Harminc éves a kecskeméti
zeneművészeti szakközépiskola

„Remember, remember not” – így kezdődik Purcell egyik anthemje. Szakközépiskolás koromban, amit a kecskeméti Kodály Iskola falai közt töltöttem, ismerkedtem meg e darabbal, és sokáig furcsának találtam ezt a kezdést. Először azt mondja „emlékezz”, aztán meg „ne emlékezz”? Csak a szöveg folytatásából derül ki, hogy milyen retorikai eszközt alkalmaz itt a nagyobb hangsúly érdekében Purcell „Remember, remember not Lord our offences” (mely magyarul csak tagadással kezdhető, „Nem, ne emlékezzél meg Uram, bűneinkről”). Tehát akinek a szeme az első szón akadt meg, mint nekem, az ige állításának hatására a tagadás csak elbizonytalanította a mondat jelentését. Visszatérve a tévesen kettősen értelmezett jelentésre, amely most, az évforduló alkalmából mégis csak érvényes lehet: van, amire emlékezünk és van, amire – akár felszólítás nélkül is – nem emlékezünk. Egyetlenegy megemlékezés sem lehet teljes, viszont felidézhet kisebb vagy nagyobb emlékeket a múltból, sőt újabb élményekkel gazdagíthat. Ez történt január 27-én pénteken a kecskeméti Kodály Iskola zeneművészeti szakközépiskolájának 30 éves jubileumán is, és örömmel írhatom, az iskolában tett látogatás – mint mindig – most is új élmények forrása volt.

A nap folyamán két koncertre is sor került, 16 és 19 órai kezdettel. Az elsőn általában jelenlegi szakközépiskolai növendékek játszottak, a másodikon pedig jelenlegi és korábban az iskolában tanító művésztanárok, és – egy mostani kivételével – volt növendékek. A lelkes ifjúság koncertje előtt Gerhát László, a szakközépiskola jelenlegi szakmai vezetője mondott rövid bevezetőt. Mondanivalóját így foglalta össze: „a zene örök érték és mi ennek a képviselői vagyunk”. Az esti koncerten – Ginder Évának, a Kodály Iskola intézményegység-vezetőjének köszöntője után - Mák Kornél, Kecskemét megyei jogú város alpolgármestere mondott rövid ünnepi beszédet. Elmondta, hogy az önkormányzat számára kiemelt intézmény a Kodály iskola, és igyekeznek azon munkálkodni, hogy megőrizzék a „zene virágos rétjét”. Ez utóbbi gondolathoz szeretném hozzátenni majd a magam csekély részét.

Eljátszom még a szóval: remember – rémember … Ilyen alkalmakkor inkább a jó dolgokra emlékezünk, s nem ijesztget bennünket a rossz emlékek „Rémembere”, ha nem hagyjuk annyiban a dolgot. A Rémkirály már más kérdés. Az ellen nincs mit tenni. Schubert hűen ábrázolta ezt híres, fiatalkori Goethe-dalában, mely később az op. 1-es jelzetet nyerte el. Hogy miért éppen Schubertet emelem ki? Nem pusztán a szójáték továbbgondolása miatt, hiszen Schubert adta a keretet a két ünnepi koncert műsorában. Ezen felül óhatatlanul felmerült a „rémisztő” kérdés a hajdani iskolatársakkal találkozva: hol vannak azok, akik nincsenek most jelen a régiek közül? Csak remélni lehet, hogy valahol ők is tovább zenélnek, továbbadják azt az útra kapott csomagot, amit Kecskeméten, ennél a Nagyabonynál valamivel nagyobb és több tornyú, kedves magyar városban kaptak; az idők múlásával tán ők is egyre inkább átérzik: miben is áll ennek az útravaló csomagnak az értéke. Nem világvárosba jöttek, de világraszóló művekkel ismerkedhettek meg itt. Nem hercegi udvarba, mint pl. Schütz, Mozart, Beethoven, vagy egyházi intézménybe, mint pl. Bach, Haydn, Schubert, mégis volt (az Újkollégium épülete, mely jó ideje ismét református iskoláknak ad helyet) és van olyan palotájuk, ahol a szükséges ismereteket méltó környezetben sajátíthatták, sajátíthatják el. A hajdani osztrák-magyar monarchiabeli, később szovjet katonáknak szállást adó laktanya felújított épülete, és a modern épületszárny termei most olyan zenei katonákat képeznek, akik Háry Jánosnál is nagyobb tetteket vihetnek véghez – ehhez minden eszközt megadnak számukra tanáraik.

Agócs Márta tanárnő csellista, Berényi Bea tanárnő és Dratsay Ákos tanár úr fuvola-szakos növendékei hangszereikkel nemcsak valóságos zenekart formáltak, hanem – mondhatni – néhány percre egy családot alkottak. A csellisták esetében csak a „gyerekek” játszottak, a mama óvó pillantásaitól kísérve, míg a fuvolistáknál az egész család ott állt a színpadon. Révész László tanár úr volt tanítványával, Tatai Dániellel játszott egy négykezes orgonadarabot. Egy másik – valóságos – család tagjai is kitettek magukért: Maczák János tanár úrnak méltó partnere volt kisebbik fia, Áron a Madarász Éva tanárnő kíséretével előadott klarinét-kettősben. „Családokról” szólva nem feledkezhetünk meg a délutáni koncert befejező műsorszámáról, a Mozart Esz-dúr szimfóniáját előadó zenekar játékáról sem Pusker Imre tanár úr vezetésével, hiszen a zenekar a hangszerek családjaiból tevődik össze, ez az a közeg, ahol az embernek meg kell tanulnia alkalmazkodnia a karmesterhez és a többiekhez és nem utolsósorban számolni. A „családos” eseményeken kívül a szakközépiskola volt és jelenlegi tanárai muzsikáltak még, két műsorszám kivételével, amikor is volt növendékek szerepeltek. Zs. Szabó Mária tanárnő hegedűjátékát Papp Rita tanárnő kísérte csembalón, a zongorairodalmat Radványi Mária és Madarász Éva tanárnők, valamint a pályájukat a szakközépiskola alakulásakor itt kezdő Kemenes András és Hargitai Imre tanár urak négykezese képviselte. Schubert egy variációsorozatát hallottuk az utóbbi duótól fergeteges előadásban. Itt utalhatunk vissza az említett „Schubert-keretre”: az első koncertet kezdő Schubert művet, a Szerenádot a Kodály Leánykar énekelte, Antoni Andrea tanárnő vezényletével. A szereplők sorában az említett növendék-kivételek: Jámbor Janka adott elő egy szóló csellódarabot, Szűcs Zoltán (klarinét), Fehér Ernő (zongora) és Karasszon Eszter (cselló) pedig triót alkottak – a szakközépiskolai tagozat egy-egy évtizedének képviseletében.

A zene – köszöntőben említett – virágos rétjét meg kell óvni sok mindentől, és vigyázni kell arra, hogy ne tapossák le a virágokat, különösen a kis virágokra vigyázzanak. Másik kérdés, hogy az embereket arra kell sarkallni, hogy időnként menjenek ki a rétre és szívjanak friss levegőt, ami tele van a virágok illatával, tudják azt, hogy ez nekik jó, hogy a virágok illata jót tesz a lelküknek, a friss levegő pedig beindítja az esetleg lagymatag vérkeringést. Jó dolog-e, hogy otthon a számítógép és internet kényelmében akár a legszebb virágok képét tesszük ki háttérnek a képernyőnkre, és nem vesszük észre, milyen kincseket rejt a természet? Hasonló dolog, ha valaki felvételekről ismeri a zeneirodalom legjavát, és nem törődik az élő művészekkel, művészpalántákkal. Minden olyan mai koncertlátogatónak fel kell tennie a kérdést, mi az, amit tenni szeretne a virágos rét ügyében. Soraimat ennek a kodályi gondolatnak a továbbszövésével zárom. Kodály, az iskolának nevet adó szerző, sajnos nem szerepelt a műsorban, de enyhítette hiányérzetünket az a sok színes virág, amit a sok nyiladozó tehetség és számos érett művész nyújtott át a közönségnek. Ilyen volt Csajkovszkij Diótörőjéből egy bizonyos keringő, a Virágkeringő, mely számomra jelképesen egy pillanatra összefoglalta a múltbeli és jelenlegi diákok emlékeit, múlt és jelen virágos rétjeinek illatát.

Sipos Soma Mihály

a Zeneművészeti Egyetem hallgatója,

Zenetudományi Tanszak