Mendelssohn zenetörténeti megítélése
Sorozatszerkesztő: Zsoldos
Mária
Mendelssohn-nal kapcsolatban újból és újból felmerül
zenetörténeti megítélésének problémája. Nem zeneszerzői rangjának elismerése
kétséges, hanem az, hogy van-e műveinek olyan jelentősége az 1830 táján induló
új zenei gondolkodás szempontjából, mint mondjuk Berlioznak, Schumannak, Chopinnak, majd
Lisztnek. A válasz általában elzárkózó. Nem közhelyet ismétlünk tehát, ha ma
Mendelssohn életművének egy olyan jellegzetességét hangsúlyozzuk, amely
kiiktathatatlan szerves része a szimfónia korától a szimfonikus költemény
koráig vezető európai zenetörténeti útnak. Az erjesztő műfaj az ő esetében a
versenymű, s az első lökést Mendelssohn feltehetőleg Carl Maria von Weber 1821-ben keletkezett f-moll Hangversenydarabjától
kapta. Az 1821-es évszám tehát nemcsak a német-és általában a romantikus opera történetében szimbolikus – ebben az évben volt a bemutatója
Berlinben A bűvös vadásznak – hanem a concerto műfaj történetében is határkő. Legalább
három zeneszerzési konvenció érvényét kezdi ki ez a mű. Egyrészt felveti annak
a lehetőségét, hogy ne legyen külön expozíciója a versenyműben a szimfonikus
zenekarnak és a szólóhangszernek,hanem olvadjon össze
az eddig műfaj specifikus kettős bemutatkozás, annál is inkább, minthogy a
zenekar és a szólóhangszer egyensúlya is változik, a szólóhangszer szerepe
alapvetően megnő. Ez összhangban áll a hangszeres virtuozitás újfajta
társadalmi rangjával. A másik messzeható tényezője Weber Hangversenydarabjának, hogy nem válnak szét a tételei
teljesen különálló zárt egységként, hanem szünet nélkül, közvetlenül követik
egymást. Ez a kezdeményezés, a belső tételek lebontása, illetve az addig
kontrasztként egymásnak feszülő tételtípusok különböző jellegű szimbiózisa a
Beethoven műhelyében éppen ezidőben készülő
zongoraszonátáknak és vonósnégyeseknek is egyik érzékeny pontja lesz. A
harmadik újdonságot nem a kotta tartalmazza, hanem Weber
életrajzának egy dokumentuma árulja el számunkra. A szerző ugyanis azt mondotta
erről az f-moll Hangversenydarabról, hogy benne egy
szerelem lélekrajzát akarta ábrázolni. Beethoven lényegében azonos érzelmi
háttérprogramot sejttet már tíz évvel korábban az op. 81-es Esz-dúr szonátában,
a három lakonikus tételcím: A búcsú, A távollét, A
visszatérés. Érdektelen számunkra a Weber által
elmesélt konkrét történet a várúrnőről, látomásáról, majd lovagjának
hazatéréséről és még érdektelenebb a történet melodráma ízű megfogalmazása. De
fontos a tény, hogy a kort mindinkább áthatja a meggyőződés: a zene hangjai
mögött a műnek egy mélyebb értelme rejtőzik, s ezt - mint Dahlhaus
fogalmaz - akár a struktúra elemzésével, akár a zenén kívüli jelentés
feltárásával a megértés érdekében napvilágra kell hozni.
Mendelssohn 12 éves volt, amikor Weber Konzertstückje született, de
ismerte, játszotta, s a mikor 21 éves korában, római tanulmányútja idején
felmerült benne a gondolat, hogy zongoraversenyt írjon, amelyet maga játszhat
pódiumfellépései alkalmával, a Weber kompozíciót
vette mintának. Az ő finom irodalmi ízlése persze nem bicsaklott ki és
tartózkodott holmi erkélyen ülő és messzire tekintő várúrnők konkrét zenei
ábrázolásától, de átvette Webertől a tételek
közvetlen egymásutánjának ötletét. Ez 1830-ban volt. Ettől kezdve néhány
legnagyobb kompozíciójában újból meg újból kipróbálta e sajátos ciklusépítésnek
a lehetőségét. Ha a g-moll, a d-moll zongoraversenyekre, az e-moll
hegedűversenyre és az a-moll szimfóniára gondolunk, úgy tetszik, mintha
életművének ez a döntő vonulata nem lenne más, mint egyazon formálási
problémára írott variációsorozat. A g-moll zongoraverseny első tétele mintha
szelek szárnyán repülve, vagy hullámok taraján közeledne felénk, óriási
zenekari ceremóniával kezdődik. Tempókarakterét a szerző így adja meg: nagyon
gyorsan, tüzesen. Lehet, hogy erre a karakterre is utalt az Atheneum
című angol folyóirat, amikor az 1832-es első londoni előadás alkalmával
zongorára írott drámai jelenetnek nevezte a concertót, de egészen biztos, hogy
a tételek közti megkomponált átmenetek miatt érezte egyetlen jelenetnek a három
tételt.
Hasonló, tételeket összefűző kapcsolatokat
keres Mendelssohn 1837-ben is, amikor a birminghami fesztivál felkérésére ismét
háromtételes zongoraversenyt komponál. E ciklus-modell
következő változatát a concerto műfajban az e-moll hegedűverseny
példázza a zenei inspirációnak és a zeneszerzői koncentrációnak egyaránt
lényegesebb magasabb fokán, mint az előbbi művekben. Olyan tökéletes formai és
hangulati kiegyensúlyozottsággal, amely a csodagyermek Mendelssohn
remekműveivel, az Oktettel és a Szentivánéji álom
című nyitánnyal vetekszik és egyenesen a bécsi klasszika aranykorának néhány,
gráciák segítségével létrejött boldogító remekművére emlékeztet.