Találkozás Pongrácznál és
Pongráczcal*
Születésének centenáriumán a művész már
sokszor messze jár a rá emlékezőktől. Pongrácz Zoltán még szinte itt van
velünk, öt esztendeje köszönthettük a keveseknek kijutó magas évszámú
születésnapon. S közelünkben érezzük, hiszen tanítványok sora gondolhat rá
hálás szeretettel. Nem tudom, milyen lehetett javakorabeli férfiként ezen
intézmény falai között, de már ősz mesterként a Zeneakadémián csöndes, szelíd,
jó kedélyű professzora volt az új tanoknak. Az elektronikus zenének – akkor még
így hívták azt, amit ma pontosabban elektroakusztikusnak nevezünk. Az én 70-es
évekbeli diákkoromban kezdődött e hipermodern zenei világ befogadtatása az
akadémikus falak közé. Hihettük volna: az új megszállottja harsányan hirdeti
majd az újdonság szellemét. Ő azonban bölcs toleranciával kezelte a félve,
netán kétkedve közelítőket is. Kiszolgált minket a tudással, de nem kívánta,
hogy zászlóvivőkké váljunk. Bizonyára az is ott munkált benne, hogy maga sem
elektroakusztikus zeneszerzőnek „született”, hogy maga is sokat – sőt,
mennyiségileg jóval többet is – alkotott a hangszeres és énekelt zene terén.
Nem messianisztikus, hanem missziós tudata volt: nem tekintette a zene
„megváltásának” az elektroakusztikus kísérleteket, hanem küldetést érzett az
ismeretlen eszközök által kelthető újszerű hangzásvilág kompozícióvá nemesítése
iránt. Az elektroakusztikus komponálás némiképp olyan, mint az újságírás.
Mondják: a tegnapi újságnál nincs elavultabb. Miként ott a frissülő híranyag,
itt az évről-évre megújuló technikai lehetőségek avítják a rájuk alapozódó
hangkeltést. Hangkeltést mondok, nem zenét. Mert a zenét nem avítja semmi. A
művészet, a kompozíció ereje elfedi a technika „ráncait”, s a kifejező erő meg
a konstrukció tökélye süt ránk a mű „szeméből”. Ezért friss például a magyar
elektroakusztikus zene egyik alapműve, a Mariphonia
ma is, aminek ihletőjét és hangzásának, sőt, arányainak „alapanyagát”, a
zeneszerző feleségét, Mária asszonyt most is itt köszönthetjük. Lám, ez a mű
keletkezésekor áttörte a vasfüggönyt: a zeneileg nagyra értékelt, de akkor még
az elektronikus muzsikában cseppet sem jegyzett Magyarországról a műfaj
központja, Bourges zeneszerzői versenyében mindjárt az első díjat hódította el.
S áttöri az idő falát is: több mint négy évtized után sem muzeális, hanem
elevenen hat.
Pongrácz Zoltán hozta be Magyarországra az
elektroakusztikus zenét, utrechti tanulmányainak köszönhetően. A nála öt évvel
fiatalabb Patachich Ivánnal a híradófilm-gyártás műhelyében folytatták az
alkimistákéhoz hasonlítható kísérletezésüket. Aki ennyit tesz valaminek a
meghonosításáért és hazai felépítéséért, azt könnyen elérheti a beskatulyázás.
Fontos, hogy miközben Pongrácz Zoltánon nem bélyeg, hanem kitüntető címként
ragyog a műfaj hazai apostolának titulusa, az utókor ne feledkezzék meg két
operájáról, táncjátékáról, oratóriumairól, kantátáiról, zenekari és
kamaradarabjairól, dalairól, kórusairól sem.
Ez a tábla most nagyon jó helyre kerül.
Kodályé közelébe, aki Pongrácznak tanára volt. S akinek Pongrácz nem lett
epigonja, akinek árnyékából éppúgy ki tudott tekinteni az Orff-zenekar zenei
nevelő és hangzásvilága felé, mint a gamelán ütősmuzsika vagy épp az
elektronika irányába. Jó helyre kerül a tábla: egy nagyhírű iskolába, ahol
növendékek sokasága halad majd el előtte. S ha sokszor elrohannak is alatta, ha
gondok és sikerek terelik is el őket, „óhatatlanul” fel is pillantanak rá. Sok
méltatlanul feledésbe merülő zeneszerzővel ellentétben ismertté válik előttük a
neve. Netán még találkozópont is válik belőle: „Óra után a Pongrácznál!...”
Azt kívánom mind e diákoknak: Pongráczcal is találkozzanak!
Hollós Máté
* Elhangzott a