„Találja meg mindenki önmagát a zenében”

Kovács Kálmánné zsűrizésről, tanításról, tanárokról és ars poeticáról

Közel fél évszázaddal ezelőtt, 1964-ben kezdett Kovács Kálmánné – vagy ahogy mindenki ismeri – Babszi, tanítani a Fővárosi Zeneiskolai Szervezetben. Az eltelt évtizedek során temérdek verseny győztes növendék került ki a keze alól, és számos tanítványából lett muzsikus. Sok éven keresztül dolgozott gyakorlatvezető tanárként, s másfél évtizeden keresztül a Fővárosi Pedagógia Intézetnek is hangszeres vezető szaktanácsadója volt. Nevéhez metodikai kiadványok sora fűződik. Az elmúlt évtizedekben szakmai, szakértői tanácsadói tevékenysége meghatározta a magyar zeneiskolák fejlődését, s közel ötven esztendeje tartó, pedagógiai tevékenysége a magyar alapfokú zongoratanítás egyik legkiemelkedőbb munkássága. Mindezt 2011 nyarán a szakma legrangosabb elismerésével, Eötvös József-díjjal jutalmazták.

– Mit szólt a kitüntetéshez?

– A legszebb álmaim váltak valóra az Eötvös-díjjal. Teljesen megdöbbentem, amikor a nagymarosi postaládából kihúztam a levelet, először nem is értettem, mit akar tőlem a NEFMI, hiszen én már nem dolgozom… Úgy vélem, ez az elismerés is segített abban, hogy a gyógyulás útjára lépjek. A pedagógiai munkásságom során az összes kitüntetést megkaptam, de ez a díj az, ami megkoronázza a pályámat.

– Az elismerés kapcsán végiggondolta a munkásságát, készített számvetést?

– Igen, különösen most, hogy sokat vagyok itthon. Érdekes, épp múltkor számoltam össze, hogy azok között, akiket továbbtanulni küldtem, több a fiú, mint a lány, talán azért is, mert két fiam született. Az évek során igyekeztem minél többet tenni a kortárs zenéért, alapítványokban, kuratóriumban dolgoztam, s büszke vagyok arra, hogy a Teőke Mariann Alapítványba is engem kértek fel kuratóriumi elnöknek, miközben korábban sosem voltunk szoros munkakapcsolatban, de ezek szerint a névadó-alapító figyelemmel kísérte, értékelte pedagógiai munkásságomat. S nagyon jó érzés végigtekinteni a növendékeim során. A betegségem alatt végig éreztem a felém áradó szeretet, ami rengeteget segített. Ahogy az is, hogy várnak vissza zsűrizni, már tavaszra is akad felkérésem. A Tóth Aladár Zeneiskolában pedig ha tanításra még nem is, de mentori feladatokra már vállalkoztam. S felidézve az emlékeket, arra jutottam, gyönyörű a hivatásunk.

– Ha tehetné, ismét ugyanezt az utat járná be? Nem vonzotta soha a pódium?

– Ugyanígy csinálnék mindent. S bár szép hangom volt, és dr. Sipos Jenő arra biztatott, legyek koncerténekes, sosem vonzott a művészi pálya. Amiatt voltam inkább dühös, hogy a Zeneakadémián nem lehetett csak egyetemi tanári diplomát szerezni…

– Tapolcán november közepén, hosszú kihagyás után zsűrizett először. Ha a bírálóbizottságban dolgozik, melyek a legfontosabb szempontok, mi alapján értékel?

– Alapfokon azt tartom lényegesnek, hogy tehetséges-e a növendék. S aztán következik a stílusismeret, a technika, az, hogy mindez mennyire van egyensúlyban. A hibáknál fontos, melyiknek akad tanári gyökere, hiszen arról a gyerek nem tehet. S a verseny végén ezt mindig el is mondom a pedagógusoknak. Egyszeri hallás után is észre lehet venni, főleg, ha több gyerek játékában jelennek meg ugyanazok a standard gondok, a tanári tévedéseket.

– S nem bántódnak meg a kollégák a kritikán?

– A tehetséges pedagógus ért belőle. Mindent el lehet mondani, csak tudni kell a módját. Fontos, hogy érezzék belőle a jobbító szándékot. Nagyon sokszor hívtak zsűrizni, valószínű azért, mert tisztában vagyok azzal, mire lehet képes egy alapfokon tanuló növendék. A felsőfokon oktató tanárok nem ismerik annyira az alapfok repertoárját.

– S milyen általános tendenciákat figyelt meg a megmérettetéseken?

– Ma mindenekfölött áll a virtuozitás. S szinte csak az számít érdemnek. Játsszon minél nehezebb művet a gyerek, nem baj, ha sokat hibázik. A zsűritagok pedig egy-egy tévesztésnél azt mondják, ez tanári hiba… S valóban az, hiszen ő adta a darabot a növendékének. De azért választja a technikailag nehéz műveket, mert azt látja, azzal veszik fel… S egyre jellemzőbb ez a tendencia, ma már rettentő nehéz műveket játszatnak a gyerekekkel. Ma már Lisztet is játszanak, és Chopin-versenyt rendeznek alapfokon, pedig annak idején Chopint csak középfokon tanulták a növendékek. A technikai képzéssel sokkal előrébb tartunk, ahelyett, hogy arra szoktatnánk a gyerekeket, hogy aprólékosan, kotta hűen, a zeneszerző igényeinek, előírásainak megfelelően muzsikáljanak.

– Gondolom, a családban is sok szó esik erről, hiszen férje, Kovács Kálmán trombitaművész szintén tanít, akárcsak a fia, ifjabbik Kovács Kálmán, aki szintén trombitát oktat, s ő a Weiner Leó Zeneművészeti Szakiskola pedagógusa.

– A fiam rendszeresen felhív, hogy megvitassunk pedagógiai kérdéseket, s büszke vagyok rá, hogy minden növendékét felvették az akadémiára és a külföldi főiskolákba. A férjemmel pedig valóban folyton ilyen témákról beszélgetünk. Ő a trombitások tanulmányi versenyének zsűritagja, sokat vitázunk a megmérettetés szabályairól, a kötelező művekről, arról, hogy túlszabályozottak-e ezek a versengések.

– Sok növendéke szerzett győzelmet az országos megmérettetéseken. Mit gondol, mindez minek köszönhető? Hogyan foglalná össze a pedagógusi ars poeticáját?

– Nincs minden gyereknél alkalmazható, egységes módszer, hiszen mindegyik más egyéniség, mindegyikhez más utat kell találni. Ezért is jó, hogy a tanítás bipoláris folyamat, ketten vagyunk az órán, s hatunk egymásra, oda-vissza. Olyan kapcsolatot kell kialakítani, hogy a növendék őszinte lehessen, meg tudjon nyílni. S úgy kell javítani, hogy a gyerek ne hibaként fogja fel a bírálatot, a korrigálást a saját érdekének tekintse. Érezze azt, hogy ezáltal fejlődik, és természetes az is, hogy időnként hibázik. Szerintem ez a legfontosabb.

– Egyébként pedig alapfokon nem kell mindenkiből, mindenáron muzsikust nevelni, az is elég, ha zenét, művészetet kedvelő emberré válik, aki később is jár koncertre, operába...

– Büszke vagyok arra, hogy bár zongorát tanítottam, nagyon sok növendékemet irányítottam más hangszerhez vagy más zenével kapcsolatos szakokra. Van a tanítványaim között, aki zenetudományi szakon végzett, van zeneszerző, karmester, énekes. Akad olyan gyerek, akit átküldtem fagottra, s ma a Budapesti Fesztiválzenekar művésze. Állandóan arra törekedtem, találja meg mindenki önmagát a zenében, fedezze fel azt a hangszert, amelyben kiteljesedhet. Soha sem a zongorát tartottam a legfontosabbnak, hanem a zenét és az embert.

– A pedagógus-nevelés során milyennek látja a mai helyzetet?

– Ez is változó iskolánként. Most inkább attól félek, hogy hol, hogyan fognak megtanulni tanítani, hiszen a tíz hospitálás semmire sem elég, s ebben a bolognai rendszer nem jelent előrelépést… Különösen azért aggódom, mert a minősítő testület tagjaként láttam, milyen hiányosságokkal küzdenek az iskolák. Sok helyen olyan pedagógusok oktatnak, akik csak módszertani gyorstalpalóval rendelkeznek… Vidéken kétszáz fős iskolába nem megy el bizonyos szakképzett hangszeres tanár tanítani, mert nem jön ki az óraszáma… A kis intézményekben csak többszakos tanár fog tudni elhelyezkedni, megélni. Akkor fog letelepedni, s a kulturális életet fejleszteni, ha ingázik, akkor nem… S ma már a kétszakosság drága, hiszen a második szakért fizetni kell, ami nagy összeg. Nem mindenki tudja ezt megfizetni. S a fiatalok a pedagóguspályára való felkészítésben fontos lenne, hogy az egész embert lássák, és képezzék. Tudják azt, hogy ember. Az alapfokon 96 százalékot arra kell felkészíteni, hogy szeresse a zenét. Hallgasson muzsikát, vegyen CD-t, járjon koncertre. Ezzel azonban nem törődnek. Kevés az olyan megszállott tanár, aki mindezzel foglalkozik, és nem csupán azzal, hogy hogyan tartsa az ujját, hogy vegyen levegőt, hogyan tartsa a vonót. S aki nemcsak a saját hangszerével foglalkozik, hanem érdekli őt az egész iskolarendszer és annak problémái. Nem annyi ugyanis a dolgunk, hogy a növendékkel foglakozzunk, bár az a legfontosabb.

Réfi Zsuzsanna