Hollósi Zsolt felvétele
„Az embert a művészet
teszi emberré!”[1]
Marton Árpád[2]
szegedi interjúja Rév Lívia Párizsban élő világhírű zongoraművész-tanárral
„Minden ember küldetéssel érkezik a földre.
Egyesek elcsüggednek, nem ismerik föl úti céljukat,
vagy megfeledkeznek róla. Ők porrá és hamuvá lesznek végül.
Mások lélekké és szellemmé alakulnak az évek alatt.
Néhányan végül az angyalok közül érkeznek a földre.
Ők, a kevesek, angyalalakban járnak-kelnek köztünk.”
- A fenti sorok Rév Lívia portrékötetének bevezetőjéből valók. Mivel a
2008-as kiadást a Művésznő rendre újabb meg újabb bejegyzésekkel egészíti ki,
2012. április 16-i szegedi koncertje alkalmából most közrebocsátjuk az évek
során, vasárnap délelőtti telefonbeszélgetések és párizsi zongorázások
alkalmával összegyűlt adalékokat. Kivált, hogy a Somogyi-könyvtár nem várt
meglepetéseket tartogat Rév Lívia szegedi kapcsolatainak
vonatkozásaiban…Előttünk Mozart 284-es, úgynevezett Dürnitz-szonátája.
Voltaképpen a 311-es a-moll szonáta lassútétele miatt vettük elő a
Mozart-szonátákat, de a váratlanul kezdődött muzsikálásnak sehogy sem akar vége
szakadni: egyik csodaszép Mozart-tétel követi a másikat, egész kis zeneestet
varázsolva körénk.
Hallgasson ide. A maiak
folyton azt hangoztatják, hogy mivel Mozart nem írt dinamikai utasításokat,
dinamika nélkül kell játszani. (Szemléltetés hangzik föl, amely tökéletesen
imitálja például Glenn Gould és némely régizenészek „sallangtalan” modorát.) –
Azt mondják: nincs kiírt dinamikai utasítás, tehát ezeket a nyolcadokat
egyformán kell játszani. Tessék: merő kalapálás az egész.
Hát hogy lehet nem
észrevenni, hogy ezek a hangok haladnak a kiteljesedés felé? Miért volna
szükség rá, hogy Mozart ideírja: crescendo, amoda meg, hogy diminuendo? A
hangsúlyok, mint a lélegzetvétel, helyükre teszik a dolgokat. Egyáltalán nincs
benne semmi bonyolult: Mozart egyszerre csak elkezd énekelni!
Néha az az érzésem, mi
magyarok a nyelvünknek köszönhetjük, hogy érezzük a zene hangsúlyait, azokat a
pilléreket, amelyek előre viszik a zenei folyamatot. Itt egy kérdés – és Mozart
a következő periódusban meg is válaszolja. Ha egyhangúan játszom, arra
hivatkozva, hogy nincs kiírt utasítás, elsikkad az egész mű jelentése.
Borzalmas dolgokat hallani emiatt még sztárzongoristáktól is.
És persze Schubert is mindig
énekel, és habár ő, tekintettel arra, hogy nem volt valami jó zongorista,
mindent aprólékosan kiírt, sokan mégsem törődnek vele. Hogy hány zongoristától
hallottam az Esz-dúr impromptut úgy játszani, mint valami ujjgyakorlatot!
Minden fátyolos finomsága elvész, ha így játsszák, márpedig ez domborítja ki a
mű mélységes fájdalmát. Schubertnél olykor a részletes utasításokkal is
óvatosan kell bánni: a mi gazdag tónusú zongoráin eltúlzottnak hat, ha anélkül,
hogy értelmeznénk a zene mondanivalóját, egyszerűen csak követjük az ő
bejegyzéseit, amelyek a fortepiano adottságait veszik tekintetbe. Azt hiszem,
ha egyetlen jelzés sem lenne egy Beethoven- vagy Chopin-műben, az embernek, ha
elmélyülten értelmezi a darabot, akkor is egészen hasonló következtetésre
kellene jutnia, mint a komponista maga.
Amikor tehát tanítok, arra
törekszem: hogy a növendékeim megtanuljanak látni és érteni. Ha csak egy
bizonyos darab egy bizonyos helyét javítom ki, attól nem lesznek jobb
muzsikusok. Szerintem az emberek sokkal de sokkal boldogabbak lennének, ha
valaki megtanította volna őket meglátni a részletek és az összefüggések
szépségeit.
Egyébként a profizmus
megtanulható, de a művészet nem. Az ember választhat magának mindenféle
mesterséget, de a művészet az a hivatás, amely maga választja az embert!
Mesterem, Varró Margit úgy szokta volt mondani: egy gramm tehetség annyit ér,
mint egy kilogramm tanítás. Magam ezért nem hiszek a tanítási „módszerben” sem.
Egy tanárnak átadnivalója, közlendője legyen, ne módszere – s hogy a tudását a
lehető legjobban adhassa át, minden egyes tanítvány számára külön „módszert”
kell kidolgoznia!
Jassinsky, a lengyelek nagy
zongoraművésze azt mondta nekem egy kurzusom után: „Akármilyen lelkiismeretesen
készítjük is fel őket, a Művésznő hatására mégis megváltozik a játékuk. Amikor
pedig a Művésznő ül mellé, olyankor még a zongoránk is megváltozik!” Semmi
különöset nem csináltam, de úgy látszik, a muzsika valahogy megérinti azokat,
akikben van rá fogékonyság.
Hallgassa csak meg Schubert
Gesz-dúr impromptujét! Mindenki ezt akarja játszani, de mindenki elsiklik
afölött, micsoda könyörtelen dráma van itt a balkézben! Ez az impromptu maga
Rigoletto tragédiája! Olyan érzésem támad, mintha az Erlkönig Schubertje szólna
itt, az utolsó év Schubertje a négy impromptuben, csakhogy míg a dalok
Schubertje nagy költők verseit énekelte meg, az impromptuk Schubertje már a
saját tragédiáját! Az pedig elgondolkodtató, hogy mely nemzeteknek van
csodálatos folklórja? A németeknek és a franciáknak alig akad egypár szép
népdaluk. A magyaroknak, oroszoknak, a lengyeleknek és a spanyoloknak pedig? Ők
szenvedtek a legtöbbet Európa nemzetei közül, és számukra a zene valójában
menedéket jelentett a szenvedések között. Soha nem felejtem el az első zenét,
amit a háború után hallottam. Al Jolson énekelt egy gramofonlemezen. Nem lehetett
könnyek nélkül hallgatnom. Abban a spirituáléban minden, de minden emberi
szenvedés benne volt, mindaz, amit mi is átéltünk.
- Sok tanítvány kérlelte már Lili Nénit, foglalja írásba a zenei
elveit?
- Valóban mondták nekem
többen, de mindig azzal térek ki: forgassák Varró Margit kitűnő könyvét. Olyat
én sohasem tudnék írni, és minden, amit a tanítványaim tőlem hallhatnak,
voltaképpen Varró Margitra vezethető vissza. Nem csak a pszichológiai és a
zenei elvei voltak rendkívül helytállóak, de részletes anatómiai megalapozását
adta például a zongorajáték során kifejtett mozgásoknak.
A legnehezebb az volt, amikor az ostrom alatt
vagy egy évig jóformán nem is láttam zongorát. Volt azonban egy remek
kéztornám, amely segített – ezt a mai napig tanítom a növendékeimnek. Miután
Bécsből hazatértem, épp kötelezővé tették a tanárképzőt. Ott a magyar
zongoristák legjava összeverődött, köztük egy Gát József nevezetű
koncertzongorista, akit az orvosai egy súlyos ínhüvelygyulladás miatt két évre
eltiltottak a zongorázástól. Ez a szegény ember teljesen nekikeseredett, és
fölkutatta az összes pesti könyvtárat, hátha talál valami megoldást a
betegségére. Talált is egy régesrégi könyvet, amely kártyatrükkökhöz meg
illúziómutatványokhoz szükséges kéztornákat mutatott be – az ember nem is
gondolná, hogy ezek a bűvészek naponta hét meg nyolc órákat gyakorolnak.
Készített ebből a könyvből egy kivonatot zongoristákra alkalmazva, az volt az
én tornám, amikor nem volt zongora, ez segített a csuklótörésemet követően, és
ma is ezzel tornáztatom az ujjaimat – meg persze a Chopin-etűdökkel: próbálja
ki egyszer, hogy ha jócskán lassított tempóban játssza őket, mennyire
zseniálisan mozgatják meg a kéz összes izmát és ízületét. Erre akkor jöttem rá,
amikor a háború után közvetlenül koncertezni kezdtem Erdélyben. A sok kihagyás
miatt úgy éreztem, megmerevedett a kezem. Elkezdtem az első, C-dúr
Chopin-etűdöt a lehető leglassabban játszani. Tartott úgy harmincöt percig – és
a nagy mozdulatok teljesen kilazították az ujjaimat. Sebők Gyuritól pedig a
rugalmasság elérésére tanultam egy fogást: úgy kell megütni egy hangot, hogy
kétszer szólaljon meg a hang. A triolás f-moll etűd nagyon alkalmas erre. Azt
azonban nem győzöm eleget mondogatni: a zongorista nem a zongorán játszik,
hanem a termen, nem a kezével, hanem a fülével.
- A kezek mégsem kevésbé fontosak a fülnél…
- De még mennyire nem! Liszt
még Chopinnél is jobban megdolgoztatja a bal kezet. És vannak persze adottságok
is, amelyekkel a zongoristának számolnia kell: nekem például a kezem méretei
egyszerűen lehetetlenné teszik, hogy az összes Chopin-etűdöt játszhassam. Ted
Perry, aki a Hyperion-lemezeim menedzsere volt, egyszer meg is sértődött, mert
nemet mondtam rá, hogy a Prelűdök után a két etűdciklust is lemezre vegyük.
Persze, nem akart tudatlannak látszani, és közölte, hogy biztosan a Gesz-dúr
etűd tart vissza – csakhogy azt én éppenséggel rendszeresen játszom. Nem a
darabok okoztak nehézséget, hanem a kezem mérete. Vagy vegyük Bach csodálatos
d-moll chaconne-jának Brahms-féle átiratát. Sokáig műsoron tartottam, de mivel
csak a balkézre íródott, végül minden virtuozitása ellenére le kellett róla
mondanom, mert mialatt játszottam, a jobb kezem teljesen megmerevedett. Varró
Margit arra tanított: az ember sose fárassza túl a kezét – de az ellenkező
véglet sem jó a koncertezés szempontjából.
- Kissé különös, hogy Párizsban él egy zongoraművész, aki
végigtanította a legjelesebb amerikai egyetemeket, és akit a kritika egyebek
mellett a legjobb Debussy-interpretátorok között emleget, lemezeit Richter és
Michelangeli Debussy-játékával együtt elemzik - és ezt a művészt sem
kinevezett, sem vendégprofesszori címmel nem tisztelte meg a párizsi
Conservatoire.
- Nem vagyok a „francia
tradíció örököse”. Úgy látszik, megfeledkeztek arról, hogy az ő nagyhírű
Conservatoire-jukat egy magyar ember alapította. Egyszer volt szó egy tanári
állásról, mégsem lett belőle semmi – állítólag körbe kellett volna látogatnom a
tanári kart, és elbeszélgetni velük zenei kérdésekről. Nem tudom, ha megteszem
ezt az udvariassági gesztust, mi lett volna a vége, mert a franciák zenei
felfogása tökéletesen idegen a miénktől. Én személy szerint is kompetensnek
mondhatom magam ez utóbbiban, hiszen mesterem, Varró Margit a Liszt-növendék
Szendy Árpád tanítványa volt, berlini tanáromat, Robert Teichmüllert pedig
Brahms tanította. Egyszer egy verseny zsűritagjaként megemlítettem egy
tanárnak, hogy a növendékének nem jó a ritmusa. Tudja, mit felelt? „Az engem
nem érdekel.” Teljesen más szakmai elveket vallunk, így hát egyáltalán nem
csoda, ha jóformán nem tartanak itt számon – a karrieremet is Angliában
alapoztam meg, nem Párizsban.
- A maiak?
- Remekül és nagyon gyorsan
tudnak zongorázni. De hol marad a muzsikálás? Olyan gyorsan játszanak, hogy
azzal megölik a zenét. Én is tudok gyorsan zongorázni, de az még nem
muzsikálás. Rendkívül szórakoztató például, ha az ember próbát tesz mondjuk az
opus 10. második Chopin-etűdjével: igen tanulságos, ha az egyforma nyolcadokat
gyakorlásként különféle ritmusképletekkel cseréljük fel: ha nyújtott
ritmusokkal és éles ritmusokkal is el tudjuk játszani, az remekül
kiegyensúlyozza az ember ritmusát. De ilyenkor gyakorlunk, és nem Chopint
játszunk!
Michelangeli egyik,
Párizsban megrendezett zongoraversenyén történt. Kötelező darabként Beethoven
G-dúr Rondóját hirdették meg. Csakhogy Beethoven két G-dúr rondót komponált,
így az egyik japán versenyző tévedésből nem a kötelező darabbal lépett fel.
Fantasztikusan játszott, és ezt a zsűri is látta, a nemzetközi szabályzat értelmében
Michelangeli mégis kénytelen volt kizárni őt a versenyből. Láttam a szegény
emberen, hogy rettentően megviselte az, ami történt. Odamentem hát hozzá, és
azzal vigasztaltam: ne bánkódjon az elszalasztott díj miatt, inkább higgyen a
tehetségében, mert ő az, aki a versenyzők közül karriert fog csinálni. Ma talán
már igazat ad nekem: Mitsuko Uchidának hívják. Ha olyan emberek kapnak
lehetőségeket, mint amilyeneknek a lemezeivel találkozik az ember, ötven év
múlva senki sem fogja tudni, ki volt Bach, ki volt Mozart! Ezért mindig azt
kötöm elsőként lelkére a tanítványaimnak: „Ne engedjétek, hogy az emberektől
elvegyék a zenét!” Zene nélkül ugyanis nincs emberhez méltó létezés! Az embert
a művészet teszi emberré!
Így hát a versenyekre
koncentráló zenei képzésben nem hiszek. A zene lényege mérhetetlen. Mozart
d-moll koncertjét játszottam egyszer Josef Krips dirigálásával Londonban.
Akármekkora Mozart-specialistának számított, kértem, hogy ne hajszoljon végig a
harmadik tételen. Persze a koncerten rám kényszerítette a saját elképzelését.
Tudja, mit írt a kritika? „Remek előadás volt, csak a harmadik tételt nem lett
volna szabad így végigszáguldani.” Tulajdonképpen nem is értem, egy karmester,
aki a szólót soha életében nem játszotta el, miért érzi úgy, hogy jobban érzi a
zenét annál, aki a zongoránál ül.
Miért írt Chopin ennyi
hangot, ha egyszerűen nincs idő, hogy megszólaljanak? Nézze csak meg a Chopin
op. 10. harmadik, Gisz-dúr etűdjét. A kotta Lento utasítást ad, és a kiadók -
állítólag Chopinre hivatkozva – 100-as metrumot írnak elő. Nem hiszem el, hogy
Chopin így játszotta volna! Hallottam egyszer Richterrel: tartotta magát az
előírt tempóhoz, és én bizony majdnem leestem a székről. Ha 80-as tempó körül
játsszuk, előbukkannak a darab csodálatos szépségei, és én így is játszom,
bárki bármit mond Chopinre hivatkozva, mert Chopin muzsikája számomra többet
mond el az ő szándékairól. Minthogy Chopin tanár is volt, az etűdjeiben
fölfedezhetjük, hogy rávezeti a muzsikust, mit miért és hogyan akart és mit
másként. Minden darabnak megvan a saját kulcsa, amitől minden a helyére kerül.
Az első prelűd például mindjárt egy szünettel késleltetett triolával indul. Ezt
legtöbbször nagyvonalúan egyszerre játsszák a balkéz indításával. Csakhogy pár
ütemmel később maga Chopin hozza ezt a változatot, majd újra az eredeti kerül
elő. Lehet ez merő véletlen? Vagy nézze az opus 25. második, f-moll etűdjét.
Miért írt Chopin triolákat a jobb kéznek, és miért nem írta 6/8-ban? Ami a
legérdekesebb az egészben: a lüktetése teljesen elvész, ha nem helyesen
olvassuk és játsszuk! Csak épp el kell olvasni, mit is akart a komponista.
Nagy izgalommal vártam,
amikor lengyelek előtt kellett először Chopint játszanom. A szülőházában
rendezett fesztiválon az van szokásban, hogy a közönség a kertben hallgatja a
koncertet, és nem is látják a művészt, aki a nyitott ablakokon túl játszik.
Nagy-nagy öröm volt, hogy a koncert után azt mondták: olyan érzésük támadt,
mintha maga Chopin játszott volna odabent… Nem lehet megmagyarázni, mi teszi
képessé az embert, hogy valóban a komponista zenei szándékait szólaltassa meg,
de úgy látszik, lehetséges. Valaki egyszer azt mondta: a helyes interpretáció
nem más, mint hogy minden hang a kellő időben szólal meg. Holott a zene
leginkább a színházhoz hasonlít, ahol nincs két egyforma előadás, hanem
ezerféle inspiráció. Ettől van, hogy a muzsikálás kicsit mindig improvizáció.
Növendékkoromban Dohnányi előtt játszottam egyszer a „Feketebillentyűs” etűdöt.
Odajött hozzám, vállamra tette a kezét, és azt kérdezte: „Azt a rubatót miért
csinálta?” Megszeppenve feleltem: „Nem tudom.” Erre Dohnányi megveregette a
vállamat, és azt mondta: „Akkor bravó!”
Egyszer egy zongorista
eljött, hogy koncert előtt megmutassa nekem Beethoven harmadik
zongoraversenyét. Volt ott egy rubato, ami nekem nagyon nem tetszett. Amikor
rákérdeztem, sértődötten közölte, hogy az márpedig Barenboim rubatója. Mit
válaszolhat erre az ember? Lehet, hogy Barenboimnak jól áll ott az a rubato, de
annak a művésznek nagyon nem állt jól.
Weinertől kaptam életem
egyik legnagyobb elismerését. Zenei dolgokban rettenő szigorú ember volt.
Egyszer odahajolt hozzám, és azt mondta: „Szépen muzsikált.” Ennél nagyobb
dicséretet elképzelni sem lehet. Weiner fantasztikus muzsikus volt. Senki sem
tudta, milyen hangszeren játszik, ha játszik egyáltalán valamelyiken, de
mindegyiket úgy ismerte, hogy világhírű karmesterek jártak hozzá átiratokat
készíttetni. És semmi mással nem törődött, csak a muzsikálással. Tanárképzős
koromban láttam, hogy két vonósnégyessel éjt nappallá téve dolgozott egy
szereplés előtt. Soha senkinek nem jutott volna eszébe, hogy megkérdezze: mivel
tartozunk? Néha elgondolkodom: nem csodálatos, hogy a magyar föld ilyen
nagyságokat termett? Miért nem született ennyi nagyszerű muzsikus más, nagyobb
nemzetek körében is? Senki sem tudja a választ. Magyarország túl kicsinek is
bizonyult ahhoz, hogy ennyi tehetséget eltartson, így aztán mi láttuk el a
világot muzsikusokkal. A bloomingtoni egyetemet magyarok alapították. A
legnagyobb amerikai zenekarok élén magyarok álltak: Reiner, Széll, Ormándy,
Doráti, Solti. Varró Margitot egy amerikai előadássorozat közben érte a háború
kitörése: Chicagóban messze földön híres tanszéket alapított a Roosevelt
Egyetemen. Amikor ott adtam mesterkurzust, Margit néni egykori szobáját kaptam
gyakorláshoz. Torokszorító élmény volt.
Annak, hogy akadémista
korunkban annyit játszottunk lapról, nagy hasznát vettem egy alkalommal.
Fenyves Lóránt keresett meg, hogy játsszuk lemezre a Bartók-Kontrasztokat. Soha
nem játszottam, még csak nem is ismertem azelőtt a darabot. Telt-múlt az idő,
Fenyves egyre csak ígérgette, de kottát csak nem kaptam. A vége az lett, hogy a
stúdióban láttam először! Akkor igazán szükség volt a rutinomra, de nemet nem
mondhattam, mert az volt az egyik első lemezem. Előtte Bartók maga játszotta
lemezre Szigetivel és Benny Godmannel. Tudja, milyen kritikát kaptunk? Hogy a
mi felvételünk jobban megfelel a szerző szándékának…
- Aggodalommal szemléli mindazt, ami a világban zajlik?
- Elmondok erre egy konkrét
dolgot. Antibes-ban, a házunk előtt áll egy csodálatos narancsfa. Az a
narancsfa valamikor úgy zúgott, mint valami motor, annyi méhecske dolgozott a
lombjai között. Ma már hiába is várom a reggeli zümmögést: a mérgekkel megölték
a méhecskéket. Franciaországban állítólag méhecskék behozatalát tervezik. Nem
borzasztó? Ha ez így folytatódik, aggódom a gyerekeim és az unokáim jövője
miatt.
Az én dolgom, hogy
szeretetet osszak. A zene szeretet. Egy alkalommal egy fiatalember dolgozott
nálam a szobák festésén. Én, mint rendesen, zongoráztam a nappaliban: Mozartot,
Beethovent. Egyszer kidugja a fejét az ajtón a fiatalember, és látom, hogy
egészen elképedt. Azt hitte, lemez szól. Attól kezdve mindig külön kérte, hogy
zongorázzak, mialatt fest, mert a zenétől jobban megy a munka. Lehet, hogy ha
ez a fiatalember nem vetődik el hozzám, sosem ismeri meg, micsoda kincs a
muzsika? Úgy is fogalmazhatnék: a zene szükségtelen, mégis nélkülözhetetlen!
Gondoljunk csak bele: honnan ered a művészet? Az ember észrevette a szépséget,
és szerette volna megörökíteni. A művészet mindig a szépség igézetében
született! És hol a szépség abban, amit manapság művészetnek szeretnek nevezni?
Dekadens korban élünk, és attól tartok, hogy mint korábban annyi más kultúra, a
miénk is el fog tűnni.
A muzsikálás szerencsére sok
mindenért kárpótol. Nagy örömmel készülök Szegedre, nemcsak, mert a legszebb
nevű város a világon, de nekem 45-ben Szeged adta vissza a reményt. Tanítottam
és – ha jól emlékszem – koncertet is adtam. Sokáig gondolkodtam, mit vigyek, de
a végén Mozart és Chopin maradtak. Mellettük minden más zeneszerző üres és
bőbeszédű. Egyik este az f-moll ballada alatt valahogy az az érzésem támadt,
nem is én játszom, hanem Chopin. Van ilyen, és remélem, Szegeden is velem lesz.
Tudja, a kezem már nem a régi, de a szívem, az igen.
* * *
Egy hete élvezhetem a
Fáradhatatlanul követik egymást a zongorairodalom legszebb remekművei,
elkeveredve az egyik legcsodálatraméltóbb muzsikusi életút emlékképeivel. Lili
néni zongoráját körbejárja a nap. Ha bealkonyodik, csak a fehér billentyűk és
zöldeskék tekintete világítanak az estében. Hangok az estben. Felzengő,
egyszerű harmóniamenetek. Egy élet, amely teljességgel a zenébe oldódott. Míg
itt ül az ablak melletti hangszere mellett, sohasem hallgat el a muzsika a
Földön.
* * *
KÖNYVTÁRI ADALÉKOK RÉV LÍVIA SZEGEDI ÚJRAKEZDÉSÉRŐL
Rév Lívia rövid szegedi
tanárkodásának eseményei mindeddig föltáratlanok. A Városi Zeneiskola (ma SZTE
Zeneművészeti Kar) korabeli évkönyvei lappanganak[3].
A szegedi működés időbeli meghatározására eddig rendelkezésünkre állt adatok
értelmében Rév (akkor Rauchwerger) Lívia 1945. március 8-án indult Szolnokra
Budapestről vasúton, majd Szolnokról gyalogszerrel érkezett Szegedre.[4]
„Összeismerkedtem két fiatalasszonnyal, akik szintén Szegedre tartottak.
Szögediek voltak, úgyhogy az egyiknél laktam is, mikor megérkeztünk. Akkor
harminckét vagy harminchárom kilót nyomtam – nem lehettem nagyon kövér –, de úgy
fölhizlaltak, hogy tizenhét kilót híztam egypár hét alatt. Hogy ezt kibírtam,
annak köszönhetem, hogy ennek a fiatalasszonynak, akinél laktam, a férje minden
reggel fölébresztett engem hajnalban, s adott nekem egy egész kicsi kis pohár
pálinkát. S az, úgy látszik, megvédett engem attól, hogy a sok ételtől beteg
legyek. Mert reggeltől estig nem álltam meg enni! Nem tudja elképzelni, mi az,
amikor az ember nem evett már régóta! Mindent meg kellett enni... Képes voltam
zsírt meg melaszt evőkanállal enni... Ami a kezem ügyébe került, mindent ettem,
de állandóan. Reggeltől estig. Közben hívtak, hogy tanítsak a zeneiskolában.
Mindjárt ki is utaltak nekem egy Steinwayt! Szerencsém volt, mert a német
tisztek annyira szerették a zenét, hogy odahozattak maguknak egy vadonatúj
koncertzongorát Hamburgból. Azon kezdtem a tanítást. Növendékem ellenben nem
volt, úgyhogy az egyik fiatalasszony, akivel együtt jöttünk Szolnokról,
beiratkozott hozzám. Voltak viszont ismerőseim, úgyhogy még koncertet is adtam.
És Édesanyámnak meg a húgomnak is sikerült lejönniük utánam. S aztán Szegeden
meghallottam, hogy kedves jó kollégáim, Starker meg Sebők már Romániában
koncerteznek. Hát – mondom – akkor én is megyek oda, Romániába! Persze
semmiféle papírom nem volt. Az oroszoktól kellett volna kérni határátlépést, de
arra hónapokig kellett várni... Úgyhogy engem aztán átsmugliztak a határon!
Beleraktak egy román katonai vonatba. Azon vitték vissza a fel nem használt
bombákat, nagy faládákban – oda dugtak be engem! Így kerültem át Romániába.”[5]
A szegedi tartózkodás tehát
1945 májusa és a romániai turné közé tehető. 2012. áprilisi szegedi koncertjére
készültében Rév Lívia említést tett egy személyes jellegű eseményről illetve
annak sajtómegjelenéséről. Szőkefalvi-Nagy Erzsébet főkönyvtáros – maga is Rév
Lívia csodálója és híve - a Művésznő kérésének megfelelően nekilátott a
valószínűsíthető időszak sajtójának alapos áttanulmányozásához. Kutatásai nem
várt dokumentumokkal járulnak hozzá mind a szegedi zenetörténet, mind Rév Lívia
pályaképének pontosításához.
A Délmagyarország korabeli
lapszámaiban eddig három megjelenés tanúskodik Rév Lívia szegedi
életszakaszáról. Az 1945. május 29-i lapszám (sz.) szignóval Rauchwerger Lívia
zongorahangversenye címen hoz koncertbeszámolót. Két nappal utóbb, 1945. május
31-én lelünk rá az említett magánjellegű közleményre: „Rauchwerger Livia (sic)
a közismert zongoramüvésznő (sic) és Bleier György jegyesek. Minden külön
értesítés helyett.” A most fellelt
utolsó beszámoló az 1945. június 27-én látott napvilágot, Két hangverseny cím
alatt, (-ász) szerzőséggel.[6]
A két beszámoló nem csupán
Rév Lívia 1945-ben megtartott két szegedi hangversenyének műsora tekintetében
ad útbaigazítást, de különösen izgalmasak a későbbi világsztárnak a nemzetközi
sajtóban megjelent értékeléseivel összevetve. Az 1945. május 29-i beszámoló
értelmében a zeneiskolában (ma SZTE Zeneművészeti Kar) Chopin-Liszt
hangversenyre került sor a megelőző vasárnapon. A kritikus Rév Lívia játékának
azóta nemzetközi színtéren is védjegyévé vált érdemeit emeli ki: „értelmes,
érzelemteli megformálás”-ról ír. Csakúgy a június 27-i koncert kritikusa: „a
zongoratechnika gazdag tulajdonosának, sokhangu (sic) érzelmi skála
megszólaltatójának” minősíti a művészt. A repertoár tekintetében meglepetésként
hat, hogy a májusi szegedi hangverseny műsorán már szerepel a hat
Paganini-Liszt etűd, amelyeket a művésznő – eddigi beszámolói alapján – csupán
a hatvanas években, egy lemezfelvétel kedvéért vett műsorára. A ciklus
értékelésében ismét a Rév Lívia játékát méltányló nemzetközi vélemények adekvát
előlegezését olvassuk: „izzó drámaiság vegyült a lírai hangokhoz.” A júniusi – Csajtovics városparancsnok
jelenlétében lezajlott – házihangverseny műsorán Beethoven „Patetikus” szonátája
mellett Cserepnyin Árnyjátékai és Debussy Holdfény-e szerepelt. A Rév Lívia
keze alatt felhangzó Beethoven-szonáta értékelése a nemzetközi sikerek újabb
megjövendölése: „játékának fő jellemzője az olvadó líraiság volt, amellyel még
a Patétikus szonáta dübörgő éleit is lekerekítette, ez azonban nem csökkenti,
sőt növeli, mert egyénivé teszi művészetét. De nemcsak a tiszta líraiság,
bonyolult összetett hatások is képesek megszólalni zongoráján.”
A Somogyi-könyvár állományában most fellelt
tanúbizonyságok nem csupán arra irányítják figyelmünket, hogy Szeged
zeneéletének rangos névsorát újabb, világhírű magyar művész említésével illik
gazdagítanunk, de a korabeli helyi zenekritika rangjára is rávilágítanak: a
szegedi lapmegjelenések jelzői szinte szóról szóra megismétlődnek a legnagyobb
zenei világlapok hasábjain, Rév Lívia nemzetközi karrierje során. Méltán sommáz
az első szegedi Rév Lívia-hangverseny ítésze cikke végén: „Rauchwerger Livia
(sic) komoly nyeresége Szeged zenei életének.” Értékelését az egyik
legfényesebb nemzetközi muzsikuspálya igazolja.
RÉV LÍVIA ÉLETTÖTÉNETE RÖVIDEN
Hollósi Zsolt felvétele
Rév
Lívia (Budapest,
1916. július 5.)
zongoraművész csodagyerekként kezdte karrierjét, már 9 évesen fellépett, 12
évesen pedig önálló zenekari koncertet adott (Mozart Esz-dúr kétzongorás versenyművének egyik szólistájaként). Mint kiugró tehetség, Varró
Margitnál és Máthé Kláránál tanult, majd a Zeneakadémián Weiner Leó
és Székely Arnold tanítványa volt, 1938-ban
diplomázott Bartók, Kodály és Dohnányi jelenlétében, de egyúttal a
tanárképzőt is elvégezte. Ezt követően még Lipcsében
Robert Teichmüllernél és Bécsben Paul Weingartennél is tanult. A háború alatti évek végét a Wallenberg-féle
svéd Schutz-pass birtokában élte át édesanyjával és húgával. A háború után hat
hónapos koncertsorozatot adott Bukarestben. 1946-ban Párizsba
utazott egy zenei versenyre, és – noha nem tudott franciául – letelepedett a
francia fővárosban. Csakhamar elindult a világkarrierje, Magyarországon pedig
elfelejtették. A leghíresebb karmesterekkel lépett fel (Adrian Boult, André
Cluytens, Walter Süsskind, Jascha Horenstein, Eugen Jochum, Josef Krips, Rafael
Kubelik, Hans Schmidt-Isserstedt, Constantin Silvestri és mások). Miután
hatalmas sikereket aratott Nagy-Britanniában, Európa
számos országában, Japánban, Hongkongban, Afrikában, 1963-ban New Yorkban
is nagy sikerrel mutatkozott be egy szólóhangversenyen.
1949-ben férjhez
ment Pierre Aubé-hoz (házassági tanúi a politikai és a művészi élet nagyjai,
Georges Bidault és Marguerite Long voltak). Zongorista karrierjében csak a
gyerekek (Sylvie, Béatrice) születése utáni évek jelentettek szünetet. A
Nemzetközi Zeneakadémián (Université Musicale Internationale de Paris) tanít,
emellett minden évben nagy sikerű mesterkurzust is tart. Különösen érzékenyen
tolmácsolja Chopin, Debussy,
Mendelssohn és Jolivet
darabjait. Kevés számú hangfelvétele csak töredékesen képes bemutatni művészi
kvalitását, de az 1990-es években a BBC által készített vakteszt
alapján Rév Lívia Chopin Nocturne-sorozatát
a valaha készült legjobb felvételének ítélték.
Magyarországon
az 1960-as évek elején adott először hangversenyt, de a fellépését nem tartotta
sikeresnek. Ezután csak 2003 novemberében lépett fel újra itthon (87
esztendősen), s ennek rendkívüli sikere jelentette itthoni „felfedezését”.
Eddigi utolsó hazai fellépése Szegeden volt 2012 áprilisában, zsúfolásig telt
teremben, előzőleg pedig 2010 áprilisában adott Érdi Tamással
közös Chopin-koncertet a Művészetek Palotájában.
Itthon, 2006-ban, 90. születésnapja alkalmából Pro
Cultura Hungarica díjjal tüntették ki, 2009-ben pedig megkapta a Francia
Becsületrendet. Mácsai János és Pálos György a művésznő 90.
születésnapjára portréfilmet készített Rév
Lívia, a zongorista címmel, míg Márton Árpád beszélgetés-sorozatát a
Kairosz Kiadó jelentette meg 2007-ben.
(Forrás: Wikipédia)