A Liszt
Ferenc Zeneművészeti Egyetem által megjelentetett kötetben megszólaltatottak
közül Forrai Katalin, Kokas Klára és Dobszay László sajnos már nem érhették meg
a könyv-premiert, de a többiek –
Bartalus Ilona, Erdei Péter, Gráf Zsuzsanna, Igó Lenke, Kocsárné Herboly
Ildikó, Kollár Éva, M. Dietrich Helga, Mohayné Katanics Mária, Ordasi Péter,
Papp Károlyné Papp Zsuzsa, Párkai István, Platthy Sarolta, Rozgonyi Éva, ifj.
Sapszon Ferenc, Sebestyénné Farkas Ilona, Szabó Dénes, Szőnyi Erzsébet, Thész
Gabriella, Tillai Aurél, Tóth Ferenc, Ugrin Gábor és Záborszky József – közül azonban örömünkre többen is jelen
voltak a Muzsika a katedrán 2012. februári premierjén a Kodály Zoltán
Emlékmúzeum alagsori hangversenytermében.
Fehér Anikó szavai szerint „annak a
generációnak az iskolateremtői szólalnak meg a könyvben, akik pályájukat az
ötvenes években kezdték, és magas színvonalú művészi, tudományos és oktatói
munkájuk eredményeként zenepedagógusok generációit nevelték fel. Ők a mai napig
meghatározó egyéniségei a magyar zeneoktatásnak az alapfoktól a felsőfokig."
Az interjú-kötet
előszavát dr. Nemes László Norbert egyetemi docens, a Kodály Intézet igazgatója
írta, amely elolvasható a www.parlando.hu 2012/2. számánál a Papp
Károlynéval és Záborszky Józseffel készült interjúkkal együtt. Az alábbiakban
dr. Fehér Anikó interjúi közül – további kedvcsinálóként – a Párkai István (1928)
professor emeritussal készült olvasható a LFZE szíves
engedélyével (A Szerk. megj.)
Párkai István
„Mindenkit érhet zenekar!”
A Tanár úr egyszer azt mondta, hogy tíz
éves korától jár ebbe az épületbe, a budapesti Zeneakadémiára…
1938-tól
járok ide, valóban, szinte naponta. Azt hiszem jelenleg nincs más, aki nálamnál
jobban ismeri a Zeneakadémiát. Az egyik legrégebbi emlékem az, hogy a
légiriadókat az alagsorban vészeltük át, mert ez egy nagyon erős épület lent
is, fönt is. Ez utóbbit onnan tudom, hogy amikor beépítették a padlásteret, az
építészek el voltak ragadtatva tőle, azt mondták, ilyen óriási padlásteret még
nem láttak.
Tíz évesen miért pont ide került? Volt
már némi múltja a zongoratanulásban?
Nem. Hangsúlyoznom kell, hogy akkor még nem volt tehetségek iskolája. Lehetett
felvételizni a gyakorló iskolába, kezdőként, ahol a vezető tanár Gaál Margit
volt, és a zongoratanár képzős hallgatók tanítottak, évenként más. Mikor
nagyobb lettem, előkészítő osztályos, akkor meg is kerestem Gaál tanárnőt,
valahol a Károlyi-kert körül lakott, jót beszélgettünk. Több kollégára
emlékszem, akiből aztán nem lett muzsikus.
A
megfelelni látszókat az itt tanító tanárok meghallgatták, és ugyan kellett felvételizni
az előkészítőből a Zenekadémiára is, de én pl. olyan szerencsés voltam, hogy
végig, tíz éven keresztül ugyanaz volt a tanárom, Ambrózy Béla. Kb. tizennégy
éves voltam, amikor az előkészítő tagozatra kerültem. Közben egy meglehetősen nehéz
iskolába, a Fasori Evangélikus Gimnáziumba jártam, de végül nem az érettségivel
párhuzamosan, hanem egy évvel később fejeztem be az előkészítőt. (Eszembe jut
erről, hogy hosszú ideig Kapitánffy István volt itt a főtitkár. Amikor
elhalasztottak egy-egy diplomakoncertet, mindig azt mondta: nem baj, három nappal később lesz művész!)
Amikor felsőbb osztályos voltam, volt itt egy csodálatos egyéniség, aki a
gyakorló tanításokat vezette, Máthé Klári néni, Máthé Miklósné. Ahogy ő a
tanítani készülőket kezelte, az bámulatos volt. Akkoriban nagyon meg volt szervezve
ez, én pl. a Rökk Szilárd utcában[1]
működő zeneiskolába kerültem, ahol különböző növendékeim voltak négy féléven
keresztül. Én akkor nem művészképzőbe, hanem tanárképzőbe kerültem, tehát zongoratanári
diplomám van 1953-ból. 1950-ben kezdett komplikálódni a politikai helyzet, és
én akkor felvételiztem a karmesterképzőbe. A vezetője, sajnos csak 1956-ig, Somogyi
László volt. Felvettek. 53-ban kezdődött az az időszak, amikor a népet „felemelendő”,
a szakérettségizettek tömege jött a Zeneakadémiára. Ez azt jelentette pl. a
karvezetés vonalán, hogy meg kellett osztani a tanszakot, mondjuk kétszer hatvan
főre. Lehet, hogy nem egészen pontos az adat. Az egyik felének Vásárhelyi
Zoltán, a másiknak Gát József volt a tanára, aki egyébként csembalóművész volt.
A karmesterképzős kollégáim közül hárman kerültünk ide vezénylést tanítani,
Breitner Tamás, Ungvári Tamás, aki Németországba ment később és én. Ennek a
fiatalembernek, Ungvári Tamásnak mindkét lába megbénult. De ezután is dirigált,
ülve, kizárólag a kézre koncentrálva, pálcával, kis mozdulatokkal. Nagyon okos
fiú volt. A politikai szél változásával a létszám újra csökkent, ugyanis
kiderült, hogy a szakérettségizettek nagy része nem képes teljesíteni azt, amit
itt az akkor még négyéves zeneakadémiai képzés megkíván. Ezért egy olyan – nem
túl hosszú – periódus következett, amikor három év elvégzése után általános
iskolai tanári diplomát adtunk azoknak, akiket úgy ítéltünk meg, hogy többre
nem igazán érdemesek. Ugyanakkor a hangszereseknél olyan magas volt az igény,
hogy tíz év előtanulmány sem biztos, hogy elegendő volt ahhoz, hogy valaki ide
bekerüljön. Én ebben az időben kerültem
Vásárhelyi tanár úr mellé tanársegédnek. 1955-től aztán ő egyedül vezette a
tanszakot. Ma is érvényes szerencsére: a Zeneakadémia elzárkózott mindig is a gyorstalpaló tanfolyamok elől. Még az
1990-2006-ig tartó ún. egyetemi kiegészítő tanfolyamok sem váltak be igazán.
Miért ment át Tanár Úr a kórus vonalra?
Végzésem
előtt már tanítottam kórusvezetést, bár ebből a szakterületből nincsen
diplomám. Ez persze senkinek sem szúrt soha szemet, kivéve Vásárhelyi tanár
urat, akivel én nagyon jóban voltam. Ő nehezményezte, hogy én voltam az
egyetlen a környezetében, aki nem az ő növendéke volt.
Az
is igaz, hogy ebben az időben én Somogyi számára dirigálási szempontból nem
voltam különlegesen szimpatikus, ráadásul akkor a jelenleginél sokkal
gátlásosabb voltam. Márpedig akkoriban az ő segítsége nélkül elindulni nem
nagyon lehetett. Mikor ő külföldre ment, azzal tisztában volt, hogy ezt a szakmát
én nagyon alaposan megtanultam, olyannyira, hogy akár tanácsot is tudok adni
másoknak. Ritkán kerültem akkoriban zenekar elé, ám a kórus egyre jobban
izgatott, így emiatt nem nagyon szomorkodtam. Az is igaz, hogy a karvezetés
tanítás megkezdése és a kamarakórusom megalapítása között tíz év telt el.
Vajon miért és hogyan választotta ki akkor pont Önt
Vásárhelyi?
Nyilván
érdeklődött utánam és kiderült, hogy én aránylag sokoldalú ember vagyok.
Akkoriban rengeteget zongoráztam, az ő óráin is kísértem, ha kellett. Ez a
bizonyos korrepetitorság aztán évtizedekkel ezelőtt megszűnt. Megjegyzem, nem biztos, hogy két akadémiai hallgató
kitesz egy korrepetitort. Nem könnyű mesterség ez!
Milyen ember volt Vásárhelyi?
Azt
hiszem egy ember lehetett, aki nálam jobban ismerte őt, aki ugyan nálam idősebb
volt, mégis később került az Akadémiára: Maklári József. Ők már együtt
dolgoztak a Honvéd Művészegyüttesnél, ahol más természetű tapasztalatai lehetettek
róla, mint nekem itt a tanításban. Vásárhelyi olyan művész volt, akiben
rettenetes nagy tehetség, robbanékony energia volt. Mai, felnőtt fejemmel csak egy
dolgot említhetek, ami talán nem volt szerencsés, ő csak azt a növendéket tűrte
el, aki úgy csinálta a dolgokat, mint ő. Ez a mai pedagógiai elvek alapján nem
túl szimpatikus vonás. Ez alól csak az a hallgató volt kivétel, akiről
megállapította: hm, ez nagyon tehetséges,
csináljon amit akar!
Volt ilyen?
Volt, de nagyon kevés. Nem tudom már ki, mert én soha naplót, emlékiratot nem
vezettem. Igaz, ebben a szekrényben, itt, a tanáriban, találok 1970-75 között
írott naplókat, amibe be van írva a növendékek neve és az általuk végzett
anyag, van, ami teljes egészében Vásárhelyi írása. Tőle egyébként rengeteget
lehetett tanulni, de csak annak, aki akart tanulni. Ő nem akarta minden áron
kipiszkálni a tartózkodó személyből azt, ami benne rejlik. Vannak olyan
zseniális tanárok, akik látnak a növendékben valamit és aztán nem hagyják békén
egészen addig, míg az a tehetség teret nem nyer magának. Ő nem ilyen volt. De
ha valakinél meggyőződött arról, hogy érdekes elképzelése van a zenéről, akkor
nem szólt bele a munkájába. Ha valaki gyenge volt, akkor közölte vele, hogy ezt
így kell csinálni. Azok között is,
akik évtizedekkel ezelőtt végeztek, voltak olyanok, akik azért haragudtak rá,
mert nem hagyta őket önállóan dolgozni. Ha érezte valakin, hogy egy kicsit is
bizonytalan, akkor a próbán is ő adta ki helyette az utasításokat. Volt, aki
ezt tolerálta, volt, aki „prüszkölt” tőle, de nem hangosan. Egyébként ő a
háború után hegedű-kötelező tárgyat tanított. Ezzel párhuzamosan a kecskeméti
amatőr kórusával a legnagyobb Kodály kórusműveket mutatta be, a Jézus és a
kufárokat[2],
az Öregeket[3],
a Molnár Annát[4].
Kodály hívta ide a Liszt Ferenc térre karvezetést tanítani. A Purcell Dido és
Aeneast[5]
is bemutatta, amihez Weöres Sándor[6]
fordította magyarra az angol szöveget. Többszörösen bizonyította rendkívüli
aktivitását, ezért került ide.
Milyen volt egy ilyen nem mindennapi
személyiség mellett tanársegédnek lenni?
Mai
fejemmel nézve élvezetes volt. A romantika területén rengeteget tanultam Vásárhelyitől,
például agogikai megoldásokat. Mikor ő meghalt, a növendékek egy ideig nem
voltak hajlandóak romantikus művel foglalkozni, mert elegük lett belőle. Aztán
ezt elfelejtették. Neki egyébként nagyon komoly ambíciói voltak zenekari dirigálás
terén is. Emlékszem jó néhány koncertre, és tudom, hogy kizárólag nagy
romantikus műveket dirigált, pl. Rachmaninovot[7].
A nagykórus és a zeneakadémiai zenekar élén vezényelte a h-moll misét[8].
Én is énekeltem benne. Jól ismertem a művet, mert a háború után jártam Forrai
Miklóshoz a Budapesti Kórusba[9],
jó pár oratóriumot azóta tudok jól. Rengeteg energiát fektetett Vásárhelyi a
h-moll misébe, külön emlékszem arra, hogy a Sanctus tételt őrületes súllyal és
energiával csinálta. Ez azóta is, mindenkinek problémás, mert kétkórusos tétel,
és van benne egy basszus szekvencia oktávokkal, ami nagyon nagy létszámot
kíván. Igaz, mi akkor kb. 150-en énekeltünk. (Ez nincs akkora létszám, mint az
Ádám Jenővel előadott Händel Saul[10],
ahol 200-an énekeltek.) Akkoriban a kóruspróbák a kisteremben voltak.
Grandiózus, hatalmas előadás volt, függetlenül az ő hihetetlen érzékétől a
misterioso tételekhez. Nemcsak a nagy súlyokhoz, de a súlytalansághoz is nagy
érzéke volt. Ez akkor nagy szenzáció volt. Később is volt pár oratórium előadás,
amit ő vezényelt, pl. a Schumann: A Paradicsom és a Péri[11].
A szóló főszerepet Sass Sylvia énekelte, mint kezdő énekes.
Vásárhelyi mennyire adott szabad kezet?
Érdekes
volt, sokféle formában dolgoztunk együtt. Volt egy olyan kezdő osztály, akikről
kijelentette, hogy ne járjanak egyéni órákra, hanem majd együtt foglalkozik
velük. Ehhez pl. nem kérte a segítségemet. Volt olyan, hogy ő tanított, én
zongoráztam, és amikor neki nem volt kedve tanítani, én tanítottam helyette.
Volt olyan is, hogy egy-egy osztályt összehívott és tartott nekik egy
foglalkozást. Az egyéni ötleteket nagyon tisztelte, meghallgatta, nem
utasította el. Csak a gyengébbeknél óhajtotta a saját tükörképét viszontlátni.
Akiben ennél több spiritusz volt, annál elfogadta az egyéni ötletet. Igaz, itt
is megmutatta, hogy azt hogyan kell dirigálni és azt úgy kellett csinálni. Tehát
igazi szabadsága nagyon keveseknek volt. Bizonyos sablonok alapján kellett
dirigálni. Azt nem tudom, hogy ez a bizonyos sablon ügy az ő távoztával enyhült-
vagy megszűnt-e.
Mindig
a magam igényes technikai képzettsége alapján tanítottam, amely nagyon gyakran
a zenekari dirigálás ismérveit is magában foglalta, arra gondolva, hogy
mindenkit érhet zenekar…
1981-től tizenöt éven keresztül Ön tanszékvezetője
volt a középiskolai énektanár-karvezető szaknak. Hozott akkor ide valami
változást?
Szőnyi
tanárnő sajnos év közben ment el nyugdíjba, én kerültem a helyére. Nem
változtattunk szinte semmit. Továbbra is sokoldalú zenészeket igyekeztünk
képezni. Nem elég csak dirigálni. Meg kell tanulni próbát vezetni és a
hangszeren is képesnek kell lenniük valamit bemutatni. Ha nem is
hangszerszerűen, de a vokális partitúrának meg kell tudni szólalni. Sok olyan
hallgató volt az évtizedek során, aki ugyan nem érdemtelenül, de nagyon gyenge
hangszertudással került ide – és került ki innen annak ellenére, hogy akkor
nagyobb létszámú jelentkező közül tudtunk tisztességes létszámú hallgatót
felvenni. Úgy is mondhatjuk: akkor még volt merítési lehetőség, ma nincs.
Hogyan lehet meglátni egy jelöltön – aki
nagyjából mindent leír és jó a hallása is – hogy alkalmas erre a pályára?
Nagyon
fontosnak tartottam, hogy a jelentkező elméletileg jól felkészült legyen.
Ritkán fordult elő kivétel. Volt egyszer egy jelöltünk, aki zeneelméletből a
rangsorban az első lett, de kiderült róla, hogy annyira nincs érzéke a vokális
zenéhez, hogy végül felvétel szempontjából szóba sem került. Olyan jelentkező
sok volt, akinek a kórus előtti megnyilvánulása sokkal felszabadultabb volt,
mint a hangszer előtti. Aztán sok olyan jó zongorista jött ide hozzánk, aki nem
mert zongora főszakra jelentkezni, elvégezte a karvezetést és utána elment
zongoratanárnak. Akkoriban ezt nem vették olyan szigorúan, ma már nem lehetne
ezt megcsinálni.
Milyen tudással és emberi tényezőkkel
kell rendelkeznie egy jó karvezetőnek?
Van
egy csomó olyan dolog, amit mi nem tanítunk és nem is taníthatunk. Egyszer
tartottam erről egy előadást. Először is a korrekció lehetőségének felismerését,
az arányérzéket és a Bárdos által leírt jó hallás kritériumait említeném.
Bárdos legalább nyolc fokozatban írta ezt le. Mi is az a jó hallás? Az hogy meg
tudja valaki különböztetni a kis és a nagytercet, még kevés, hisz ebben
nincsenek benne a belső szólamok, az arányok, és egyebek. Fontos és nem
tanítható a tempótartás. Ezzel mindig is sok gond volt. Meggyőződésem, hogy a
tempót igazán azok tudták tartani, akiknek komoly hangszeres előképzettségük
volt. Másként ez nem megy. Szerencsére a kórusirodalom nem annyira összetett,
hogy ennek a cizellált technikai megoldásaira lenne szükség. De a belső
metronóm működése égetően fontos és ez sokaknál nagyon hézagosan működik. Kezdő
növendék koromtól érvényes a példa, mely az egyik legnagyobb tréning volt a
számomra. Weiner Leó mutatta: a pontozott negyed és nyolcad nem egy hosszú és
egy rövid hangból áll, hanem 3:1. Megtanulni csak így lehet: papapa pa, papapa
pa, nem pedig pamm pa, pamm pa. Belső metronómmal, pontosan. Ez egy
kifogyhatatlan alaptéma tanítás szempontjából. Weiner egyébként kamarazenét
tanított nekem. Sok minden előkerült ott, rengeteget tanultam tőle. Hozzá sokat
jártam együtt Varasdy Mimivel. Szívesen emlékszem rá, ő csodálatos korrepetitor
és kísérő. Somogyinál meg nem volt mese, ott könyörtelenül pontos ritmusokat
kellett produkálni.
Óriási
előnyt jelent, ha a karvezető saját énekével mindent be tud mutatni.
Milyen módszerekkel lehet fejleszteni a
tehetségesnek ítélt, felvett hallgatót, hogy aztán megállja a helyét a zenei
életben?
Sokoldalú
embernek kell lennie. Aki be van szűkülve csak a kórusmunkába, annál ezt alig
tudom elképzelni. Régebben a hallgatók többet jártak koncertekre. Ma a zenei
tapasztalataik aránya szűk. Ezerféle dologgal vannak megterhelve, pénzt is kell
keresniük. Előfordul az is, hogy egy-egy kórus rossz állapota elrontja az
odakerülő jó karvezetőt. Ha nincs lehetősége a fantáziáját szabadon működtetni,
ketrecbe zárva érezheti magát. Az, hogy hetente egyszer kétszer a zeneakadémiai
órákon szabadabban működnek, egyébként be vannak szorítva, az kevés. Nem
működik így ez a dolog.
Volt
itt egy példaszerű, megismételhetetlen eset. Én még javában vezettem kórusokat,
amikor megjelent egy oboista leány az alt szólamban. Koncerteken is énekelt.
Befejezte az oboa szakot és a szakdolgozatát ebből a témából írta: a
kóruséneklés haszna és előnye a hangszeres oktatásban. Ilyennel ezelőtt nem
találkoztam.
A
kórussal egyébként az a baj, hogy örökké átmenő forgalom van. Itt, a Zeneművészeti
Egyetemen a hallgatók a munkájuk során nem egy kórust fejlesztenek, hanem attrakciókat
készítenek elő.
Volt a Magyar Művelődési Intézetben az a
bizonyos ún. Párkai tanfolyam. Milyen munka folyt ott?
Három
évtizedig csináltam. Az ország egész területén vannak olyanok, akik egykor oda
jártak hozzám. Sokan közülük jelentős kórust neveltek. Havonta egy teljes napot
dolgoztunk. Sokféle emberrel találkoztam ott, szívesen jártak oda a kollégák.
Remek segítségeim voltak, pl. Póczonyi Mária zeneelmélet tanár, a vezénylés
területén pedig Góhér Edit és Zakariás Anikó. Valószínűleg nagyon kevés tárgy
volt ahhoz, hogy hivatalosan is el lehetett volna ismertetni. Ezzel együtt itt
végzett pl. Tillai Aurél, Dobos László, Lakner Tamás, Tóth Ágnes.
Az zeneakadémiai növendékei közül kikre
emlékszik vissza szívesen?
Pályafutásom
legtehetségesebb növendéke egy japán fiú volt, aki egy évig énekelt a
kamarakórusban is. Az egyik legtehetségesebb Gráf Zsuzsa volt, aki nagyon magas
fokon zongorázott és az agogikát a zongorairodalomból tudta. Kiváló páros volt
Erdei Péter és Fodor Ákos, utóbbiból aztán jelentős költő lett. Kamp Salamonra
is szívesen emlékszem. Az itt jó eredménnyel végzett hölgyhallgatók közül viszonylag
kevesen lettek karnagyok. A kevésbé jól végzett fiúk közül többen.
Járnak ma is vissza az egykori növendékek
tanácsért?
Igen,
sokan keresnek meg stílusbéli kérdésekkel.
Elmondhatjuk, hogy az ország kóruskultúrájának mai
helyzetében benne van a Tanár úr keze?
Talán igen. Azért vannak olyanok is, akiket tanítottam, de
ma az én dirigálási elveimmel ellentétesen működnek. Azt mondom: váljék kedves
egészségükre! A lényege ennek a különbségnek: tempo aviso vagy nem tempo aviso…
1963-tól 93-ig működött a Liszt Ferenc Kamarakórus.
Volt
egy zeneszerző, aki jelentkezett nálam, hogy mutassuk be két művét. Egy alkalmi
együttessel megtartottuk ezt a bemutatót, majd a kórusból jött egy alulról jövő
kezdeményezés, ha már ilyen szépen együtt vagyunk, maradjunk is együtt.
Csak a Tanár úr választotta a műveket
később, vagy voltak felkérések is?
Felkérések mindig voltak. Az ifjú zeneszerzők jól tudták, hogy mi sok mindent
el tudunk énekelni, ezért jelentkeztek a műveikkel. E művek nagy része csak
egyetlen bemutatót ért meg. Volt egy alapelvünk, amit írásba is foglaltunk: a kamarakórus feladata ismeretlen régi és új
művek bemutatása. Ebbe nagyon sok minden belefért. Akkoriban én nagyon
sokat utaztam és mindenhonnan hoztam egy-két kottát, így is bővült a repertoár.
Később arra is volt példa, hogy írtam egy-egy szerzőnek, hogy írjon nekünk
valamit. Pl. Sáry László három tételes ciklusát[12]
is énekeltük, amely azóta alig szerepelt koncerten, Dubrovay László nagyon
nehéz művét[13]
is énekeltük; akik abban részt vettek, azóta is emlegetik a rendkívül izgalmas
fúga témáját. Nagyon sok munkával tanultuk meg. Szerencsére akkoriban hozzá
tudtunk időnként jutni olyan pénzekhez, amikből mondjuk a karácsonyi szünetben
vagy húsvétkor elmentünk valami zárt helyre Budapesttől távol, mondjuk egy
turistaházba, és rengeteget próbáltunk. Így tanultuk meg pl. Olivier Messiaen: Cinq
rechants[14]
c. művét,
ami ma is
elfogadható, jó felvétel és más körülmények között nem tudtuk volna megtanulni,
annyira nehéz a tizenkét szólam.
Egy kórust megtartani harminc
éven keresztül nem is olyan könnyű dolog. Azt hiszem, az énekesek nemcsak a
művek miatt mennek oda. Hogyan tartotta meg a Tanár úr őket ilyen sokáig?
Fogalmam sincs. A zongorázás abban is segített nekem, hogy nehéz
problémákat így tudtam visszavezetni egy könnyebb csontvázra. Megnéztük, hogy
épül fel és hogyan lehet azt az énekesek számára megkönnyíteni.
Ha nem felkérésre
dolgozott, mit szeretett legjobban vezényelni?
Ilyen nem volt. Mindent
szerettem, ami adódott. Nem ismerem azt a gondolatot, hogy szeretem, vagy nem
szeretem. A zongorázásban sem. Mindenesetre az erős kihívás mindig izgatott. Orbán
György említette a múltkor, hogy én annak idején huszonhat művét mutattam be.
Valószínűleg ő ezt megjegyezte, de engem ez a rész sosem érdekelt. Néha volt extrém
választásom, amikor a mű engem nagyon izgatott, de nem kórusversenyre való
volt. Elénekeltük tisztességgel de nem kaptunk helyezést sem, mert mondjuk nem volt
elég vonzó a mű.
Van olyan mű, amit még szívesen bemutatna,
vagy elvezényelne a Tanár úr?
Azt
megérhettem, hogy a valamennyiünk által szeretett Francis Poulenc Figure
humaine[15]
c. nagy ciklusát a közelmúltban elvezényelhettem a Debreceni Kodály Kórus élén.
Ez a mű a 20. század egyik kolosszális alkotása. A másik, ami többször eszembe
jutott, a Paul Hindemith Mise[16],
de erre már nem hiszem, hogy sor kerül. Ezt mi a ’60-as években, Hindemith
halála körül mutattuk be. Amerikában is dirigáltam, utoljára 1981-ben. Ez nagy
munkát kíván a kórus részéről. Van egy csodálatos bitonális Benedictus tétele.
Van belőle egy felvétel a Magyar Rádióban. Többször felújítottuk az évek
folyamán – mert annyira szerettük – Francis Poulenc: Un soir de neige[17]
c. művét.
Szinte mindenkit tanított a Tanár úr,
akik ma a kórusvezetés csúcsán vannak. Milyen érzés ebbe belegondolni?
Sokszor
nyilatkoztam erről, és legtöbbször cenzúrázták is. Azt szoktam mondani: egy tanár elégedett lehet, ha tíz
növendékéből kettőnél úgy érzi, nagyon megérte. Ez nem túl szimpatikus
arány, de én fenntartom. Örülök, ha látom, hogy vannak, akik még gondolkodnak,
nemcsak a mában, de a jövőben is. Ahogy megfogalmaztam a pontozott negyed pontosságának
fontosságát, így van ez azzal kapcsolatban is, hogy mindig új és új emberek
jönnek, és nem lehet ugyanazt ugyanúgy tanítani. Nem lépünk be kétszer ugyanabba a folyóba!
És megvolt a tízből a két jó hallgató?
Sosem kalkuláltam, de az az érzésem, hogy meg!