KUSZ VERONIKA*

 

 „…a zenepedagógusok elszörnyülködésére”

 

Dohnányi Ernő és a laprólolvasás

 

Dohnányi Ernő zenei tehetségének szinte csodaszámba menő megnyilvánulásait számtalan anekdota őrzi, melyek egy részét a zeneszerző–zongorista első monográfusa, Vázsonyi Bálint is összegyűjtötte könyvében.[i] A különféle, olykor persze ismeretlen és nehezen ellenőrizhető hitelességű forrásból származó történetek elsősorban Dohnányi tehetségének négyféle aspektusát hangsúlyozzák: (1) természetes zenei érzékét, melyből adódóan – Vázsonyi megfogalmazásával élve – szinte „anyanyelveként” használta a zenét;[ii] (2) páratlan zenei memóriáját, melynek segítségével akár évek vagy évtizedek távlatából is fel tudott idézni zeneműveket; (3) kivételes rögtönző tehetségét; illetve (4) sajátosan fejlett laprólolvasási készségét.

 

Dohnányi vonzalma a laprólolvasás iránt már gyermekkorában megmutatkozott, amikor is a szigorú értelemben vett gyakorlás helyett elsősorban ilyen úton fejlesztette technikáját, s tett szert – nem mellékesen – széles zeneirodalmi tájékozottságra. Sajátos tanulási módszerét szerencsés módon első zongoratanára, a pozsonyi orgonista Forstner Károly is támogatta. Az idős Dohnányi meleg szavakkal emlékezett vissza Forstner okos engedékenységére: „Forstner bácsi végtelen jó ember volt és értett hozzá, hogy kedvet csepegtessen belénk. Szeretettel tanultunk tőle, mert nem nyaggatott ujjrakásokkal, s noha skáláznunk kellett, azonfelől semmivel nem szekírozott, hanem hagyott fejlődni; csak akkor állított meg, ha helytelen irányba tévedtünk.”[iii] Maga Dohnányi sem tagadta ugyanakkor, hogy a sok laprólolvasásból adott esetben hátrány is származhat. Egy másik visszaemlékezésében a Thomán Istvánnal való első, balul sikerült találkozása kapcsán ír erről: „… a zenepedagógusok elszörnyülködésére elárulom, hogy majdnem egész technikámat úgyszólván a sok lapról való olvasásnak köszönhetem. Hogyha előfordult, hogy mégis elő kellett játszanom, sokszor olyan darabot szedtem elő, melyet ott helyben lapról olvastam, amit persze elhallgattam. Egyszer azonban megjártam. Thomán István, későbbi tanárom a Zeneakadémián, egy alkalommal Pozsonyban hangversenyezett, és hozzánk is ellátogatott. Mikor felszólított, hogy játsszam neki valamit, egy Heller-etűdöt választottam, mely »B«-dúrban volt. Miután első üteme »Esz«-dúr hangzattal kezdődött, nem jól nézvén meg az előjegyzést, az egész darab alatt konzekvensen »ász«-t játszottam »á« helyett. Mikor Thomán erre figyelmeztetett, nagyon elszégyelltem magam. […] éktelen bőgésre fakadtam, úgyhogy csak nehezen tudtak megnyugtatni. ez az epizód tízéves koromban történhetett.”[iv]

 

Páratlan laprólolvasási készségének utóbb persze nagy hasznát vette, hiszen ennek és memóriájának köszönhetően jóval kevesebbet kellett gyakorolnia, mint kevésbé szerencsés adottságú pályatársainak. Álljon itt végül egy későbbi anekdota Vázsonyi tollából: „Kitűnő zenészekből álló társaság gyűlt össze egy pesti teadélutánon. Muzsikáról, később a laprólolvasás fontosságáról folyt a szó. Valaki laprólolvasási versenyt indítványozott. Egyetlen jelenlevő vállalkozott magát Dohnányival összemérni: századunk egyik legkiválóbb muzsikusa. Dohnányi kezdte. Egy aktatáskából frissen komponált zenekari mű vezérkönyve került elő; ezt helyezték a zongora kottatartójára. Dohnányi egy pillantást vetett a még szinte nedves lapokra, majd a társasághoz fordult: »milyen hangnemben óhajtjátok?« – kérdezte. Ellenlábasa visszalépett.”[v]

 

Aligha lehet véletlen tehát, hogy amikor Dohnányit élete utolsó, amerikai periódusában felkérték egy zongorázással egybekötött egyetemi előadás, ún. lecture-recital megtartására, akkor témájául a laprólolvasás jelentőségét választotta.[vi] Dohnányi 1949-től haláláig, 1960-ig volt a Floridai Állami Egyetem zeneszerzés- és zongora-professzora, de emellett vendégprofesszorként az ország számos más felsőoktatási intézményében megfordult. 1948-tól kezdve például minden tavasszal 2–4 hétre visszatért Athensbe, az Ohio University-re, továbbá járt a University of Kansas-on (1951, 1952, 1953), a University of Wisconsinon (1955), a georgiai Shorter College-ban (1951, 1955), illetve a Music and Arts Institute of San Franciscóban (1951) is. E látogatásai során hangversenyt adott; zongora-, ritkábban zeneszerzés-, illetve karmester-mesterkurzust tartott; olykor pedig tehát kis koncerttel egybekötött előadást tartott. Talán meglepő lehet, hogy a legnagyobb megterhelést éppen ez utóbbi jelentette számára. Ahogy felesége fogalmazott egy levélben: „neki előkészülni ilyen beszédre tízszer nagyobb munka és fáradság, mint egy koncertet leadni, és a honorárium nevetségesen kevés”.[vii] Dohnányi tartózkodása nyilván összefüggésben van azzal, hogy nem szeretett a zenéről beszélni, valamint hogy a visszaemlékezések szerint nehezére esett angol nyelven tanítani. Ennek ellenére az egyetemi közösségek előadói minőségében is nagyra értékelték, és újra meg újra meghívták köreikbe.

 

Előadásai közül kettő maradt ránk a Florida State University Dohnányi-hagyatékában, melyeket eredeti, angol nyelven James A. Grymes publikált a Dohnányi feleségének tollából való visszaemlékezés, az A Song of Life függelékében: a „Sight-reading” („Laprólolvasás”) és a „Romanticism in Beethoven’s Pianoforte Sonatas” („A romantika Beethoven zongoraszonátáiban”) című szövegek.[viii] Ez utóbbi felolvasás hangfelvételen is fennmaradt.[ix] A két szöveg az Ohio Universityn biztosan, de nagy valószínűséggel másutt is elhangzott valamikor 1949–1955 között. A floridai egyetemi gyűjteményben emellett további, Beethoven zongoraszonátáinak formaépítkezésére vonatkozó vázlatok is találhatók, melyek nagy valószínűséggel egy harmadik lecture-höz készültek. Mindezek a dokumentumok jelentős mértékben járulnak hozzá a Dohnányiról való ismereteinkhez, hiszen a zeneszerző máskülönben igen kevés írásos szöveget hagyott maga után. Leszámítva fentebb is idézett visszaemlékezéseit, a kétes hitelességű Búcsú és üzenetet és rádiós memoárját; továbbá szakmai kérdéseket ritkán említő, s egyébként is alapvetően szűkszavú családi levelezését (ebből Kelemen Éva jelentetett meg nemrég értékes válogatást);[x] Dohnányi gondolkodásmódjáról, értékítéleteiről, esztétikájáról – közvetlenül tőle – nagyon keveset tudhatunk. Az alábbiakban a „Sight-reading” című előadás magyar fordítását közöljük, mely az eredeti forrás és az angol nyelven közreadott szöveg egybevetésével készült.

 

* * *

 

Dohnányi Ernő: Laprólolvasás

 

Azért döntöttem úgy, hogy a laprólolvasásról fogok beszélni Önöknek, mert általános tapasztalataim szerint a zenetanítás e formája nem kap jelentőségéhez méltó figyelmet. Biztosan nincs olyan muzsikus, aki ne ismerné el, hogy a laprólolvasás hasznos dolog, s hogy a jó laprólolvasó számtalan előnyét élvezi tudományának. Ám nagyon kevesen vannak, akik tisztában vannak szükségességével, hiszen máskülönben nem lenne oly sok gyenge blattoló még a zenetanárok között is.

 

Mielőtt részletezném a témát, szeretném hangsúlyozni, hogy a laprólolvasás képessége nem különleges adottság, nem igényel semmiféle speciális tehetséget, egyszerűen gyakorlás kérdése, s bárki szert tehet rá, akinek van zenei érzéke. Ha ez nem így lenne, nem találnánk aránylag több jó laprólolvasót a színvonalasabb amatőrök, mint bármely más muzsikusok között. Az ilyen amatőröknek nem célja, hogy másoknak mutassák be tudásukat, viszont ők maguk szeretnék élvezni többé–kevésbé színvonalas játékukat. Ők nem töltik az időt azzal, hogy egy vagy két darabot a végtelenségig gyakoroljanak, ám saját örömükre – s változatosságra vágyva – mindenféle darabot játszanak, amivel nagyjából elboldogulnak. Ily módon tanulnak is – nem jól játszani, hanem laprólolvasni, s emellett ha szeretik a komoly zenét, jelentős részét megismerhetik a zeneirodalomnak.

 

S ezzel elérkeztem mondandóm lényegéhez. A zongorairodalom olyan hatalmas, oly rengeteg alapvető mű van, melyet egy átlagos pianistának, aki azt akarja, „zongoraművész”-nek nevezzék, ismernie kell, hogy lehetetlen a laprólolvasás tudománya nélkül mindet megismerni. Erre lehet azt válaszolni, hogy manapság a standard művek legtöbbjét már hangfelvételen, elsőrangú előadóművészek tolmácsolásában is rögzítették, így meg lehet hallgatni őket a lemezjátszóról is. Ez részben igaz. És a tény, hogy az általam imént említett amatőr muzsikus-típus egyre inkább eltűnik, az részint nyilvánvalóan a lemezjátszó feltalálásának és fejlődésének köszönhető. Igen nagy kár! Ezek ugyanis nem egyenértékű dolgok. Eltekintve a ténytől, hogy sokkal nagyobb örömet nyújt aktívan közreműködni, mint passzívnak lenni, a felvételről való zenehallgatás sohasem igényel annyi figyelmet, mint a játék; következésképp jobban megismernek egy művet, ha maguk játsszák el. A lemezek emellett azt a veszélyt is magukban rejtik, hogy – hacsak nincs több, különböző felvételük egy darabból – hozzászoknak egyetlen művész tolmácsolásához, amely esetleg nem is a legjobb.

 

Meglehetősen fontos tehát, hogy a teljes irodalomról képük legyen, de még fontosabb a hatás, amit ez saját játékukra, a mesterművek tolmácsolására gyakorol. Ahhoz, hogy jól játsszanak egy Beethoven-szonátát, alaposan ismerniük kell Beethoven stílusát – s ez lehetetlen úgy, hogy csupán egyetlen szonátát tudnak. Ugyanez igaz más zeneszerzőkre is. Egy nagy komponista stílusa olyasvalami, amit nem lehet megtanítani, mert ez érzés dolga, s csak olyanok számára elérhető, akik alaposan ismerik az életmű nagy részét. Ez már önmagában nyilvánvalóvá teszi a laprólolvasás szükségességét, de van még egy, technikai jellegű előnye. Játék közben a blattolónak – különösen „kamarázás” során – nincs ideje a helyes ujjrend megtalálására, s kénytelen azt az ujjrendet alkalmazni – olykor a legborzasztóbbat –, mely ujjaira tolakszik. Például valaki egy Cisz-dúr skálát a C-dúr skála ujjrendjével tanulja meg, ami nagyon hasznos lehet. Persze vannak Önök között olyanok, hölgyeim és uraim, akik azt mondják majd, hogy ez „pongyola” játékhoz vezethet. Igen, vezethet. De nem szükségszerűen. Ahogy az alkalmi ritmikai egyenetlenség sem feltétlenül vezet pongyolasághoz, az olykor elkerülhetetlen „pongyolaságot” teljes egészében ellensúlyozhatja a gyakorlásban és a rendes tanulmányok során kijelölt darabok előadásában való abszolút pontosság igénye. S amellett: ésszerű laprólolvasás-gyakorlás mellett e veszély mértéke elhanyagolható.

 

Kérdezhetik most, hogy miképp kell ezt az ésszerű laprólolvasást megvalósítani. Nézetem szerint a blattolás gyakorlását a legelső zongoraórákkal szinte egy időben kell kezdeni, akkor, amikor a tanulónak még nem szabad egyedül, segítség nélkül gyakorolnia. Használni lehet a legegyszerűbb kis négykezes darabokat, amelyekből rengeteg van. A tanár játssza a secondót, s így kontrollálja a tanulót, elsősorban a ritmusra ügyelve. Az ilyen négykezes játék folytatódhat egészen addig, amíg a tanuló el tud játszani könnyű kétkezes darabokat, melyek blattolása szintén a tanár felügyelete alatt történjen. Amikor a tanuló ritmusérzéke tökéletesen megszilárdult, egyedül, felügyelet nélkül is végezhet blattolási gyakorlatokat. Ám figyelmet kell fordítani a darabválasztásra. Rendkívül fontos, hogy a művek a legszorosabban összhangban legyenek a növendék technikai tudásával, és semmi esetre se legyenek nehezebbek, mint a növendék által tanult rendes anyag. Ezeket az irányelveket tekintetbe véve a „pongyola” játékmód könnyen elkerülhető. A blattoló legjobb iskolája a kamaramuzsikálás, a másokkal való együttjáték, amikor szigorúan ügyelni kell a tempóra, máskülönben az előadók szétmennek és meg kell állniuk. Nem tudom elég nyomatékosan ajánlani a hegedű–zongora vagy cselló–zongora szonáták, triók, kvartettek stb. laprólolvasását. Persze ezt könnyebb mondani, mint megvalósítani.

 

Nem mindenki lehet abban a szerencsés helyzetben, hogy olyan barátai vannak, akik elég jól tudnak hegedülni vagy csellózni a kamarazenéléshez. Amit azonban könnyű megtenni: egy közel hasonló technikai felkészültségű zongorista-társunkkal négykezes zongoraműveket lehet játszani, s aztán, ha a játékosok haladóbb szintre érnek, kétzongorás műveket lehet blattolni. A kétzongorás irodalom nem túl nagy, de értékes műveket tartalmaz; a négykezes irodalom pedig hatalmas, a legkönnyebb kaliberű daraboktól kezdve a legnehezebb művekig. Kár, hogy a négykezes-játék olyannyira kiment a divatból – ismét csak az elektronikus eszközök elterjedése miatt. Az én ifjúságom idején a négykezesezés olyan általános szokás volt Európában, hogy még udvarlási formaként is használták, és (ma már hihetetlen!) számos házasság négykezes játék nyomán köttetett. A kispartitúrát, amellyel manapság az emberek zenekari koncertekre mennek – csak hogy mutassák, mennyire zeneértők –, abban az időben még nem találták fel, és meglehetősen általános volt, hogy amatőrök és zenészek a hangversenyre való készülésképp négykezes átiratban játszottak el szimfóniákat. Ez nagyon hasznos volt, természetesen sokkal inkább, mint a kispartitúrák, amelyeket a legtöbb ember egyáltalán nem tud olvasni. Csaknem minden jelentősebb zenekari műből létezik négykezes átirat. De nemcsak átiratokból, hanem eredeti darabokból is rengeteg van, sajnos nem túl ismertek. Schubert például szépséges és elbűvölő négykezes darabok köteteit írta.

 

Mindez nagyon alkalmas a laprólolvasásra. Amikor „laprólolvasás”-t mondok, persze nemcsak egyszer olvasásra gondolok. Az értékesebb műveket többször át kell játszani, mivel az irodalom alapos ismeretére csakis úgy lehet szert tenni, hogy egy-egy darabot sokszor eljátszunk. Már szinte hallom is kifogásaikat: „Hogy tehetnénk ezt meg? Hogyan találjuk szabad időt a laprólolvasásra, mikor annyit kell tanulnunk és gyakorolnunk?” Hölgyeim és uraim, a dolog nem olyan szörnyű, mint ahogy elsőre tűnik. Természetesen a gyerekekkel kezdő zongoratanulmányaik során sok órát kell foglalkozni, de ez mindenképp így volna, hiszen fontos, hogy a kezdőket ne engedjük felügyelet nélkül gyakorolni. Ám később meg fogják látni, hogy a laprólolvasásnak szentelt idő nem pazarlás; a laprólolvasó gyermek sokkal gyorsabban fejlődik. A gyakorlással töltött idő mintegy negyedét kellene blattolással tölteni. A haszon később tapasztalható. Jó volna, ha a zenei felsőoktatási intézmények kamarazenével kombinált laprólolvasási kurzusokat tartanának. Ha az ebben való előmenetel kreditpontot érne, akkor biztos vagyok benne, hogy gyorsan növekedne a jó laprólolvasók száma.

 


* (1980 Kaposvár), zenetörténész. 1998 és 2003 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zenetudományi tanszakának hallgatója. 2003 és 2007 között doktorandusz ugyanitt. 2005–2006-ban Fulbright-ösztöndíjjal egy évet tölt a floridai Tallahassee-ben, ahol Dohnányi amerikai hagyatékát kutatja. 2004-ben, 2005-ben és 2007-ben Kodály-ösztöndíjban részesül. 2007-től az MTA Zenetudományi Intézet Dohnányi Archívumának munkatársa. Jelenleg Dohnányi amerikai éveiről szóló disszertációján dolgozik. 2004-től rendszeresen ír hangversenykritikákat a Muzsikának.


 

[i] Vázsonyi Bálint, Dohnányi Ernő (Budapest: Zeneműkiadó, 1971. 2Budapest: Nap Kiadó, 2002). Különösen lásd a III. fejezetet.

[ii] Ezt a nehezen megfogható kategóriát példázza egy bizonyíthatóan megtörtént eset, amikor Dohnányi a túlságosan magasra hangolt zongorán fél hanggal alacsonyabban játszotta el saját, c-moll zongoraötösének zongoraszólamát, hogy a kísérő együtteshez alkalmazkodjon, „mindezt pedig oly magától értetődően tette, mintha egy vajas kenyeret ennék [mit einer Nonchalance, als ässe er ein Butterbrot]”. A koncert korabeli leírása és az idézet forrása: „H. G.” kritikája [cím nélkül], Neue Musikalische Presse (22. Januar, 1899). Közli: Gombos László, „Dohnányi Ernő művészi tevékenységének sajtórecepciója. II. rész: A nemzetközi karrier kezdete, 1898. október – 1901. április”, in Sz. Farkas Márta (szerk.), Dohnányi Évkönyv 2004 (Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 2005), 99–346: 157–159.

[iii] Dohnányi Ernő, Búcsú és üzenet (München: Nemzetőr, 1962), 14. A többes szám Dohnányira és húgára, Dohnányi Máriára utal.

[iv] Dohnányi Ernő, „Emlékkönyvemből”. Közlését lásd: Kiszely-Papp Deborah, „»Emlékkönyvemből«. Dohnányi Ernő előadása a Magyar Rádióban Budapest I, 1944. január 30., vasárnap, 18 órakor”, in Sz. Farkas Márta–Kiszely-Papp Deborah (szerk.), Dohnányi Évkönyv 2003 (Budapest: MTA Zenetudományi Intézet, 2004), 27–45.

[v] Vázsonyi, 85. A történetet Kentner Lajos mesélte el a BBC rádióműsorában (1966. július 27., szerk. Alan Walker.)

[vi] Dohnányi amerikai éveivel – s azon belül tanári működésével – részletesen foglalkoztam PhD disszertációmban: Dohnányi amerikai évei, 1949–1960 (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Budapest, 2010).

 ›http://lfze.hu/netfolder/public/PublicNet/Doktori%20dolgozatok/kusz_veronika/disszertacio.pdf‹

[vii] Ilona von Dohnányi levele Andrew Schulhofnak, 1954. október 1. (FSU Dohnányi-hagyaték.) Feltételezhető, hogy a felkérés Chicagóból érkezett, ahol Dohnányi 1954 novemberében többször is fellépett.

[viii] Ilona von Dohnányi (James A. Grymes, ed.), Ernst von Dohnányi. A Song of Life (Bloomington, Indianapolis: Indiana University Press, 2002), „Appendix B. Dohnányi’s Lectures at Ohio Universtiy”, 214–219.

[ix] University of Wisconsin, 1955. november 16, DAT-felvétel. (FSU Dohnányi-hagyaték; másolata meghallgatható az MTA Zenetudományi Intézet Dohnányi Archívumában.)

[x] Kelemen Éva, Dohnányi Ernő családi levelei (Budapest: Gondolat Kiadó–OSZK–MTA Zenetudományi Intézet, 2011).

 

 

 

Kusz Veronika (1980 Kaposvár), zenetörténész. 1998 és 2003 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zenetudományi tanszakának hallgatója. 2003 és 2007 között doktorandusz ugyanitt. 2005–2006-ban Fulbright-ösztöndíjjal egy évet tölt a floridai Tallahassee-ben, ahol Dohnányi amerikai hagyatékát kutatja. 2004-ben, 2005-ben és 2007-ben Kodály-ösztöndíjban részesül. 2007-től az MTA Zenetudományi Intézet Dohnányi Archívumának munkatársa. Dohnányi amerikai éveiről szóló disszertációját 2010-ben védte meg. 2004-től rendszeresen ír hangversenykritikákat a Muzsikának.