Összegzés a XII. Lubik Imre trombitaversenyről

DR. HONTVÁRI CSABA*

Összegzés a XII. Országos Lubik Imre Zeneiskolai Trombitaversenyről

(2011. X. 28-30., Zalaegerszeg)

Zalaegerszegen immáron tizenkettedik alkalommal került megrendezésre az Országos Lubik Imre** Zeneiskolai Trombitaverseny. A háromévente megrendezésre kerülő összejövetel mindig nagyszerű alkalom, hogy a zeneiskolák legtehetségesebb ifjú trombitásai a felkészülés kemény munkáját, többletfeladatait vállalva céltudatosan fejlesszék tovább hangszeres játékukat, megismerjék egymást, tanáraik számára pedig az országos kitekintés, tapasztalatgyűjtés, széleskörű eszmecsere, az oktatás során felhasználható irodalom bővítésének fóruma is ez egyben. A 2011. évi verseny keretében szeptember 24. és október 4. között területi válogatókat tartottak az ország hét városában. Pécsről, Szegedről, Debrecenből, Dunakesziről, Egerből, Sümegről és Budapestről a válogatók három fős zsűrije – melyeknek két állandó tagja Kis András, a Bp. XI. kerületi Weiner Leó Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépiskola, valamint Kovács Kálmán, a váci Pikéthy Tibor Zeneművészeti Szakközépiskola trombitatanárai voltak – 70 fiatal tehetséget juttattak az országos döntőbe. Ez utóbbira 2011. október 28-30. között került sor a zalai megyeszékhelyen, a Keresztury Dezső Általános Művelődési Központ Hangversenytermében, Zalaegerszeg egykori zsinagógájának épületében. A verseny házigazdája a helyi Pálóczi Horváth Ádám Alapfokú Művészetoktatási Intézmény volt, amelynek vezetése, tanárai, adminisztrációs munkatársai a korábbi versenyeken szerzett tapasztalatokra építve – és nyugodtan mondhatjuk, hogy a hagyományokhoz híven – nagyszerű szervezéssel biztosították a verseny zökkenőmentes lebonyolítását, a versenyzők és tanáraik kiszolgálását, a szponzori háttér megteremtését.

A területi válogatók jól töltötték be feladatukat, azaz a 70 továbbjuttatott versenyzőből az országos döntőben elindult 69 ifjú trombitás egytől-egyig bizonyította, hogy nem érdemtelenül vehet részt a zalaegerszegi megmérettetésen. Mindannyian jól felkészítettek, felkészültek voltak játéktechnikai, zenei téren egyaránt, a korosztályaiktól ma nemzetközi összehasonlításban is elvárható követelményeket még a jelen produkcióik alapján a mezőny utolsó harmadába rangsorolt versenyzők többsége messzemenően teljesítette. Tették ezt annak ellenére, hogy a két forduló négy művének elsajátítására a verseny 2011 májusára tolódó kiírása és ezzel összefüggésben az érintett tanévek rendje által szabott hivatalos tanítási órák feladathoz mérten csekély száma nagyban nehezítette a tanárok munkáját, a növendékek alapos felkészítését. A döntő második fordulóját követő szakmai megbeszélésen a tanárok ezzel kapcsolatos észrevételeiket, kritikájukat meglehetős hangsúllyal, olykor felindultsággal fogalmazták meg, kérve azt, hogy a verseny előkészítése – a régi gyakorlatot követve – egy évvel az országos döntő előtt kezdődjék meg, annak hivatalos kiírására pedig legkésőbb január végén, február elején kerüljön sor. Így válna ugyanis lehetségessé, hogy az októberi versenyt megelőző tanév második félévének tananyagába a felkészítő tanárok már integrálni tudják a versenydarabokat, lehetővé téve a növendékek számára a momentumok alapos rögzítését, az automatizmusok kialakulását, finomhangolását, a darabok növendék-hangversenyeken történő többszöri kipróbálását, értékelését, érlelését.

Ugyanakkor a felkészítő tanároknak a kiírást illető kritikai megjegyzései, kifogásai – melyeket a zsűri részéről is indokoltnak éreztünk, és amelyek elsősorban a felkészítési időszaknak a nyári szünet által tovább zsugorított, meglehetősen rövid voltából fakadtak –, a döntőbe jutott növendékek produkcióin – egy-két apró megingástól, memóriazavartól, elfogástól eltekintve – valójában kevésbé tükröződtek. Sőt! Megállapíthattuk, hogy a szakmai fejlődés üteme – az előző évek magas színvonalát is figyelembe véve – örvendetesen dinamikus, mondhatni töretlen.

Az első és főként a második korosztály népes mezőnyének átlagszínvonala magas volt, és ebből kiemelkedni csak néhányaknak sikerült. Megállapítható, hogy itt a díjazott produkciók mindegyike – mind a versenyzők hangszertechnikai tudása, mind a zenei-művészi érettségének tekintetében – korosztály feletti fejlettségi szintet mutatott. Eme ifjú muzsikusok bizonyítani tudták azt, hogy nem csupán fogékonyak a tanáraik által feléjük közvetített technikai instrukciókra, zenei nyelvezetre, értékrendre, stílusismeretre, de azt a pódiumon sajátjukként képesek interpretálni, a zenei folyamatot a stabil technikai, pedagógiai és lélektani háttér birtokában koordinálni, irányítani. Voltak, akik e tekintetben még egy kicsit kevésbé érett játékkal bizonyították alapos és lelkiismeretes felkészültségüket, de kijelenthető, hogy az ő teljesítményük is nagyszerű és meggyőző, jócskán átlag feletti volt. Az első díjasok – a II. korcsoportban három(!) versenyzőt is érdemesnek talált erre a helyezésre a zsűri – a két forduló mind a négy művében, egytől-egyig kiegyenlített, nagyon magas technikai-zenei színvonalra, intenzív színpadi jelenlétre voltak képesek. Velük szemben néhányan csupán az első fordulóban, mások pedig a másodikban tudták legjobb formájukat hozni – ami nem mellesleg az imént említett technikai-zenei nívót jelenti –, de ez így már „csak” a második, vagy harmadik díjhoz volt elegendő számukra. A többség mindazonáltal egyenletes teljesítménnyel, ám a zenei kifejezőerő tekintetében picit visszafogottabban szerepelt, a hangszert pedig még nem mindig tudta olyan telt, szépen csengő hangon megszólaltatni, mint saját korosztálya legjobbjai. Az országos döntő három tagú zsűrije – id. Kovács Kálmán trombitaművész (ld. fent), Simai László (a veszprémi Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskola tanára, a Brass in the Five Rézfúvósötös első trombitása), dr. Hontvári Csaba DLA (a győri Széchenyi István Egyetem Varga Tibor Zeneművészeti Intézet egyetemi docense, a zsűri elnöke) – erre a faktorra különleges hangsúlyt fektetett, hiszen a trombitajáték esetében különösen fontos a hangszín, a tónus, annak minden stílusban, dinamikai és zenei árnyalatban való rugalmas kezelése. E nélkül ugyanis a legáthatóbb zenei gondolkodás, a legérzékenyebb muzikalitás, stílusérzék sem tud kellőképpen érvényre jutni – még az alapfok esetén sem. A zsűri a versenykiírás szabályzatát nem felülírva adott hangot azon véleményének, hogy e korosztályokban a helyezések inkább nívószinteket, mintsem konkrét, századokban mérhető különbségeket jelentenek, és ennek értelmében – a II. korcsoport megosztott első helyéhez hasonlóan – több második és harmadik díjat is odaítélt a legifjabb korosztályok tehetségeinek.

A harmadik korcsoportban ugyancsak figyelemreméltó produkciókat hallhatott a szépszámú közönség. Nem véletlenül, hiszen itt szerepeltek azok, akik valamely zeneművészeti szakközépiskola felvételijére készülnek jelenleg. A korcsoport kötelező műveit hallgatva megállapítható volt, hogy egy részről ugyan a továbbtanulás, a zenei pályára való felkészítés-felkészülés terén jól állnak a tanárok és növendékeik – azaz a felvételi anyagot, Telemann F-dúr szonátáját már többnyire megfelelő szinten, kevés technikai, ill. artikulációs hibával játsszák a gyerekek –, más részről azonban az is, hogy a versenyre való felkészülési idő nem mindenki számára volt elegendő. Bogár István II. Concertino harmadik tételében ugyanis gyakrabban találkozhattunk apróbb technikai kidolgozatlanságokkal, intonációs problémákkal, a témák nem megfelelő frazeálásával, súlyozásával, a mű, s rajta keresztül a XX. század zenei nyelvét még adekvátan megszólaltatni kevésbé képes zenei gondolkodással. Mindazonáltal a harmadik korcsoport versenyzői szinte egytől-egyig nagyszerűen interpretálták a szabadon választott műveket, melyekben egyesek virtuozitásukról, kitűnő magas regiszterükről, mások kiemelkedő muzikalitásukról tettek tanúbizonyságot. Sőt, ebben a korcsoportban élvezhettük a verseny legérettebb produkcióit, melyet alátámasztani látszik az a tény, hogy a versenyzők 80%-a 100 pont fölött teljesített – szemben a többi korosztály 40-50%-val –, és az átlagpontszám is itt mutatta a legmagasabb értéket (104,6). E korcsoportból és egyben a verseny teljes mezőnyéből is kiemelkedett Holl László Bálintnak, a Bp. XI. kerületi Weiner Leó Zeneiskola növendékének teljesítménye – tanára Sztán István –, aki mindkét fordulóban a technikai perfekciót tökéletesen és stílusosan tudta a zenei folyamat szolgálatába állítani mind barokk, mind XX. századi művek megszólaltatásakor. A mély és érett zenei gondolkodás kiteljesítésében nagy segítségére volt korrepetítora, Székely Balázs.

A negyedik korcsoport nyolc fős mezőnye volt tán a legdifferenciáltabb. Nem véletlenül, hiszen itt olyan fiatalok indultak, akik nem e szakirányt választva végzik jelenleg középiskolai, gimnáziumi tanulmányaikat. Ők hazánk középfokú közoktatásának egyre növekvő követelményei teljesítése mellett, saját döntésük eredményeként vállalják a hangszeres játék további csiszolását egy-egy alapfokú művészetoktatási intézményben. E feladat, s különösen egy országos versenyre való felkészülés így nem kis terhet jelent számukra. (Alátámasztja ezt az a tény is, hogy az V. korcsoportban, azaz a főiskolákon, egyetemeken jelenleg tanulmányokat folytató amatőr muzsikusok közül egy jelentkező sem akadt!) Mégis, ez az egyik legfontosabb korcsoport, hiszen az itt indulók képviselik – már és remélhetőleg majdan is – azt a zeneszerető, zeneértő, az amatőr együttesekben tevékenyen részt venni szándékozó, sőt kisebb szólista feladatok megvalósítására is képes réteget, aki egyben befogadója, kritikus és igényes közönsége is a jelen, s főként a közeljövő professzionális művészeti alkotásainak. Néhányan e korosztály versenyzői közül bizonyították, hogy sokrétű feladataik mellett zenei téren nagyszerűen helyt képesek állni – sőt, nem kizárható, hogy közöttük van olyan, aki esetleg kacérkodik a zenei pálya gondolatával. Hidas Frigyes II. Trombitaversenyének első tétele ugyanakkor többségük számára még kemény diónak bizonyult. Egyesek állóképessége nem volt elegendő a tétel üzembiztos előadásához, mások túlzott dinamikával tették magabiztosabbá, vagy legalább is annak tűnővé interpretációjukat, de általános problémaként jelentkezett az artikulációk kellő árnyalásának hiánya, a heroikus, szenvedélyes és lírikus részek karakteres differenciálása is. E korosztály kapcsán már jól megfigyelhető volt a lélektani tényező fontossága, más szóval az, hogy a produkció sikerességét milyen jelentős mértékben determinálja a lámpaláz, ill. megfelelő kezelésének hiánya, vagy éppen ellenkezőleg, a pódiumbiztonság megőrzése, tudatos és sikeres fejlesztése. A felszabadult, ugyanakkor végig kontrollált színpadi jelenlét, művészi kifejezés, technikai kivitelezés megvalósítása terén még sok fejlődési lehetőség van, melyre a tanárok többségének nagyobb hangsúlyt kell fektetnie a jövőben.

Az első, második, harmadik helyezéseken túl – a hagyományokhoz híven – a zsűri különdíjakat osztott ki számos versenyzőnek, korrepetítornak és a legsikeresebb felkészítő tanároknak egyaránt. Utóbbi elismerésben részesült Gmoser István (Kiskőrös, Városi Alapfokú Művészeti Iskola), Komlóssyné Losonczi Gabriella (Budapest III. kerületi Aelia Sabina Zene-, Képző- és Táncművészeti Iskola, Alapfokú Művészetoktatási Intézmény), Vörös István (Zalaegerszeg, Pálóczi Horváth Ádám Alapfokú Művészetoktatási Intézmény) – akiknek ez alkalommal egyaránt két-két növendéke ért fel a képzeletbeli dobogó valamely fokára –, valamint Szabó István (Salgótarján, Váczi Gyula Alapfokú Művészetoktatási Intézmény).

A verseny és a díjak kapcsán zárszóként még néhány gondolat engedtessék meg. Megfigyelhető, hogy az elmúlt évek zalaegerszegi döntőin bizonyos zeneiskolák folyamatosan jelen vannak, s nagyrészt ugyanazon tanárokkal találkozhatunk e jeles alkalmakon. Örvendetes ugyanakkor, hogy fiatalok is csatlakoznak a nagy tapasztalattal rendelkező, régi arcokhoz. (Más hangszereknél természetesen más intézmények is bizonyulhatnak – és bizonyulnak – hagyományosan erősnek az országos megmérettetéseken.) Az idei mezőny 69 ifjú muzsikusát 49 tanár készítette föl: nyolcan közülük két növendékkel, Komlóssyné Losonczi Gabriella három tanítványával, a salgótarjáni Szabó István pedig négy ifjú tehetséggel tudta tanszakát képviseltetni az országos döntőben! A kiskőrösi Városi Alapfokú Művészeti Iskola – jelentős hagyományaihoz és több évtizedes sikertörténetéhez méltóan – ez alkalommal két tanárának két-két növendékével volt jelen; elért helyezéseik, különdíjaik mutatják, hogy mindannyian nagyon magas színvonalon tették ezt! Meggyőződésünk, hogy a tény, miszerint manapság a jelentős nyugat-európai zenekarok szólótrombitás székein tucatjával találkozhatunk ifjú honi művészekkel, továbbá a magyar sikertörténet, mely az elmúlt másfél évtized nagy nemzetközi versenyeit jellemezte, e műhelyek, tanárok munkássága, az alapoktatás egyre fejlődő színvonala nélkül nem valósulhatott volna meg! Lajta folyótól nyugatra a próbajátékokon, főiskolai felvételiken a helyi jelentkezők ajkán újrafogalmazódva sajdul fel manapság az évezredes sóhaj: „A magyarok trombitásaitól ments meg, Uram, minket!” Abban, hogy legjobbjaink ma ilyen színvonalon képesek teljesíteni, és ez által trombitaoktatásunk jó hírét a világban öregbíteni – bátran kijelenthetjük –, elévülhetetlen és megkérdőjelezhetetlen szerepe van a több mint három évtizedes múltra visszatekintő Országos Lubik Imre Zeneiskolai Trombitaversenynek is.

A színvonal – tudjuk – nagyrészt tanárfüggő, de nem csupán a zenei ízlés, szakmai, módszertani, pedagógiai ismeretek, hanem a tanítás alapvető célkitűzése, attitűdje által is determinált. Fontos-e a zenepedagógus számára már ilyen korban a tehetségek kiválasztása, a zenészi hivatásra való felkészítésük olykor dresszírozástól sem mentes folyamata, vagy esetleg a tanár a szakma hazai helyzetét, perspektíváit, valamint a gyerekek egyre szerteágazóbb terheltségét tekintve lemond az imént említett, kompromisszumokat nem ismerő célkitűzésről, és a zeneoktatást elsősorban a lelki, esztétikai nevelés eszközének ítéli csupán? A zenei versenyeket fontosnak tartó tanárok – akik inkább az első csoportba sorolhatók – a mai, sokak által nehez(ebb)en(?) kezelhetőnek tartott gyermekeket is sikerrel tudják motiválni – örömmel tapasztalhattuk ezt a zalaegerszegi döntőn résztvevők zöménél. És ez fordítva is igaz. A versenyek tanárokra gyakorolt motivációs ereje is kiemelt fontossággal bír a folyamatos szakmai fejlődés szempontjából. Érezhettük ezt a verseny utáni szakmai megbeszélésen, ahol észrevételeinket osztottuk meg a növendékeikért, azok lehető legsikeresebb szerepléséért nagyfokú elhivatottságot tanúsító tanárkollégákkal, másrészt nyomon követhetjük a szakmai elit zeneiskolai oktatásunkban és az egykoron őket is motiváló zalaegerszegi versenyek kihívásaiban gyökerező, fentebb már említett nemzetközi sikereiben. A kérdés csupán az, hogy átalakuló közoktatásunk miként lesz képes helyet, időt és teret adni az általa egyébként fontosnak ítélt zeneoktatásra? A délutáni iskola mennyiben befolyásolja majd az alapfokú művészetoktatás kialakult, világszerte etalonként említett struktúráját és nem kevésbé azon műhelyek munkáját, a munka hatékonyságát, ahonnan az elmúlt évtizedek során mai szakmai elitünk színe-java útnak indult?

* A Győri Széchenyi István Egyetem Varga Tibor Zeneművészeti Intézetének egyetemi docense, a XII. Országos Lubik Imre Zeneiskolai Trombitaverseny zsűri elnöke.

** Lubik Imre (1904. XII. 7. Budapest – 1964. I. 17. uo.) trombitaművész, tanár. A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte tanulmányait. 1926-tól a Magyar Állani Operaház, illetve a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarának volt művésze. 1945-től a Zeneakadémián trombitát, módszertant és fúvós kamarazenét tanított. Megalapította, módszertanilag kidolgozta, s a közép- és felsőfokú művészképzésben bevezette a rézfúvós kamarazenét. Iskolája, módszertana, szóló- és kamarazenei kiadványai jelentek meg. (A Brockhaus Riemann Zenei Lexikon második kötete alapján (Zeneműkiadó Budapest, 1984, 451. old.)