harmadszorra leírtam egy ütemet a második szólamból, hozzáfűztem: „tükörkánon” – és a többieket utcahosszal megelőzve föltettem a kezem, jelezvén, hogy elkészültem.

Kodály észrevett: „Maga már készen van? Hozza ki!” (A többiek – mint később megtudtam – azt hitték, bedobtam a törülközőt.) Rövid, izgalmas csend után: „Miért nem írta le az egészet?” Mire én, máig is érthetetlen merészséggel, már-már szemtelenül: „Tanár úr kérem, én úgy tudtam, ez szolfézsverseny, nem kottamásoló verseny!” Hogy erre mit gondolt Kodály, sose tudtam meg, de egy zeneszerzővel megosztva első díjat nyertem. Talán mondanom se kell, Kistétényi Melinda is meg volt elégedve…

* * *

1956 májusában Nyékiné, a Zeneakadémia teljhatalmú személyzetise (ma úgy mondanánk, humánpolitikai előadó) behívatott az irodájába. Fogalmam se volt, mi lehet a baja velem. Szívélyesen fogadott, hellyel kínált, és azonnal a tárgyra térve megkérdezte: Akar-e a Riviérán nyaralni, Devicske? Most aztán végképp nem értettem, melyikünkben hibádzik valami. Látva tanácstalanságomat, máris jött a magyarázat: népi zenekarban (akkoriban „szeméremből” így hívták a cigánybandát) kellene-lehetne játszanom Dél-Franciaországban! Egy amatőr táncegyüttes, a Falvay Sándor szakavatott irányításával működő Vadrózsák kért az Akadémiától segítséget, hogy eleget tehessen a francia nemzeti ünnep alkalmából rendezendő fesztiválra szóló meghívásnak.

… és összeállt a csapat: Sivó József prímás, jómagam a „terces”, Schiffer Ervin és Gyuri „brács” és cselló, Montág Lulu bőgő, Komjáti Géza – klarinétos a klarinétjával, Tóth Lexi cimbalom, Kersics Ánka nótaénekes. Az etnikai sokszínűség ellenére – vagy tán éppen ennek eredményeképpen – remekül megértettük egymást, amire szükség is volt, mert a forró nyárelőn kemény munka várt ránk: a különböző táncjátékokhoz a méltán tekintélynek örvendő Csámpai Ivó mester által összeállított és arranzsált népdal, műdal és csárdás csokrokat kívülről kellett megtanulni, minden szólamot kotta nélkül játszani.

Manapság elképzelhetetlen izgalommal készültem első nyugati utamra, szálltam fel a vonatra, oldalán a táblával: WIEN Südbahnhof – MARSEILLE. Ám a dolog nem ment ilyen egyszerűen, kitört az olasz vasutas sztrájk, este el kellett hagynunk a hatalmas, teljesen kiürült-kihalt milánói pályaudvart, s csak reggelre ígértek tovább-indulást. Besétáltam a város közepébe, és miután megsimogattam az alvó Scala köveit, a fél éjszakát a telihold fényében fekete, csipkés sziluettjét mutató Dóm kapujában töltöttem. A másik felét pedig, mély álomban, a pályaudvarnál elhagyatottan parkoló taxik egyikében. Reggel a harsányan kacagó sofőrök „bon giorno!” kórusára mint a nyúl, ugrottam ki a nyitott ajtón…

Ha nem is „nyaraltam” a Riviérán (minden este felléptünk valahol: Nizza, Cannes, Menton, Antibes), de a tenger hullámait gyakorta élveztem. Utolsó franciaországi napjaink egyikén csoportunk hivatalos vezetője, Köpecziné elvtársnő röpgyűlést hívott össze „fontos ügyben”. Sápadtan közölte velünk: gyorshírt kapott otthonról, miszerint Rákosi Mátyás lemondott a Párt főtitkári tisztéről. Szorongva néztünk egymásra: jó ez nekünk, vagy még rosszabb? Vajon mit hoz a jövő?

Hazafelé mégis megszakítottuk utunkat egy-egy nappali csatangolásra Velencében és Bécsben. A Westbahnhofon csekély spórolt pénzemből egy krigli sört spendíroztam magamnak, és igazat kellett adnom a reklámnak: SCHWECHATER? – RECHT HAT ER!

* * *

1956 decemberében, a Zeneakadémiára menet, az Andrássy-úton (akkor éppen az Ifjú Hősök útján) találkoztam Tátrai Vilmossal, aki nekem szegezte a kérdést: nem akarsz belépni az Állami Hangversenyzenekarba? A fél zenekar kiment Nyugatra… Így kerültem harmadikosként a zenei nagyiparba. „Avatásom” az a szilveszteri matiné-koncert volt – tartott még az esti kijárási tilalom –, amelyen a Ferencsik pálcája nyomán felhangzó Eroica-gyászinduló első hangjaira egy emberként állt fel a Zeneakadémia nagytermének közönsége. 1957-ben megalakult a Komlós – később Bartók – vonósnégyes, Tátrai Vilmos bevett a Magyar Kamarazenekarba, és „mellesleg” lediplomáztam 1959-ben, a trianoni békediktátum aláírásának évfordulóján.

* * *

Visszatekintve szinte hihetetlen, milyen megterhelést bír egy ifjú ember, ha a teher, amit vállal, kedvére van. Az én „terhem” azóta is a ZENE – zsibongásig tele emlékkel, eseménnyel, tapasztalattal, tanulsággal – és munkával. A zenekari játék – a repertoár megismerésén túl – nagyszerű művészekkel való együtt-zenélés élményével gazdagított. Csak néhány kiválasztott név: Ansermet (Faust-szimfónia, Bartók Zene…), Barbirolli (Linzi szimfónia, Mahler 1.), Roberto Benzi (Újvilág-szimfónia), Christoph von Dohnányi (Fából faragott…), Doráti (Beethoven 9., Brahms Szerelmi dalkeringők, Bartók Concerto), Maazel (Beethoven 7.), Mehta (Daphnis és Chloé), Giulini, Zecchi, Matačič, Casals (A jászol), Lutosławski, Sztravinszkij, Kodály (Psalmus), Wilhelm Backhaus (Beethoven G-dúr Hamburgban), Fischer Annie (Mozart, Beethoven, Schumann), Menuhin (Bartók), Navarra (Dvořák), Ricardo Odnoposoff (Prokofjev D-dúr), Ojsztrah (Mozart, Hacsaturján, Brahms hegedűverseny, 2. szimfónia, és huszonéves tanítványával, Gidon Kremerrel Mendelssohn hegedűverseny), Rampal (Hacsaturján hegedűversenyének átirata), Ricci (Tzigane, Prokofjev D-dúr), Richter (Mozart d-moll, Schumann, Liszt A-dúr és Magyar fantázia, Brahms B-dúr, Bartók 2.), Rubinstein (Chopin, Brahms B-dúr), Székely Zoltán (Bartók hegedűverseny, hetvennégy évesen), Szeryng (Beethoven, Prokofjev g-moll).

A megszámlálhatatlanul sok zenei emlékből egy vérfagyasztót emelek ki, mint arra bízvást érdemest. Említettem, Ernest Ansermet jött a zenekarhoz. Tudtam, Sztravinszkij neki ajánlotta Trois pièces című három rövid tételét vonósnégyesre, elvittem hát egy próbára a darab vékonyka partitúráját autogramért, amit meg is kaptam. Néhány évre rá Sztravinszkijt vártuk izgalommal (Zsoltárszimfóniáját vezényelte), és gondoltam, igazi csemege lesz, ha a szerző aláírása is bekerül a kis partitúrába, hiszen úgy tudtuk, a két mester jó barátságban van. Bekopogtam a próbaszünetben Sztravinszkij szobájába, és felütve az Ansermet-szentesítette oldalt, odanyújtottam aláírásért. Homlokára tolva szemüvegét Sztravinszkij megnézte, mit kínálok, majd néhány másodperc után – „he is not my friend any more!” kiáltással – indulatosan, aláírás nélkül bevágta partitúrámat a sarokba. Azt hittem, szívszélhűdést kapok, de az autogram-birtoklási vágy – meg talán a presztízs – felülkerekedett dermedt ijedtségemen, nyugodtan (?) lehajoltam a kottáért, és halkan megkérdeztem: és egy másik oldalon, Maestro? Sztravinszkij szó nélkül átvette a partitúrát, és föl se nézve aláírta – az utolsó oldalon.

Jó néhány évvel a fentiek után egy kora nyári napon Weimarba készültem, tanítani. A tanítandó művek listáján az említett Sztravinszkij darab is szerepelt, partitúráját – úti olvasmánynak – a kézitáskámba tettem. Már a helyemen ültem a Malév-gépen, amikor látom, Puskás Ferenc jön fölfelé a lépcsőn. Az enyémmel azonos sorban, csak a folyosó másik oldalán foglalt helyet feleségével. Egy újabb autogram-trófea reményében kioldottam biztonsági övemet, odamentem hozzá, s közeledésem indoklásául bemutatkoztam, mondván: negyed évszázadon át voltam a Bartók Vonósnégyes tagja, és jártam a világot. Örömmel kijelenthetem, hogy Bartók neve mellett Puskásé volt az, amelyet ismertek és magyarnak ismertek, ahol csak megfordultunk. Mosolyogva hallgatott végig, és aláírta – nem lévén nálam más, méltó papírnemű – a Sztravinszkij-partitúrát…

Utóirat. 1977 januárjában – ezúttal a Bartók kvartettel – ismét Nizzában jártam: Marc Chagall múzeumában, a Message Biblique-ben játszottunk. Jelezték, hogy a koncertre a Mester is eljön. Vettem egy gyönyörű reprodukciót, és Chagall a nevemre dedikálta! (Vajon honnan tudta, hogy aznap van a születésnapom ?!)

* * *

Kissé talányos lesz a következő történet körítése, de csak így kerülhető el, hogy bárki a voltaképpeni főszereplőre ismerjen. (Kivéve talán őt magát.) Történt tehát néhány évtizeddel ezelőtt, még a Bartók Vonósnégyes pályája kezdetén, hogy nagy megtiszteltetésnek számító meghívást kaptunk egy európai fővárosba, ahol az ország legnagyobb zeneszerzőjének (nevezzük N.N.-nek) valamilyen jubileumát ünnepelték hetekig tartó fesztivállal. A meghívás feltétele: megtanulni és az ünnepi hangversenyen eljátszani az illető szerző egyetlen vonósnégyesét.

A városba érkezésünkkor, a hangverseny délelőttjén a magyar külképviselet illetékes elvtársa fogad, majd hivatalába invitál egy koccintásra, melynek során megtudjuk, nemrég járt itt „a Miska bácsi”, korábban „az Annie”, tavaly ilyenkor „a János”. Közben persze kiderül, hogy Székely Mihályról, Fischer Annie-ról, Ferencsik Jánosról van szó. No és milyen az az N.N. vonósnégyes? – kérdezi vendéglátónk a holtában ünnepelt mester darabjáról. Mi elmondjuk, hogy ha nem is a legkiválóbbak közül való, de érdekes és meghallgatásra érdemes…

Este, a koncert előtt az öltözőben szeretnénk látni a nyomtatott műsort, ellenőrizendő, hogy minden rendben van-e. Az általunk megadott sorrend: Haydn, Bartók 2. vonósnégyes, majd szünet után N.N. műve. Nem is lehet másképp, hiszen a Bartók-mű befejezése halk és lassú, míg az ünnepelt szerző darabja fergeteges fináléval zárul. Szerencsére észrevesszük, hogy a nyomtatott műsorban a Bartók szerepel szünet utáni záró számként, megkérünk hát valakit, intézkedjék, mert mi ragaszkodunk az eredeti sorrendhez. Megígérik, bemondják. Így is játsszuk: Haydn, Bartók. A szünetben kivágódik az öltöző ajtaja, hatalmas virágcsokrokkal a mi illetékesünk és kísérete jő, isteniek vagytok, gyerekek, óriási a siker, kiáltja, majd – halkabbra, kissé cinkosra fogva hangját – hozzáteszi: de valljuk be, ez az N.N. vonósnégyes egy nagy darab sz…! De hiszen ez a Bartók volt! – így a prímásunk. A hirtelen csöndet harapni, a leesett állakat felsöpörni lehetett volna...

* * *

Schloss Elmau, a Bajor Alpok ölelésében, a Zugspitze oltalma alatt, Garmisch-Partenkirchen és Mittenwald között álló hatalmas kastély tehetős vendégserege húsvét táján és nyaranta két-két hétig élvezhette – a szabadtéri medencék, teniszpályák, a lovaglás, a mezítlábas táncos esték, a kulináris élvezetek mellett – az esti hangversenyeket, melyeken neves hangszeres szólisták, énekesek, kamaraegyüttesek nyújtottak szellemi táplálékot. A Némethonban különösen népszerű művészházaspár, Elmau „házi” muzsikusai, Anneliese Nissel és Zsigmondy Dénes ajánlására hívták meg a kastélyba a Bartók Vonósnégyest több nyáron át egy-egy koncertsorozatra, feleségestül, családostul.

A hangversenyek után terített asztal és a háziasszony-tulajdonos Sieglinde várta ínycsiklandozó falatokkal, sörrel-borral a fellépő művészeket és „kapcsolt részeiket” egy kis csevegésre. Többnyire ismeretlen érdeklődők, művész- és művészetpártolók, amatőr muzsikus orvosok, a ház barátai ülték körül az asztalt. Mellettem csontgombos tiroli zekében ősz hajú, pirospozsgás, mosolygós úr bámulatos szakértelemmel kommentálta az imént hallott koncertünket. Kiderült, hogy zenerajongó és -művelő: a kastély közelében fekvő birtokán álló házában barátaival rendszeresen kamarázik. Kérdésemre, hogy végtére is mivel foglalkozik, azt felelte, fizikával. Ez igen, gondoltam, ő aztán biztosan többet tud a zenéről, mint én a fizikáról. Hangot is adtam elismerésemnek, és bevallottam, hogy én, sajnos, mindig is hadilábon álltam a fizikával. Annál nagyobb az örömöm, amikor ilyen zeneértő nem-muzsikussal találkozom…

És akkor jutott eszembe, hogy illene bemutatkoznom. „Entschuldigen Sie, bitte, aber ich glaube, ich hätte mich schon eher vorstellen sollen; ich bin der zweite Geiger, Sándor Devich.” Alkalmi szomszédom kedvesen kezet nyújtott: „Freue mich, ich bin Werner Heisenberg.”

* * *

Vácott egy népszerű és igen hasznos tradíció él: a zeneiskolá(so)k országos hegedű-duó versenye. 1994 júniusában meghívtak, hogy vegyek részt a zsüri munkájában. Szívesen tettem eleget a felkérésnek, annál is inkább, mert hosszú ideje foglalkoztatnak a műfaj gyöngyszemeinek, a versenyen is kötelező Bartók-duóknak stiláris, előadási és egyéb kérdései. A találkozó végeztével magam is eljátszottam a teljes Bartók-sorozatot: a zeneiskola hangversenytermének színpadán – mint idomárt a tigrisek – félkörben vettek körül váltogatott partnereim, válogatott zeneakadémisták.

A verseny a nyomtatott műsorfüzet szerint, rendben zajlott. Jöttek a gyerekek kettesével, s játszották kötelező és szabadon választott darabjaikat. Két szegedi kislány a Bartók-tételek után az ifjú Kiss Zsuzsanna Macskadarab című duójához készülődött. A darab hallgatása közben azon tűnődtem, milyen szolidan, nemesen és eredetien karakterizál a szerző, nem veszi igénybe a „macskaság” ismert és olcsó zenei eszközeit, hanem a dolog lényegét ábrázolja. Elfogadtam, sőt kifejezetten méltányoltam ezt a megoldást, vele a kislányok előadását, darabértelmezését. Lám, így is lehet!

A kávészünetben egy helybéli tanárnő – sűrű elnézés-kérések kíséretében – sokszorosított lapot osztogatott: az „erratát”, vagyis a hibák, a nyomtatott programban tévesen közölt adatok jegyzékét. Megakadt a szemem az imént hallott duó címén: Makacs darab.

Először nem hittem a szememnek, de pillanatnyi habozás után be kellett látnom: iménti esztétizálásom kártyavárként omlott össze, hiszen hibára, egyszerű mulatságos betűcserére építettem az egészet, mi több, bele is éltem magam a „macskaságba”, mintegy forgatókönyvet kerítve köréje, az adottságból kiindulva, szemernyi gyanú vagy kételkedés nélkül. Ha tanultam, tanítottam vagy játszottam volna a darabot, akkor is így tettem volna. Mint ahogy tettem volna – fordított esetben – a Makacs darabbal is.

Levontam magamnak a tanulságot: ez a mi dolgunk, előadóké. Hozott anyagból dolgozunk, de a fantáziánk kell ahhoz, hogy az anyagba életet vigyünk. Ebben az értelemben vagyunk a szerző alkotótársai: odaadjuk magunkat, hogy az anyag megtermékenyítse fantáziánkat, azután „kihordjuk”, kibontjuk a művet, életet adva neki. Hogy az alkotó talán másképp gondolta? Igen, ez is lehetséges. Akkor is, ha nincs „használati utasítás”, se macska, se makacs. Hogyan gondolta, képzelte Mozart a szonátáit, Bach a fúgáit? Nos, ez nagy kérdés. De a tanácstalanság, a fantáziátlanság nem mentség, nem feloldozás a társszerzőség felelőssége és kötelezettsége alól.

Itt a mese vége, a makacs macska farka…

* * *

„Kossuth rádió, Budapest, 13 óra 40 perc. Kapcsoljuk az Astoria szálló hallját. Ki nyer ma? – játék és muzsika tíz percben. Aki kérdez … – fölteszi a kérdést: ki a felhangzó zene szerzője? Aki válaszol, mint megtudjuk, a népszerűségét állhatatosan tartó zenés vetélkedő vissza-visszatérő hűséges vendége, többnyire sikeresen szereplő nyugdíjas hölgy. Válasza kissé tétova: „Azt hiszem, Mozart g-moll hegedűszonátája.” A kérdés és megválaszolása a szakembernek sem egyszerű és egyértelmű. (A szerző kiléte persze senkinek sem kétséges.) Aki ugyanis ismeri a közel húsz Mozart-szonáta hangnemeit, tudja, hogy g-moll nincs közöttük. Amit hallottunk, a 379. Köchel-jegyzékszámú G-dúr szonáta 2. tételének részlete, az Andante cantabile témájának 4. variációja, ami – a klasszikus variációs szerkesztés egyik kötelező penzumának, a maggioréba ágyazott minorénak megfelelően – valóban g-mollban van:

Megjegyzem, a kis remekmű 1. tételének ugyanez a kettősség az egyik varázsa: az alaphangnemben, G-dúrban megszólaló Adagio bevezetés után az Allegro főrész g-mollban íródott. (valahogy úgy, ahogy a Kreutzer-szonáta 1. tételében, ahol az A-dúr Adagio sostenutót a-moll Presto követi. Különös, szokatlan jelenség a bécsi klasszikusoknál, csakúgy, mint a moll zárótétel dúr művek végén a romantikusoknál: Mendelssohn Olasz szimfónia, Brahms H-dúr trió és az utolsó Rapszódia. Fordítottja – moll főtétel, dúr zárótétel – mint tudjuk, gyakori jelenség, szinte konvenció.)

Visszakanyarodva a Kinyermához: a játékvezető rövid, hezitáló szünet után elfogadja a választ, azzal a korrekcióval, hogy „ez nem g-moll, hanem G-dúr szonáta”. Természetesen igaza van. Hogy ismeri-e a művet, már kétséges, valamint az is, hogy jó hallása van-e. Mert ha ismeri a művet, és jó a hallása, nem csak korrigálja, hanem meg is dicséri a hölgyet, amiért – nyilvánvalóan nem lexikális ismeretek, nem is abszolút hallás, hanem kifinomult zenei érzék alapján – ha tévedett is az adatban, de felismerte, antennája „vette” a hasonlíthatatlan mozarti g-moll hangvételt a hallott zenében.

A műsorvezető korrektül, a kezében tartott forgatókönyvnek megfelelően járt el, de nem rezonált a hallottakra. Ő csak olvasott, a játékos (rá)érzett. Nem kétséges számomra, hogy kettejük közül a „tévedő” játékos volt inkább „muzsikus”…

* * *

1981 novemberében az alábbi kép jelent meg a Rádió- és Televízió újságban:

A képre és a hozzá tartozó szövegre az RTV szerkesztőségének címzett levélben így reagáltam:

„Kedves barátaim, derűs perceket szerzett Artur Rubinsteinnek az RTV-újságban közölt fényképe. Azonkívül, hogy nem tudtam, a világhírű zongoraművész valaha is vezényelt volna, a kép más, meglepő újdonsággal is szolgált. Kétbalkezes karmestert ugyanis már sokat láttam, kétjobbkezest soha. Szívélyes üdvözlettel D.S.”

A szerkesztőség válaszából értékes, megvilágosító információhoz, a képet kísérő szöveget helyre tévő magyarázathoz jutottam:

„Kedves Olvasónk, a helyzet – sajnos – sokkal mókásabb, mint gondolná. A kezek ugyanis nem tartoznak Rubinsteinhez, hanem a mögötte ülő hegedűsökhöz, s ebből már következik, hogy nem pálcát tartanak, hanem vonót. (Micsoda vaslogika! D.S.) Rubinstein ugyanis nem vezényel, hanem – zongorázik… Üdvözlettel…”(kiemelések tőlem).

Jé, nahát, csakugyan, ki hitte volna?! Régi tapasztalat, hogy legjobb egyenesen az illetékesekhez fordulni, ha az embernek kételyei vannak, ha nem teljesen biztos a dolgában. Csak az a bökkenő, hogy ettől a helyzet – sajnos vagy nem – valóban sokkal mókásabb lett, még mókásabb, mint ők gondolták.

Ki kit, mikor (nem) értett félre? MI MENNYI ?