Szádeczky-Kardoss Géza*

Zenemisszión Bolíviában

Még friss volt a pecsét a grazi Művészeti Egyetemen szerzett csellószakos diplomámon, amikor 2010 őszén útra keltem, hogy a bolíviai San Miguel de Velasco-ban közel egy évet önkéntes zenetanárként dolgozzak. Miért éppen Bolívia? Miért éppen San Miguel? Ennek okai mélyen e város múltjában gyökereznek.

Egy kis történelem

San Miguel egy 5000 lelkes település, egyike azon városoknak a bolíviai mélyföldön, amelyeket jezsuita misszionáriusok alapítottak a 18. században. A jezsuiták jól tudták, könnyebben férkőznek a bennszülöttek bizalmába a zene nyelvén, mintsem száraz dogmatikai okfejtések útján, így a keresztény hit és más praktikus mesterségek mellett énekelni, hangszeren játszani tanították őket. Az indiánok pedig oly ügyes növendékeknek bizonyultak, hogy hamarosan maguk lettek avatott zenemesterekké, s a redukciók liturgikus életét néhány évtized után oly pompás barokk zene kísérte – erről számos tanúvallomás maradt ránk – amely méltán vetekedhetett Európa neves katedrálisaiéval.

A jezsuiták ténykedése azonban útban volt a gyarmatosító hatalmak illetve spanyol, portugál rabszolga-kereskedők érdekeinek, így a jezsuitáknak 1767-ben el kellet hagyniuk Dél-Amerikát. A magukra maradt redukciók zenei élete is lassan hanyatlásnak indult.

E városok lakói – nagyrészt az egykori chiquito indiánok leszármazottai – ma is büszkék városuk jezsuita múltjára, életük központja most is a jezsuita-korban épült templom. Az 1980-as évek folyamán templomaikat – az európai barokk és a chiquito népművészetnek ezen érdekes ötvözeteit – teljesen rendbe hozták, és ma az Unesco világörökség részét képezik. A felújítások mintegy „mellékhatásaként” e templomok padlásain valóságos kincsesbányákat tártak fel a restaurátorok: több tízezer lapnyi kéziratos kotta került a napvilágra a jezsuita időkből! A lelet gyorsan felkeltette a zenetudomány érdeklődését: a kottákat archiválták, katalogizálták; tudományos feldolgozásuk, kiadásuk mai napig sem fejeződött be. A leletek egy része európai, nagyobb részük azonban névtelen, a redukciókban keletkezett mű. Piotr Nawrot lengyel zenetudós szerint nagyon valószínű, hogy sok közülük indián szerzők tollából való!

E leletek valóságos lázba hozták a környék városait, ugrásszerűen megnövekedett az érdeklődés egykori zenei örökségük iránt. Sorra alakultak zeneiskolák a semmiből, és az egykori chiquito indiánok utódjai ma lelkesen szólaltatják meg újra őseik zenéjét. Egy alig több mint tíz éves múltra visszatekintő zeneiskolai mozgalomról van tehát szó, amely e rövid idő ellenére is már meghökkentő sikereket mutat fel! Ugyanakkor még sok hiánnyal is küzd, hisz hogyan is nevelne ki magából ily rövid idő alatt tisztességgel felkészült tanárokat? Egyelőre nagyon elkél hát a külső segítség is, ezért vállalkoztam a kalandra, hogy részt vegyek ezen új zeneiskolák munkájában.

San Miguel zeneiskoláját 2000-ben alapították meg először, de a munka azóta messze nem volt folyamatos, az iskola – hol anyagi okokból, hol tanárhiány miatt – több ízben megszűnt, majd pár év után újraalakult. Ma az iskola a helyi parókia épületében működik, a nagy múltú, jezsuita falak között. Helyzetéből is következik, hogy zenekara – akár elődeik – bizonyos rendszerességgel liturgikus szolgálatot is ellát. Érkezésemkor az alig egy éve újraalakult zeneiskola kb. 25 növendéket számlált: egy tízfős vonószenekar, valamint 15 kezdő hegedűs, akiket két helyi kollégám tanított. (A létszám aztán az új tanévben örvendetesen növekedett, búcsúzásomkor kb. 70-80 növendéket számláltunk.)

Első megmérettetések

Spanyoltudásom még rendkívül szerény volt, mikor egy héttel érkezésem után kollégáim átadták a zenekar irányítását az egyetlen közös nyelvünknek, a zenének kiszolgáltatva. Kezdettől lenyűgözött tüzes lelkesedésük, őszinte közvetlenségük, temperamentumuk. Egyúttal kezdettől hadat üzentem intonációs igénytelenségüknek is, amely küzdelem aztán végigkísérte ottani munkámat.

Mindjárt nagyszabású célokkal a szemünk előtt kezdtük meg a közös munkát: egy testvér-zeneiskola nagylelkű meghívására alig egy hónappal később zenekarunk a brazíliai Santo Antônio-ban és Cujaba-ban koncertezett! (Növendékeink többsége nemhogy külföldön nem járt, de a város határait sem nagyon hagyta még el korábban.) Eme élményekben gazdag utunk után következett a hazai karácsonyi koncert, illetve a karácsonyi szentmisén való szolgálat. Az intenzív időszakot elvileg a jól megérdemelt pihenés követte volna (december-január itt nyári szünet), növendékeink azonban már pár nap után türelmetlenül érdeklődtek, mikor próbálunk újra, mi pedig engedtünk, és a zenekar ismét felvette mindennapos próbaritmusát. Mindemellett január volt az új tanév „megtervezésének” az időszaka is (ha egyáltalán lehet tervezésről beszélni a világ ezen részén, mind a rendelkezésünkre álló anyagi források, mind a zeneiskola iránti várható érdeklődés ismerete nélkül).

A mérleg aztán erőteljesen az érdeklődés serpenyője felé billent el: a februári tanévkezdés hetében történt reklámkampányt követve közel 80 zenét tanulni vágyó gyermek lepte el a parókia termeit, míg az anyagi forrásokról ekkor még hír sem igen volt. Hangszerek hiányában, a helyi hagyományt meghazudtolva – illetve magyar hagyományokat juttatva érvényre – szolfézs előkészítővel

kezdtük meg az újoncok foglalkoztatását. A leghűségesebb 35 növendékünk aztán, akik naponta részt vettek e foglalkozásokon, 3 hónap után, májusban kezdhették meg csoportos hegedű- illetve csellóóráikat.

Zeneiskolák Latin-Amerika-módra

Itt kell, hogy kitérjek a helyi zeneoktatás sajátosságaira, hisz ezek jelentősen különböznek a nálunk megszokottól. Mivel a „zeneiskola”, mint olyan, e tájon egy meglehetősen új „találmány”, nagyon kevés előírás szabályozza azok működését. Ez sok szabad teret enged a tanárnak, hogy kreativitását szabadjára engedje, és kísérletezzen, hogyan hozhatja ki a legjobb eredményt az adott körülményekből. Amennyire időm engedte, igyekeztem szomszédos városok zeneiskoláit is meglátogatni és munkamódszereikből tanulni saját iskolám számára. A helyzet mindenütt hasonló: sok csillogó-szemű, tanulni vágyó gyereket tanít kevés, rosszul képzett, szívét-lelkét beleadó fiatal tanár. És az eredmény gyakran meglepően jó! Mi a siker titka? Fogalmazzunk úgy: az oktatás minőségének hiányosságait mennyiséggel pótolják. Itt a fiatalok általában nincsenek annyira leterhelve, mint nálunk, így előfordul, hogy akár naponta 2-3 órát is a zeneiskolában töltenek.

Munkamódszerükön erősen érezhető a venezuelai úgynevezett „El Sistema” zenepedagógiai mozgalom hatása. Ez érthető, hisz ezen zeneiskolák születésekor főleg onnan hívtak segítséget. Általában mi is jellemzi ezt a munkamódszert? Többször említettem már zenekart. Ez nem véletlen, hisz itt a zeneiskolai oktatás a zenekar körül forog. A hazánkban ismert modell – amely szerint a növendék heti két egyéni órán kívül otthon, egyedül gyakorol – itt több okból működésképtelen lenne:

1. nincs annyi hangszere a zeneiskolának, hogy mindenki hazavihesse gyakorolni,

2. ha egy sokgyerekes család 20-30 négyzetméteren lakik, érthető, hogy nem szívesen tolerálja a család a gyakorlást,

3. a növendékek – még a leghaladóbbak is – annyira önállótlanok, hogy egyszerűen képtelenek öt percnél tovább egyedül, értelmesen gyakorolni. És végül a legfontosabb:

4. a latin-amerikai ember társadalmi lény, és mindent közösségben akar csinálni. A megoldás tehát az, hogy a növendékek minden nap jönnek, és a zeneiskolában, csoportosan, tanári kísérettel gyakorolnak. A gyakorlat több helyen az, hogy 1-2 év csoportos technikai alapozás után a növendéket bedobják a zenekarba, ahol egy idő után – ha minden jól megy – megtanul úszni. A zenekar színvonalát pedig a haladók határozzák meg, az újonc feladata felzárkózni. (Ez szélsőséges esetben azt jelenti, hogy az említett kezdő egyszer csak pl. Csajkovszkij 4. szimfóniájában találja magát, ahogyan annak egy Santa Cruz-i zeneiskolában tanúja voltam…) Itt a zenekar az alfa és az omega, a cél pedig a közös szereplés. Egyéni óra csak kivételes esetekben, egyéni produkciók pedig csak egy-egy zenekari kíséretes pl. Vivaldi concerto formájában léteznek. A rendszer hátrányait zenetanároknak aligha kell magyaráznom: el tudják képzelni, egy 15-20 fős kezdő hegedűs-csoportban mennyiben lehetséges egyéni hangszertechnikára, intonációra figyelni… Másfelől viszont nem hanyagolhatóak el az előnyök sem a közösségépítés és a zene iránti rajongás ébrentartása terén!

Műhelymunka saját házam táján, San Miguel-ben

Igyekeztem hát saját zeneiskolámban a fent említett két szempontot a körülmények adta lehetőségek korlátai között kedvezően ötvözni, és kollégáimat is arra ösztönözni, hogy az egyéni fejlődést se veszítsék szem elől. Így pl. nálunk a kezdőket is csak 5 fős csoportokba osztottuk, még olyan áron is, ha így csak minden másnap tudunk nekik órát biztosítani. A közbeeső napokon, a szolfézsórákon hangszer nélkül, kottát írva, tapsolva, szolmizációval és ujjrendekkel énekelve készítettük elő a darabokat, hogy másnap a hegedűórára már csak a hangszertechnikai kivitelezés maradjon. A tiszta éneklés persze alapja a jó intonációnak, így kezdőink gyermekkórusára is igyekeztünk hangsúlyt fektetni. Ottani munkám egyik emlékezetes pillanata volt, amikor Beethoven Örömódája csendült fel kezdőink népes kórusának ajkán, zenekarunk kíséretével, így adva lehetőséget újoncainknak, hogy kezdettől részesei legyenek a zenei élet vérkeringésének. Hegedűórákon már a tanulás elején fontos szerepet tulajdonítottunk az együttes zenélésnek, így a tanult gyermekdallamok elsajátítása mellett kezdőink szeptemberre egy-egy egyszerű kísérőszólammal már együtt léphettek fel a haladók zenekarával.

Zenekarunk is szépen fejlődött ez idő alatt, jelentős repertoárt sajátítva el (összeszámoltam, kb. 20 új művet tanultunk meg e szűk év alatt). A helyi zeneiskolák repertoárjának gerincét a jezsuita korból fennmaradt missziós barokk művek képezik (különösen a szép számban fennmaradt zenekari szonáták), kiegészítve néhány népszerű kelet-bolíviai népzene vonószenekari feldolgozásával. Ez természetesen igaz San Miguel zeneiskolájára is, habár igyekeztem az ott töltött időm alatt Európából magammal hozott művekkel is színesíteni az amúgy kissé egyoldalú repertoárt. Lassan kiismertem ízlésvilágukat: alapvetően barokk-fanatikusak. Vivaldi és más olasz barokk szerzők dinamikus, allegro tételei tökéletesen megfelelnek temperamentumuknak, míg lassúbb, meghittebb, vagy romantikus művekkel csak nehezen tudnak mit kezdeni, sőt olykor látványosan szenvednek tőlük.

Önkéntes évem emlékezetes pillanatai közé tartozott az a koncert, amelyet a szomszédos San Ignacio város zeneiskolájával közösen hoztunk létre, ahol a két iskola egyesített zenekara többek között Charpantier Te Deum-át, Verdi Aida-indulóját és Brahms 5. magyar táncát játszotta. Igyekeztem leghaladóbb növendékeinkkel – akik számára a zenekari darabok nem jelentettek már jelentős kihívást – külön is foglalkoztatni. Így kerültek a repertoárra Vivaldi hegedű és cselló concerto-k, illetve némi büszkeséggel gondolok a három legtehetségesebb növendékem Vivaldi La Folia produkciójára is.

Említésre méltó még a nagykórus munkája is. A kórust februárban újonnan alapítottam, de ez távol sem volt kezdettől virágzó vállalkozás. Az éneklés messze nem tűnt olyan attraktívnak az ifjúság körében, mint a hangszeres játék, így a megszólított célközönség (a fiatalok) helyett mindössze egy maréknyi nyugdíjas néni, illetve 6-8 éves unokái látogatták a próbákat, akiknek hangi adottsága is bőven hagyott maga után kívánnivalót. Eleinte kollégáim sem nagyon segítették a munkámat, egyedül folytattam csökönyös szélmalomharcomat a kórus létéért. Csak üggyel-bajjal tudtunk felkészülni néhány Taizé-s énekekkel a nagyheti liturgiára. Kórusunk aztán július közepe táján kapott új lendületet, amikor is

1. rátaláltam „Maquerule”-re, egy ízlésüknek megfelelő darabra,

2. két Magyarországról érkező vendégem egy hétre besegített a kórusmunkába, illetve

3. mikor kilátásba került, hogy utazunk! Innentől a kórus 32 taggal naponta próbált, és augusztus végén Santiago-i vendégszereplésünkön – ha nem is makulátlanul – Vivaldi Gloria-t énekelt.

Anyagi gondok

Ha az ember zeneiskolát vezet, bizony nem kerülheti meg a szervezési, illetve anyagi problémákat sem. Különösen igaz ez, ha mindezt Dél-Amerika egyik legszegényebb országában teszi. A zeneiskola a parókián működik, de a fenntartás a szerződés értelmében az önkormányzat feladata. Az önkormányzat azonban igen labilis anyagi forrásnak bizonyult, így történt például, hogy a 2011-es évi első részletfizetés, amelyből az iskola első háromhavi költségeit kellett volna fedeznünk – megannyi bürokrata kör és az illetékes közéleti személyek jóindulata ellenére – csak májusban érkezett meg. Ez annyit jelent, hogy kollégáim öt hónapig nem kaptak fizetést. Ennek ellenére dolgoztak szorgosan április végéig, amikor aztán kényszersztrájkba kezdtünk, hisz elfogytak a póthúrok, szó szerint nem volt min játszani. A dolog aztán akkor válik izgalmassá, amikor az ember zenekari utat tervez, vagy meghív egy brazil kórust, aztán 2-3 nappal érkezés előtt derül ki, hogy az önkormányzat mégsem képes kifizetni az erre ígért összeget. Ilyenkor aztán ott állunk, a kórus jön, és nem tudjuk, hogy mit fog enni… De az érdekes az, hogy aztán mindig történik valami, és az élet megy tovább. Hamar megtanulja az ember, hogy tervezésnek ebben az országban egyszerűen nincs értelme, hisz semmi sem történik terv szerint, és az ember európai fejjel vagy megőrül, vagy előbb-utóbb megtanul lazítani.

Szent Mihály ünnepe

Mint fentebb írtam, az élet akkor is megy tovább, ha a pénz késik. A brazil vendégkórus megérkezett, hogy részt vegyen a nagy ünnepen. A város patrónusának napja (szeptember 29.) kétségkívül az év legnagyobb eseménye San Miguel-ben, és az ünnepből mi, a zeneiskola is bőségesen kivettük a részünket: két nagyszabású koncert két egymást követő napon, komplett különböző műsorral, és persze az ünnepi misén való szereplés, megmozgatva a zeneiskola összes növendékét, két vendégzenekart és vendégkórust. Számomra azonban ezek az erőtpróbáló napok egyben a búcsú napjai is voltak, hisz néhány nappal később már hívtak kötelességeim a vén Európába.

Az élet megy tovább, itt is, San Miguel-ben is. A zenekar, a kórus próbál tovább, de ki tudja meddig? Hisz az állandó anyagi gondok miatt kollégáim is más állás után néztek. Megígértem, ha tehetem, visszatérek még. De ki tudja, lesz-e még zeneiskola addigra…

Hogy mit kaptam San Miguel-i növendékeimtől, kollégáimtól, barátaimtól? Rengeteg szeretetet, emberséget, megbecsülést! És mit tanultam tőlük? Először is megtanultam értékelni azt a magas színvonalú zenei képzést, amelyben Magyarországon, illetve aztán Ausztriában részem volt. Tudatosult bennem, hogy ez mennyire nem magától értetődő. De lelkesedésükből, odaadásukból megtanultam azt is, hogyan kell mostoha körülmények között, kevésből, de kellő találékonysággal és odaadással nagyon sokat kihozni. Újra megtapasztaltam továbbá a zene erejét: hogyan tud az amúgy utcán kallódó fiatalok életének célt, reményt és tartalmat adni! Ezek olyan ambicionáló élmények, amelyekből bőségesen tudok erőt meríteni hazai tanári munkámhoz is. Szívből kívánom, hogy ne én legyek az utolsó magyar önkéntes zenetanár Bolíviában! Kívánom, hogy még sok magyar zenetanárnak adassanak meg hasonló élmények, hisz munkájuk nem csak Bolívia fiataljainak óriási lehetőség, de ott szerzett tapasztalatuk nyereség lenne hazánk zenei életének is! Ha vannak hát olvasóim között bátor, kalandra kész zenetanár kollégák, csak bátorítani tudom őket: nagyon megéri!

***

Szádeczky-Kardoss Gézának hívnak, 1979-ben születtem Budapesten. 1987-ben a 12. kerületi zeneiskolában kezdtem csellózni Csatószegi Judit, majd Dukayné Jósa Mariann növendékeként. 1990 és 1994 között Németországban éltem családommal. Ezt követően felvételiztem a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskolába, ahol Ozoray Szilvia tanított, és ahol 1999-ben érettségiztem. Középiskolás éveim alatt kezdtem énekelni a Felső-krisztinavárosi Plébánia kórusában. Összesen 7 évet játszottam a Szent István Király Szimfonikus Zenekarban, valamint 2 évet énekeltem az azonos nevű Oratóriumkórusban. 2000-től a Liszt Ferenc Zenei Egyetem Bp-i Tanárképző Intézetében Déri György növendéke voltam, ahol 2004-ben diplomáztam. Főiskolai éveim alatt rendszeresen dolgoztam az Istvános zeneműhely kissebb zenekarainak csellistáival, valamint helyettesítettem több budapesti zeneiskolában hosszabb-rövidebb időre, így szerezve első pedagógiai tapasztalataimat. 2005-től lettem a Kunstuniversität Graz-on Rudolf Leopold és Molnár Andrea, majd Tobias Stosiek növendéke, és szereztem kisebb kitérők után 2010 októberében végre mester diplomát. 2007 óta a Graz-i Egyetem zene- és hittanári szakának hallgatója vagyok. Graz-i éveim alatt kisegítőként több zenekar és kórus munkájában vettem részt, többek között a Grazer Operben. Vezető munkatársa voltam több zeneiskolai zenekari projektnek, illetve elutazásomkor 12-13 kisebb-nagyobb csellista növendéktől búcsúztam el egy évre.

Elérhetőségem: szkg@gmx.at

Ajánlott linkek:

Önkéntes évem naplója elérhető az interneten:

Zenei vonatkozású beszámoló:

http://fidelio.hu/blog/zenemisszio

Általános, részletesebb napló elsősorban ismerőseimnek:

http://zenemisszionboliviaban.blogspot.com/

Videók:

Brazíliai fellépésünk 2010 decemberében (alig egy hónappal érkezésem után)

http://www.youtube.com/watch?v=YJXMQGZBuAw&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=0dmvXA-ZTaQ&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=8nbcYfy8d0I&feature=related

Örömóda (2011 május):

http://youtu.be/269YeU-JWyY

Vivaldi: La Folia (2011 augusztus):

http://youtu.be/PrzHQzDVXYY

18. szonáta a Chiquito Zenei Archívumból (2011 augusztus):

http://youtu.be/nnCUm2MiS8E

Cikkemben érintőlegesen említettem a venezuelai „El Sistema” zenepedagógiai mozgalmat. Nagyon ajánlom minden zenetanárnak a 2008-ban erről készült filmet! Egy ajánló a következő linken érhető el:

http://www.youtube.com/watch?v=276oR_tEmbs

---

* A szerző részletes életrajza és elérhetősége a beszámoló végén megtalálható.