Muzsika a katedrán*

 

Beszélgetés 25 magyar zenepedagógussal - Fehér Anikó interjúkötetéről

 

        Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal a hiányérzettel, hogy nem mondtam idejében köszönetet tanáraimnak, akik életutamon elindítottak. (Mikor magyar-angol zenei szótáramat 2001-ben három volt tanáromnak ajánlottam, már csak egy élt közülük.)

        Fehér Anikó helyettem is, helyettünk is megszólaltatta a mai magyar zenetanítás legnagyobb hatású képviselőit és egy kötetbe fűzte az interjúkat. Minden ilyen válogatás szubjektív, de objektív is. Az idősebb korosztályból szívesen olvastam volna Földes Imrét, Hegyi Erzsébetet és Szabó Miklóst is – de másnak talán más jut eszébe, a 25 pedig szép szám.

        Inkább örüljünk, hogy vannak hiányok a 60 fölötti korosztályban, és hogy van folytatás az 50-esek, 40-esek és 30-asok között is. Legalább újabb 25-öt könnyen ki lehet választani, akiket egy következő sorozatban meg lehet kérdezni: hogyan kapták és hogyan adják tovább a stafétabotot.

        Hiszen miről is szól minden interjú? Számomra a köteten végigvezető fonál az, amilyen nagy szeretettel és tisztelettel emlékeznek ezek a nagyszerű zenetanárok, pályatársaink és példaképeink saját tanáraikra, saját iskolájukra, vagy azokra, akik pályájuk elején hatottak rájuk. És, amikor saját pályájukról beszélnek, büszkén említik tehetséges, kedves, okos tanítványaikat. (A kötetben van két tanár-diák pár is: Kollár Éva Katanics Mária, Dietrich Helga pedig Forrai Katalin „köpönyegéből bújt ki”.) Gyönyörűen emlékezik Ordasi Péter Kardos Pálra, Bartalus Ilona, Rozgonyi Éva és Sebestyén Mona Tarhosra, Igó Lenke és Thész Gabriella Reményi tanár úrra, sokan a Zeneakadémiára (ami szinte mindegyikük alma matere – ezt sugallja a címlap háttérképe is; sőt az LFZE adta ki a kötetet), mindenki, akit valamilyen módon megérintett, Bárdos tanár úrra – és szerencsére még nagyon hosszú az emlegetett tanárok sora.

        Nem sorolom fel, ki a megszólított huszonöt, tessék elolvasni. Van köztük számos olyan tanár, akikkel a pedagógusképzésben szinte mindenki találkozott, s vannak helyi „kohók”, akik sugároztak és iskolát teremtettek. Van, aki elsősorban kórusvezetőként, mások szolfézs- vagy énektanárként hagytak nyomot tanítványaikban. Az első két interjú (Forrai Katalinnal és Kokas Klárával) nem a kötet számára készült, jóval rövidebbek is a többinél. A kötet megjelenésére már Dobszay tanár úrtól is el kellett búcsúznunk. Adja az Ég, hogy a többiek még sokáig velünk legyenek!

        Fehér Anikó nagy szakmaisággal, felkészülten, célratörően kérdez, de mindig sikerül úgy feloldania beszélgetőpartnerét, hogy az teljesen önmagát adja. Olvasás közben szinte hallottam a riportalanyok hangját, annyira

élményszerű volt a szöveg. Próbát is tettem: miután elolvastam a kötetet, találomra lapozgattam benne. Nem kellett több két mondatnál, hogy tudjam, ki beszélt.

        Óriási élmény volt számomra nemcsak azoknak az emlékeknek a felidézése, amelyek engem fűznek a megszólaltatott tanárokhoz, hanem az is, amikor ők emlegetnek kollégákat, tanárokat. Így sok olyan tanár neve, emléke is előkerül, akik már rég nincsenek köztünk. Hogy örültem, mikor Csengő Lujza vagy Hajdú Anna nénit emlegették! Ahogy – nálam évekkel feljebb járók – megidézik Vásárhelyi tanár urat, évtizedek homályából felidéződik személye. Egyik interjúalany sem mond „nagyot”, vagy papírízűt, olyat, amit talán elvárnának tőle. Mindenki önmaga. Talán éppen ezért olyan nagyok?

        Jean Sinor, aki hajdan a Nemzetközi Kodály Társaság elnöke volt, tartott egy konferencia-előadást „Ki a jó zenetanár?” címmel, természetesen Kodály „Ki a jó zenész?” beszédéből kiindulva. Ragyogó cikk, tanítványaimmal le is fordítottuk és megjelent a Parlandóban (1998/1-2). Úgy érzem, a kötetben válaszolók munkássága példázza a jó zenetanár ott felvázolt tulajdonságait.

        Az a sok ezer volt kisdiák, kórustag, jelenlegi tanár, aki remélhetőleg olvassa majd az interjúkat, újraélheti diákkori élményeit, rengeteg erőt meríthet munkájához (nem zenei területen is), hálával és tisztelettel emlékezhet tanáraira, akik közül biztosan talál néhányat ebben a könyvben.

        Egy apró kritikai megjegyzésem van a szerkesztéssel kapcsolatban: az olvasást megszakítva keresem az interjú végén a jegyzetet, milyen új információt rejt az említett műről. Sok esetben elmaradhatott volna, hiszen szakmai közönségnek szóló könyvben nem kellene jegyzetben megnevezni közismert művek szerzőit, adatait.

        A kötet olvasása közben egyre inkább körvonalazódott bennem a felismerés, hogy ez a könyv mennyire az interjúalanyok volt tanárairól és későbbi tanítványairól is szól. Akkor eszembe jutott, hogy én Fehér Anikót négy évig angolra tanítottam a kecskeméti Kodály Gimnáziumban, s a zeneakadémiai felvételi előtt meg némi szolfézs-útravalóval is elláttam. Az utóbbi években pedig (ha rendes vagyok, szinte naponta) én tanulok Anikótól: végzem az általa bemutatott jógagyakorlatokat…

        Így lesznek tanárok a tanítványokból!

 

 

Ittzésné Kövendi Kata

 


* Megjelent A MAGYAR KODÁLY TÁRSASÁG HÍREI 2012/1. számában. Köszönjük az után közlés engedélyezését a szerzőnek és Márkusné Natter Nád Klára felelős szerkesztőnek. (A Szerk. megj.)