UNGÁR ISTVÁN*
KÍSÉRŐKÁRTYA (X.)
MESTERMŰVEK KÖZELÉBEN
Emléklapok a gimnáziumi énekórák zenehallgatásaiból
ZÁRSZÓ
„Én nem értek a komoly zenéhez, nekem az túl magas.”
Az ilyen és ehhez hasonló kinyilatkoztatás, hárítás nemhogy elfogadott bizonyos kultúrkörökben, de több helyütt szégyenkezés, pirulás nélkül egyenesen hivalkodássá vált.
Az általános műveltség más ágai mellett a zeneművészet viszonylag sokak tudatában gyakran szorul perifériára. Hogy miért? Ennek megválaszolása – mert van válasz – külön önálló tanulmányt igényelne.
„Én utálom Bartókot.”
Ez a szánalmas summázat jóval bántóbb az előbbinél. Nemcsak fájdalmas felszínességről, de egyszersmind fennhéjázó, büszkén vállalt butaságról is árulkodik. Az effajta ostobaság hangoztatóját az sem hozza zavarba, ha kiderül róla, valójában egyetlen Bartók mű felületes ismeretének sincs birtokában.
Az irodalommal, képzőművészettel, történelemmel mintha óvatosabban bánna a szellemi elit. Ugyanakkor a magyar kultúra szívesen dicsekszik határainkon túl Kodály Zoltán nevével, csak éppen sutba vágja legfőbb tanítását (be kell vallani, hogy rosszul értelmezett kényelemből ebben mi zenepedagógusok sem vagyunk vétlenek), a saját népe, nemzete vagy akár az emberiség egésze szebb és tartalmasabb életéért hirdetett igéjét, mi több, áldását:
„Legyen a zene mindenkié!”
Miért írok itt erről? Szinte hallom és látom ének-zene tanár kollegáim lesújtó véleményét bosszankodó arckifejezésük kíséretében, méltatlankodásukat a Kísérőkártya-sorozat egy-egy részletének olvasása közben. „Hol van idő heti egy órában éneklés és készségfejlesztés mellett Beethoven Op. 110 zongoraszonátája, Bartók III. zongoraversenye, a Chopin Gyászinduló, a Máté-passió nyitókórusa vagy a Jézus a kufárok elemzésére?! Nem is szólva a tinédzserek szokásos érdektelenségéről a komolyzene iránt.”
Ez utóbbi felvetés – melyet így általánosságban erősen megkérdőjelezek – nem jogosít fel arra, hogy hamis felcímkézés mögé bújva mi magunk is érdektelenné váljunk. Az a feladatunk, az a küldetésünk, hogy felnyissuk tanítványaink lelkében az értékes muzsika befogadásának kapuját. Az időhiányra vonatkozó nagyon is megalapozott értetlenkedésre („hol van idő?”) a válaszom kíméletlenül egyszerű: sehol. Idő az nincs! Azokat a pillanatokat, amelyekről az Elhagyhatatlan utóiratokban mesélek, csak belopni lehet a tanórára. Elmélyült értelmezést a Parlando-ban publikált tanulmányféle tartalmazhat. Ám ezekről a különleges pillanatokról lemondani súlyos, sőt – megkockáztatom – helyrehozhatatlan hiba. Ezek a percek a legfontosabb dolgok egyikét hordozzák magukban abból, amire óráink hivatottak: a felfedezés, a rácsodálkozás ott és akkor megszülető élményét. Amennyiben meghátrálunk – olykor (bocsánat!) netán az éppen aktuális készségfejlesztési adag rovására – a zeneirodalom csodáinak becsempészésétől, nem teljesítettük maradéktalanul hivatásunkkal járó kötelességünket. Az elszalasztott alkalmak okán tanítványaink jelentős számú része soha nem fog találkozni azokkal. Az ebből fakadó hiány elsősorban a mi felelősségünk. Ránk nehezedő súlyát nem hagyhatjuk figyelmen kívül.
Az értékes zene megszerettetéséhez az együtténeklés örömteli gyönyörűsége mellett elmaradhatatlan az együtt-hallgatás. A közös dalolás máshoz nem hasonlítható emberépítő ereje mellett elhagyhatatlan, kikerülhetetlen a közösen megélt csend, megrendültség, döbbenet, katarzis. Akik úgy viszonyulnak az ún. klasszikus zenéhez, ahogyan azok, akiket idéztem az írás elején, talán éppen a fent említett becsent remekművekre történő rávilágítás híján tolják el maguktól a legnagyobb muzsikákat. Védtelenek a középszerű igénytelenség durva harsogásával szemben. A félreértésen alapuló idegenkedés az úgymond nehezebb muzsikától, vagy a felbecsülhetetlen géniuszok pökhendi leszólása veszélyes érzéketlenség bizonyságai. Az érzéketlenség érzelmi betegség, amelynek egyik kórokozója a zene, a babitsi belső dal hiánya.
„Jer, ülj le, nézzed a mennyboltozat
Kerek aranylapokkal van kirakva
És mind e gömbön, mit látsz, bármi apró:
Mikor forog, egy angyal énekel
Kórusba’, gyermekszemű khérubokkal,
Ez az örök lelkek harmóniája!”
(Shakespeare: A velencei kalmár /Lorenzo/ – Radó Antal fordítása)
A Varázsfuvola képáriáját nem elemezzük 13 esztendős kiskamaszokkal, de az a kipirosodott arcú fiúcska („Igenis van!”) már soha nem lesz közömbös Tamino sorsa iránt s talán Mozart zenéje is beköltözött a szívébe. Megérte! Nem? Az a felnőtt tisztánlátás, amely a 17 éves nagykamaszok vitáját jellemezte a gyászindulók kapcsán, számomra is tanulságos volt, miközben ajtót nyitott az érett nagykorúság felé. Szép! Nem?
A Kísérőkártya cikksorozatból több más mellett kimaradt Bartók operája A Kékszakállú herceg vára. Márpedig annak az elhagyhatatlan utóiratában feltétlenül megírtam volna azt, amit most megteszek.
Majdnem száz diákkal ültünk az Operaház harmadik emeletén a Kékszakállú előadásán, nem sokkal azután, hogy viszonylag alaposan foglalkoztunk vele az iskolában. Közeledett az ötödik ajtó, a Birodalom. Korábban meséltem nekik arról, hogy az aranymetszéspontban kirobbanó extatikus C-dúr hármas zenekari tutti fölött nem mindegyik Juditot alakító énekesnő énekli ki az amúgy Bartók által előírt c’’’-t, amiért nem marasztalhatóak el, hiszen a szerep mezzoszoprán s annak ilyen magassága nincs. Székely Mihály lemezeken partnerei: Palánkay Klára, Szőnyi Olga sem vállalkozott rá. Látszott tanítványaimon az a feszültség, amellyel erre a bartóki csúcspontot tartalmazó, legendás ütemre vártak. Kivágja-e ma este Judit ezt a magasságot? Egy ügyes, szemfüles fényképész, ha lencsevére kapja őket a „Nézd, hogy derül már a váram” közben, majd a kivágódó ötödik ajtó lehengerlő pompájáig vezető taktusok alatt, megközelítően száz olyan tátott szájat rögzíthetett volna, amelybe észrevétlenül is berepülhetnek a sült galambok. Jó volt tanárukként ott lenni mellettük. Ja – és felhangzott a c’’’!
Végezetül Zárszóként álljon itt egy csodálatos gyermekkori emlékem. Abban a kiváltságban volt részem, hogy néhányszor szüleimmel együtt a Fischer Annie-Tóth Aladár házaspárnál vendégeskedhettem balatonaligai nyaralójukban, vagy ahogyan ők nevezték: kulipintyójukban. Kedves, egyszerű kis házikó volt, közvetlenül a víz partján, végtelenül barátságos környezetben. Egyik alkalommal valamelyik közeli villából váratlanul behallatszott a Varázsfuvola vége. Megszólaltak a „Dank” kórus gránitoszlopai és az azokat körülölelő vonóskari hálakönnyek. Ekkor Aladár bácsi – nekem ő az volt – lehajtott, lehorgasztott fejjel, jól ismert, kissé már meggörnyedt testtartásával alig érzékelhetően, szelíd, bensőséges hangon – szinte csak önmagának – mormolta: ”Ez volt ám az ember!”
Nyiladozó gyermek-felnőttként, aki már akkor is imádta Mozart operáját, rögvest torkon ragadott annak a megélése, amint az idős, mérhetetlen tudású Tóth Aladár elmaradhatatlan szipkáján pöfékelve, gyermekien ártatlan, rajongó szeretettel, az ifjú hívők tiszta áhítatával és a hajlott korú férfi alázatával követi – egész lényében azonosulva azzal – a 35 esztendős Mozart életbölcseletét. Őrá gondolva én is ugyanezt mondanám: ”Ez volt ám az ember!”
A jelenet kitörölhetetlen az emlékezetemből. A Varázsfuvola ünnepélyesen megindító, szentélytámasztó oszlopakkordjai és a megilletődött vonósszólamok azóta minduntalan felidézik Aladár bácsi alakját, ahogyan a nagy tudós szerénységével újra és újra ámulatba tud esni a XVIII. századi ifjú szellemóriás megálmodta, nemes, a rászorulókat gyengéden, ám határozottan oltalmazó, szilárd rend igazától. A hálakönnyek mindannyiszor az én szemembe is könnyeket csalnak, meghatott, szinte mesébe illő boldogság tölt el, amely bearanyozza aztán az egész napomat. Ilyenkor titokban azt kívánom, bár másokkal is megoszthatnám. Átnyújtanám, mint egy ajándékot. De hiszen az! Miért ne lehetne „mindenkié”?!
* A szerző a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola
és Gimnázium ny. ének-zene tanára, szaktanácsadó.