KIS JENŐNÉ DR. KENESEI ÉVA*
ÍGY KEZDTÜK – ITT TARTUNK
Ének-zene a felsőfokú
tanítóképzésben
Felsőfokú tanítóképzésünk előzményeit kutatva
jutunk el az 1938. évi XIV. törvénycikk elemzéséhez, amely a négyéves líceum
után kétéves tanítóképző akadémiák szervezését rendelte el. Ezzel az
intézkedéssel először mondta ki törvény Magyarországon, hogy a tanítóképzős
tanulmányokhoz érettségi bizonyítvány szükséges. Az akadémia tanterve nem
készült el, az első évfolyam 1943-ban indult volna. A törvény azonban
meghatározta a tanítandó tantárgyak körét, mely abból indult ki, hogy az
érettségizett fiatalok rendelkeznek a tanításhoz szükséges általános műveltséggel.
Azokat a készségtárgyakat viszont, amelyek hosszabb időt igényelnek a tanítóvá
válás folyamatában, felvette a tárgyak sorába. Ez vonatkozott témaválasztásunk
tantárgyára, az ének és tanításának módszertanára, és a hangszeres zenei tanulmányokra
is.
Az
1945 utáni időszakban ismételten felmerült a tanítók felsőfokú képzésének a
terve. „A tanítók széles rétegeinek az érettségire épülő felsőfokú tanítóképzés
melletti állásfoglalása annak a felismerését jelentette, hogy a képzés, a
képzettség magasabb szintje egyben a tanítók társadalmi presztízsének
növekedését is eredményezi. Az érettségire épülő felsőfokú tanítóképzés
követelése 1946 tavaszán-nyarán mindinkább általánossá vált. Megvalósításának
módjára, formájára vonatkozólag azonban megoszlottak a vélemények.” (Ladányi 1988:48) Első ízben 1947
novemberétől valósult meg hazánkban a tanítók főiskolai képzése, de a négy
főiskola (Budapest, Szeged, Debrecen-Eger, Pécs) nem tudta kielégíteni az
ország pedagógusigényét, így megszűnt. „A tanítóképzés az 1949–50. tanévben a 4
osztályos pedagógiai gimnáziumokban, majd 1950-től az ugyancsak 4 éves
tanítóképző intézetekben történt. A 4 éves képzéshez teljesen formális jellegű,
ténylegesen már munkaviszonyban töltött ‘gyakorlóév’ járult. A tanítóképzés
tanulmányi ideje – és színvonala – ezzel a három évtized előtti szintre esett
vissza.” (Ladányi 1988:53) Majd
1954-től ötéves lett a középfokú képzés, de folytatódtak az érettségire épülő
kétéves tanítóképzés vitái, munkálatai.
A felsőfokú tanítóképzés
megtervezésében hangsúlyozták a szakiskolai jelleget, a pedagógiai szakképzést
és a nevelői hivatástudat kialakítását. (Németh
1990:105–117) A középfokú képzők értékes hagyományainak megőrzésével, a
legalkalmasabbak kiválasztásával kívánták megszervezni az intézményeket.
Elkészítették az érettségire épülő kétéves ún. nevelőképző akadémiák tervét is,
amely azonban nem valósult meg. A felvételit az orvosi vizsgálat mellett többek
között hallás alkalmassági és zenei alapismeretek ismeretanyagának vizsgálata
előzte meg. Az akadémiai képzés tantárgyai között az ének-zene aránya 17% volt.
1.
táblázat: Részlet a tervezett akadémiai tantervből (1958)
|
Tantárgy |
Félévek / heti óraszám |
|||
|
Ének és zene |
I. |
II. |
III. |
IV. |
|
6 |
6 |
6 |
6 |
|
A kor igényei és oktatáspolitikai
törekvései hatására az Elnöki Tanács 1958. évi 26. sz. törvényerejű
rendeletével megtörtént az érettségire épülő, felsőfokú, hároméves tanítóképzés
létrehozása. A képzésből egy félévet külső szakmai gyakorlaton töltöttek a
hallgatók az arra kijelölt iskolákban. A felsőfokú tanítóképzés megszületésében
és fejlődésében a szakmai szervezetek mellett a nyilvánosság is szót kapott,
amely alapján közös álláspont alakult ki. A középiskola már nem biztosítja a
képzés megfelelő szintjét, megnőtt a középiskolások száma, magasabb színvonalú
képzést igényel a társadalom, a szakma, a tudomány fejlődése és egyre több
ország tért át a felsőfokú tanítóképzésre. „A tanítóképzés… fejlesztése
tipikusan politikai indíttatású – írja Kelemen Elemér –, voluntarista megoldás,
amelynek… deklarált célja a tanítók ideológiai-politikai képzettségének
‘fokozása’ volt.” (Kelemen
2007:65) Ezen hatás nem kerülte el az egyes szaktárgyakat sem, gondoljunk a
mozgalmi dalok szerepére, a feldolgozásra javasolt zeneművekre. Azonban az
ideológiai hatás mellett problémát jelentett a 60-as évek demográfiai
hullámából adódó tanítóhiány, a képesítés nélküliség kezelése, a hallgatólétszám,
a nem nappali képzés növelése, a gyakorlati képzés megszervezése.
A 11 új tanítóképző intézetben –
köztük a kaposvári intézetben is –, 1959. szeptember 1-én kezdődött meg az
oktatás. A rendelet alapján elkészült óra- és vizsgatervben az ének módszertana
már csak 8%-ot képvisel, kiegészülve a zene és karének időkeretével. A 26
tantárgy közötti viszonylag magas óraszámi arány annak köszönhető, hogy a
középiskolák nem adtak kellő műveltségi alapot a tárgy tanításához.
2.
táblázat: Részlet a tanító szak óra - és vizsgatervéből (1959)
|
Tantárgy |
Összes óra |
Félévek (16 hét) |
Koll. |
Gyak. j. |
||||
|
I. |
II. |
III. |
IV. |
|
||||
|
Ének és tanításának
módszertana |
192 |
3 |
3 |
2 |
2 |
2 |
V-VI |
I-IV |
|
Zene |
|
Heti 2x15 perc
hallgatónként |
|
I-IV |
||||
|
Karének |
|
Fakultatív tárgy |
|
|
||||
A néhány év múlva, 1964 őszén bevezetett
korszerűsített tanterv jelentősen módosította a tananyagot, a tantárgyi
struktúrát és az óratervet. A jelöltek sokoldalú fejlődését kívánta
megszilárdítani, az ismeretek bővítésére törekedett, a fakultatív tárgyak
bevezetésével a hallgatók egyéni irányultságát igyekezett biztosítani. Az
intézetek számára készült programból az ének-zene tárgy sajátosságait
áttekintve, az alábbiakat tartom fontosnak kiemelni.
Az önálló hangszeroktatás megszűnik;
a zongorát az ének óraszámán belül olyan színvonalon kell tanítani, hogy az
segítséget nyújtson a belső zenei szemlélet kialakításához. Módszertanok
keretében kell gondoskodni a bemutató tanítások megtekintéséről, elemzéséről.
Az ének keretében a tanulócsoportokat felezni kell (egy tanulócsoport
minimálisan 20 fős). A közepes vagy annál jobb előmenetelű hallgatók a
fakultatív tárgyak keretében heti két órában hangszeres zenét… tanulhatnak. De
csak azok a hallgatók, akik az ének órában megkívánt színvonalat előzetes
tanulmányaik alapján már meghaladták. A fakultatív zeneoktatásba egy órára négy
hallgatót kell beosztani. A foglalkozásokat lehetőleg délelőtti órákra kell
beállítani. A fakultatív tárgyat félévenként gyakorlati jeggyel kell zárni. (Tanterv 1964:7) Az énekkari-zenekari
próba délutánra állítható be. (Tanterv
1964:8)
3.
táblázat: Az ének-zene órák a tanító szak óra- és vizsgatervéből (1964)
|
Tantárgy |
Félévek |
|||||||
|
I |
II |
III |
IV |
V-VI |
Össz-óraszám |
Kollokviumok |
Gyak.jegy |
|
|
Énektanítás módszertana |
- |
- |
- |
0/2 |
- |
30 |
- |
4 |
|
Ének-zene |
0/3 |
0/3 |
0/2 |
0/3 |
0/3 |
210 |
- |
2,6 |
|
Fakultatív tárgyak |
0/2 |
0/2 |
0/2 |
0/2 |
0/2 |
150 |
- |
1,2,3,4,6 |
A képzés célja és általános feladatai
között találjuk a következő pontot, amely szakterületünk számára is érvényes.
„Fejlessze ki a jelöltek esztétikai igényességét, oltsa beléjük a művészetek
szeretetét, tegye képessé őket arra, hogy tanítványaikat is erre
neveljék!” (Tanterv 1964:10) Az egyes tárgyak tanításának módszertanából
a tárgy általános feladatköre mellett meghatározza a területek specifikus
elvárásait is. Az általános rész felhívja a figyelmet a tantárgy helyére az
alsó tagozatban, a tantervi követelmények teljesítésére, az alkalmazott
módszerekre, a bemutató tanításokra (énekből 4 alkalom), a hallgatók gyakorlatának
előkészítésére. (Tanterv 1964:56)
Az énektanítás módszertana fejezet tárgyalja a tárgy sajátosságaiból adódó
specifikus területeket. A zenei ismeretek tanítását, a daltanítás módjait, a
kapcsolódó játékokat, a készségfejlesztés területeit, a többszólamúságot, a
zenei olvasás-írás feladatait, a zenehallgatást, a zenei ízlés fejlesztését, a
tervezés dokumentumait, az eszközök használatát, a tanulók foglalkoztatását az
összevont osztályokban is. (Tanterv
1964: 68–69)
Magának az ének-zene tárgynak a
feladatait, tananyagát és területeit külön fejezetben mutatja be a tanterv.
Alapvető elvként fogalmazódik meg, hogy a hallgatóknak el kell sajátítani az
alsó tagozati zenei nevelés eredményes oktatásához szükséges alapismereteket.
Szól a fejezet a dalanyag elsajátításáról, a zongoraoktatásról, a zenei
képességek, a kottaolvasás, az énektechnika, az előadói készség fejlesztéséről.
Zenei műveltséget a magyar népzene, a magyar és egyetemes zenetörténet
kiemelkedő stílusainak és alkotásainak megismertetésével kívánja elérni. A
tantárgy anyagának kifejtésében külön fejezetet szentel az ének, az ének
kiművelése, az előadói készség fejlesztése, a közös ének vezetése, zeneirodalmi
ismeretek és a zongoraoktatás területének. (Tanterv
1964: 107–111)
A zenei képzés fontosságát
hangsúlyozva meghatározók számunkra Kodály gondolatai. Sokszor kiállt a zene
ügye mellett. Így tett 1956-ban is, amikor a „Tanügyi bácsik! Engedjétek
énekelni a gyermekeket!” című tanulmányban többek között szólt a tanítóképzés
helyzetéről is. „A tanítóképzőben egyre
zsugorítják a zenei tárgyakat. Már pedig ki vezesse a népet a zene felé, ha az
egyetlen ember, akitől ez várható, még annyit sem tanul, mint eddig. A régi
ötéves képző szinte zenei szakembereket nevelt a maihoz képest. Ha már nem
lehet visszaállítani az ötéves képzőt, legalább ne csonkítsák állandóan a négy
év zenetanulást. Négy év alatt is lehet kellő óraszámmal megfelelő énekpedagógust
nevelni abból, aki a felvételnél igazolja, hogy a nyolc általános előírt zenei
anyagát megtanulta és még tudja.” (Kodály
1956:306–307) Ez még a középfokú képzéssel szembeni elvárása volt. Tudjuk, ma
sincs felvételi ének-zenéből, csak alkalmassági meghallgatás. Ez azért nem
ugyanaz, nem is szólva arról a kimaradt tíz évről (1975–1985 között), amikor
még ezt is eltörölték. A teljesség kedvéért azonban el kell mondani azt is,
hogy az utóbbi években, a hallgatók egy jelentős aránya – 2004-ben Kaposváron
(saját vizsgálat) és Budapesten is (Turmezeyné
2007:90) a szakra felvett hallgatók több mint fele – zeneiskolai tanulmányokat
is folytatott a közoktatásban. A párhuzamos szakirányú képzés komoly
előzményekkel készíti fel a hallgatókat a szak zenei tanulmányaira.
Egy kis számadást készít 1962-ben Kodály,
mely írásában kifejti, hogy a zenei nevelés rendszerében mennyire fontos a
tanító szerepe. Ezért is sürgeti szaktudásuk megemelését. „A zenei nevelés rendszerében alapvető és döntő láncszem a tanító. Ha a
tanító képzett zenész és hivatását szereti, jól megy a munka, a gyermekek
szépen énekelnek, szívesen látogatják az órákat, és ami a legfontosabb: ránevelődnek
a zene szeretetére… nem a tantervet kell redukálni – a rossz tanító a redukált
tantervet sem tudja teljesíteni – hanem a tanítók szaktudását emelni… már
1945-ben kimondtuk a Köznevelési Tanácsban, hogy a tanítók egyetemi végzettsége
kívánatos.” (Kodály 1962:101,
106–107)
Az 1930-as évek végétől a magyar zeneoktatás
legkitűnőbbjei, Kodály tanítványai segítik a koncepció megvalósulását. A
tanítói szakmáról lévén szó, engedtessék meg nekem, hogy Ádám Jenő (1896–1982)
nevét, munkásságát külön is kiemeljem a tanítványok sorából. Ő maga is
Budapesten 1905-től tanító volt, 1924-ben tanítóképző intézeti tanári oklevelet
szerzett. Napjainkra is jó példát mutatva nem állt meg itt tanulmányaival,
Zeneművészeti Főiskolát végzett, 1929-től nyugdíjaztatásáig (1959) annak tanára
volt. Nagy szerepe volt a modern magyar ének-zeneoktatás megszervezésében. A
Zeneakadémián 1925–1929 között Kodály tanítványa volt, majd a negyvenes években
sok más elfoglaltsága mellett nehezen kezdett bele az énektanítás
módszertanának a megírásába. Kodály parancsoló szavainak nem lehetett azonban
ellent mondani, meséli: „Írja meg végre
az iskolai énektanítás módszertanát! […]Galyatetőn szoba vár, terminusra!
[...]Hat hétig boldog munkaórák iramában éltem. […] a 60-as évektől kezdve,
magyar zenepedagógusok, Kodály-módszer elnevezéssel, a tengeren túl, nem
csekély sikerrel, világhírét keltették. Kodály hosszabb amerikai tartózkodása
idején hiába szabadkozott, hogy ő sohasem írt semmiféle módszertant.[…]A zene
különleges, emberré nevelő erejéről vallott…”(Bónis 1994:43–44) Ádám Jenőnek 1944-ben jelent meg „Módszeres énektanítás a relatív szolmizáció
alapján” című könyve, mely abban az időben az iskolai énektanítás
legteljesebb vezérfonala volt. (Ádám
1944)
Teljes részletességgel kifejtem
az Iskolakultúra folyóiratban
megjelent tanulmányomban, hogyan szól Kodály a tanítók képzéséről. (Kis Jenőné 2007:151–163) Mind a mai
napig vissza-visszalapozunk azokhoz a „tiszta forrásokhoz”, amelyeket Mester és
Tanítvány elkészített számunkra.
A felsőfokú intézeti
tantervekben továbbra is történtek változások. Ezek negatívan érintették a
zenei képzést, de míg az 1970-es tantervben alig (232 óra), addig az 1973-asban
nagyobb mértékű (180 óra) a csökkenés. A főiskolai képzés indulása azonban szakmai
szempontból nagyon kedvezőtlen változtatásokat hozott a hallgatók képzésében.
Nézzük részletesebben a főiskolai képzéstől, azaz 1975-től a zenei tanulmányok
alakulását az általános tanítóképzésben. A főiskolai képzési színvonal
emelésével egy időben, a zenei alkalmassági vizsgát eltörölték (tíz évre), a
„mindenki” ének-zene óraszámát drasztikusan csökkentették. Az 1980-as évben ez
a probléma is helyet kapott Szabó Helga írásában. „Torzulásos jelenség
tanítóképzésünk alacsony színvonala, a felvételi vizsgák zenei kívánalmainak
igénytelensége, a zenei órák alacsony száma.” (Szabó 1980:308) Az ének-zene szakkollégiumi hallgatók
felkészítését viszont a rátermettek kiválasztásával a magas óraszám lehetővé
tette.
A képzésben továbbra is maradt
egy konstans terület, a tantárgypedagógia, amelynek az időkerete nem változott.
Tartalmát mind a mai napig, a közoktatással való kölcsönhatásban, a Kodály koncepció
általános iskolai alkalmazása határozza meg. A felsőoktatás megtermékenyíti a
közoktatást, a közoktatás kihívásaira a felsőoktatás válaszol. Gondoljunk csak
napjaink tantervi változásaira, a Nemzeti alaptantervre, a kerettantervekre, a
helyi tantervekre, ill. a képzés tanterveire. Az ének-zene tárgy óraszámában
(15–90 óra között változik) az évtizedek alatt óriási a szélső értékek közti
különbség (75 óra), amely tartalmi vonatkozásban is eltérést mutat. A csupán
közös társas énekléstől a nagyon komoly egyéni megnyilvánulásokig, az egyszerű
zenei anyagtól a nehéz, többszólamú művekig, a csak énekes anyagtól a
hangszeres anyagokig. Az utóbbi tíz évben már nem az énekórába beépítve, hanem
nagyobb hangsúlyt kapva külön időkeretben jelenik meg a zeneirodalommal való
foglalkozás, illetve a zeneművek tanulókkal való feldolgozásának komplex
megközelítése.
1.
ábra: Az általános képzés zenei tantárgyai (1975–2006)
Az 1975-ös évtől a normál
képzésben mindössze 45 órában foglalkoztunk a hallgatókkal. A társas ének
tantárgyra egy félév 15 órája jutott, amelyben a mozgalmi dalok és az
ünnepségek dalainak átismétlésén túl csak néhány népdal és műdal megtanulására
maradt idő. A fennmaradó 30 órában pedig a tantárgypedagógiai ismeretek
elsajátítása történt, az alsó tagozatos zenei anyag áttekintésével párhuzamosan. Az ének-zene szakkollégiumi hallgatók viszont
450 tanórában a szakmai kiválasztás után komoly zenei képzésben részesültek. Az
óraszám felében énekes képzést kaptak a hallgatók; hangképzés, dalanyag, az
egyszólamúság mellett többszólamúság, zeneelméleti ismeretek, hangközök,
hangzatok, formatan egyaránt szerepelt a tanulmányokban. Az óraszám másik
felében külön tantárgyanként tantárgypedagógiát, karvezetést, hangszerjátékot
(kötelező zongora), zenetörténetet tanultak a hallgatók. Minden tantárgyban, különböző
zenetörténeti korszakból válogatva a műveket, megismerkedtek a korok
jellegzetességeivel, a zeneszerzők életével, művészetével. Tantárgypedagógiában
pedig az alsó tagozatos zenei nevelés mellett kitekintettek a felső tagozat
követelményeire is. A képzésben elvi célként fogalmazódott meg, hogy „minden
iskolában legyen legalább egy ének-zene szakkollégiumot végzett tanító, aki
ellátja a tárgy óráit. Gyakorlatilag mégiscsak rákényszerült az énekórák
megtartására a gyengén felkészült tanító is.” (Ittzés 1981:80)
A hároméves főiskolai képzésben
összefoglalóan szakkollégiumnak, a négyéves képzésben (1995-től)
műveltségterültnek nevezzük a hallgatók speciális zenei felkészítését jelentő
stúdiumokat. A műveltségterületi hallgatók kiválasztása az alkalmasság mellett
a hallgatói választással összhangban történik ma is, és történt a múltban is. A
tantárgyi struktúra állandó elemei a műveltségterület óraszámán felül a
kórussal és műveltségterületi specializációval, fakultációval, szabadon
választott tantárgyakkal egészülnek ki. Ezeket a területeket óraszámban
kifejezve a 2006-os alapképzés tantervében a 360 műveltségterületi óra, a 240
óra énekkar, a 45 óra szabadon választott tárgy jelentik, azaz összesen 645
óra. A tárgyak sajátosságaiból adódóan ez még kiegészül komoly hallgatói önálló
munkával, szereplésekkel, tanítási gyakorlatokkal, továbbá zenei szaktárgyi
versenyekkel, szakdolgozatírással, tudományos diákköri tevékenységgel.
4. táblázat: Az ének-zenét
választó hallgatók teljes óraszáma a képzésben
|
Év |
Óraszámok |
||
|
ÁTK |
MTK |
Összesen |
|
|
1975 |
45 |
450 |
495 |
|
1980 |
75 |
435 |
510 |
|
1986 |
120 |
360 |
480 |
|
1993* |
150 |
555 |
705 |
|
1995 |
150 |
405 |
555 |
|
2006 |
120 |
360 |
480 |
*csak a kaposvári kísérleti képzésben
ÁTK=általános tanítóképzés
MTK=műveltségterületi tanítóképzés
A
tantárgyak képzési tartalmait jelzik a tantárgyelemek megnevezései, ugyanakkor azok
differenciálódása ellenére is az egyes stúdiumok, a teljes műveltségterület
egymást átható komplexitása jellemzi munkánkat. Mindig sikerült megvalósítani
tanszékünkön az összehangolt oktatást, a képzés tartalmi szempontjainak szem
előtt tartásával, az elvárható hallgatói követelmények teljesítésével és a
közoktatás kihívásainak, igényeinek való megfeleléssel. A vizsgált évtizedekben
öt tantárgyelem konstans a képzésben, de amikor külön tantárgyelemként nem is
jelenítődik meg a hangképzés, hang-játék-mozgás és a kamarazene a tantárgyak
között, akkor is helyet kap és kapott a hallgatók képzésében. Az új bolognai
folyamatnak megfelelő 2006-os alapképzésben minden terület megtalálja a
megfelelő képzési helyét. Külön tantárgyelemként megjelenítve, vagy beépítve
más tantárgyakba. Külön tantárgyelem: a szolfézs-zeneelmélet,
a hangszerjáték, az ének-zene tantárgypedagógia, a karvezetés és a
zenetörténet. Más tantárgyelembe épült be: a hangképzés, a szolfézs -
zeneelméletbe; a hang - játék - mozgás a tantárgypedagógiába; a kamarazene
pedig a hangszerjátékba. Továbbá a három féléves műveltségterületi szabadon
választható sávban külön óraszámmal és kreditértékkel hangsúlyos helyen is
szerepeltetjük ezeket a tantárgyakat.
2.
ábra: Az ének-zene szakkollégium/műveltségterület tantárgyai (1975–2006)
(A jelmagyarázat rövidítései: É-SZ-Ze = ének,
szolfézs, zeneelmélet; karvez. = karvezetés; hangsz. = hangszerjáték; Zi-Zt = zeneirodalom, zenetörténet; tp.=
tantárgypedagógia; h-j-m = hang-játék-mozgás)
Amennyiben áttekintjük a
különböző tantárgyelemek arányait szembetűnő a változás a szolfézs-zeneelmélet
óraszámában. Napjainkra itt történt a legnagyobb csökkenés, de ugyanakkor az is
látható, hogy a karvezetés óraszáma lényegesen emelkedett. Tehát az átrendeződés
egy másik szinten erősítette a hallgatók képzését, amivel a szakmai munkára
való intenzívebb felkészítést szorgalmazzuk. Az önképzésben sokkal inkább
számítunk a hallgatók aktív tanulására, míg a közösségben végezhető gyakorlati
tevékenységre nagyobb hangsúlyt fektetünk a tanórákban.
3.
ábra: A képzési területek arányai a szakon (%) – 2006
A 3. ábra jól érzékelteti a
különböző képzési területek arányait a szakon, a négyéves alapképzés teljes
3000 tanórás viszonylatában. Az ének-zene aránya az általános tanító szakon 4%,
az ének-zene műveltségterület aránya 12%, a szabadon választott fakultációban
1,5%. Amennyiben a hallgató az ének-zene műveltségterületet választotta, a
többi tárgyat is tanulja, így a kötelező órakeretben mindösszesen 17,5%-ban
fogalakozik zenével. Az énekkari foglalkozások óraszámát és egyéb zenei
tevékenységekre fordított időt ezen felül kell számolnunk. Bergenben, 2002-ben
a 25. ISME (International
Society for Music Education) konferencián, a norvég szakemberek arról
szóltak, hogy egyre nagyobb szükség van korunkban a művészeti nevelésre. Ezért
a tanítóképzés óratervében a művészeti nevelés tárgyait legalább 30%-ban
szerepeltetik. Ezzel azt kívánják elérni, hogy maguk a pedagógusjelöltek
ismerjék fel a művészeti nevelés fontosságát, tudják módszertanilag is kezelni
a művészeti nevelés anyagát, hogy aztán ennek szükségessége bennük
meggyőződéssé válva beépüljön a napi pedagógiai gyakorlatukba. (Laczó 2002:3) A hazai arányokat tekintve elmondhatjuk, hogy
ez csak abban az esetben valósul meg, ha a hallgató művészeti (pl. ének-zene) műveltségterületet
végez. Azonban tudjuk, hogy e hallgatók aránya a képzésben nagyon változó. A
kaposvári hallgatóknál a 2009–2010-es tanévben az egyes évfolyamokon
külön-külön megjelenítve az adatokat, az 5. táblázatban mutatjuk be a
megoszlásokat.
5. táblázat: Tanító
szakon a hallgatók létszáma (Kaposvár, 2009)
Egyértelmű, hogy csak kevés hallgató
– minden hatodik – kap ilyen jellegű (zenei, művészeti) felkészítést. Érdemes
lenne ismételten elgondolkodnunk, hogy milyen arányú legyen a hallgatók
felkészítése a művészeti tárgyakban, hogy valóban felkészítsük őket a kisgyermekek,
az 1-6. osztályos tanulók megfelelő nevelésére.
Miért fontos számunkra a
hallgatók zenei képzésért érzett felelősség? Milyen tudással érkeznek a
hallgatók, mit kapnak a képzés ideje alatt és mit adnak majd tovább tanítványaiknak?
Azok a hallgatók, akik ebben a tanévben végeznek, először vesznek részt a bolognai
rendszerű, lineáris képzésben. Alsó tagozatos kisiskolások 1994–1998 között
voltak, őket már a hároméves főiskolai képzésben végzett tanítók is
taníthatták. Most végző hallgatóink tanítványai először 2022-ben kezdhetik meg
tanulmányaikat a tanító szakon. Ebben az összefüggésben is elgondolkodtatók
Kodály éppen 80 évvel ezelőtt, 1929-ben megfogalmazott szavai, mely szerint: „Sokkal fontosabb, hogy ki az énektanár
Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója. Mert a rossz igazgató azonnal
megbukik. (Néha még a jó is.) De a rossz tanár harminc éven át harminc
évjáratból öli ki a zene szeretetét.” (Kodály
1929:43) Mai ismereteink szerint, ha tanítóink valóban életpályájuknak tekintik
majd hivatásukat, több mint negyven évig lehetnek a kisiskolások nevelői. Így
fél évszázad múlva is beiskolázható egy-egy végzett tanítónk tanulója a jövő
tanítóinak képzésébe.
A
diákok iskolai teljesítményét elsősorban a tanárok minősége határozza meg. Az
oktatási rendszerek sikeres fejlesztése érdekében végzett kutatásokban három
tényezőt emelnek ki: megfelelő emberek váljanak tanárrá, eredményes oktatókká
képezzék őket és a lehető legjobb oktatást kapja meg minden gyermek. Ezek a
kutatási következtetések olvashatók a McKinsey jelentésben (Barber, M. – Mourshed, M. 2007), a magyar közoktatás megújítására tett
javaslatokban (Kárpáti 2008) és
az OECD (Organisation for Economic Cooperation and
Development) nemzetközi tanárkutatás eredményeiben is (TALIS 2009). A tanítóképzésben, az
ének-zene területre fókuszálva is ugyanezeket mondhatjuk el. Az ének-zene
alkalmassági vizsga jelenti a szelektálást, a képzés kettőssége – általános
illetve műveltségterületi képzés – ad egy újabb specializációs lehetőséget,
hogy aztán a tanulmányok befejezése után hallgatóink tanítványaik sikeres
nevelői legyenek. Beteljesítsék, az egyre bővülő-mélyülő három pedagógiai kör –
a művészeti nevelés, az esztétikai nevelés, az általános személyiségfejlesztés
– elméletének és gyakorlatának az egységét, összhangját, harmóniáját, melyet
újként a nevelés történetében Kodály Zoltán alkotott meg. (Mészáros 1997:293)
Felhasznált
irodalom
1938.
XIV. tc. a tanítóképzésről.
Megjelent az Országos Törvénytár 1938. évi április 30-án kiadott 5. számában.
Ádám
Jenő (1944): Módszeres énektanítás a relatív szolmizáció
alapján. Turul Kiadás, Budapest.
Barber, M. – Mourshed, M. (2007): Mi áll
a világ legsikeresebb iskolai rendszerei teljesítményének hátterében? McKinsey&Company,
http://oktatas.mholnap.digitalnatives.hu/
images/Mckinsey.pdf Letöltés
ideje: 2009.11.04
Bónis
Ferenc (1994, szerk.): Így látták Kodályt. Nyolcvan emlékezés.
Püski Kiadó, Budapest.
Ittzés
Mihály (1981): A zenei nevelés
helyzete Magyarországon : összefoglalás az MTA–OM Zenei Nevelési
Munkabizottságának tevékenységéről. MTA Zenetudományi Intézete, Budapest.
Kárpáti
Andrea (2008): Tanárképzés, továbbképzés. In: Zöld
könyv a magyar közoktatás megújításáért. Ecostat, Budapest. 193–215. p.
Kelemen
Elemér (2007): A tanító a történelem sodrában.
Iskolakultúra-könyvek 32. Sorozatszerk.: Géczi János. Iskolakultúra, Pécs.
Kis
Jenőné
Kodály
Zoltán (1929): Gyermekkarok. In: Kodály Zoltán (1982):
Visszatekintés I. Szerk.: Bónis Ferenc, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest. 38–45.
p.
Kodály
Zoltán (1956): Tanügyi bácsik! Engedjétek énekelni a
gyermekeket! In: Kodály Zoltán (1982): Visszatekintés I. Szerk.: Bónis
Ferenc, Zeneműkiadó Vállalat, Budapest. 304–308. p.
Kodály
Zoltán (1962): Egy kis számadás. In: Kodály Zoltán
(1982): Visszatekintés III. Szerk.: Bónis Ferenc, Zeneműkiadó Vállalat,
Budapest. 99–112. p.
Ladányi
Andor (1988): A felsőfokú tanítóképzés előzményei
(1945–1959). In: Tartalmilag megújított négyéves tanítóképzés : Helyzetfeltáró
előtanulmányok. Szerk.: Magyarfalvi Lajos. OPKM, Budapest. 47–63. p.
Laczó
Zoltán (2002): A 25. ISME konferenciáról Bergen, 2002.
augusztus 11–16. In: Parlando, 44. évf. 6. sz. 2–6. p.
Mészáros
István (1997): Kodály Zoltán. In: Magyar iskola:
996–1996. Előadások, cikkek, beszédek. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest.
290–294. p.
Németh
András (1990): A magyar tanítóképzés története, 1775–1975.
Zsámbéki Tanítóképző Főiskola, Zsámbék.
Szabó
Helga (1980): Torzulások a kodályi zenei nevelés általános
iskolai alkalmazásában. In: Kodály-mérleg, 1982. Tanulmányok. Szerk.:
Breuer János. Gondolat Kiadó, Budapest. 302–310. p.
TALIS
(2009) „Teaching and Learning
International Survey”: Pedagógusok az oktatás kulcsszereplői. Összefoglaló
jelentés az OECD nemzetközi tanárkutatás
(TALIS) első eredményeiről. Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet,
Budapest.
Tanterv
és program a tanítóképző
intézetek részére. (1964): Tanító szak.
Művelődésügyi Minisztérium, Budapest.
Turmezeyné
Heller Erika (2007): A tanító- és óvodapedagógus-képzésbe belépő
hallgatók zenei hallásának vizsgálata. In: Pedagógusképzés, 5. évf. 1–2.
sz. 85–96. p.