DR.
KOVÁCS ILONA*
Dohnányi tanár úr[1]
Dohnány
Ernő születésének 135. évfordulójára
Dohnányi Ernő
számára a hangversenyezés, komponálás és a különböző vezetői
funkciók
ellátása mellett mindig is fontos szerepet töltött be a tanári hivatás. Már
zeneakadémista korában voltak magánnövendékei, tanított Berlinben, Budapesten,
Tallahassee-ben, a Floridai Állami Egyetemen, és – talán kevesen tudják,
de – az ő
nevéhez köthető Argentínában, Tucumánban a zenei tanszék létrehozása is,
bár itt nem vállalt tanítványokat. Ha összeszámoljuk, több mint negyven évet
töltött aktív tanítással. Voltak persze olyan periódusai az életének, mikor az
ifjúság oktatása csak töredékét jelentette egyéb elfoglaltságainak, de
Tallahasseeben tanári tevékenysége lett életének főszereplője.
Mielőtt végigtekintenénk Dohnányi
sikerekben gazdag tanári pályáján, érdemes megemlékezni az ő zenei
tanulmányait elindítókra is. 1944 januárjában Dohnányi egy háromnegyedórás
rádióelőadásban idézte fel gyermekkorát, melynek során fiatalkori
kompozícióiból is megszólaltatott néhányat. A műsorban ekképpen emlékezett
első zenei tanulmányaira:
„Hat éves koromban egy vakáció alatt Breznóbányán édesapám
talán saját szórakoztatására is, elkezdett zongorára tanítani, habár ő
maga alig tudott zongorázni. Játszva tanultam. Tulajdonképp egész zenei
nevelésem, melyben a szülői háznál részesültem, inkább játék volt, mert
sem csodagyermeket nem akartak belőlem nevelni, sem pedig komolyan nem
gondolt senki arra, hogy valaha is a zenei pályára lépjek. […] A „játékos”
játék következményeképp kitűnően megtanultam lapról olvasni,
sőt: a zenepedagógusok elszörnyülködésére elárulom, hogy majdnem egész
technikámat úgyszólván a sok lapról való olvasásnak köszönhetem. […] Nyolc éves
koromban változás állt be nevelésembe. Édesapám úgy találta, hogy zongorára
tovább tanítani nem tud, és a tanítást Forstner Ágostra[2],
a pozsonyi dóm orgonistájára bízta. A jó flegmatikus Forstner bácsit nagyon
szerettem, mert nem kínzott sem kéztartással, sem egyéb olyan dologgal, melyekkel
a zongoratanítók sokszor elveszik a gyermek kedvét a muzsikálástól, hanem
hagyott játszani és fejlődni, ahogyan természetem megkívánta. Persze egy
kis skálázás nélkül nem ment a dolog. Etűdöket is kellett játszanom, de
nem sokat. Tanítása a progresszív tanmenet megállapításain kívül inkább negatív
volt, olyan értelemben –
s ezt tartom ma is a helyes módszernek –, hogy a hibákra figyelmeztetett, de soha nem
mondta vagy mutatta, hogy így kell csinálni. Soha nem játszott elő és én
soha őt zongorázni nem hallottam, csak a Dómban orgonálni.”[3]
Dohnányi 1894 szeptemberében tett felvételi vizsgát az
Országos Magyar Királyi Zeneakadémiára. Zongorából a Liszt-tanítvány Thomán
István rögtön a III. évfolyamba vette fel, Hans Koessler zeneszerzésből
pedig a II. évfolyamba. Dohnányi Ernő, három évvel később, még 20.
életévének betöltése előtt, 1897-ben kapta kézhez oklevelét. Már
zeneakadémiai tanulmányai idején (1894-1897) voltak magántanítványai, így
Gruber Henrikné (a későbbi Kodály Zoltánné), Singerné és zeneakadémiai
zongoratanárának, Thomán Istvánnak felesége is. Bartók Bélát is tanította
baráti szívességből néhány hétig Gmundenban, 1903-ban egy családi nyaralás
alkalmával.[4]
Dohnányi Gruber Emmához való
kötődését két műve is őrzi, mindkettőt 1897-ben komponálta:
az op. 3-as négykezes keringő az opusszámmal jelzett művek között
elsőként mutat rá a zeneszerző keringő iránti
érdeklődésére, míg az op. 4-es kompozíciójában tizennégy variációt és egy
fúgát írt E. G. [azaz Emma Gruber] témájára.
Első hivatalos
tanári állását — immár világhírű, ünnepelt zongoraművészként —
Berlinben, a Königliche Preußische
Hochschule für Musik tanáraként töltötte be, 1905-től 1915-ig.
Dohnányinak Berlinben a többi tanárhoz képest meglehetősen kevés óraszámot
kellett teljesítenie, szabadon hangversenyezhetett, és ahogy Mihalovich
Ödönnek, a budapesti Zeneakadémia akkori igazgatójának levelében többek között
megemlíti, “tetemes materiális előnyei” is voltak a német ajánlatnak.[5]
Max Trapp — aki a berlini évek alatt volt Dohnányi-tanítvány, s később
1920-tól ő maga is a berlini főiskola tanára lett — így emlékezett az
együtt eltöltött zongoraórákra:
Dohnányi általában nem annyira a technikai problémákkal
(ujjrend stb.) törődött, mint inkább a kifejezésre és megformálásra fordított
figyelmet. Ritkán dicsért és úgy javított, hogy ő maga ült a zongorához és
eljátszotta a szóban forgó darabot. Előadása annyira lenyűgözően
hatott ránk, hogy egész életünkre megtanultuk, miként kell a zenei tartalmat
biztonsággal visszaadni.[6]
Dohnányi 1915. november 28-án tért vissza
Budapestre, és az 1916/17-es zeneakadémiai évkönyvből már arról
értesülünk, hogy keddenként és szombatonként a X-es teremben tartotta óráit.
Berlini tapasztalatait is felhasználva, a következő tanévben korszerű
reformtervet dolgozott ki a zeneakadémiai oktatás színvonalának emelésére.
Dohnányi javaslatai között szerepelt például egy szigorúbb felvételi-rendszer
bevezetése. Indítványozta, hogy bővítsék a zongorista-hallgatók
kötelező repertoárját, részesítsék előnyben az egyéni órákat a
csoportos oktatással szemben, legyen szabad kottaválasztás, és – emeljék a tanári
fizetéseket. Bár a tantestület elutasította ezt az átfogó reformtervezetet,
Dohnányi 1918-ban benyújtott, a zongoratanszak megújítását célzó terveit végül
elfogadták és a mai napig használják a Zeneakadémia zongora-tanszakán.
1919 februárjában Dohnányit kinevezték a
Zeneakadémia igazgatójának. Márciusban már a Tanácsköztársaság zenei
direktóriumának tagja Bartók Béla, Kodály Zoltán és Reinitz Béla mellett. Ezt a
tisztséget főképp azért vállalta el, hogy így talán megvalósíthatja
reformterveit. Ám a történelem közbeszólt: éppen Norvégiában turnézott a
Tanácsköztársaság bukása idején, mikor hazarendelték, igazgatói feladatainak
ellátására. Dohnányit leváltották, s helyére Hubay Jenőt választották.
A személyét ért támadások és
igazságtalanságok, valamint számos, előnyös külföldi ajánlat ellenére
Dohnányi nem távozott külföldre, hanem minden energiáját a koncertezésre
fordította. 1920 októberétől 1921. január végéig példa nélküli
vállalkozása volt, hogy Beethoven születésének 150. évfordulója tiszteletére (a
kisebb variációkat kivéve) az összes Beethoven zongorás művet előadta
Budapesten. A zeneakadémia katedrája helyett a pódiumról tanította közönségét.
Dohnányi második tanítása korszaka a
budapesti zeneakadémián az 1928/1929-es tanévben kezdődött, amikor a
zongora-művészképzőt, majd a következő tanévtől a
zeneszerzés művészképzőt is ő irányította. A főiskolai
zongora- és zeneszerzés-tanulmányok csúcsa volt az ő osztályában
megszerezni a művészdiplomát (Tanítványainak névsora 1. és 2.
táblázatban.)
A tanár-Dohnányi kétségkívül Fischer Annival
érte el pedagógusi pályájának egyik legnagyobb sikerét. A Dohnányi által
szervezett I. Nemzetközi Liszt Ferenc
Zongoraversenyt tanítványa nyerte meg 1933 májusában.
Siki Béla, Dohnányi egyik utolsó
tanítványa számára is egész életre meghatározó élményekké váltak a mesterével
eltöltött zongoraórák:
Dohnányi számomra zseni marad, akihez hasonlót nem
közelíthettem meg életemben. […] Mint zongorista zseni volt abban az
értelemben, hogy ő avval született, amit megmutatott a pódiumon. Ő
volt az egyetlen, akit életemben láttam, akinek nem kellett érte megdolgozni —
úgy ugrott ki a világba, mint Pallas Athene Zeus fejéből. Az ő —
Dohnányi — nehézsége az volt, hogy nem értette meg, miszerint mások nem voltak
ebben a szerencsés helyzetben, s nekik meg kellett dolgozni mindenért.[…] Ami
Dohnányi óráin tulajdonképpen történt, az az volt, hogy Dohnányi eljátszotta a
darabot. Élmény volt, mert az ember ott állt és közelről nézte, hogyan
működik ez a zseni. És ha az ember szemtelen volt aznap, akkor azt mondta:
„Mester, szabad még egyszer meghallgatni?” S ő eljátszotta még egyszer —
teljesen másképpen.[…] Az alatt az egy év alatt, amit Dohnányival töltöttem,
amikor volt talán egy tucat órám — nem hiszem, hogy sokkal több lehetett volna
— az alatt a tucat óra alatt legalább kétszer hallottam azt, amikor valaki
Dohnányi-művet akart neki játszani: „Ne játsszátok az én zenémet, az túl
nehéz és nem olyan jó zene. Játsszatok Bartókot, az zseni.”[7]
A Dohnányi-tanítványok között Kilényi Ede kivételes helyet
töltött be a mester életében. A magyar származású, Amerikában született és
nevelkedett Kilényi 1928 és 1930 között tanult Dohnányinál Budapesten. Akkor
még egyikük sem gondolta, hogy az egykori tanítvány 1946-tól milyen fontos
szerepet fog játszani Dohnányi életében. Kilényi a 2. világháborút
követően, immár mint bajorországi zeneügyi biztos elsőként tett
hivatalos lépéseket a zeneszerzőt illető politikai vádak
tisztázására, később Amerikában is nélkülözhetetlen segítséget nyújtott a
családnak az ottani letelepedés során. Dohnányi pedig, már Tallahassee-ből
segített tanítványának állást kapnia ugyanazon az egyetemen, ahol tanított. A
Floridai Állami Egyetemen Dohnányi halála után Kilényi lett a folytatója
egykori professzora pedagógiai életművének: ő vette át a zongoratanszak
vezetését. Kapcsolatukra visszatekintve a következőket mondta:
„A háború előtt
Budapestre mentem, hogy nála tanulhassak, s most itt tanítok, éppen az ő
termének szomszédságában. Mindent egybevetve 38 évig álltam vele kapcsolatban, tovább,
mint akármelyik felesége.”[8]
A már hetvenes
éveiben járó Dohnányi eleinte nem szívesen hajlott arra, hogy ismét tanítson,
ám az elvesztett egzisztencia újrateremtésében elkerülhetetlen volt Tallahassee-ben,
hogy az egyetemen a zongora mellett még zeneszerzést is tanítson:
Eleinte irtóztam a
tanítástól. Fárasztott. Argentínában semmi pénzért sem vállaltam volna
semmiféle privát órát, pedig vagyont kereshettem volna. De most, a folytonos
támadások után itt az Egyesült Államokban ez lett a „job”-om. És mondhatom,
megszerettem. […] Szerettem ezeket a fiatalokat, kik mindég mosolyogtak,
derűt sugároztak maguk körül. Szerettem a fiatalságot s ők is
viszontszerettek. Szerettem ezt az atmoszférát, mely hozzájárult, hogy fiatalon
tartson. megértették, hogy a javukat akarom, hogy szeretnék átadni nekik abból
valamit, amit valamikor én nyertem a sorstól. Hogy fenntartsam bennük az
ízlést, az igényt a szépre, a jóra.[9]
Hogy a tanítást valóban természetéből adódó derűvel végezte,
arról amerikai növendékeinek visszaemlékezései is árulkodnak. Egyik kedves
növendéke, Catherine Ann Smith szerint Dohnányi hosszú tanári pályafutásának
legszerencsésebb tanítványai voltak ők, a floridaiak, mert
bár nem rendelkeztek kiemelkedő képességekkel, professzoruk teljes
mértékben nekik szentelhette energiáit.[10]
Dohnányi
gyermekeiként szeretette növendékeit, s ők is rajongtak mesterükért.
Mindég ragaszkodtam tanítványaimhoz s ők is
hozzám. Egy úgynevezett „családi” viszony állt fent köztünk. Minden
erőmmel igyekeztem átadni nekik valamit abból az adományból, amit én
örököltem. Sohasem igyekeztem azonban erőszakkal befolyásolni őket,
csak tanácsot adtam. Számos tanítványom volt, kik világsikerre tettek szert.
Büszke voltam rájuk, mert úgy éreztem, hogy sikerükben legalább kicsiny
mértékben nekem is részem volt.[11]
Világszerte
sok híres, magyar művész mondhatta magáról, hogy Dohnányi mesteriskolájába
járt. A mester szelleme tanítványaiban és tanítványainak tanítványaiban ma is él.
Dohnányi
Ernő
(Fotó: A Liszt
Ferenc Zeneművészeti Egyetem képgyűjteményéből)