KARL AAGE RASMUSSEN: SZVJATOSZLAV RICHTER A zongorista

Színes, különböző nagyságú betűkkel szerepelnek a kötet címlapján és gerincén a szavak, a legszembetűnőbb természetesen a Richter (kiemelés nélkül is az lenne, hiszen a szöveg mögötti fényképét nehéz lenne nem felismerni). Nagy a valószínűsége, hogy sok nyelven, a világ sok országában elég lett volna annyi cím, hogy „Richter”, vagy – jelenség-voltát hangsúlyozandó - „A Richter”. A kötet végigolvasása után pedig egyenest megkérdőjelezendő az eredeti cím létjogosultsága, hiszen korántsem „a zongorista Richter”-ről szól. S tegyük hozzá rögtön, a félreértéseket elkerülendő: szerencsére!

Napjainkban, amikor az internet segítségével villámgyorsan lehet információkhoz jutni, ráadásul több nyelven különböző terjedelmű írásokból is szerezhetünk ismereteket, méltatlanul kerül háttérbe a nyomtatott olvasnivaló. Pedig a könyv-műfaj pótolhatatlan, semmivel sem helyettesíthető, s azon belül a szakkönyvek sem, főképp nem azok, amelyek széleskörű olvasótábor érdeklődésére tarthatnak igényt. Minden bizonnyal e kategóriába tartozik a dán Karl Aage Rasmussen munkája is, amelyet Soós Anita fordításában immár magyarul is olvashatunk.

Régi igazság, hogy a legizgalmasabb történeteket maga az élet írja. De ahhoz, hogy olvashatóak legyenek, közvetítőkre van szükség, s eme scriptorok felkészültségétől, körültekintő alaposságától, lényeglátásától, érdeklődésének mélységétől és kiterjedésétől függően válik némely munka korszakos jelentőségűvé, időtállóvá, míg mások a zsurnalizmus egyszer-használatos, tiszavirág-életű termékei lesznek.

Szakmáját tekintve Rasmussen: zeneszerző (tehát szakmabeli), akitől joggal elvárható, hogy ha írásra vállalkozott, valamiféle többletet adjon ahhoz képest, amit nem-muzsikus szerző tudott volna produkálni. Például, a tárgyalnivaló lehatárolásában, annak meghatározásában, hogy mennyire részletezően érdemes tárgyalni a történelmi, társadalmi, zenepolitikai, stb. környezetet, hogy meddig érdemes belemerülni a zenei elemzésekbe. Hogy a privátszféra határait hol húzza meg, a korábbi publikus ismeretekhez képest újdonságként feltárt adalékokból mennyit tesz közzé, az mindig az író személyiségének függvénye.

Mindezek előrebocsátásával: Rasmussen könyve egyszerre több és kevesebb annál, mint amit a címmel sejtetni enged. A többlet elsősorban zenén-kívüli, illetve Richter környezetére (így zeneszerző-kortársaira: Prokofjevre, Sosztakovicsra) vonatkozik, a kevesebb pedig nem egyértelműen hiányt (hiányérzetet) kelt. Ami Richter zongoristaságát illeti, Rasmussen imponálóan távolságtartó marad: nem akarja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, s technicista részletekkel sem fárasztja az olvasót (csalódásra csak annak ad okot, aki túlságosan is szó szerint értelmezte a könyv címét). Kamatozik viszont, hogy maga is alkotó művész: nem válik személytelenné a munkája során, hanem megosztja olvasóival személyes gondolatait. Muzsikus-voltából adódó értékes eszmefuttatásokkal, zenei analógiákkal ad bónusz-tanulságokat, értékes továbbgondolnivalót.

Érdemes a szerzői utószóval kezdeni az olvasást. Két mondatot ragadnék ki ebből, amelyet közvetlenül egymás után következnek: „A mű rengeteg rendszertelen adatra, forrásra, anyagra és információra épül, melyek személyes kapcsolatok és megkeresések révén jutottak a szerző birtokába. Az írás alapjául szolgáló információk elsősorban könyvekből, folyóiratokból, archívumokból, nyomtatásban meg nem jelent feljegyzésekből és visszaemlékezésekből, valamint a Richterhez közel álló személyekkel folytatott számtalan beszélgetésből származnak.” (Itt máris kínálkozik a nyelvöltögető kérdés: ha ez mind elsősorban, akkor mi marad másodsorban?!)

Rasmussen „anyagismeretéhez” nem férhet kétség, s az a vád sem érheti, hogy csupán „összeollózta” a könyv anyagát. Aki már próbálkozott hasonlóval, tudja: nem könnyű a szelektálás, másként fogalmazva: nagy a szelekció felelőssége. Amikor megtorpan az olvasó, kényszerűen „utánagondol”, az mindenképp gyanús. A világhírű zongoraművész című fejezetben nem tudott ellenállni annak, hogy kimondatlanul bár, de kifejezésre juttassa Joachim Kaiser iránti ellenérzését. „’Egy eleven titok jó reklám’ – írta Joachim Kaiser német kritikus olyan iróniával, mely figyelmen kívül hagyta, hogy Richter magánélete mindig tabunak számított” – olvashatjuk a 214. oldalon, majd a következőn arról tájékoztat, hogy „Joachim Kaiser az írója a Korunk nagy zongoristái című kötetnek, mely alapműnek, a zongora bibliájának, vagy a ’zongoristák Michelinjének’ számít.” Aztán elködösül a kép: „A kritikus nem volt jelen a Carnegie Hallban, de hallotta a felvételeket, és az október 19-i első koncert csúcspontjáról, Beethoven Appassionatájának richteri értelmezéséről az alábbi véleményt fogalmazza meg”, majd az idézet után kommentál: „Azok, akik hozzáférhetnek a felvételhez, meggyőződhetnek róla, hogy nincs igaza”, s részletezi ellenvetéseit. Az ember nem tudja: Kaiser munkássága ellen irányul ez a passzus, vagy csupán egy megalapozatlan kritikát „tesz helyre”.

A könyv nagy erénye az olvasmányosság. Faljuk, mint egy regényes életrajzot - miközben megannyi információ és adat szavatolja a leírottak objektivitását. Élvezzük a csapongásokat, amennyiben a nagyívű gondolatmenetekbe csak szerzői személyességgel indokolható jelentéktelen apróságok ékelődnek. Ezek a kiszámíthatatlan léptékváltások mindig üdítő színfoltokat jelentenek – a szerző formaérzékét dicséri, hogy nem akasztják meg zavaróan a folyamatokat; plasztikusan elkülönül a váz, a gerinc és megannyi díszítőelem. Az is valamiféle formaérzék kérdése, hogy érzékenyen változtatja a nézőpontot; vizuális megközelítéssel: jó érzékkel adagolja a nagytotálokat, a ráközelítéseket és a premier plánokat. A Richter iránti rajongás megbízható iránytűnek bizonyul; megannyiszor ábrázolja „környezetében”, s éppen ezért nő meg azoknak a mozzanatoknak a hatása, amikor a zongoraművész „belső színpada” kerül megjelenítésre. Intellektuális örömet jelent, hogy az az érzésünk: miközben a mű segít felszámolni a közelmúlt kulturális életének „fehér foltjait”, összefüggések válnak nyilvánvalóvá, megkönnyítve az értőbb tájékozódást.

Folyamatosan olvasható a könyv, akár egyvégtében – fejezetről fejezetre úgy érezzük, hogy szellemi kalandozás részesei vagyunk. Az élményszerűség hatása alatt nem is jut eszünkbe, hogy azt feszegessük, mennyi konkrét ismeretanyaggal lettünk gazdagabbak. Mindvégig leköti figyelmünket, s azt érezzük: tartalmasan telik az időnk. Mert szívesen érdeklődünk hírességek, nagyságok iránt, próbálunk egyoldalú ismerkedéssel a közelükbe férkőzni akkor is, ha biztosak vagyunk abban, hogy művészekről legtöbbet művészetük által tudunk meg. S itt említem meg, amit a könyv jótékony hasznaként könyvelek el: már olvasása közben is késztetést éreztem, hogy újrahallgassak Richter-felvételeket. A zeneszerző-írónak tehát sikerült úgy megjelenítenie rajongása tárgyát, hogy nem feledkezett meg közben arról: Richtert a zenélése teszi Richterré. Ennek köszönhető, hogy olvasója is osztja ezt a kimondatlan meggyőződést.

Persze, a szerző is „emberből van”, mert bármennyire is hangsúlyozza Richter magánéletének tabu-témáit, csak nem tudja megállni, hogy továbbadja korábban nem publikált „ismeretanyagát”. Szerencsére a megalapozott állításokkal, tárgyszerűen (legtöbbször kommentár nélkül) közölt tényekkel nem kívánja érzelmileg befolyásolni olvasóit.

Közben persze nem rugaszkodunk el a földtől, munkál a kritikai érzék is, ami természetesen már nemcsak a szerzőt/művet, hanem a fordítást is érinti, bírálat tárgyának a magyar nyelvű verziót tekintve. A hibák és bosszantó apróságok egy része talán mentegethető, de semmiféle magyarázkodás nem tudja meg nem történtté tenni őket. Megintcsak kiderül, drasztikusan lecsökkentett kivitelezőgárdától nem várható el magas színvonalú, minőségi munka.

„Richter arról is beszámol, hogy apja magát Johannes Brahmsot is hallotta játszani szülővárosában, Bécsben, és hogy a középkorú Edvard Grieggel is találkozott.” – e mondatban megválaszolhatatlan, hogy „kinek a szülővárosa Bécs”, amikor (ugyancsak a kötet 40. oldalának közlése értelmében) Richter apja Zsitomir német negyedében látta meg a napvilágot, Brahmsról meg szokás tudni, hogy Hamburgban született.

A kinyomtatás előtt a következő mondat életképességét is érdemes lett volna hangos felolvasással kontrollálni: „A Richterrel készült Monsaingeon-beszélgetések egyik vicces csúcspontját kétségtelenül a zongorista (ön)ironikus visszaemlékezései jelentik kettejük találkozásaira.” (162. oldal)

Nyilvánvaló: a néha kevésbé találó, néha pongyola fordítás hallgatólagosan az olvasó „csendestársi” közreműködésére számít. De ez a hozzáállás sem elegendő, ha olyan mondat kerül lefordításra, amelynek mondanivalója a fordító számára sem világos. Ilyenkor „rövidzárlat” keletkezik, amelyet nem lehet orvosolni – kísérletet is aligha tehetünk, miszerint sejtem, mit akar mondani: „Egy színpadi művész, aki folyamatosan le akarja kötni a hallgatóság figyelmét, és akinek sikerül megszemélyesíteni az örök vagy a hétköznapi népiességet; egy előadó, akinek művészete a közönséggel folytatott állandó dialógusban jön létre.” (256. oldal; kiemelés tőlem – F. K.)

Van példa arra is, hogy nyilvánvalóan „tudjuk, miről van szó” – ugyanakkor egyazon szóalaknak ellentétes értelemben való használatával látszat-ellentmondásba bonyolódik a fordító. A szó a zenéé – ez a címe az előszó-jellegű rövid fejezetnek, ahol az „értelmezés” szóval kényszerült bűvészkedni a fordító. „Richter értelmezésében a muzsika egyszerű és kimeríthetetlen volt” – olvashatjuk, majd ugyanabban a bekezdésben így szerepel egy Richter-idézet: „Ha az ember nem tartja tiszteletben a kottában álló utasításokat, akkor ’értelmezni’ kezd, ennek pedig ellene vagyok”. A folytatásban a szerzőtől származó megállapításban ez olvasható: „A számítógép azonban nem tudja értelmezni a muzsikát.” Talán első esetben érdemes lett volna a „felfogás” szót alkalmazni. (11. oldal)

Bár a (köz)beszédben használt szókincs lehatárolt, többek között épp az értékes szépirodalmi alkotásoknak köszönhetően nagy általánosságban továbbra is megmaradt a fogékonyság az egyes szavak, kifejezések hangulati értéke/tartalma iránt. A helyzetet bonyolítja, hogy a sajátos emocionális töltések időszakosan erősödnek fel (nemcsak választékos kifejezések esetében). Máskor maga a szóalak, a hangzók karakterével, szinte önmagát jellemzi (muzsikusoknak elég a Wagner-operákban tudatosan alkalmazott karakterisztikus szógyökökre gondolni!). Ilyen meggondolásból is nagy a fordító felelőssége, hogy a kínálkozó szinonimák közül melyiket válassza. Nem elég tehát a pontosság, akkor érezzük korrektnek a fordítást, ha nem érzünk stiláris „törést”. Nehéz lehet(ett volna) visszaadni a szerző szándékot az alábbi mondat esetében: „Bernstein híres volt arról, hogy táncolt és ugrándozott a karmesteri pódiumon.” (217. oldal) Próbáljuk Bernstein-rajongóként olvasni, aki esküszik arra, hogy a dirigens mozgáskoreográfiája nem független a kifejezésre juttatandó karaktertől…

Mozart-irodalomban aligha állná meg a helyét a következő passzus: „Britten teljesíti barátja kívánságát, és két kadenciát is komponál Mozart egyik legnagyobb szabású művéhez. Kétségkívül Mozart is írt hozzá befejezést saját használatra, és legtöbb kadenciája kibírta az idő változásait, ebben az esetben azonban nem.” (231. oldal)

Néha az egyértelmű szókimondás is tiszteletlenségnek hat: „Mivel Richter nem esett hasra a hatalom képviselői előtt”… (153. oldal)

Ügyetlennek, szándékolatlanul talán tiszteletlennek is érzem például az „egészsége jelentősen megroggyant” fordulatot. (251. oldal)

Egyértelműen fordítói csacskaság – a szóismétlés elkerülésének szándékával magyarázva is – zongoraverseny helyett a zongorakoncert használata (főleg ragozott alakban, tovább bonyolítva az amúgy sem egyszerű mondatot a 290. oldalon).

Ami megbocsáthatatlan fordítói hiba, az a zenei inkorrektség, s erre is vannak példák: „A Sors-szimfónia például értelmetlen, ha az utolsó tétel nyitányát nem ismétlik meg, állítja.”, vagy „a Sors-szimfónia rövid első tétele például túl rövid lesz a középső tételhez képest.” (278. oldal)

Több körültekintést és szerkesztői gondosságot érdemelt volna Rasmussen könyve, mely egyediségével különleges színfolt a magyar zenebarátoknak kínálható olvasmányok sorában.

(Rózsavölgyi)

Fittler Katalin