Zenei nevelés Szolnok megyében,

avagy, egy konok ember küzdelme

Az ELTE Neveléstudományi Doktori Iskolájában igyekszem a PhD-t megszerezni. Kutatási területem a művészeti beavatók. Riportokat készítek olyanokkal, akik valamilyen módon kapcsolódnak ehhez a területhez, és így találkoztam Patkós Imrével és segítőivel. A riport készítése közben már éreztem, hogy mindaz, amiről Imre: mesél, bőven túlmutat az én kutatási területemen és kórképet ad egy fanatikus, megszállott ember küzdelméről, és a napi valóság szintjén ismerjük meg a vidéki zenei nevelés helyzetét. Ezért örülök, hogy e lap hasábjain közzétehetem a beszélgetésünket. Remélem, hogy lesznek, akik Imréék drukkereivé válnak (mint én is), lesznek, akik hasonló küzdelmekről számolnak majd be, és lesznek, akik vitatkozni fognak. De legjobban azt remélem, senki nem fog egy sima kézlegyintéssel elintézni minket. Ebben a reményben ajánlom szíves figyelmükbe a következő sorokat. Tisztelettel: Honti György*

Honti György: Az első kérésem, mondjátok meg, hogy Ti kik vagytok?

Patkós Imre: A Szolnoki Szimfonikus Zenekar szakmai igazgatója vagyok (korábban menedzser-igazgató).

Honti György: Te vagy az igazgató.

Patkós Imre: Igen.

Szatmári Dorottya: Az én pozícióm pedig művészeti referens.

Honti György: Mondjátok el, hogy mi történik a Ti beavatótokon. Mivel más az, mint egy hangverseny?

Patkós Imre: Egyik részről fanatikusan hiszünk az ifjúság zenei nevelésében, abban a nevelő munkában, amit az ifjúsági koncertek területén végzünk. Az egyik oldala a beavatásnak azt jelenti, hogy új rétegeket szólítunk meg. Az elmúlt évek során az egyre nagyobb érdeklődés miatt két és félszeresére nőtt az ifjúsági koncertjeink száma. Ez köszönhető egyrészt a marketingnek - amit a partnereink csinálnak -, másrészt pedig annak a megszállott hitnek, amivel mi az erre vonatkozó műsorpolitikánkat elindítottuk. Opera-keresztmetszeteket csinálunk, és ezeket díszletelemekkel színpadra állítjuk. Beavatunk fiatal zeneakadémista szólistákat is, akik - mint rendszeres partnerek – együtt dolgoznak velünk. Ezen kívül a beavatásunk másik nagyon fontos eleme a szolnoki Campusszal kötött együttműködési megállapodásunk. Az épületet mi kulturális színtérként, egyfajta „műhelyként” használjuk, így tavaly elindítottunk ott egy hangverseny sorozatot. Más kihelyezett helyszíneken is vannak koncertjeink, nemcsak a művelődési központban, ahol a koncerttermünk van. Bármerre is visszük a produkcióinkat, mindig megnézzük, melyek a „jeles” helyszínek. Úgy gondoltuk, hogy próbát teszünk, új helyszínként beavatjuk a Campust, és az ott már meglévő közönséget próbáljuk „beoltani”. Próbálkozásunk eredményesnek bizonyult, így az idén első alkalommal meghirdettük a zenekar negyedik bérletsorozatát, a Campus bérletet.

Honti György: Mi történik ezeken a beavató koncerteken? Történik-e valami, ami más, mint mondjuk a fantázia koncerten vagy a nagy koncerten.

Szatmári Dorottya: Az első beavató koncertnek – véleményem szerint – az volt a különlegessége, hogy egy valóban különleges ember, Eckhardt Gábor zongoraművész volt a műsorvezetője. Egyébként ő – többek között – a Bartók Béla Konzervatórium igazgató-helyettese is, és remekül ért a diákok, a fiatalok nyelvén.

Honti György: És ez csak egyszer történt meg?

Patkós Imre: A koncertjeinkhez általában tartozik egy kommunikációs stratégia, így próbáljuk könnyebbé tenni a művekkel való találkozást. Mindig átgondoljuk az adott helyzetet, hogy ott, az adott helyszínen mire lehet leginkább szükség. Egy ismert arc, aki segíti a zenekar és a közönség közötti kommunikációt, ha úgy tetszik, valós kulturális élménnyé alakítani a művek befogadását. Volt már rá példa, hogy egy meghívott showman-nel fokoztuk ezt a hatást. Mindig keresünk valami… hogy mondjuk ezt… valami extrát. Itt Eckhardt Gábor volt az extra.

Szatmári Dorottya: Meg a nagyméretű LED fal…

Patkós Imre: Igen, mert itt éppen filmzenéről volt szó, és a filmzene mögé klipeket tettünk. Az ifjúsági előadásokon azonban inkább színes díszletek, színes ruhák vannak (amit a színházkölcsönzőből szerzünk) és persze paróka.

Honti György: A zenekar felvesz egy parókát?

Szatmári Dorottya: Nem a zenekari tagok, hanem az operaénekesek. A zenekar egy kicsit oratórikusan – tehát hangversenyszerűen –, ám teátrális elemekkel fűszerezve adja elő a művet.

Honti György: Értem. És mi van még?

Szatmári Dorottya: A homok animáció.

Honti György: Homok animáció, tudom Czakó Ferenc.

Patkós Imre: Hasonló, csak mi helyi művészekkel dolgozunk.

Honti György: És egy ilyen ötlet hogyan születik? Valaki kitalálja, hogy legyen homok animáció? Van egy kreatív csapat, akiknek az a dolga?

Patkós Imre: Abszolút, nekünk a zenekarunk a kreatív műhelyünk, ha úgy tetszik. Vannak közöttünk kiváló alkotó fantáziával megáldott csapattagok, akik egy-egy ötletbörze alkalmával sziporkáznak. Tulajdonképpen mind ilyenek vagyunk egy kicsit. Félig hóbortosak, akik társművészeti területekre is bemerészkednek. Valójában kis város ez ahhoz, hogy nagyon elmenjünk egymás mellett. Szervezünk például néhány koncerttel párhuzamosan fotó vagy festmény kiállításokat. Mindig van valami kapocs, ami asszociál az adott műsorra. Például az egzotikus esten egzotikus koktélokat kevertek a földszinten. Óriási sikere volt. Volt rá példa, hogy kisplasztikai mini tárlat várta a látogatókat a hangverseny helyszínén. Ez is mindenképpen azt példázza, hogy fontosnak tartjuk rendezvényeinken a társművészetek megjelenését. Adott esetben nagyon lényeges az installáció is, nem elegendő pl. az, ha egy koncerten sok virág van, hanem úgy kell berendezni velük a teret, hogy lenyűgözze a látogatókat. Az ősszel voltunk Japánban és ott a virágok olyan megdöbbentő mennyiségben és tökéletesen megalkotott kompozícióként voltak jelen, hogy az szinte sokkolt bennünket. A 45 éves jubileumi koncertünk alkalmából egy kiállítást is szerveztünk, ahol régi plakátokat és relikviákat mutattunk be, kiegészítve rengeteg virágból álló gyönyörű kompozícióval. 45 év emlékei voltak ott sorba rakva. Profi volt az egész, pedig nem hivatásos kiállítás rendezők csinálták, hanem Mi saját magunk, a csapat.

Honti György: Minden koncerthez tartozik valami plusz?

Patkós Imre: Nem mindig van ez így, de azért igyekszünk.

Honti György: Ha Ti ilyen komplexen gondolkoztok erről, ha ez ekkora siker és fontosnak is tartjátok, akkor ez azt jelenti, hogy a zenélés önmagában pillanatnyilag nem a legeladhatóbb tevékenység, így mindegyik koncerthez célszerű valami kiegészítő művészeti programot társítani?

Patkós Imre: Ez pénzügyi kérdés is. Meg energia. Hát a menedzsmentünk nem száz tagból áll...

Honti György: Hát igen, de egy ilyet már megcsináltatok. Most nem a virágra gondolok, hanem arra, hogy jelmezt öltenek az operaénekesek. Azt egyszer kell megcsinálni, utána csak elő kell adni, ötször, hatszor, nem tudom hányszor.

Patkós Imre: Mi ezt mindig így csináljuk, annak ellenére, hogy horribilis összegeket emészt fel, viszont ettől lesz Szolnok megyében két és félszer annyi ifjúsági koncert, mint máshol. Voltunk egy Heves megyei településen, ahol a teltházas felnőtt koncert közönsége állva tapsolt. Ám amikor ajánlottam az igazgatónőnek az ifjúsági hangversenyünket - hiszen ebben a teremben 500 gyereket tudnánk szórakoztatni -, akkor azt mondta, hogy itt nem lehet ilyet csinálni, mert nincs rá érdeklődés. Erre csak annyit tudtam mondani, hogy ez lehetetlen, hiszen nálunk egyszerűen nem győzzük megcsinálni az ifjúsági koncerteket. Ebből következően valaki valamit rosszul csinál.

Honti György: Hol tanultátok ezt? És másoknak honnan kéne megtanulni? Honnan kell venni az ötletet?

Patkós Imre: Az életből.

Honti György: Kiket követtek, amikor ezt csináljátok?

Patkós Imre: Egymást.

Honti György: Voltak előzmények?

Patkós Imre: Van egy 45 éves szimfonikus zenekar.

Honti György: Az van majdnem mindenütt. Követtetek-e példákat, kutattátok-e, hogy ki mit csinál?

Patkós Imre: Megpróbáltuk elemezni a New York-i Szimfonikus Zenekar, és a Budapesti Fesztiválzenekar ilyen irányú tevékenységét, akik nagyon jól csinálják ezt. Én - ha úgy tetszik - fanatikusan keresem a kapaszkodókat, és szervezeti, formai, pénzügyi, vagy bármilyen más szempontból ötleteket próbálok meríteni. A klasszikus nagyzenekari menedzsmenteket, akik a saját maguk technikáját, metodikáját tudományos alapon dolgozzák ki és abszolút evidenciákat elevenítenek fel, megpróbáljuk adaptálni, és ötvözni a helyi sajátosságokkal. Olyan kollegákat gyűjtök magam köré, akik nyitottak, akik hivatástudattal és hozzáértéssel rendelkeznek.

Honti György: És ezek a pluszok, amiket Ti csináltok - provokatív kérdés - ez szükséges?

Szatmári Dorottya: Szerintem igen.

Honti György: Miért?

Szatmári Dorottya: Mert nem biztos, hogy azok, akik így eljönnek a zenekar koncertjeire e nélkül is eljönnének.

Honti György: Akkor ez kinek szükséges? Nekik vagy Nektek?

Patkós Imre: A társadalomnak véleményem szerint.

Szatmári Dorottya: Lépéselőnyt nyernek, ha a kultúrába bekapcsolódnak.

Patkós Imre: Hiszünk abban, hogy a művészet, a kultúra az fontos. Én nem vagyok filozófus, hadd ne magyarázzam ezt meg. Nekem ez a hivatásom, egész életemet ebből építem. Azt gondolom, hogy nem nagyon maradt már más, amivel kreativitást és társadalmi tartalékokat lehet felszabadítani. Pénz az nincs az országban. Azt mondják, hogy nem tud Magyarország visszafogadni elszármazott nagy tudású embereket, akik itt vannak, azoknak a tartalékai viszont végesek. Szerintem a művészetben még óriási generáló tartalék van, amivel meg lehet szólítani hasonló fanatikus, hivatástudattal rendelkező, más művészeti ágakban is produktív embereket, akik szeretnék az életpályájukat így sikerre vinni. Tudásunk, előnyeink pozitív módon történő integrálásával képesek vagyunk bebizonyítani, hogy egy defenzívában lévő társadalmi folyamat igenis megfordítható, és ebben nagyon fontos szerepet játszik a gyerekek, az ifjúság beavatása. Nem tudom, minek hívjam ezt, amit teszünk, de ez tulajdonképpen nem más, mint utánpótlás nevelés. A saját magunk létét igazoló közönségünket szeretnénk felnevelni.

Honti György: Akkor mégis csak Nektek van erre szükségetek.

Patkós Imre: Meggyőződésem, hogy a társadalomnak is szüksége van erre.

Honti György: Készítettetek-e felméréseket? Alá tudjátok-e támasztani ezt számokkal?

Patkós Imre: Természetesen, Meg kell nézni honlapunkat, a fényképeket, a DVD-ket és a kimutatásokat a koncertekről. 23 ifjúsági hangverseny volt rengeteg gyerekkel. Reprezentatív felméréseket nem tudok készíteni, mert nekem nincs erre apparátusom. Nekem elég, ha Tószegen bemegyek egy olyan étterembe, mit étterembe…, egy ebédlőbe, ami három éve be van zárva, és most is csak azért nyitották ki, mert nincs hol koncertezni. A teremben gőz van, a földön is ülnek a gyerekek, fantasztikusan lelkesednek, tátva van a szájuk az előadáson, és még az életben nem volt ott soha hangverseny… Nekem ez tökéletesen megfelel.

Honti György: Kinek köszönhető, hogy ott van hangverseny? Csak Ti tesztek érte, vagy az ottani pedagógusok, vagy a helyi művelődési intézmények dolgozói, vagy a családok, akik ezt igénylik? Ki fizeti a révészt? A tószegi gyerekeknek ki fizette ki a jegyét?

Patkós Imre: Természetesen ez a fajta szemlélet sem homogén. Évek óta partnerünk a Filharmónia Kelet-Magyarország Nonprofit Kft. Van annál a cégnél egy elhivatott hölgy, Zöld Judit, aki - nem tudom hány átalakulás után - jelen pillanatban is fanatikusan keresi a lehetőségeket. Aprólékosan, milliméterről milliméterre tervezi meg és építi fel a munkáját. Én benne bízom, és azt gondolom, hogy az idén utoljára még megcsinálunk egy sorozatot anélkül, hogy látnám a nemzeti finanszírozási - állami támogatási - rendszerben, hogy tényleg a legfontosabbak egyike az ifjúság zenei nevelése. Ha nem, akkor jövőre ebbe belebukhatunk.

Honti György: Magyarul, Ti áldoztok erre pénzt?

Patkós Imre: Abszolút. Mindenhol van egy kontaktszemély, akinek valamiért a helyi értékek kezelése és integrálódása fontos.

Honti György: És akkor létrejön Tószegen a koncert. És mi történik utána? Elmondom az én színházi példámat: Szerintem, ha vidéken megszüntetnék a 14-18 éves korosztály színházba terelését, akkor minden vidéki színházat be lehetne zárni, mert a vidéki színházakba járóknak majdnem fele ezekből a beterelt gyerekekből áll. Az egyik tragikus kimutatás az, hogy miután 18 éves lesz a gyerek, akit négy évig hoztak színházba, leérettségizik, és többet nem jön színházba. Tehát nem az van, hogy ő ott kapott valamit, ami neki jó volt és érettségi után azt már ő saját maga akarja, hanem egyáltalán nem jön. Ez nálatok, hogy van? Van-e olyan kimutatásotok, hogy azok a gyerekek, akik mondjuk középiskolásként végigjárták, megkapták ezt a lehetőséget, utána megjelennek Nálatok, mint felnőtt bérletvásárlók?

Patkós Imre: Ez lenne a Campus dolga. Ez a legnehezebben kezelhető generáció az összes közül. Nekünk van általános iskolai bérletünk, középiskolai bérletünk és most már van főiskolai bérletünk is. A főiskolai bérlet most már megáll a saját lábán. Igaz, hogy a közönség messze nem csak főiskolásokból áll, de rendkívüli erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy műsorpolitikánk révén olyan hátteret tudjunk teremteni, olyan imázst tudjunk kölcsönözni a koncerteknek, amitől a közönség az ottani diákrétegből is gyarapszik. A Campus diáksága nagyon rezignált.

Honti György: Van-e tapasztalatotok arról, hogy milyen ének-zene oktatásban részesülnek a gyerekek? Érzékelitek-e a nézőtéren ezt a fajta tudást, vagy ennek a tudásnak a hiányát?

Patkós Imre: Az a véleményem, hogy ha valaki nem tudja a fiatalságot - így vagy úgy - a zenei nevelés területén felrázni, akkor lesz nagy baj. Ez nem kerül annyiba szerintem, hogy ne érné meg. Persze nem tudom, hogy jól látom-e? Az biztos, hogy Magyarországon a kodályi elképzelés devalválódott és értékét vesztette. Nem szán annyit rá a kulturális vezetés, hogy életben tartsa. A monopolhelyzet, amitől Kodály-országában a zeneoktatás iskolai szisztéma szerint működött, nem pedig kulturális hobbiként, vagy kulturális szakkörként, felolvadt. Ez már nincs. Ha Koreából, Japánból vagy Európa más részéből nézzük, az ország még mindig nem költ keveset. Tehát ennek az ágazatnak a GDP-n belül azért még mindig van rangja, és az is igaz, hogy a gazdag országokból idejönnek professzionalitást tanulni. Mégis, valamiért sokan úgy érzik, hogy válságban van ez az ágazat az országban. Mi is így érezzük. Ugyanakkor az a réteg, akit szeretnénk megszólítani, a művészetre nem úgy tekint, ahogy én vagy sokan mások. Azt hiszem, a saját megélhetése szempontjából kevesebb jelentőséget tulajdonít neki, mint kellene. Pedig ha nincs művészet, ha nincs kultúra, akkor előtérbe kerül a deviancia, az erőszakosság, és elsilányulnak az évszázadok alatt kialakult emberi értékek is. Azt gondolom, hogy most még van rá esély, hogy másként legyen.

Honti György: Muszáj vagyok megkérdezni, hogy mit gondolsz a művészetről, mert az én tapasztalatom szerint a mai gyerek hazamegy és bekapcsolja a Youtube-ot, a Music Tv-t és öntve fogyasztja a popkultúrát. Ez művészet vagy nem művészet? Mert ő hallgat zenét. A mai gyerekek nagyon nagy része folyamatosan egy mp3 lejátszóval a fülén megy mindenhová.

Patkós Imre: Ez világos, de azért a kérdés kicsit felszínes, mert amikor azt mondom művészet és művészeti nevelés, ott van egy nagyon fontos komponens: „én” magamból, az energiámból, a tevékenységemből, a mindennapi rutinomból áldozok arra, hogy megtanulok valamit. Megtanulom magam kifejezni, és ha magamat képzem, a befogadásban is intelligensebben és szelektívebben tudok részt venni. Egy hangszeren megtanulni nem azt jelenti, hogy leülök a display elé és benyomok egy gombot, ami imitálja a templomi orgona hangját, hanem először is megtanulok kottát olvasni… Nem azt mondom, hogy az egész társadalomnak orgonálni kell megtanulni, hanem a fogyasztásról beszélek. A fogyasztás egyoldalú dolog. Valaki megkreálja, én meg fogyasztom. Az aktív koncertre járó közönség szerintem soha nem fog véglegesen elmúlni. A koncertre nekem időben kell magamat elhatároznom, megszervezni a napjaimat. Képesnek kell lennem arra, hogy megtervezzem az időmet, képesnek kell lennem arra, hogy rákészüljek. A kulturálódás tehát egy ceremóniával egybekötött aktív elhatározás kérdése.

Honti György: Ezt nevezhetjük magas kultúrának.

Patkós Imre: Megint egy provokatív mondat. A magas kultúra kifejezés izolál, én pedig nem izolálni, hanem integrálni szeretnék.

Honti György: Amikor az egyik zenész kollegáddal beszélgettem, azt kérdeztem tőle, hogy nem halott nyelvet akar-e tanítani? Nem arról van-e szó, hogy ő egy halott nyelvre tanítja az embereket? Nagy szeretettel és nagy fontossággal, de valójában egy halott nyelvre. Magamról azt gondolom, hogy amit én csinálok, az nagyon fontos nekem. Nagyon szeretem a színházat és nagyon szeretem tanítani is a színházat, de egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez mindenki számára egy élő nyelv. Az én számomra egy élő nyelv, mert én beszélek színházul, mert nekem ez fontos, de nem tartom Istentől elrugaszkodott gondolatnak, ha valaki nem tekinti annak. Lehet, hogy Mozart vagy Bach már nem élő nyelv. Fantasztikus kultúrkincs, de ha koncertre megyek, akkor a Szigetre, a Volt-ra vagy a Balaton Soundra megyek ki.

Patkós Imre: Amikor annyiféle transzformáláson mennek át a dolgok, és a „cél” az, hogy minél kevesebbet tegyek annak érdekében, hogy befogadjam az engem érő impulzusokat, információkat, (sőt még csak a szememet se kelljen odébb billentenem, hanem mindent odatesznek a látómezőmbe), akkor a komolyzenei műfajt illetően óriási veszélye van annak, hogy akadémizálódik az egész tevékenység, és ennek következtében eltávolodom az emberektől. Pontosan ezért szeretnénk mi ezeket a kiegészítő dolgokat csinálni, és éppen azért lett Dorottya: a munkatársam, mert Ő már teljesen másik generáció, pontosan azok közül való, akiket szeretnénk felrázni. Ha elmegyek egy idegen országba, de nem fogom megkóstolni a helyi kultúrát, a helyi embereket, a helyi ételeket, akkor izolálom magam. És akkor minek mentem oda? Az érdeklődést, a nyitottságot ezer kapcsolódási ponton lehet provokálni, és azt gondolom, azért kell kiegészíteni mindenféle extrákkal a koncertjeinket, hogy magát a fő ételt ne kelljen szendvicsbe betenni és úgy lenyeletni, mint valami placebót. Meg kell a nézővel értetni, hogy mi Mozartot szeretnénk vele „megetetni”, mert mi tudjuk, hogy Mozart ma mire jó.

Honti György: Amikor Te gyerek voltál ugyanúgy volt, aki nyitott volt erre, és volt, aki nem. Amióta létezik művészet, vannak, akinek dobban a lelke zenére, képzőművészetre és vannak, akinek nem. Tebelőled zenész lett, de a kortársaid jelentős része nem jár koncertre. Mindig lesznek fiatalok, akiknek dobbanni fog a szíve a zene ritmusára és akkor is fog Beethovent hallgatni, ha tiltják.

Patkós Imre: Épp ezért van óriási felelőssége a példamutatásnak, meg a pedagógiának, meg a professzoroknak, meg az egyéniségeknek.

Honti György: A Te életedben ők vitték a prímet, és nem a Te lelked?

Patkós Imre: Természetesen ez az esetlegesség jelen van az életünkben. Dorottya is a tanítványom volt, mégsem lett professzionális zenész.

Szatmári Dorottya: Mielőtt idekerültem dolgozni jártam koncertekre, de elég ritkán. Amióta itt dolgozom, azóta már úgymond fordult a dolog, most már én is szívesen járok koncertekre.

Honti György: Igen, de nem mindenkit lehet felvenni a Te munkádra. Beszippantott a dolog, rájöttél az ízére, elkezdted enni, biztos van valami funkciója a Te életedben.

Szatmári Dorottya: Másokban is megvan ez, csak meg kell találni.

Honti György: Azt szeretném, gondolkodjunk el közösen, hogy egyrészt szükség van-e erre a zenemegszerettetésre? Ha igen, milyen mennyiségben és minőségben tudunk behatolni akár az oktatási rendszerünkbe, hogy a mostani rendszert megváltoztassuk. És kinek kéne ezt finanszírozni például. Ez egy állami feladat vagy ez egy civil közösségnek a feladata? A család, az iskola vagy kinek a feladata, hogy befogadóvá nevelje a gyereket?

Patkós Imre: Ez egy nagyon komplex probléma. A politikát csináló személyeknek, és nem magának a politikának a bűne, hogy eladták az egész ágazatot. Mivel én ezen nem tudtam változtatni, inkább odébb álltam. Nem látom, hogy ez fel tud már támadni, mert erre nem fog akkorát áldozni ez az ország, meghaladja az erejét. Azok az emberek, akik úgy érezték nem fognak boldogulni ebben az ágazatban és megtehették, azok odébb álltak. És maradtak azok, akik nem tehettek mást és egyre frusztráltabbak lettek. Rengetegen csak a megélhetés miatt maradtak itt. Még egyszer mondom, szerintem létkérdés maga a kultúra, mert különben megöljük egymást. El fogunk gettósodni. Szerintem a kultúra az, amely képes arra, hogy felnövő országokat, különböző nációkat, különböző korú, különböző nemű embereket integráljon. Én a művészetben nagyon nagy erőt látok.

Honti György: A csinálásban vagy a befogadásban?

Patkós Imre: Mind a kettőben. A művészek között vannak olyan koponyák, akik jobban ki tudják fejezni magukat, mint bárki. Az a válság, ami a közéletben van, az kitermeli a maga fanatikusait a művészetben is, természetesen, mert tehetséges ország vagyunk. De ha nem tudunk beszivárogni az iskolába, és megszólítani a gyerekeket, akkor az elsivárosodás és az ellustulás fenyeget. Gyakorlatilag nem lesz életképes a felnövekvő korosztály, elsorvadnak az „uszonyai”, elsorvad az agya és lesz belőle egy üres szemű, pislogás nélküli fogyasztó, aki majd csak bámulja a displayt és más előre megrágja neki majd instant módon a falatot és majd beraknak neki egy csövet, hogy leguruljon a kaja és akkor mindegy lesz, hogy van íze vagy nincs. Tehát elfelejt majd ízlelni, elfelejt majd esztétikai szempontból rostálni, elfelejt majd szelektálni, elfelejt majd értékszemlélettel élni.

Honti György: És a beavató képes ezen változtatni?

Patkós Imre: Reméljük, hiszen azért csináljuk. Jászladányban van egy alapítványi iskola. Igen nagy politikai viharok voltak ott Jászladány és Szászberek között. Ha már nem tud rendet rakni sem a helyi, sem az országos, sem semmilyen politika, a művészet hátha tudna valamit odacsöppenteni, így az egyik sikeres koncertünket odavittük. Ennek azonban egyáltalán nincs ott hagyománya, és hely sincs, ahol játszani lehet. Van ott egy fanatikus igazgatónő. Miért is lesz valaki Jászladányban művelődési ház igazgató, ha nem azért, mert jó abban, amit csinál? Valószínű, hogy nem a pénzért. Felajánlottam az igazgatónak, hogy dolgozzunk barterben. Mi nyomott áron kivisszük a produkciót, ő pedig segítsen nekünk behozni a szászbereki gyerekeket a jászladányi koncertre. Meg tudjuk-e oldani veszekedés nélkül, politikamentesen, hogy a szászbereki vezetők, tanárok, megszólítsák a helyi gyerekeket. Mi behozzuk őket és kifizetjük a buszt. Nekik csak be kell ülni azoknak a gyerekeknek a helyére, akik már egyszer ezt látták. Persze a tanároknak ezt meg kell szervezni, el kell mondani, hogy ez micsoda. Ezen kívül semmi más dolguk nincs, csak beülni és végignézni a produkciót… Ha akarják, kapnak ők is egy ilyen koncertet. És ez működött. Az előtérben úgy ült az a kétszáz gyerek, mint a „cukor”. Egy pisszenés nem volt. Azok a tágra nyílt szemek, amikor keresztülmentünk a zenekarral a nézőtéren - mert nem volt külön várakozó terem… Két nagyon sikeres előadást nyomtunk le, az egyiket a helyieknek, a másikat pedig a szászberki gyerekeknek. Nagyon jól sikerült. Háromkamerás TV-felvétel őrzi DVD-n ezt a koncertet. Hosszú távon azonban mi ezt nem tudnánk sem menedzselni, sem finanszírozni. Ez egy nagyon sikeres próbálkozás volt. Annyira nem tudtuk felrázni a politikusokat, amennyire szerettünk volna. Tudott róla Farkas Flórián is (máig tud róla). Szeretnénk ezt a következő sorozatunkban is megismételni, hagyományt teremteni belőle, de ezt mi hosszú távon, saját erőből finanszírozni nem tudjuk.

Honti György: Gondolkoztok azon, hogy ki milyen szerepben van? Szociális szerepre gondolok. Pedagógus szerepben lép-e ki a gyerekek elé, művész szerepben lép-e ki, váltogatja a szerepeit…

Patkós Imre: A gyerekek előtt, ha valaki hamis, az abban a pillanatban megbukott. Itt tévedhetetlenül meg kell tudni ítélni, hogy azt a narrátort, akit odaállítok kulcsszerepre - abban a mondjuk jó előadásban - tudom-e a produkciójában - kérlelhetetlenül és kritikusan szemlélve is - hitelesnek érezni vagy nem.

Honti György: Merre tovább?

Patkós Imre: Ma kaptam egy e-mailt, amely jó példa, mennyire vesznek minket komolyan a gazdáink. Halottak napja következik, két nap múlva 10 óráig le kell adnom az előadói művészeti törvény új tervezetéről a véleményemet. Ez az egész életünket meghatározó törvény. Van rá két napom, hogy a véleményemet leírjam. Nem is tudom, mit mondjak… Örülök, hogy megkérdeztek, hisz ez egy lehetőség. De elég kicsi az esély, hogy a saját szempontjaimat megtaláljam benne. Huszonöt oldalt mire végigolvasom, elfelejtem, mi volt az elején. Lehet, hogy én olvasok rosszul…

Honti György: Értem. De ha csak úgy leülsz, és azt mondod, hogy van öt percem és álmodozom, akkor mit látsz, vagy mit szeretnél, mondjuk két év múlva, öt év múlva, tíz év múlva?

Patkós Imre: Most úgy látom, van értelme annak, amit csinálunk. Szeretném, hogy azok is lássák, akik ezt az egészet fenntartják. Nem biztos, hogy annak kell több támogatást adni, akinek nagyobb a próbaterme és több villanyt kell fizetnie, hanem lehet, hogy annak kéne többet adni, akinek az értékteremtő és önfenntartó képessége jobban funkcionál, azaz jobbak az eredményei. Azt gondolom, hogy változtatás nélkül már csak egy évig tudom fenntartani azt, amit most csinálunk. Ha észreveszi a kulturális kormányzat, hogy neki is érdeke az, amit mi csinálunk, akkor a prioritási listán helyet fog cserélni két-három szegmens.

Honti György: Tételezzük fel, hogy megkapod a pénzt, akkor öt év múlva mi lesz?

Patkós Imre: Természetesen tovább terjeszkednék (az ifjúsági koncertekkel) Békés- és Heves megye irányába. Ezeken a területeken monopolhelyzetbe szeretnék kerülni.

Honti György: Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést.

---

* Honti György színész, rendező, drámapedagógus. Az ELTE Neveléstudományi Doktori Iskola hallgatója.