Szinetár Miklós: Pályázat

(EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT.)

Felelős szerkesztő: Magyarósi Gizella

Fülszöveg:

„Aki húszévesen nem forradalmár, annak nincs szíve; aki ötvenévesen nem konzervatív, annak nincs esze.”

A Pályázat levélregény: Szinetár Miklós Tanár Úr ifjúkori generációjának és mai önmagának levélváltása egy reflektorfényes kisvilágról és a nagyvilágról. Egyfelől útkeresés, másfelől parainézis, ars poetica. Az ifjú sok arcból néz vissza a Mesterre, több tanítvány alakjából és sorsából ötvöződött. A Tanár Úr egy és ugyanaz. Amit ő ír, az mind valóság, amit egykori tanítványa, az inkább fikció.

A fiatal rendezőt felkéri egy vidéki város vezetősége, hogy pályázza meg a helyi színház igazgatói székét. Ennek apropóján kezdődik a levelezés, az alaphelyzetből kibontakozó történethez azonban óhatatlanul számtalan egyéb téma kapcsolódik. Szó esik szakmáról vagy hivatásról, generációkról, vezetőkről és beosztottakról, életformákról, utazásokról, ünnepekről, hétköznapokról, istenekről, hitekről, köz- és magánemberi fellépésünkről, szerepeinkről – mert végül sokadszorra is beigazolódik, hogy „színház az egész világ”. És hogy több isten igazgatja.

Szinetár Miklós (Budapest, 1932. február 8.), a színpadi és televíziós műfajok mindegyikében emlékezetes előadásokat létrehozó, nemzetközileg elismert, Kossuth-díjas rendező, professor emeritus, évtizedekig tanított a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A magyar televíziózás fénykorának meghatározó személyisége – 1962-től az MTV főrendezője, majd művészeti igazgatója, aztán elnökhelyettese –, a Petőfi Színház művészeti vezetője, majd az Operettszínház igazgatója, később a Magyar Állami Operaház főigazgatója – és mindkét színház örökös tagja.

Részlet a Pályázat c. könyvből:

Na most itt vagyok hetvennyolc évesen! Végül is túl mindenen. Voltam művész és tisztviselő, főnök és alkalmazott, közíró és közszereplő, tanár és tanítvány, szegény és jómódú. Voltak sikereim és kudarcaim, érdemeim és vétkeim. A mérlegem végül is nem rossz, úgyhogy élhetnék nyugodtan.

És akkor berobban az életembe ez a János. A volt tanítványom. Tehetséges, kedves fiú… Fiú? Hiszen már harmincnyolc éves, sikeres színházi rendező. Mindenhová hívják, fesztiválokon szerepel, beérkezett ember. Este tízkor felhív, hogy azonnal beszélnünk kell. Pizsamában vagyok, a tévében még tart egy jó film, ilyen is ritkán fordul elő – mármint hogy jó filmet vetítenek. Még olvasni is szeretnék, de ő könyörög, hogy találkozzunk.

Szerencse, hogy nem ittam semmit. Beülhetek az autómba. A lakásomra nem hívom, a feleségem pongyolában lefekvéshez készülődik, karácsonyi csomagolópapírok szerteszéjjel. A fene egye meg, soha rosszabbkor, de hát mit csináljak.

A Vörös Medve pub, tíz percre tőlünk, amolyan ál-„irish” a szolid peremvárosban. János már ott ül. Nyakalja a Jamesont, pedig vezet. Én rendelek egy kávét – és csak vágyódom egy irish coffee-ra, merthogy én is vezetek. Negyven évvel ezelőtt még én se féltem.

– Hát mi újság?

– Mester! Válaszút előtt állok. Széna vagy szalma.

– Amennyiben?

– Megkerestek, hogy pályázzam meg a színház igazgatását. A városban hangadó értelmiségiek, művészek – és még az önkormányzattól is kacsingatnak.

– Na mármost?

– Hogyhogy na mármost? Nagyon kérem, most az egyszer ne humorizáljon! Ez rémes helyzet. Pokoli dilemma. Az erkölcsi tőke, amit az elmúlt tizenöt évben felhalmoztam, most veszélyben forog. Sikeres hátizsákos, formabontó fiatal művészből nyakkendős hivatalnok lehetek. Az újságírók most ajnároznak, de ha megválasztanak, akkor szapulni fognak.

– Akkor ne vállalja…

– Nem ilyen egyszerű. Ezek nagyon erőszakosak, és félek, hogy ha nemet mondok, akkor nem lesz maradásom a városban. Azonkívül az az igazság, hogy nagyon izgat a dolog. Sok műfajú színház! Próza, opera, operett, kortárs balett… Gyönyörű épület… Sok bérlő… Egész jó társulat…

– Hát akkor vállalja.

– De az sem ilyen egyszerű! Ez a társulat most szeret. Ha igazgató leszek, megutálnak… És mi lesz a szabadságommal: máma itt, holnap ott… Ez nekem mindennél fontosabb…

– Ismerem én ezt a válságot. Mindig szerettem volna szakállat és krisztuspapucsot. Mindig vonzott a lázadó szerep, és mindig utáltam az establishment szabályait. És mégis mindig elvállaltam a különböző vezető szerepeket, amiket felkínáltak.

– De miért?

– Mert mindig akartam valamit csinálni, és gyakran áltattam magam azzal, hogy egy intézmény vezetése is alkotómunka. Ez persze csak részben igaz. Mert végül is a vezetés foglalkozás, amit ugyanolyan szakszerűen kell csinálni, mint mondjuk a fogászatot. A színházban ugyanígy: az igazgatás mesterség, megvannak a maga szabályai, trükkjei, eszközei. Ez akkor is így van, ha egy zenész, színész vagy rendező dilettáns módon képes évekig elvezetni egy színházat. Még azok is, akiket a szocializmusban pártmunkásnak hívtak, ma meg menedzser típusú vezető a hivatalos megnevezésük. Nahát ezért kell elvállalni!

– Nem értem.

– Mondok egy példát. Van egy telkem. Kétszázötven négyzetméter, rajta kis faház, néhány szép gyümölcsfa, víz, villany. Gyönyörű kilátás, remek levegő. Ideális hétvégi pihenőhely. Mellette ott egy másik ugyanolyan üres telek. Felkínálják megvételre. Semmi szükségem rá. Több lesz az adóm, szerelhetem a villanyt, a vizet, fel kell fogadnom egy kertészt, mert ötszáz négyzetmétert már nem tudok egyedül karbantartani. Mégis megveszem. Miért? Mert ha én nem veszem meg, megveszi más. Ki tudja, kicsoda. Hátha valami agresszív, ronda fráter. Beépíti a kilátásomat, és szagolhatom a rossz minőségű olajat, amivel a flekkenjét süti. Szóval: ha te nem vállalod, akkor más lesz az igazgató, és ki tudja, hagy-e rendezni, ki tudja, mikor és hol szúr ki veled. Megnyirbálja a költségvetésedet, nem adja a jó színészeket, a spórolásra hivatkozva csökkenti a próbaszámot, ritkán és rosszul tűzi ki a darabjaidat, és így tovább, és így tovább… De lehet, hogy egyszerűen csak tehetségtelen meg sikertelen, és akkor dolgozhatsz egy olyan légkörben, ahol folyton csak az elégedetlenség meg az intrika megy, és ahol mindenről van szó, csak a próbáról meg az előadásról nincs… Egyszóval azért kell elvállalni, hogy ne vállalhassa el akárki.

Ivott a Jamesonból, némán bólogatott, és világosan látszott, hogy pontosan tudja, ki mindenki lenne az az akárki.

– Rendben van. Pályázni fogok, de maga a felelős – ezt olyan éneklő hangsúllyal mondta, mint aki mossa kezeit. – Mostantól istápolnia kell engem!

– Ezt hogy érti?

– Mindig meghallgat és tanácsokat ad.

– Szó sem lehet róla! Adtam egy alapvető tanácsot, és még abban sem vagyok biztos, hogy jól tettem… És még egyszer mondom: vezetőnek lenni, az egy másik foglalkozás, ha úgy tetszik, hivatás. Gondolja csak végig, hány tehetséges rendező, színész, kiváló karmester volt az utóbbi években pocsék, sőt kártékony vezető. Csak akkor vállalja, ha ehhez is érez magában talentumot, ha felelősséget tud vállalni sok ember sorsáért. Amikor nyolcéves voltam és megkérdezték, hogy mi leszek, ha nagy leszek, akkor azt feleltem, hogy „óvó bácsi”, mert már akkor is mindig a kisebbeket istápoltam. És a gimnáziumban „szakszervezet úrnak” csúfoltak, mert folyton mások érdekeit védtem. Hát én csak bravózni tudok. Rajta, pályázza meg!

– Most komolyan beszél vagy ironizál?

– Tudja, hogy én ezt a kettőt nem tudom szétválasztani, pedig komolyan mondom, néha szeretném. A lényeg az, hogy maga nagykorú, sikeres ember, és én nem óhajtom mások életét élni. Megvan nekem a magam gondja bőven.

– Akkor legalább időnként hallgasson meg! Nem kell semmit mondania.

– Ne haragudjon, de arra nekem már nincs időm, hogy magával találkozgassak…

– Akkor írok. Grafomán vagyok. Megírom a gondolataimat és elküldöm. Ha akarja, elolvassa, ha nem, hát kidobja. A gépemben megmarad.

– Küldje, ha nincs jobb dolga.

– Még valami… Én mostanában sokat foglalkozom a Bibliával, és olvasok az ókori történelemről. Ásatások, Mezopotámia, Grál-legenda, vallások. És egyre inkább kialakul az a meggyőződésem, hogy voltak és vannak istenek. Sok isten, és én most ezeket keresem. Úgyhogy nappal a színház, éjszaka a történelem meg az istenek kutatása.

– Fizetek…

– Szóval hülyeség?

– Ellenkezőleg. Engem is kerülgetnek ezek a témák. Végül is sokkal közelebb vagyok a végső semmihez, mint maga…

– Akkor ha megengedi, ezekről is elküldeném a jegyzeteimet…

– De miért nekem? Miért nem a feleségének, a bátyjának, az apjának?

– Őket nagyon szeretem, de ők nem tudnak segíteni. Majd csak a végeredményt mutatom meg nekik.

Mégis megittam egy whiskyt – meg még egyet.

– Tudja mit? Inkább legyen vallásalapító, mint színigazgató. Ez ma már kevésbé rizikós, viszont sokkal kifizetődőbb.

– Látja, ezért kerestem meg éppen magát! Amikor tanított, akkor is a cinizmusáért szerettük. Akkor is tudtuk, hogy ha valamivel ironizál, az érdekli.

– Nem vagyok cinikus, kikérem magamnak. Egy Marx nevű, ma már keveset idézett fickó mondta, hogy a dolgok cinikusak, én legfeljebb megpróbálom a nevükön nevezni őket.

– De azért azt is magától tanultuk, hogy életbe vágó dolgokkal nem lehet kétkedés nélkül foglalkozni.

– Akkor hívjon nekem egy taxit, és küldje el a jegyzeteit. Akkora borítékban, ami befér a postaládámba. De ne ajánlva, mert az ajánlott levelet visszaviszi a postás, és én utálok postára járni.