A 90 ÉVES FRANK OSZKÁR TANÁR
ÚR KÖSZÖNTÉSE
Frank Oszkár köszöntése közelgő 90. születésnapja alkalmából
„… azt mondhatnám, hogy az egyik életformám a tanítás.
Egyrészről megpróbálom továbbadni azt, amit tapasztaltam, amit én magam is tanultam, hogy a következő generációk is egy kicsit okulhassanak belőle.
Másrészről fontos számomra a permanens kapcsolat a másik generációval, hogy ne szakadjak el teljesen a világtól, ne gubódzzak be, hanem benn tudjak maradni az élet folyamatában.
A kapcsolat a régi és az új tanítványokkal nagyon nagy öröm számomra, nagyon sok kellemes visszajelzést kapok.
A tanítást folytatom, amíg mozogni tudok, úgy látszik nem tudom abbahagyni.”
Frank Oszkár tanár úr így fogalmazta meg tíz évvel ezelőtt, mit jelent Számára a tanítás.
2012-ben a 90.születésnapja előtt arra gondoltam, nem a Tanár Urat kérdezném az életéről, a tanításról, a zenével való kapcsolatáról. Inkább a különböző városokban, különböző időpontban Nála tanult zenészek rajzoljanak egy portrét Frank Oszkárról, mintegy születésnapi csokorként átadva a Rá emlékező, a tanítását felidéző, Őt köszöntő sorokat.
Néhány személyt én kértem fel gondolatai leírására, néhányan felajánlották, szívesen idézik fel a Frank Oszkárnál töltött tanulmányi időt.
A válogatásom természetesen nem teljes, bizonyára még nagyon sokan megtennék azt, hogy a Tanár Úr munkásságát jellemezzék.
Egy diáktársa, kollégája, Rőczey Ferenc is kérte, hadd közölje Ő is, mit tart fontosnak Frank Oszkárral kapcsolatban. Feleségét, Rőczey Ferencné Sikorszky Erzsébetet pedig tanította is a Tanár Úr.
Álljon itt a nyilatkozók felsorolása , azokkal az adatokkal kiegészítve mikor, hol tanította Őket Frank Oszkár.
Keuler Jenő 1953-1955 Budapest
Rőczey Ferencné 1954-1961 Miskolc
Drotár Gabriella 1954-1961 Miskolc
Eötvös Péter -1958 Miskolc
Kiss Ernő 1972-1979 Szeged
Nagyné Prém Zsuzsanna 1991-1992 Veszprém
Szendi Ágnes 1993-1996 Budapest
Murányi Eszter 1995-1998 Budapest
Az írások 2012. február-április időszakban készültek.
Szendi Ágnes
Drága Barátunk, Tanárunk, Kollégánk,
Játszótársunk, Oszikánk!
Személyes emlékeim felidézésére készülök, mégis engedd meg, hogy így, többes számban megszólítva köszöntselek kilencvenedik születésnapod alkalmával, hiszen sokunknak voltál, vagy és reméljük, maradsz, míg élünk, barátja, tanára, játszótársa, Oszi bácsija, Oszikája! Generációk cseperedtek fel és jutottak magas szintű zenei szaktudáshoz didaktikusan felépített tankönyveid és egyéb zenei monográfiáid tanulmányozása segítségével. Generációk adták tovább tudásukat a te tanítási gyakorlatod példáját követve.
Én magam első zeneszerzés-tanáromat és első összhangzattan-tanáromat tisztelhetem benned. Még gimnazista voltam, amikor édesanyám elvitt hozzád, hogy megmutassam zsengéimet. Te voltál az első szaktekintély, aki bátorított zeneszerzői törekvéseimben, és vállaltad, hogy felkészítesz a zeneművészeti szakiskola zeneszerzés tanszakára. Emlékezetes az a tapintat, ahogy dicséretbe csomagolva mutattál rá kezdetleges kompozícióim hibáira, ahogy rávezettél oktávpárhuzamaim és kvartszext akkordjaim használatának gyengéire, ahogy megmutattad, hogyan lehetne zenei textúráimat a tonális funkciók változatosabbá tételével, alkalmasint valamilyen visszavezető rész betoldásával „még szebbé” tenni.
Az összhangzattant akkor még te is a Kesztler könyv alapján tanítottad, de ahogy tudásom gyarapodott, elejtettél egy-egy kritikai megjegyzést is a könyv módszertani kifogásolhatóságára vonatkozólag. Néha tájékoztattál, hogy olyanfajta akkordfűzést, amit akkor éppen gyakoroltunk, a klasszikus zene nagymesterei sohasem alkalmaztak. Szerencsémre nagy gondot fordítottál harmonikus hallásom kiművelésére. Ennek köszönhetem, hogy amikor 19 évesen végre felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola zeneszerzés tanszakára, mindjárt a második évfolyamba nyertem felvételt. Ha nem így történt volna, behívtak volna 1956-ban katonának, és ki tudja, hogy akkor most módomban állna-e e köszöntő sorokat fogalmazni.
Különösen kedves emlék számomra, ahogy feleségeddel, Mancikával együtt, az első perctől fogva barátságotokba fogadtatok. Otthonotokban a zeneszerzés órák gyakran azzal végződtek, hogy Mancika megkínált valami csemegével, aztán előkerült valamilyen játékszer, sakktábla vagy gombfoci csapat. A gombfoci meccsek különösen emlékezetesek, mert éveken át aktuálisak maradtak, akkor is, amikor már más tanárok fejlesztgették szakmai készültségemet. Bajnokságokat rendeztünk, amibe többnyire legközelebbi barátod, Avasi Béla is bekapcsolódott. Olykor azzal is megtiszteltetek, hogy eljöttetek az én baráti körömbe, a mi szabályaink szerint játszani. Volt olyan alkalom, hogy hat muzsikus sereglett össze egy még nagyobb mezőnyben. Hadd soroljam fel betűrendbe szedve a muzsikusneveket: Avasi Béla, Bogár István, Frank Oszkár, Keuler Jenő, Módos Gellért, Szathmáry Zsigmond.
A gombfoci meccsek immár a múlt emlékei, de játékos kedved mindmáig megmaradt. Örömedet leled a rejtvényfejtésben, a szójátékokban, kedveled a szellemi erőpróbára késztető igényes kártyajátékot, számítógépeddel is szívesen leülsz sakkozni. Talán nem tévedek nagyon, amikor úgy látom, hogy játékszereteted egygyökerű szakmai munkásságoddal. Egygyökerű azzal a hihetetlen alkotókedvvel, ami arra sarkall, hogy újabb és újabb szakmunkákkal gazdagítsad zenei szakirodalmunkat, zenepedagógiai eszköztárunkat. Schubert, Chopin, Debussy, Liszt, Bartók vagy Mozart zenéje megannyi feltárni való titok tárháza, és te mindmáig fáradhatatlan maradtál, nemcsak a tényfeltárásban, hanem tudásod közkinccsé tételében is.
Szakiskolai és zeneakadémiai tanulóéveim idején tett alkalmi látogatásaimkor is mindig szántunk időt a játékra beszélgetéseink mellett. Érdeklődéssel hallgattad végig élménybeszámolóimat, majd egy kis gombfoci csata után te is mutattál valamit abból, amivel éppen foglalkoztál. Ilyen alkalommal avattál be újabb tanítás-módszertani elképzeléseidbe is, olyan kidolgozott részleteket mutatva meg, amelyek évekkel később könyveidben, „A funkciós zene harmónia- és formavilága”, valamint „A klasszikus moduláció” című munkádban köszöntek vissza. Gyakran vettem hasznát értékes megjegyzéseidnek zenei tanulmányaim témáiban. Később, immár megszerzett diplomám birtokában, tanárkollégákként is tájékoztattuk egymást pedagógiai munkásságunk egy-egy fontosabb fordulatáról.
A múlt század hatvanas/hetvenes éveinek fordulóján évente találkoztunk a Művelődésügyi Minisztérium által szorgalmazott országos zeneelmélet-tanári konferenciákon, ahol minden évben más nagyvárosunk zeneoktatási intézménye biztosított terepet a zeneelmélet-tanításban időszerűnek vélt újabb törekvések bemutatására. Egy ilyen alkalommal, ha jól emlékszem Debrecenben hoztad az ország zeneelmélet-tanárainak tudomására, hogy elkészült és kiadásra vár „A funkciós zene harmónia- és formavilága” című zenepedagógiai szakmunkád, aminek bevezetését a zeneművészeti szakközépiskolák számára javasoltad. Hamarosan valóban egyik hivatalosan is elfogadott tananyaga lett a zeneelmélet tantárgynak a középfokú zeneoktatási intézményekben. Jómagam is ezt használtam, amikor kötelezőtárgyas zeneelmélet csoportjaimmal foglalkoztam, és gyümölcsöztettem annak előnyeit, hogy a tanulók a kezdet kezdetétől fogva mesterművekből vett idézetekkel ismerkedve sajátíthatják el az összhangzattani tudnivalókat. Használtam könyvedet a zeneszerzői, zenetudományi és karmesteri pályára készülő, főtárgyi igényű foglalkozásokon is, de figyelembe véve, hogy ezeken a tanszakokon a zeneakadémiai felvételi bizottság szigorúan megkövetelte a Kesztler könyv tananyagának magabiztos tudását, könyved példái itt inkább a hallásfejlesztésnek képezték kiegészítő anyagát. Örömmel fogadott feladat volt számomra, hogy évekkel később, könyved továbbfejlesztett változatának, a „Hangzó zeneelmélet”-nek egyik lektora lehettem.
Gyakori alkalmai voltak találkozásainknak a múlt század hetvenes/nyolcvanas éveiben a Magyar Zeneművészek Szakszervezete Zenepedagógus Szakosztályának országos kortárszenei továbbképző konferenciái, amelyeken időről időre magam is közreműködtem kísérleti csoportjaimmal. Bemutattam a kortárszene zeneelméleti tudnivalóinak tanításában kezdeményezett módszereimet, a különböző korosztályokkal tárgyalt témákban elért eredményeket, majd a kollégákkal együtt megvitattuk a tapasztalatokat, leszűrtük a levonható tanulságokat. Megtisztelő volt számomra, ahogy munkásságomat következetesen figyelemmel kísérted, s alkalmasint a sajtóban is méltattad.
Hosszú lista számba venni, hányféle bizottságban „játszottuk” még az éppen ott ránk háruló szerepet. Volt úgy, hogy rendszeresen találkoztunk a zenepedagógus szakosztály szolfézs-zeneelmélet tagozatának vezetőségi tagjaiként. Felkért tanácsadói voltunk a Parlando szerkesztő bizottságának. Tagjai voltunk különféle tantervi reform-bizottságoknak. Gyakran érintkeztünk, olykor különböző, máskor azonos szerepet játszva (szervezőként, zsűritagként) a zeneművészeti szakközépiskolák országos szolfézsversenyeinek lebonyolítása kapcsán.
Sajnos, éppen egy ilyen szolfézsverseny alkalmával történt meg az a szomorú eset, hogy miközben te a versenyzők teljesítményét figyelted és értékelted, szeretett feleséged egészségi állapota végzetesen megroppant. Borzasztó volt erről értesülni. Borzasztó lehetett félig reménykedve, félig reményt vesztve gyorsan hazasietni, és tehetetlenül megérni a megváltozhatatlant. Fájdalmas volt végső búcsút venni hűséges társadtól, de hiszem, hogy a ti búcsútok nem volt teljesen végső. Mancika, ahogy egész életében tette, hitt és sejthetően sírjában fekve is hisz abban, hogy Frank Oszkár pótolhatatlan hivatást teljesít a magyar zenekultúra felvirágoztatásában. Sejthetően holtában is buzdít, biztat, folytasd tovább, ami neked szabatott ki feladatul. Talán ennek is köszönhető, hogy nem roppantál össze a gyász súlya alatt, hanem erőt merítve valamilyen rejtett erőforrásból, folytattad munkádat, rátaláltál az ehhez szükséges feltételekre, intézményre, körülményekre, társakra, tanítványokra. Töretlen kutatóerővel fejezted be félkész munkáidat. Töretlen kitartással adtad át tudásodat tanítványaidnak, fejlesztetted zenei készségeiket, hogy ne csak megértsék, hanem muzsikusként magukévá téve el is sajátítsák azt, amit tanítasz.
Ennek folytatásához kívánok neked jó egészséget, szellemi frissességet, munkában gazdag további eredményes éveket! Egészen biztosan tudom, hogy sokan vagyunk, akik mind ezt kívánjuk.
Keuler Jenő
Frank Oszkár 90. születésnapjára
Legkedvesebb kollégáim között tartom számon Frank Oszkárt, az Oszit. Huncut mosolyával, jókedvével bearanyozta a miskolci konzervatórium életét - a diákság körében is. Ugyanakkor a nagy tudásával és még nagyobb szerénységével mindenkit át tudott lendíteni szakmai vagy esetleges emberi nehézségein.
Később elkerült Miskolcról – így kapcsolatunk egy időre megszakadt.
Nagy örömömre szolgált, mikor egy növendékem – Szendi Ágnes – kapcsán hírt kaptam felőle. Jó volt elbeszélgetni Ágnessel közös kollégánk felől, aki mindkettőnknek sok-sok kellemes órát szerzett. Örültem, amikor Ágnes szerzői estjein ismét találkozhattam Vele – sok év után – s mondhatom, semmit sem változott. Maradt ugyanaz a jókedvű, aranyos barát.
Kishíján egy aranydiploma átadásán is majdnem összefutottunk. Ugyanis Miskolcon – a felújított Zenepalotában. tartották az 1960-ban illetve 61-ben végzettek diploma átadóját. Feleségem – Sikorszky Erzsébet - is ekkor vehette át aranydiplomáját. Neki szintén kedves és igen nagy türelmű tanára volt „Oszi bácsi”.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy Oszit már a Zeneakadémiáról ismertem a közös csoportos órákról. Már akkor is egy igen kedves kollegiális embernek tartottam.
Így nagyjából 60 éve ismerem Őt, ami nem kis dolog két ember életében.
Most, 90.születésnapja alkalmából a régi barátsággal köszöntjük – feleségemmel és a hajdani miskolci tanítványokkal együtt.
Rőczey
Ferenc - Feri
Kedves Oszi bácsi, kedves Tanár Úr,
bár majdnem 60 év telt el azóta, amióta Miskolcon tanítottál a zenei gondolkodás alapjaira, köztünk ez a tanár/növendék távolság és közelség azóta is állandó maradt.
Csak felnőtt korban érti meg az ember (mármint én), hogy a zeneszerzéshez és dirigáláshoz szükséges tudás alapjait gyerekkorban kell lerakni, az határozza meg a későbbi fejlődés lehetőségét.
Az, hogy engem Kodály 14 éves koromban felvett a Zeneakadémia zeneszerzés osztályába egészen biztos, hogy a Te tanári minőségedet is dicséri. Ezt szeretném Neked most megköszönni.
Gyakorló professzorként tapasztaltam, milyen nagy a különbség, hogy gyerekeket, vagy érettebb korú fiatalokat tanítunk.
A 10-12 éves gyereknek még nincs ellengondolata, minden információ stabil betonná válik, amire később építeni lehet. Ezért olyan fontos az alapozás minősége. A 18-25 éveseket tanítani teljesen másként kell: ott már az önálló gondolkodásra való nevelés a feladat.
Sikeres pályám során számtalanszor gondoltam arra, hogy „ezt még annak idején Frank Oszinál tanultam”, így maradt meg köztünk egy állandó szellemi kapcsolat.
Hálás köszönettel további boldog éveket kívánok Neked
Eötvös
Péter
OSZI BÁCSI, A HALKSZAVÚ ZENETUDÓS
Köszöntő Frank
Oszkár professzor 90. születésnapjára
Nincs nála csendesebb és szerényebb magyar zenetudós. Mielőtt megszólal, mosolygós gyermektekintetével szinte elnézést kér beszélgetőpartnerétől: bocsánat, de ez, vagy az nem egészen így van… Nemhogy az öntömjénezés, de még az egészséges egyéni „reklám” is távol áll tőle. Dehát miféle egyéni érdek merülhet föl vele kapcsolatban? Élete, munkája azonos az egyetemes és magyar zenei világ szolgálatával: több mint hatvan éve dolgozik a Zene kisebb–nagyobb titkai feltárása és megtanítása érdekében.
Szegeden 15 évig élt, 20 évig tanított. A Szegedi — 1973–tól: Juhász Gyula — Tanárképző Főiskola ének–zene–tanszékén tanárjelöltek sokaságát igyekezett bevezetni a zeneelmélet — az összhangzattan, a formatan — és a zenetörténet rejtelmeibe. Kedves, kisfiús személyiségét osztatlan szeretettel vették körül tanítványai és kollégái; jó szava és jó tanácsai mindenkihez voltak.
Életem egyik hatalmas élménye, hogy a tanítványa lehettem. A szegedi — akkor Liszt Ferenc — Zeneiskola előcsarnokában ismertem meg közvetlen, kedves személyiségét; tréfásan szólt oda Markó Leó gordonkatanárhoz, válaszolva valamire: „Helyes a bőgés, oroszlán!” Akkoriban kezdtem komponálni, s mestert kerestem: egy tanárképzős hangverseny után — melyen fölhangzott egyik kedves gyermekkara — oda is léptem hozzá, pártfogását kérvén. Ő, bár akkoriban éppen tanított alma materemben, a szegedi zeneművészeti szakközépiskolában, kitért kérésem elől: nagyon sok órája van a főiskolán, otthoni magántanítványokat pedig nem vállal. A „konziban” kísérleti órákat tartott: az 1970-es évek elején írta meg az e percig legkorszerűbb magyar zeneelméleti tankönyveket: A klasszikus moduláció-t és A funkciós zene harmónia–és formavilágá-t, s ezeket próbálta ki a gyakorlatban egy jobbképességű zeneelméleti csoportot tanítván. Az 1972–73-as tanévben mégis vállalta oktatásomat (egyedül voltam másodéves zeneszerzés–szakos), óriási türelemmel rendezve szétszórt ismereteimet. (Modulálni annyira megtanított, hogy 1973 szeptemberében Varsóban egy szalvétára rajzolt alkalmi kottapapíron mutattam meg Király Lászlónak, a későbbi kiváló zeneszerzőnek, hogyan kell G–dúrból H–dúrba „átlépni”). 1975-ben „követtem” a Tanárképzőre: népművelés–ének-zene-szakon itt kaptam meg első diplomámat 1979-ben. Négy évig tanított, de már 1976 tavaszán szorosabbra fűztük barátságunkat. Ennek különleges oka volt: menyasszonyomat, Fazekas Ibolyát rábeszéltem, hogy Oszi bácsinál írja szakdolgozatát Balassa Sándor Legenda c. kórusművének komplex elemzéséből. Így ezután már ketten látogathattuk; sőt, nagyon szép Somogyi u-i lakásán fogadott bennünket: a Fekete–házban lakott, mely ma a Móra Ferenc Múzeum egyik épülete. Megismerkedtünk feleségével, a kedves, szeretetreméltó Manci nénivel is. A szakdolgozat szerencsésen elkészült; majd meglepő bejelentést tettek: visszaköltöznek Szegedről Pestre. Mi azonnal fölajánlottuk: segítünk a költözésben. A csomagolást Manci néni irányította, majd 1977. június 21-én meg is történt a nagy esemény. Bizony, nem igazán volt előnyös a csere, különösen a Fekete–házbéli lakással összehasonlítva; még három költözésre volt szükség, míg a Pannónia utcában sikerült megállapodniuk. 1978–ban én kerültem sorra a szakdolgozatírást illetően; egészen pontosan előbb Bartók Béla Elmúlt időkből c. férfikarának komplex elemzését készítettem el Oszi bácsi irányításával az aktuális tudományos diákköri konferenciára, s ezt fejlesztettem tovább szakdolgozattá. A főiskola elvégzését követően 1985-ig Pesten tanultam az ELTE-n, látogatásaimat mindig nagy örömmel fogadták (egyszer az utolsó vonatot is lekéstem, mert alig tudtam tőlük elszakadni). Ezután 11 év szünet következett; igen nagy öröm volt számomra, amikor 1995-ben befejezett Vántus István–könyvem[1] lektorául épp őt kérte föl Hollós Máté zeneszerző barátom, mint az Akkord Zenei Kiadó ügyvezetője. Rövidesen fölkerestem; szomorú hírrel fogadott: már egyedül van, Manci néni eltávozott az élők sorából… Javaslatai alapján számos helyen kellett radikálisan átírnom a könyvben szereplő Vántus–tanulmányaimat, életem végéig hálás leszek neki ezért, mert lényegesen szakszerűbbek lettek e tanulmányok.
Természetesen alig vártam, hogy átadhassam Neki első könyvem tiszteletpéldányát, hiszen a Tőle kapott tudás nélkül sokkal nehezebben tudtam volna megírni. Igyekszem azóta is időről időre meglátogatni, utoljára 2011 nyarán jártam nála, ismét könyvvel a kezemben: a Szegedtől Szegedig Antológiában megjelent az egykori Bartók–szakdolgozat felújított változata. Lenyűgözött vidám kedélye, harmincasokat is megszégyenítő szellemi frissessége. Társalogtunk mindenféléről: a szegedi és az országos zenei életről, kultúráról, politikáról, mintha tegnap láttunk volna egymást utoljára, s nekem közben az járt a fejemben, hogy ez a kedves, szerény idős ember, akit több mint negyven éve ismerek, a legnagyobb magyar zenetudósok egyike. Kiemelkedő jelentőségű életművét zenetudományi könyvek képében adta és adja át nekünk, s munkái valóban egyedülállóak. Több mint negyven éve, hogy a már említett és a szegedi zeneművészeti szakközépiskolában kipróbált kötetei megjelentek; nincs tankönyv, melyből pontosabban és komplexebben megtanulhatnánk és megtaníthatnánk a klasszikus forma- és harmóniavilágot, a romantikus összhangzattant pedig kizárólag a tanárképző főiskolák ének–zene–szakos hallgatói számára készített Zeneelmélet III. c. kötetből ismerhetjük meg könnyen, érthetően és valódi zenemű-példákkal illusztrálva. Módszere a legszigorúbban vett zenei anatómia: a művek kottáiban pontosan látható, egzaktan vizsgálható zenei alkotórészek, a hangközök, dallam–és harmónia, formai és stílusvilág részletes feltárása — mellébeszélés és lila köd nélkül. Így készültek el nagyszerű elemzései Bartók Mikrokozmoszáról, Schubert dalairól, így készült Chopin–könyve is és még hosszan sorolhatnánk. (Mondanom sem kell, hogy 2011–es látogatásom alkalmával többszörösen viszonozta saját legújabb könyveivel az énáltalam hozott egyet…)
E kincseket —, hiszen magyarok vagyunk, a világ egyik leghálátlanabb és legtudálékosabb népe — természetesen nem használjuk, nem forgatjuk úgy, ahogy kellene… Ő azonban derűsen, kedvesen dolgozik tovább (jóval hetvenen felül megbarátkozott a számítógéppel is: mint „új családtagot” mutatta be már 1998–ban), s jön örömmel a számára mégiscsak legkedvesebb Szegedre, lenyűgöző előadásokat tartani.
Kedves Tanár Úr, sokunk szeretett Oszi bácsija: Isten éltesse jó egészségben, teljes alkotóerőben az emberi életkor legeslegvégső határáig!
Kiss Ernő
Kedves Oszi bácsi!
Sok szeretettel köszöntelek 90.születésnapodon! Kiváló alkalom egy ilyen szép kerek szám ünnepe, hogy emlékezzünk és megoszthassuk másokkal is azt az élményt, amit a Veled való ismertség, a diákjaidnak, kollégáidnak jelent. Köszöntőlevelem írása közben felötlött bennem, vajon ebből a kerek számból miféle szóviccet csinálsz majd. Hisz amikor érettségi vizsgaelnökként visszalátogattál a veszprémi konziba – ahol régebben tanítottál – éppen 77 éves voltál. Akkor azt mondtad, itt most Te vagy a legfiatalabb, hisz „két hetes” vagy. Ha létezik örök fiatalság, akkor Te annak tudod a titkát. Ezért is tartom fontosnak, hogy a szakmai tekintélyed méltatása, a zeneelmélet tárgyával foglalkozó számtalan könyved fontossága mellett – amelyeket a Neked köszönhetően nap-mint nap lapozunk és lapoztatunk – megemlítsem legendás humorérzékedet! „ Mozart szellemét”, aki épp kopogott az ajtón, míg Mozart-műveket elemeztünk. Az egyvonalas c-ét, amely azért egyvonalas, mert épp egy vonalban van a zongorán a köldökünkkel. A szórejtvényeket, amelyek sokaknak feladták a leckét.
Isten éltessen továbbra is ilyen vidámságban, jókedvben, életerőben és egészségben magam és a veszprémi konzis diákok, kollégák nevében!
N. Prém Zsuzsanna
Frank Oszkár tanár úr köszöntése 90. születésnapján
Ha zeneszerzés tanulmányaim során nem ütközöm többször is falakba, valószínűleg nem lettem volna Frank Oszkár tanítványa.
De az elutasítások miatt önállóan kellett magam fejlesztenem és tanulási lehetőségeket keresnem.
Így sok évvel később, már csak köszönhetem a sorsnak, hogy megismerhettem Frank Oszkár tanár urat.
1993 augusztusában olvastam egy felhívást, hogy lehet jelentkezni a Continuo Alapítványi Zeneiskolába.
Nem közép- vagy főiskolás koromban kerültem a Tanár Úrhoz zeneszerzés szakra, hanem 30 éves koromban, több éves zongoratanári működés tapasztalatával a hátam mögött.
A tanulás során használtuk Tanár Úr Zeneelmélet III. tankönyvét, kért tőlem különböző stílusgyakorlatokat, partitúrajátékot. A saját kompozíciókhoz sohasem erélyesen, hanem szelíden szólt hozzá. Elmondta a véleményét és hagyta, hogy azt én gondoljam tovább és magamtól akarjak változtatni, ha arra szükség volt.
Mindig derű, kiegyensúlyozottság és finom humorérzék, választékos megfogalmazás jellemezte a tanítását.
Sokat gondolkodott pl. azon, hogy vezessen rá arra, hogy a műveim befejezését kellő gondossággal és türelemmel írjam meg.
Már több mint 15 év telt el, hogy Tanár Úrhoz jártam, de ha küldök Oszkár bácsinak egy darabot, alaposan átnézi és leírja észrevételeit. Sok művemet ajánlottam Frank tanár úrnak, állandóan figyelemmel kíséri zeneszerzői pályámat.
1996 áprilisában Tanár Urat nagyon megviselte felesége, Manci néni halála, de Ő előre tekintett és vigasztalódott a zeneelméleti könyvek írásában és a tanításban. Soha nem hagyta magát, hogy az élet igazán elkeserítse, mindig megtalálta az utat, hogy állandóan lásson valami pozitívet és megőrizhesse jókedvét.
Példaértékű a rendszeretete és irigylésre méltó a memóriája.
Örömmel hallgattam és hallgatom, ha Tanár Úr arról mesél, milyen elemzésekkel foglalkozik (sajnos mostanában úgy látja, ezek az írások már csak a fióknak készülnek), beszél a régi vagy az újabb tanítványokkal való kapcsolatáról, vagy saját életének érdekesebb epizódjaival ismertet meg. Egy idős ember elbeszélése mindig elgondolkodtató. Ez az idős ember azonban örökre megőrzi fiatalságát és nyitottságát azáltal, hogy nagyon szeret tanítani, szüksége van arra, hogy ifjú emberekkel foglalkozzon, és átadja tudását.
Frank Oszkár külföldre került tanítványai olyan tisztelettel adóznak Mesterük előtt, hogy könyvei lefordításán dolgoznak pl. Németországban vagy Ausztráliában.
A Tanár Úr zeneszerzés szakon végzett a Zeneakadémián, de a komponálás helyett inkább a zeneelmélet-könyvek írását választotta.
Az évtizedeken át – mostanáig is – tartó tanítással igazán gazdag életművet hozott létre.
Visszaemlékszem, amikor az Óbudai Társaskörben egy „Continuos” koncerten előadták Frank Oszkár néhány kompozícióját. A Tanár Úr kedves szerénységgel, gyermeki tekintettel érdeklődött a tanítványától, vagyis tőlem: „Hogy voltál velem megelégedve? Hányast adnál?”
Azt hiszem, mindenki ötöst adna Oszkár bácsinak.
Kívánom, hogy érezze, Tanár Úr, nagyon sok tanítványa emlegeti, szereti, és minden jót kíván 90. születésnapján!
Szendi Ágnes
Isten
éltesse Oszi bácsit!
… vagy inkább Oszkár bácsit… vagy inkább a Tanár Urat! Frank Oszkárt!
Bevallom, sosem tudtam igazán, hogy szólítsam őt:
Amikor bekerültem az összhang csoportjába, az óráin már-már az volt az érzésem, hogy tegeződünk. (Máig eszembe jut az a kedves, de határozott tapintat, ahogyan a felvételi meghallgatáson elmagyarázta nekem, hogy aki zeneszerzést akar tanulni, és egyébként szeret improvizálni, annak mennyire fontos, hogy összhangzattan órára is járjon…)
… vagyis teljesen mindegy, mennyi köztünk a korkülönbség, (ha jól számolom, cirka 60 év) a nápolyi szekszt akkor is „nápolyi”, az emelt alapú négy szűk szeptim meg akkor is jobban hangzik, ha még hosszabb nevet kap: dr. Emelt Alapú… hogy aztán nemes egyszerűséggel csak „doktor akkordnak” hívhassuk… (- még a felvételin is ez járt a fejemben.)
És vicces, de egyben felemelő érzés is volt, mikor a főiskolán csoporttársaimmal beszélgetve elhangzott „Te melyik könyvből tanultál összhangot, a Kesztlerből vagy a Frankból?” kérdésre én azt válaszolhattam: a Frankból, a Franktól. (Szerettem a könyvéből tanulni, mert mindig a zenéből indult ki, és játszi könnyedséggel jutottunk el az egyre bonyolultabb hangzatokig, a számozott basszustól a szopránharmonizálásig.)
Később a Continuóban kollégája is voltam hat évig - ugyanabban a zeneiskolában, ahol korábban nála tanultam, és azidőtájt meg a tegezésre nem állt rá a szám: ugyan egy helyen dolgozunk, de az Oszi bácsi azért mégis az Oszkár bácsi, vagyis a Tanár Úr…
(Nem mellesleg: Frank Oszkár, amióta csak ismerem, teljesen ugyanúgy néz ki – az is lehet, hogy akkor volt 90 éves, most meg valójában 75, korábban sajnos nem láttam, így arról nem tudok nyilatkozni…)
… ugyan most születésnapot ünneplünk, de szomorúan kell itt megemlítenem, hogy az az iskola, amit Fonó Erzsébettel közösen hoztak létre Oszi bácsiék, ami húsz éven keresztül működött, ahová zenei középiskolába jártam, ahol eldőlt, hogy pályára megyek, ahol felkészítettek a felvételi vizsgára, ahová diploma után visszahívtak dolgozni, idén szeptemberben már nem indíthatott tanévet, mert nem lehetett megmenteni a totális anyagi összeomlástól. Szélnek kellett ereszteni az összes diákot és a teljes tanári kart.
De a kontinuitás azért egy másfajta módon megvalósult: A Continuóba járni számomra - és tudom, mert sokszor került szóba köztünk: rajtam kívül még számtalan más volt diák számára is - meghatározó jelentőségű volt, s igen szerencsésnek tartom magam, hogy többek között Frank Oszkár növendék is lehettem, és jópártöbbedmagammal visszük tovább a Conti szellemiségét.
… És most, hogy ilyen patetikus mondatokat fogalmaztam meg - s talán az Oszi bácsi személyiségének hatására is - rögtön belém bújik a kisördög, és arra ösztökél, hogy szakítsam félbe magamat egy anekdotával - természetesen az egyik órán ezt is Frank Oszkár mesélte nekünk, saját magáról:
„Egyszer régen egy zongorista kislányt hoztak be az órámra, aki az egyik darabomat játszotta, és kértek, hallgassam meg, mit szólok hozzá. A kislány, mikor megtudta, hogy én írtam a művet, megszólalt: sohasem láttam még élő zeneszerzőt!”
… Kedves Oszi bácsi, Isten éltesse sokáig!
Murányi Eszter
***
Frank Oszkár zenei
tanulmányainak és tanári pályájának főbb állomásai
Kuti Sándor zeneszerző-karmesternél: zongora. Tanára bíztatására (14 éves korában) zeneszerzéssel is kezdett foglalkozni. Első kis darabjai közül egyet be is mutatott a Budapesti Kereskedelmi Akadémia 80 éves fennállása alkalmával rendezett ünnepségen.
Turán Gézáné tanárnőnél: zongora. A neves zongorista, Turán László édesanyja (a II. világháború okozta megszakítással) kb. öt évig foglalkozott vele.
Weiner Leó zeneszerzőnél: zeneelmélet. A nagy zeneszerző és pedagógus órái maradandó élményt jelentettek számára, ekkor kapta az első jelentős útmutatást a remekművekkel való beható foglalkozás irányában.
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakán a zeneművészet legnagyobb mesterei, többek között Bárdos Lajos, Kodály Zoltán, Kósa György, Nagy Olivér, Szabolcsi Bence, Szőnyi Erzsébet óráin vehetett részt, zeneszerzésre Szabó Ferenc tanította.
***
Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola, Miskolc;
Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, Szeged;
(közben két évig, óradíjasként: Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, Budapest);
Dohnányi Ernő Zeneművészeti Szakközépiskola, Veszprém;
Miskolci Bölcsész Egyesület, Miskolc;
Continuo Alapfokú Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépiskola,
Budapest.
2011 júniusáig a Continuo zeneiskolában
tanított zeneelméletet. 2011 őszétől az intézmény megszűnt.
Számos könyvet, főiskolai jegyzetet, cikket, tanulmányt, recenziót írt.