Rózsáné Szabó
Dóra*
Nyiregyházi Ervin**
(1903 – 1987) élete és tehetsége
Korunk számos újszerűsége mellett az
„újrafelfedezések” kora is, különösen a művészetekben. Ennek jegyében jelent
meg Kevin Bazzana Lost Genius (2007) című könyve, az elfelejtett
zongoraművészről, Nyiregyházi Ervinről. Mint a neve is mutatja, magyar
származású volt, de kevesen ismerik a nevét Magyarországon. Inkább csak a
zenészek, és részint a pszichológusok, vagy azok, akik a zenei tehetségnevelés
elméletével behatóan foglalkoznak. Életének és művészetének tanulmányozása sok
kérdést vet fel, melyek a tehetségpedagógia fontos vizsgálati és elemzési
csomópontjai. Ilyen a csodagyerekség, a családi- és társadalmi környezet
hatásrendszere, az elkallódás veszélye, a sikertelenség életérzésével telített
életvitel, s az újrakezdés lehetősége is.
Nyiregyházi Ervin Budapesten született 1903. január 19-én
és 1987. április 13-án Los Angelesben hunyt el. Életének első időszakáról
Révész Géza (1878 - 1955) által informálódhatunk. Révész Géza 1908 - ban a kísérleti
pszichológia magántanára, 1909-től pedig elsőként adott elő kísérleti lélektant
a budapesti egyetemen. A "tehetség" elméletben és gyakorlatban is
érdekelte, olyannyira, hogy pl. a Károlyi kormány idején a szegény, de
tehetséges tanulók ingyenes iskoláztatására vonatkozó törvényjavaslat
előkészítésében is részt vett. A tehetség területei közül elsősorban
speciálisan a zene kérdései iránt érdeklődött, kapcsolatban állt Bartók Bélával
is[i][i], s három könyve jelent meg
zenepszichológiai témában[ii][ii].
Ervin úgy került Révész érdeklődésének körébe, hogy
kollégája, Ranschburg Pál hívta fel rá a figyelmét. Először 1910-ben találkozott
vele, és erről említést is tett Innsbruckban, a kísérleti pszichológia IV.
kongresszusán. Később, a gyerek 10 éves korában, behatóbban foglalkozott Ervin
egész személyiségével, saját szavaival élve; egy „pszichológiai analízist”
készített róla.
Ervin polgári családból
származott. Szülei zsidók voltak, de nem gyakorolták kimondottan hűen a vallási
előírásokat. Ervin apja, mint ahogy az
apai nagyapja is, a budapesti királyi operaház kórusának tenoristája volt, azaz
foglalkozásukat tekintve már két generáció óta hivatásos zenészek. Egy testvére született, a nála 7 évvel
fiatalabb Alfréd. Az édesanya különösen a jó zenei ízlésével és biztos
kritikájával úgy tűnt, hogy még muzikálisabb, mint az édesapa. A zenei tehetség
megjelenése Ervinnél egybevág a ma használatos „piramis-modell"
elmélettel, mely szerint a családfán általában a harmadik generációban jelenik
meg a legkiemelkedőbb zenei teljesítmény. A szellemi színvonal
áthagyományozását vizsgálva Révész azt találta, hogy a családban apai vonalon
sokan jelentős papi hivatást töltöttek be, s ez az átlagnál jobb szellemi
képességek halmozódására utal.
A szülők hamar felfedezték Ervin zenei adottságait, amely
emlékeik szerint megelőzte a nyelvi fejlődést is. Egy éves kora körül már megpróbált
valamiféle dallamot utánozni, kétéves korában pedig visszaénekelte a hallott
éneket. Abszolút hallása három éves kora körül derült ki. A zenei képességek
fejlesztése is a családban kezdődött. Hamar került hangszer közelébe, három
éves korában szájharmonikán eljátszotta, amit neki elénekeltek, s a szülői
házban lévő zongora lehetővé tette, hogy négyéves korában már lejátszotta rajta
az ismert dalokat. Szeretett játékosan "fantáziálni", örömét lelte
magától kitalált dallamokban. Ez felfogható korai improvizációs késztetésnek
is. Öt éves korában kezdték rendszeresen zongorázni és ezzel együtt
kottaolvasásra tanítani. Anyja szigorúan felügyelte: a szeretett sakkozástól is
eltiltotta, hogy ez ne vonja el a zenetanulástól. Magántanuló volt, elszigetelődött
a kortársaitól, kevés barátja volt.
A családnak zenészekkel való kapcsolataiból adódott, hogy
1907-ben már egy általa komponált dallamot eljátszott Popper Dávid és Erkel
Gyula előtt, akik valószínűleg biztathatták és felfigyelhettek rá. 6 éves
korában felvették a Zeneakadémia előkészítő osztályába zongora szakra, ahol
Székely Arnold, ismert zongoravirtuóz és zenepedagógus lett a tanára. 6 évesen
komponálta az első kottába lejegyzett zongoradarabját, egy barcalorát. Később
1911-től a hangszeres képzés mellett zeneelméletet és összhangzattant is
tanult, de valami miatt ez tizenöt óra után abbamaradt, csak egy év múlva
folytatta Thomán Istvánnál. Képzése Budapesten a korszak híres tanárainak
irányítása alá került.
Révész
Géza az 1908-as Binet-Simon féle intelligenciateszttel mérte Ervin IQ-ját, s
arra a megállapításra jutott, hogy szellemi szintjében három évvel haladja meg
tényleges életkorát.
8 éves
korában, 1911-ben édesapjával Londonba utazhatott a londoni osztrák – magyar
nagykövetség anyagi támogatásával, ahol jelentős személyiségek előtt adott több
koncertet. A Buckingham palotában is fellépett, s újságcikkek, fényképek,
kritika is megjelent a korabeli újságokban. 1913-tól már rendszeresen
hangversenyezett.
1914
januárjában Ervin édesapja 38 évesen, fiatalon meghalt. A család ezután
Berlinbe költözött, ahol Ervin Ernst von Dohnányi és Lamond növendéke lett.
Révész Géza Ervinről írt hosszabb tanulmánya
1916-ban jelent meg németül Lipcsében. Azt írta, hogy nagy zeneszerzői talentum
és kiemelkedő reproduktív tehetség, hasonló a fiatal Mozarthoz.[iii][iii]
Valószínű,
nehéz lehetett ezzel a „teherrel”, „elvárással” felnőni. De a tehetség
kibontakozásához szükséges személyi, társadalmi, anyagi tényezőket és a sors
történéseit sem láthatjuk előre.
Utólag
pedig magyarázatokat keresünk, mint tette ez Bazzana is, amikor végigvezet
Ervin életútján. Az utókor felteszi a kérdést, miért nem váltotta be saját
lehetőségeit, ha Révész jól ítélte meg csodagyerekségét, tehetségét?
- Szülei hibáztak korai nevelésében? Révész
javukra írta, hogy a gyerek tehetségét nem zsákmányolták ki. Bazzana szerint
édesanyja érzelmi károkat okozott, amikor megfosztotta sakk-készletétől.
Állítólag apja többször megverte ügyetlenségéért (nehezen tudott gombot
begombolni, zacskót kinyitni). Anyja zsarnokoskodott felette: sokáig fenn
akarta tartani a gyerekes külsőt, rövidnadrágban engedte fellépni, lányosan
hosszú hajat kellett hordania, elhanyagolta nemi nevelését.
Valószínűleg
családja elvesztése is befolyásolta későbbi életútját.[iv][iv]
- Rosszul választotta meg új hazájának
Amerikát? 17 évesen, 1920-ban debütált New Yorkban a Carnegie Hallban.
Tetszett neki az amerikai élet, és elhatározta, hogy ott is marad. A családja
úgy remélte, hogy ez lesz az igazi karrier kezdete. Ő maga úgy nyilatkozott
idős korában, hogy ez a vég kezdete volt.
- Nem voltak barátai, akik segítsék?
Amerikában magyarokkal is tartott fenn kapcsolatot, Emery Gellert festő, Willy
Pogány grafikus, aki portrét is rajzolt róla, Diskay József tenorista, Bábolnay
József építész, Lani Mátyás pap, vagy a szintén csodagyereknek tartott hegedűs
kamarapartnere, Duci de Kerékjártó[v][v]. 1929-ben ismerkedett meg Lugosi Bélával,
aki segítette, anyagilag is támogatta.
- Deviáns életvitele miatt? Alkoholista
és szexmániás lett. Zűrös ügyekbe keveredett a nőkkel. (Lakott
prostituáltaknál, majd tízszer nősült.[vi][vi] Azt mondja, nem tudott nemet mondani a
nőknek. Ők pedig felvállalták minden hibájával együtt. 2 ex-felesége válásuk
után is tovább támogatta anyagilag. Egyik neje rajongója volt már sokkal a
házasságuk előtt. Előfordult, hogy átmenetileg visszaköltözött az 5.
feleségéhez, mert a 6. feleségénél nem volt külön fürdőszobája.) 10 évig egy
szegénynegyedben lakott, ahol saját zongorája sem volt. Élete vége felé
aktuális felesége nyugdíjából és szociális segélyből élt. Depressziós is volt,
részegségért pár napra börtönbe is került. Első felesége több mint 10 évvel
volt nála öregebb, az utolsó 26 évvel fiatalabb.
- Művészetének sajátosságai miatt?
Romantikus felfogása meghaladta a kort, túlzott szabadságjegyeket engedett meg
a zongorajátékában (tempók be nem tartása, hozzáírás, más hangnembe áttérés,
más befejezés…). Kompozícióiban semmi újszerűséget, modernséget nem találtak. A
kritikusokat már kezdettől megosztotta Amerikában és a világ más tájain is.
Érdekes kritikát olvashatunk az 1934-es budapesti szerzői estjéről, amit a
Zeneakadémia kistermében adott. A Tóth Aladár által írt zenekritika éppolyan
szélsőséges, mint Nyiregyházi Ervin egész személyisége és egész élete. A benne
uralkodó egocentrikusság a zenében "...a folyton önmagával elfoglalt,
személyes problémák körül keringő művészi fantáziának..."megjelenése, aki
"...nem tud kiszállni önmagából..." és "...nem találhatja meg
valódi énjét a zenei hangok objektív világában sem." Mégis: "...ennek
a művésznek minden hangjában egy nagy érzésekre termett, tragikusan
megbicsaklott emberélet szenvedélye zokog. És ez magasan kiemeli ezt a művészt
az úgynevezett tehetséges kis zongoristák sorából."[vii][vii] - írja a kritikus.
Nem
csinált a szó igazi értelmében igazi karriert. Mint művész, szabad volt, azt
játszotta, amit akart, és úgy, ahogy ő akarta. A repertoárját sem bővítette, a
megrendelések híján. Viszont mindent játszott: olyan műveket szólaltatott meg,
amiket nem zongorára írtak (pl. Bruckner 9. szimfóniáját, vagy Berlioz
Fantasztikus szimfóniáját…)
Rajmond
Lewenthal nyilatkozta egy interjúban, hogy élete egyik legnagyszerűbb élménye
volt, amikor fiatalon hallotta Nyiregyházit játszani egy ifjúsági koncerten.
Kolosszális technikája volt, kolosszális személyiség volt – mondta.
A
komponálás pedig végigkísérte életét. 1979-es nyilatkozata szerint kb. 8-900
művet fejezett be, és talán 500-at félbehagyott.
- A munkavállalás nehézségei miatt?
Fiatalon gyakran fellépett szólistaként. 1918-ban, amikor 15 évesen befejezte
tanulmányait, koncerteket adott Koppenhágában, majd Berlinben, aztán Oslóban. A
kritika azt írta, hogy egy újabb „Liszt” érkezett! Neves személyiségek jelentek
meg a koncertjein, Grieg özvegye, vagy a norvég királyi pár. Amerikába a
megszokottól eltérő módon szerződtették, csak a híre alapján, előjátszás
nélkül! 20 koncertre szerződött egy szezonban, 200 dollárért fellépésenként.
1920. okt. 18-án adta az első koncertet. Különleges technikájával egy széles,
mély, erőteljes hangzást tudott elérni a zongorán, ez azonban már rögtön a
bemutatkozáskor megosztotta a kritikusokat.
A
harmincas években Európában és Japánban is koncertezett. Ám ebben az időben már
Horovitz és Menuhin volt a sztár! Mindenesetre többen voltak magyar származású
zenészek, akik tudtak igazi karriert csinálni Amerikában, hogy csak kettőt
említsünk a kortársak közül, Rózsa Miklós zeneszerző, vagy Ormándi Jenő
karmester.
1936 és
41 között részt vett a Nikolai Sokoloff által irányított és szervezett FMP
(Federal Music Project) koncertjein, amiket iskolákban tartottak a komolyzene
népszerűsítése érdekében. Ezért 94,08 dollárt kapott havonta. Az utolsó ilyen
fellépése 1941 novemberében volt, ahol Frederick Marvin visszaemlékezése
szerint Liszt A-dúr koncertje
emlékezetesen „vad” volt. 1943-ban egy levélben ő maga írta, hogy
zongorista aktivitása stagnáló stádiumban van.
Tanított.
Kényszerből tanított, gyűlölt tanítani, de tanítványai, akik többségben fiatal
lányok és tehetségtelenek voltak
barátságos tanárnak tartották, aki csak dicsért és nem kritizált.
Zongorázott
filmstúdiókban és „kézdublőr” is volt (Az ő keze volt Chopin keze).
Kísért
– hangszereseket, énekeseket (próbaéneklésen kísért egy hölgyet, amiért 6
dollárt(!) kapott) Hát elég messze került a 200 dolláros gázsitól.
- A fellépésektől való félelem miatt? Egy
impresszárió, Irwin Parnes Los Angelesben 1946-ban véletlenül hallotta meg,
hogy a magyar ház rendezvényén valaki zongorázik: Liszt Ferenc Szent Ferenc a
madaraknak prédikál c. művét. El volt ragadtatva! Felajánlotta, hogy koncertet
szervez neki, kérte, hogy másnap reggel keresse fel. Ervin nem ment el. Parnes
ekkor elkezdte összegyűjteni az információkat, Ervin furcsaságait is, s úgy
hallotta, hogy azért nem tudott karriert elérni, mert félt a közönségtől, s
csak akkor ad hangversenyt, ha az éhezés hajtja. Parnes ötlete volt a Mr. X.
koncert, az ismeretlen zongorista felléptetése, álarcban. Innen származik az
életrajzi mű címe is.
- Betegség miatt? Bazzana feltételezi,
hogy viselkedésének okát az ún. borderline szindrómában kell keresni (instabil
kapcsolatok, az elutasítástól való rettegés (kritikáktól való félelem),
önromboló impulzusok (ivás), szexuális bizonytalanság. Nem tudhatjuk.
- Kevés szerencse kísérte életében?
1973-ban San Franciscoban egy templomban kedvenc zeneszerzője, Liszt Ferenc
Szent Ferenc legendája c. nehéz zongoradarabját játszotta, lenyűgöző hatással.
Ennek magnetofon felvétele Mr. Gregor Benko úrhoz került, aki alelnöke, későbbi
elnöke volt New Yorkban a Nemzetközi Zongorista Könyvtárnak. A hangfelvételt
eljuttatta Richard Kapphoz, aki a Ford Alapítvány tagja volt
(és a művészeti alapítvány programszervezője). Általa nyert el Ervin (70
évesen!) egy két éves ösztöndíjat, s lehetőséget kapott, hogy 1974-től a
Columbia Lps zenei stúdiónál 3 CD-t
készítsen. A legjobban talán a hat operaparafrázis sikerült, ahol Wagner,
Verdi, Csajkovszkij és Leoncavallo operáinak dallamait játszotta saját
improvizatív megfogalmazásában.
Aztán
jött Japán, az igazi csoda, a visszatérés. 1980-ban és 82-ben több fellépésre
hívták, melyeknek óriási sikerük lett. Létrehozták Takasakiban a Nyiregyhazi
Memorial Institut-ot, zenei versenyek rendszeres meghirdetésével a tehetségek
felfedezése és felkarolása céljából. Utoljára Tokióban koncertezett 1982-ben.
Az internet jóvoltából a turnén készült fotósorozat (Yoshimasa Hatano-tól)
nyilvánosságot kapott. A mindig emlegetett szokatlanul hosszú ujjai is jól
láthatók, ahogy egy poharat fog. Láthatjuk kézírását, és saját kézzel
lejegyzett kottaképeket.
Még
1985-ben is komponált, s darabjait zongoristák tűzik mostanság műsorukra,
főként külföldön.
Révész Géza Nyiregyházi Ervinről írt elemzése azért
korszakalkotó, mert felfigyelve egy kiemelkedő zenei tehetségre azt
gyerekkorában és fejlődésében vizsgálta[viii][viii], a tudomány számára feltárva azokat az
adottságokat, készségeket, hajlamot, érdeklődést, motivációt és intelligenciát,
ami további fejlődéséhez utat nyithatott.
Bazzana életrajzi ihletésű regénye pedig emléket állít és
népszerűsíti őt. Megismertet a művészélet csúcsait és hullámvölgyeit megjáró
20. századi emberrel, aki élete két sikeres időszakában, ifjúként és idősen
osztotta meg művészetét közönségével. Aki a gyökértelenség, a pénztelenség, a
deviáns és önpusztító élet, a megaláztatások ellenére beírta nevét a zene
történetébe. Már életében legenda lett, szenzációt jelentett máshoz nem
hasonlítható stílusú, extrém zongorajátékával. Ahogy ő maga mondta, a zenélés
nem foglalkozása volt, hanem életformája.
Bibliográfia
·
BAZZANA,
Kevin (2007): Pianist X. Die Lebensgecshichte eines exzentrischen Genies.
Schott Music GmbH&Co. KG, Mainz
·
Ifj. BARTÓK
Béla (szerk.)(1981): Bartók Béla családi levelei. Zeneműkiadó.
·
RÉVÉSZ Géza
(1916): Erwin Nyiregyházi. Psychologische
Analyse eines musikalisch hervorragenden Kindes. Leipzig, Verlag von
Veit & Comp.
·
RÓZSA
Lászlóné (2000): Nyiregyházi Ervin. KFRTKF Tanulmányok Debrecen
·
The 4th
International High School Music and Fine Art Competition 1996. The Nyiregyhazi
Memorial Institute, Iwasaki (versenykiírás)
·
The 5th International
High School Music and Fine Art Competition Cracov, Poland 1997./ a versenyre
kiadott kötelező zongoradarab kottája / Ervin Nyiregyhazi: A Soldier of Fortune
·
Tóth Aladár
válogatott zenekritikái 1934 – 1949. Zeneműkiadó Budapest, 1968.
·
www.fugue.us/Nyiregyhazi_top_E.html letöltés:2009. dec. 8.
Jegyzetek, hivatkozások