A kötetben megszólaltatottak közül Forrai Katalin,
Kokas Klára, Dobszay László sajnos már nem érhették meg a könyv-premiert, de
többiek - Bartalus Ilona, Erdei Péter,
Gráf Zsuzsanna, Igó Lenke, Kocsárné Herboly Ildikó, Kollár Éva, M. Dietrich
Helga, Mohayné Katanics Mária, Ordasi Péter, Papp Károlyné Papp Zsuzsa, Párkai
István, Platthy Sarolta, Rozgonyi Éva, ifj. Sapszon Ferenc, Sebestyénné Farkas Ilona,
Szabó Dénes, Szőnyi Erzsébet, Thész Gabriella, Tillai Aurél, Tóth Ferenc,
Ugrin Gábor és Záborszky József - közül
azonban örömünkre többen jelen voltak a Muzsika a katedrán premierjén. Dr. Fehér
Anikó szavai szerint „annak a generációnak az iskolateremtői szólalnak meg
a könyvben, akik pályájukat az ötvenes években kezdték, és magas színvonalú
művészi, tudományos és oktatói munkájuk eredményeként zenepedagógusok
generációit nevelték fel. Ők a mai napig meghatározó egyéniségei a magyar
zeneoktatásnak az alapfoktól a felsőfokig".
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem kiadásában
megjelent interjú-kötetből most a Bartalus Ilonával készült portrét
tesszük közzé kedvcsinálónak.
Bartalus Ilona
„Szerelemmel kell szeretni a zenét,
de akit tanítunk, tán még jobban”
Nemrég érkeztél haza
Erdélyből, mi történt ott?
Két
városban, Kolozsváron és Székelyudvarhelyen jártam. A Kolozsvári Babes-Bólyai
Tudományegyetem hallgatóit, azaz leendő zenetanárokat tanítottam. Az egész
napos workshop "rondó-formában" telt el úgy, hogy a
vissza-visszatérő rondó téma az előadásom címe volt: Miért legyen a zene mindenkié? Jó néhány
fontos tematikát dolgoztunk fel énekléssel, a résztvevők aktív
részvételével, sok zenével. Az egyik téma a zenei készségfejlesztés
és a zenehallgatás összefonása volt Schubert: Pisztráng-ötös[1]
IV. tételének anyagán keresztül. Mivel az a tétel a melodikai, ritmikai,
harmóniai szépségek kincsestára, valósággal lubickoltunk a zenében. A
mestermű mestertémáiból készült szolfézs etűdök
gyakorlása után és mellett természetesen rögtön meg is hallgattuk a témákat,
tehát a készségfejlesztés és a műélvezet szervesen egymásba fonódtak. Több
évtizedes tanításom során ezt a kettősséget igen fontosnak tartom. Egy
másik tematika a zenei nyelvtanulás módszertana volt. Nagyon izgalmas
tanári feladat! Hogy mihamarabb megtanítsuk a zenét tanulót beszélni a zene
nyelvén, hogy kreativitását kivirágoztassuk az apró improvizációs
gyakorlatokkal és pici kompozíciókkal. Ugyanúgy, ahogy az angol nyelvet
tanuló már pár szóval is képes összerakni egyszerű
mondatokat, a zenetanuló is. Amint megtanultunk egy-két melodikai gesztust,
motívumot, és egy-két ritmikai képletet is, azonnal gyönyörűen összeraktuk
a zenei mondatokat. Ilyesmikkel „szórakoztunk”. A homo ludens[2]
szellemében, játszva, de a játékszabályokat komolyan betartva. Megvilágítottam
a ráció és emóció arányát is a zenetanításban, és levetítettem a Duna
TV-ben készült filmemet is erről a műről. A rondó témánkkal
zártam a napot, boldogan látván a résztvevők csillogó szemét, majd így búcsúztam
tőlük: ugye tudjuk most már, miért
legyen a zene mindenkié?
Székelyudvarhelyen A kodályi hagyaték egyetemes értékei főcím szellemében
rendhagyó zeneórákat tartottam. Az éneklés-központúság kiemelt hangsúlyt
kapott, méghozzá kétszeresen. Egyrészt a népnevelésben, másrészt a profi
zenészképzésben betöltött szerepét mutattam be. Sütő András[3]
szavai piros ceruzával húzták alá gondolataimat: Ameddig egy nép énekel, messzire hallatszik a hangja... Szép
gondolat! De az is nagyon szép, hogy a világon bárhol hegedül vagy
klarinétozik egy magyar muzsikus, azonnal fel lehet ismerni, mert a vokális
töltés érezhető játékán, hiszen a magyar zenész énekel a hangszerén. És ez,
az “áldott“ Kodály-i szolfézs óráknak köszönhető! Ilyesmik történtek
Erdélyben.
Miért fontos, hogy a
zene mindenkié legyen?
Hadd legyek elfogult. A zene az élet lelke, költészet és matematika ötvözete, a
rendezett hangok szépsége, harmat, amely életnedvet permetez
szürkeszikkadt hétköznapjainkra. Ezért fontos! Kodály tömören fogalmazott: Zene nélkül nincs teljes ember. Bárdos
komolyan viccelődött: Lehet zene
nélkül élni, de minek? Mi, zenészek,
bizony tudjuk, hogy a klasszikus zene segít emberlétünk harmóniájának
megteremtésében, és hogy a zene a Lentből a Fentbe emeli még a
legracionálisabb elméket is. Nos, ezért legyen a zene mindenkié, azért, hogy
humánusabbak legyünk, becsüljük a Rendet, vegyük észre a Szépet, legyünk
könyörületesebbek egymással, legyünk alázatosabbak, szeretettel átitatottak,
áradóak és kerüljünk közelebb Istenhez! Szóval, legyünk jobbak. Ezért fontos.
Én hiszek a zene mindenható erejében. Talán
én nem is tanár, hanem a "szív kertésze" vagyok, hisz' a
zenetanítás valódi céljának az érzelmi nevelést tartom. Ezért fájlalom nagyon, hogy a minket
világhírrel megajándékozó kodályi aranykort egy vészhelyzet váltotta fel, hogy
a kommersz amerika-utánzás kora köszöntött ránk, hogy oktatáspolitikánk
teljesen elhanyagolja a nívós zenei nevelést. Pedig lenne mire büszkéknek
lennünk! Legyünk is, hisz' a világbéli megbecsültségünk is csak saját
örökségünk öntudatos felmutatásával növelhető. Légy valaki, ha valakinek akarsz látszani! - tartja a közmondás,
hát ezt kell tennünk. Ám menjünk Európába - ha ilyen erős mehetnékünk
van, oda, ahol már régen ott vagyunk - de ne önmagunk nélkül!
Vigyük a kincseinket! Például nyissunk Kodály Iskolákat Brüsszelben,
Berlinben, Rómában !
Egyébként az amerika-utánzás oktató-nevelő munkánkban
azért nagyon rossz ötlet, mert az USA -Kanadai nevelési rendszer
már a 20. század végén teljes csődbe jutott. Szívesen idézem a
híres new york-i filozófust, Bloomot[4],
aki nagyszerű könyvét[5]
így kezdi: Butulunk, butulunk!
Drámaian tárja fel a csődöt: a tudás utáni vágy megszűnését, a
szorgalmas tanulástól való mély irtózást és a harmadosztályú értékek iránti
lelkesedést. Vajon tényleg ezt akarjuk mi utánozni? Képtelenség. De
ugyancsak megszívlelhetjük Teller Ede[6]
gondolatait is, aki erőteljesen kiáll a szellemi értékek mellett: Ma azt tartják haladásnak, hogy minél több
ember éljen jól. A demokrácia oda fejlődött, hogy csak az a szellemi
termék számít értékesnek, amelyet még a legbutább ember is megért. Én ezt a
legbutább embert szívesen etetném, de azt semmiképpen sem szeretném, hogy a
szellemi haladást hozzá igazítsák!
Már hetven éves vagyok, tehát un."hatalommal" rendelkező
tisztségviselő már nem vagyok, de idealizmusomat és tettrekészségemet
megőriztem. Nem tudom szó nélkül hagyni a jelenkori erőteljes rombolást,
azaz a zseniális kodályi nevelési rendszer hűtlen elhagyását. Körülbelül
akkora véteknek tartom, mint az egykori Nemzeti Színház lebontását
a Blaha Lujza téren. Már tizenkét évvel ezelőtt is, de hét éve is,
udvariasan, de markánsan síkra szálltam és artikuláltam tanácsaimat és felháborodásomat.
Semmi javulás nem történt. 2003-ban írtam egy-egy szép
levelet, egy-egy jajkiáltást Magyar Bálintnak[7],
Mádl Ferencnek[8],
Orbán Viktornak[9],
melyben két konkrét javaslattal éltem :
1.
Alakuljon egy Kodály- reneszánsz
Bizottság, mely visszaállítja a ledöntött értékeket és a hagyatékot méltó
helyére teszi.
2.
Kerüljön föl a kodályi koncepció a Világörökség hivatalos listájára.
Mádl
Ferenc és Orbán Viktor kitűnőnek tartották javaslataimat, Magyar
Bálint másképp látta a Kodály ügyet. Hogy mi történt 2003 óta Kodály
ügyben? Semmi.
Lelkes fogyasztók, mohón gazdagodók, technikai akrobaták lettünk mára,
de mégis félemberek maradtunk, mert az emelkedettebb belső töltés
hiányzik belőlünk. Ráadásul a kapitalizmus megérkezése mellett még egy történelmi
változás is ránk köszöntött, egy új típusú magyar, az "eurómagyar"
van születőben. Ha most nem vesszük elő az európai-magyar józan
eszünket, akkor most, és éppen most veszünk el a nagy gyűjtő medencében.
Kodály éppen ezt akarta megakadályozni, segíteni akart ennek a tehetséges, neurotikus
népnek, hogy el ne vesszen. Ez volt az ő népboldogító, gyönyörű
gesztusa.
Régóta ismerlek, nem
először említed elsőként Schubertet és Beethovent. Miért ?
Ők a kedvenceim. Most már csak ők, mert a kör leszűkült. A
legközelebb Schubert áll hozzám, ő a lelki nagybátyám. Egy olyan
rokonom, akinek erejét és sebezhetőségét mélyen átérzem, hiszen én
is hasonló alkat vagyok. Az ő elbűvölő melodikai gazdagsága,
sokkolóan gyönyörű harmóniafordulatai, örökké menni akaró ritmusvágtái, a
minore-maggiore tétovázás tünékeny tercei, eget rázó tutti kiáltásai, finoman
fájdalmas témái, mind-mind egy romantikus zseni üzenetei. És szinte közvetlenül
érint meg egy romantikus köröstarcsai kislányt az egyszerű
üzenet: nem vagy egyedül!
Évtizedek
óta mondogatom, hogy ha csak napi húsz perc Schubertet meghallgatnánk, teljesen
megváltoznánk. Lenyugodva, megnyugodva mehetnénk munkahelyeinkre, hiszen a
Schubert zene gyógyít, szinte egyetemessé szublimálja valamennyiünk gondját
és ez az alacsony, szemüveges, zseniális "lelki
államférfi" mindannyiunknak ugyanazt üzeni.
Szinte
azt hiszem, hogy a zeneszerzők Isten nagykövetei, hogy ott ülnek Körülötte
és kottáznak. Talán ezért is hirdetem előadásaimban, hogy a
zenetanítás majdnem olyan, mint a papi hivatás, meg hogy szerelemmel kell
szeretni a zenét, és akit tanítunk, tán még egy picit jobban.
Beethoven
pedig krisztusi figura számomra. Mint az erős, esendő, szenvedő
Krisztusból, Beethovenből is hasonlóan
árad a mindenható erő. Oly sokszor hangoztatta: Istenem add, hogy legyőzzem önmagam! mert miközben keblére ölelte az egész emberiséget
az örömódában, saját takarítónőjével sem bírt békében meglenni. De
legyőzte magát. Műveiben minden ember elementáris erejű
belső harca ölt testet.
Ki képezhető zenére?
Bárki. Mindenki. Ha az ember rendelkezik kellő nyitottsággal, egészséges
kíváncsisággal, jó torokban jó hangszálakkal, könnyedén megtanulhatja a zene
nyelvét. Persze a jó tanár nélkülözhetetlen a zenei képzésben. Talán még
hangszer sem szükséges annyira, mint amennyire a vágy a szép zene után.
Az, hogy szeretném ennek a gyönyörű nyelvnek az ábécéjét, a nyelvtanát, a
mondattanát megismerni, aztán szeretném az operaházban meghallgatni mondjuk Verdi
Traviátáját[10].
Szóval, ha többre vágyik valaki , mint a cipőboltok háttér zenéjének
hallgatása, akkor jönnek a " tan"-dolgok: tanár, tananyag, tanulás,
tanmenet, tanterem, és a többi. Ezért fontos az iskolákban kiváló zeneoktatást
nyújtani, hogy senki ne legyen megfosztva az élet egyik legnagyobb
ajándékától, az értékes, gyönyörű zenétől.
Te mikor határoztad el, hogy ez lesz a
szakmád?
Nyolc éves koromban. Talán nem is szakma ez számomra, hanem létforma.
Zenetanítás nélkül ugyanis nem tudnék élni. Talán eleve tanítónak születtem,
hisz' már kislány koromban is óriási közlésvágy és segítőkészség
jellemeztek. Egy nagyszerű énektanáromnak, Farkas Istvánnak köszönhetek mindent!
Ő a szülőfalumban Köröstarcsán tanított és egy szép napon így szólt
hozzám: Ilikém, te fogod vezényelni az
énekkart az évzáró ünnepségen! Mit mondhatott erre egy nyolc éves? Köszönöm, megpróbálom. Megpróbáltam, határtalan izgulás közepette
Kodály Bicíniumokat[11]
vezényeltem és sikerem volt. Azon a délutánon már teljes megvilágosodásban
lebegtem: zenész leszek! Zenész lettem és izgulós maradtam.
Édesanyám beíratott zongorára és szolfézsra Farkas tanár úrhoz, ezzel
elkezdődött rendszeres zenetanulásom. Farkas Istvánnak neves
leszármazottai vannak: lánya az énektanár-karnagy Sebestyénné Farkas Ilona,
unokája pedig az énekesnő Sebestyén Márta. Mozartok, Bachok, Kodály
gyakorlatok, kánonok, népdalok sorakoztak hétről hétre és én mámorral
faltam a finom falatokat, nem tudtam betelni a szépségükkel és nem tudott Pista
bácsi olyan sok házi feladatot feladni, amire még rá nem tettem volna
valami kis extrát. Imádtam tanulni. Emlékszem, hogy anyukámmal milyen sokat
ültünk a kemence mellet esténként és én fújtam az Ötfokú zene[12]
gyakorlatait 4#-ig, 4b-ig , abszolút nevekkel, hú de élveztük!
Sajnos azért ez a mesebeli állapot nem volt fájdalom-mentes, hisz az akkori
bolsevik időkben a Rákosi-évek ostoba, nyugatgyűlölő
mentalitása miatt a helyi párttitkár figyeltetett, üldözött. Rossz káder
voltam. Úgy gondolták, hogy „imprist”
kapcsolataim vannak (talán Mozartékkal[13]?)
és ez akkor megvetendő tett volt egy „szocilista” lánytól. Titokban
kellett hát besurrannom a zongoraóráimra, hátul, a baromfikapun úgy, hogy a
csípőmön cipeltem a vizeskannát, mintha vízért mennék, a kottákat pedig
jól eldugtam a kardigánom alatt. Szörnyű stressz volt! Ma már világosan
tudom, hogy a kommunisták már akkor belém szögezték a szorongás és a félelem
mérgét. Egy teljes évet el is lopott a zenetanulásomból ez a párttitkár azzal,
hogy elszabotálta a tarhosi felvételi papírjaimat, nem átallotta nem
aláírni, eldugni őket és egy szót sem szólni a szüleimnek
erről. Így aztán, mit sem tudván erről, megjelentem a tarhosi
felvételi vizsgán, ahol közölték: Te nem
is jelentkeztél! Nem vagy a listán. Nem felvételizhetsz! Sírva kullogtunk
haza anyukámmal a Körös gáton. Korán megtanultam hát a kommunizmus két
legártóbb filozófiáját: Élj
bizonytalanságban és félj! Így folyt az én korai zenetanulásom a
Viharsarok közepén egy csodálatos tanárral - és egy párttitkárral.
Köröstarcsa után mégis bekerültem a Tarhosi Énekiskolába, egy év múlva
felvettek a legmagasabb pontszámmal. Ez az iskola olyan volt, mint egy földi
zenei paradicsom vagy egy tündérkert, ahol már kora reggel zenétől
visszhangzott a park, őzikék hallgatták a szolmizáló gyerekeket és Mező
Laci csellóhangon énekelte altatódalunkat. Az oktatás és nevelés a
legmagasabb szinten folyt, a munkamorál pedig első osztályú volt. Az
iskolát Gulyás György, a nagyformátumú, szuggesztív karnagy alapította. Kiváló tanári gárdát gyűjtött össze, a
diákság pedig igyekvő gyerekekből állt. Megtanítottak bennünket a
munka szeretetére, a lelkiismeretességre, örömmel követtük a szigorú házi
szabályokat és vas- szorgalommal tanultunk. Emlékszem, térdig érő hóban
is, hajnalban bandukoltunk a zenepavilon felé, hogy a kijelölt gyakorló
óránkat el ne veszítsük. Reggel 3/4 7-3/4 8- ig, a tanórák előtt már boldogan
gyakoroltunk. Olyan volt ott az életünk, mint egy majális! Szép zene
lengett körül bennünket reggeltől estig, de sajnos nem sokáig. Pár éves
fennállás után a Hivatal egy tollvonással megszüntette az egész iskolát.
Kik voltak még akkor
ott?
Sok, ma már neves muzsikus tanult Tarhoson: Szokolay Sándor, Bozay Attila,
Tarjáni Ferenc, Rozgonyi Éva, Csukás István[14],
Mező László, Mező Imre, Mező Judit, Mező Márta,
Farkas Ilona és még sokan mások. A kiváló tanárok között volt Mánya Éva, Friss
Antal, C. Erőss Klára, Teöke Mariann. Ők Budapestről
jártak le.
Hova kerültél a
tarhosi iskola megszűnése után?
A szintén Gulyás György által vezetett
debreceni Konzervatóriumba mentem át, de mellette a Tanítónőképzőbe
is jártam közismereti órákra. Kicsit nehéz volt helytállni két
iskolában, de kibírtam, sőt később nagyra értékeltem tanári
munkámban két tárgyat is, a lélektant és a pedagógiát. Életemben először
innen jutottam ki Angliába, a Gulyás által vezetett Leánykar tagjaként.
Nagyon nagy élmény volt, amikor a Llangolleni nemzetközi kórusversenyt[15]
megnyertük. Ezután következett a legnagyobb megmérettetés, a zeneakadémiai
felvételi vizsga. Kiadós félelemmel érkeztem a fővárosba és mivel
négyen is jelentkeztünk ugyanarra a tanszakra Debrecenből, nem hittem,
hogy felvesznek. Tévedtem, mind a négyen bejutottunk. Még ma is őrzöm az
értesítő táviratot, mert ez aztán óriási csoda volt. Kishitű vidéki
kislány létemre a fővárosiak magabiztossága okozott némi szorongást, de
ahogy teltek a szemeszterek és gyűjtögettem a sok jelest a vizsgákon,
egyre jobban éreztem magam a bőrömben. Itt ismertem meg életem
főszereplőjét is, Janota
Gábort, a nemzetközi hírű fagott művészt, aki később a
férjem lett, 47 éve vagyunk házasok, fölneveltünk három gyermeket és most
dédelgetünk két kis unokát is. Janota megindító szeretettel és türelemmel
segített szakmailag is eloszlatni kishitűségemet, kiváló zenész,
bizony nagyon sokat tanultam Tőle. Csak egy apró példa: hosszú
órákig gyakoroltatta velem, hogyan vezényeljem Purcell: Rigók[16]
című kis kórusművét, hogy 3-ból 1-be és vissza 3-ba a
legjobbkor váltsak át.
A Zeneakadémián felejthetetlen professzoraim voltak, mind-mind nagy
egyéniségek, mindet fel kellene sorolnom, de nincs rá hely. Néhányat azért meg
kell említenem: Szőnyi Erzsébet, Ádám Jenő, Vásárhelyi Zoltán, Bárdos
Lajos, Hegyi Erzsébet, Bartha Dénes és még sorolhatnám.
Ádám
Jenő a mentorom volt, lángoló nagy tanár, diákjai iránti odaadó
jóindulattal. Hatalmas tudás, szenvedély, töretlen pedagógiai hit – így
jellemezhetném. Ő nagyon szerette a hallgatóit. Mindent tudott a magyar
népdalról, de soha nem tudálékosan elemezte őket. Itt lakott a Moszkva
téren. Nemrégiben felújíttattam az emléktábláját és egy koszorúzási ünnepséget
is szerveztünk.
Vásárhelyi
a nagy romantikus, a karizmatikus művésztanár volt, óriási szívvel, benne
Brahms, Schumann, Kodály, és ő mindegyiket átadta nekünk. Amikor a
zeneakadémiai kórussal a Jézus és a kufárokat énekeltük Kecskeméten, azt hittük,
belehalunk az élménybe. Ahogyan felépítette a drámát, amekkora szuggesztivitással
ragadta magával énekeseit, arra csak egyedül ő volt képes.
Bartha, a zenei titokfejtő a
zeneköltők emberi portréját is megfestette. Haydn volt az egyik kedvence,
őt teljes részletességgel tanította meg. Szigorú volt, de ugyanakkor
sziporkázó humorral, eredeti szókinccsel, lazán tanított. Nem féltünk tőle
és nagyon tiszteltük. Bárdos az ihlet és logika nagy ötvözője,
tanári példakép. Ő a tanárok tanára és a pontosság szobra volt.
Bármilyen középszerűek vagy készületlenek voltunk, hatalmas tudásával
„leszállt” közénk és szórta ránk zseniális felfedezéseit. Rengeteget tanultunk
tőle. A Bárdos-jegyzeteimet még ma is használom.
Hogy érezted, szeretett Bárdos Titeket?
Persze,
nagyon. A maga visszafogott, úriember modorában. Hiszen a híres
T-háromszögével is a szeretet erejét illusztrálta, amikor bölcs
örökigazságait megfogalmazta a Tanuló-Tanító-Tananyag kapcsolatáról. Azt
tartotta, ha a tanuló szereti a tananyagot, az szárnyakat ad a tanítónak,
ha a tanító szereti a tananyagot, az inspirálja a tanulót, ha a tanuló szereti
a tanítót, akkor az Ő kedvéért még a tananyagot is megszereti. Ez így megy
körbe-körbe. Nagyszerű gondolat.
Csatlakozva Bárdoshoz, az évtizedek folyamán az én meggyőződésem is
kikristályosodott, hogy az igazán jó tanító a diák miatt nyitja ki a tanterem
ajtaját. Igyekeztem éreztetni mindig a tanítványaimmal, hogy Őnekik,
csak Őnekik hoztam el a tudást, méghozzá aranytálcán, nem
papírzacskóban. Sajnos gyakran előfordul, hogy bár a tanár szerelmes
a tananyagába, mégis mintha csak önmagát tanítaná és eközben a diákjai szem lesütve,
magukba roskadnak a kisebbségi komplexustól.
Ami engem illet, szerelemmel szeretem a zenét, de akiket tanítok, tán még egy
picit jobban. Ötven éves pedagógusi pályámon, mielőtt belépek a
tanterembe, mindig arra kérem Istent, szórjon ránk Ő is egy kis extra
szeretetet. Mert a tanterem számomra templom. Igyekszem olyan atmoszférát
teremteni, melyben a tanulás, örömforrás mindkét szereplőnek és alig
várják, hogy az óra elkezdődjön, ellentétben azzal, amikor kínlódás kíséri
a közös tanulást és mindketten alig várják, hogy az óra véget érjen.
Mi történt a diploma
utána?
A Liszt Ferenc Zeneakadémiát kitüntetéses, ún. vörös diplomával végeztem el
1963-ban. Hamarosan igazi megtiszteltetés ért, a budapesti Lorántffy Zsuzsanna
Ének-zenei Általános Iskolába hívtak tanítani M. Katanics Mária és Csík Miklós javaslatára.
Sokáig együtt dolgoztam Friss Gáborral, nagyon szerettük egymást, később
Katanics Máriával, Vendrei Évával és Thész Gabriellával is kollégák lettünk. Ez
volt az „aranycsapat” az aranyidőkben. Remek iskola volt,
remek igazgatónővel, Tímár Erzsikével, a közismereti tárgyakat tanítók
között több kivételes tehetségű pedagógussal. Ott létem alatt több száz
bemutató órát tartottam külföldi és hazai szakembereknek, világhírű
zenészeknek valamint kulturális és politikai delegációknak. Benjamin Britten[17],
Peter Pears, Pablo Casals, Yehudi Menuhin, Dmitrij Sosztakovics[18],
Kodály Zoltánné és még sokan mások látogatták meg az óráimat. Felejthetetlenül
szép évek voltak ezek! A szárnyalás, a helytállás és a bizonyítás évei. Bár
akkor még "zöldfülű" tanárocska voltam, szorgalmam mindenen
átsegített. Természetesen állandóan izgultam, hisz' alig voltak csendes, sima
hétköznapjaim, de a gyerekek és a látogatók dicsérete önbizalmat adott.
Emlékszem, Britten és Pears teljesen elámultak, szinte nem is hitték el, amikor
a hatodik osztályosaim a Palestrina[19]
motetta kötetből három szólamban, hibátlanul blattoltak le egy darabot. Egyébként
Szabó Helga nagyszerű könyveit használtuk, ezek garantálták a magas színvonalú
tananyagot, amit mi igyekeztünk ennek megfelelő színvonalon tanítani.
Később a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolába
kerültem, majd a Liszt Ferenc Zeneakadémiára is,
szolfézs-zeneelméletet tanítani. Ezek voltak az itthoni munkahelyeim.
Bizony óriási kiváltság - és felelősség - volt ezekben a nagy múltú
intézményekben tanítani. Az itthoni televíziós munkámat a Lorántffy-s
zeneóráimnak köszönhettem, a Magyar Televízió ugyanis felvételt készített a
Casalsnak tartott óráimról és kóruspróbámról. Egy hét múlva felkérést
kaptam, hogy készítsek zenei műsorokat az MTV részére. Örömmel elfogadtam
e felkérést és huszonhat éves koromban elkezdtem első tévés
sorozatomat, Gyere pajtás énekelni!
címmel. Kitágítottuk a tanterem falait és az egész ország velünk énekelt.
Ez a sorozatom 29 adást ért meg, követte a Dúdoló
kilenc adással, majd a Legyen a
zene mindenkié c. hat
részes nagy tabló a Kodály-centenárium tiszteletére, később a Kétszer kettő gyakran öt c. sorozat, zenei szabálysértéseknek szánva a
műsoridőt. Valamennyi műsor jelentős országos
népszerűségnek örvendett, az MTV pedig Nívódíjjal tüntette ki
azokat. Még ma is árad felém a nézők szeretete, megsimogatnak a
villamoson, mosolyogva megköszönik az élményt. Én meg csendben örülök, hogy még
felismerhető vagyok.
Külföldi tevékenységem is 26 évesen kezdődött. 1966-ban az Ontario-i
(Kanada) Művelődési Minisztérium két magas rangú
tisztviselője azzal a céllal utazott Magyarországra, hogy meglátogasson nyolc
zenetanárt, és kiválasszon egyet közülük, aki 900 tanárt fog tanítani Torontóban.
Rám esett a választásuk, így jutottam ki Kanadába 1967-ben. Mondhatom, hogy
életem legnehezebb feladata volt hat héten át napi nyolc órában
dolgozni, ráadásul, tolmáccsal.
Szinte
minden délután migrénnel kínlódtam, de megérte, mert még a folyosók is
visszhangozták a Felüről fúj az
őszi szél gyönyörű dór dallamát. A záró koncertre pedig a kilencszáz
tagú kórus megtanulta tiszteletemre Kodály: Székely keservesét, titokban!
A mű előadása után álló vastapssal köszönték meg munkámat. Nem
potyogtak, hanem ömlöttek a könnyeim. Így kezdődött a ma már 43 éve tartó kanadai
misszióm. Meg kell említenem, hogy ugyanazon a nyáron Szőnyi
Erzsébet, egykori kiváló professzorom Montreálban, az Expo ’67 színpadán
tanított, így aztán egyszerre két kanadai városban is folyt az intenzív
Kodály-elvű tanítás. Az ottawai magyar nagykövet, Barta János is leutazott
Torontóba megnézni az óráimat és csuda szépet mondott: Ilona egyetlen zeneórája is többet használ a magyar-kanadai
kapcsolatoknak, mint az én tevékenységem.
Szóval, hamar sikeres lettem. Nekem nagyon jót tett a siker, mert szárnyakat
adott és még több munkára buzdított. Soha nem bíztam el magam, soha nem lettem
nagyképű.
Hogy mi történt a diploma után?
Dióhéjban és a számok tükrében összefoglalva, ez történt: 50 éve tanítok,
Kanadában kisebb 2-6-9 éves cikkelyekben 17 évet dolgoztam, három
kontinensen több mint 12.000 tanítványom volt, tartottam több mint 100
mesterkurzust, 50 nyári kurzust, több 100 bemutató órát, az MTV-nek
Amikor elmentél a
tengeren túlra, nem vádoltak meg azzal, hogy cserben hagyod a magyar kultúrát?
Nem hiányoztál itthon?
Amikor hosszabb időre mentem el, sok itthoni tanítványomnak
hiányoztam. Voltak, akik minden karácsonykor telefonáltak is és
kifejezték, mennyire hiányzom. Persze, néhány rosszízű
megjegyzés is eljutott hozzám. Ez természetes. Gyarló emberek vagyunk,
piszkálódunk, irigykedünk. Egyáltalán nem foglalkoztam ezekkel a negatív
mendemondákkal, hanem mentem a magam tiszta útján előre, tettem a dolgom
és mindig ott szolmizálgattam, ahol a posztom volt.
Azt
viszont, hogy cserbenhagytam volna a magyar kultúrát, képtelenségnek
érzem. Éppen ellenkezőleg történt: Hegyeshalmon túlra vittem. Elvittem,
kivittem. A nagyvilágban vittem sikerre a magyar kultúrát. Kanadán
kívül Ausztráliában, Japánban, az Amerikai Egyesült Államokban és számos
európai városban is komoly munkát végeztem a kodályi ügyben.
Mennyiben volt más az
ottani munka?
A másság nem a matériában, hanem a mentalitásban keresendő, hisz a
D-dúrnak ott is 2 # az előjegyzése, de az amerikai és európai viselkedési
szokások, értékrendek, szóval a két nép mentalitása nagyon eltérő, úgyhogy
egy európai szakember számtalan nehézséggel találkozik Észak-Amerikában.
Bár erről a témáról is lehetne egy izgalmas szociológiai
összehasonlítást írni, most csupán néhány szót ejtek a másságokról:
-
a túlértékelt személyiségi jogokat gyakorolja az a tízéves kislány, aki nem
hajlandó levágni négy cm-es körmét a zongoratanár kérésére, indoklás: nem vágom le, mert az én körmöm...
-
szeretnek kikapcsolódni lezseren és irtóznak attól, ha kifáradnak a
tanulásban: ne memorizáljunk, mert az
nagyon fárasztó - kérték az egyetemistáim.
- az amerikai diák-diktatúrában az egyetemi
professzor elveszítheti az állását, ha „diákőfelségének” nem tetszik
a tanár személyisége. Ez aztán állandó „népszerűsködési”
kényszert eredményez, ami persze a tanítási színvonal csökkenéséhez vezet. Amerikában úgy kell megteremteni a tanári
tekintélyt, hogy közben a diákok kórosan felértékelt személyiségét ne irritálja
a tanár.
Sokfelé
tapasztaltam erős éneklés-ellenességet is. Sosem felejtem el az egyik
kínai-kanadai zongorista növendékemet, aki csak úgy volt hajlandó elénekelni
egy népdalt, ha megfordítja a székét és nekem háttal énekel. Megtörtént. Azután
mintegy háromheti lelki gondozás után végre hajlandó volt velem szemben ülve is
énekelni. (Szinte csoda, de hamarosan benevezett a népdalversenyre és azt meg
is nyerte, később meg levelet írt New Yorkból, ahol zongoratanár lett
és őszinte háláját öntötte szavakba, mert megtanulta tőlem az
éneklés örömét, és hogy hogyan lehet a klaviatúrán is énekelni.) Egy tanár
számára ezek a sikerek jelentik a “Nobel díjat”.
Külföldön
tanítani, egyébként azért is nehezebb, mint itthon, mert ott az ember nemcsak
önmagát, hanem egész népét képviseli. Milyen egy magyar? Erre következtetnek
abból, ahogyan kinyitod a tanterem ajtót, ahogyan osztályozol, ahogyan kezeled
a lustaságot, ahogyan dicsérsz. Nagy felelősség ez. Viselkedni kell, jól
kell viselkedni és rengeteg lélektani trükköt kell alkalmazni a másság
kezelésére. Egyáltalán nem elég a szilárd szakmai tudás, a sikerhez nagy
diplomáciai érzék is szükséges.
Jól ismert az angol
nyelvű tanításban a kanadai népdalokat elemző könyved, melynek címe:
" Sing, Silverbirch, sing…[20]
Milyen céllal készült ez a könyv és hogyan fogadták?
Ha Kodály valamit százhangú orgonához, Bartók pedig a Beethoven szonátákhoz
hasonlít, akkor az a valami egészen bizonyos, hogy becses értékekkel rendelkezik.
Kanadában készítettem ezt a könyvet. Itthon az is köztudott, hogy a népdal
olyan bölcs, mint egy zenei közmondás, hogy évszázadok alatt érlelődött
szépségével zenei élményt okoz, s hogy gyökereket és önismeretet ad a
fiataloknak.
Nem így volt ez Kanadában. Úgyhogy az inspiráció, hogy népdalelemző könyvet
írjak, abból a felismerésből fakadt, hogy diákjaim
a London Ontarioi UWO Egyetemen szinte egyáltalán nem ismerték saját dalaikat.
Segíteni akartam nekik. Miután áttanulmányoztam pár száz dalt és kiválogattam huszonöt
gyönyörűt közülük, megírtam a könyvet. A Boosey and Hawkes kiadásában ez
egykettőre meg is jelent[21].
A londoni egyetemen azonnal kötelező tankönyvvé nyilvánították, majd
fokozatosan bevonult számos más egyetem, gimnázium, általános iskola
tananyagába is. Heti egy órában foglalkoztunk népzenével, diákjaim csak
ámultak, milyen szépek a népdalaik, én meg jóleső érzéssel nyugtáztam
hétről hétre, hogy megtanítom a kanadaiakat, szeressenek bele saját
zenei anyanyelvükbe.
A részletes elemzéseket a Kodály-i – Bartók-i szempontok szerint tálalja a
könyv, de a tényszerű felfedezéseken túl behatol a dalok lelkébe is.
Rákérdez és megválaszolja, ki énekel, kinek, miért? Így a szövegek érzelmi
üzenetei is kiderülnek. Végül ellátja használóit előadási
útmutatásokkal, vezénylési tanácsokkal, prozódiai figyelmeztetésekkel és egyéb
zenei és pedagógiai javaslatokkal. Saját tantermemben, de sok kolléga
visszajelzéséből is kiderült, hasznos a könyv, a zenepedagógusok nagy élvezettel
használják, úgyhogy sikerült elérni a célomat. Amikor 1980-ban megjelent, egy
nyílt óra keretében diákjaimmal bemutattuk az ezüstnyírfa földjének legszebb dalait az egyetem tanári
karának, az igazi angolszász, vagyis nem emigráns tanszékvezetőm így
fejezte ki köszönetét: Ehhez is egy
magyarnak kellett idejönnie, hogy megtanítson bennünket saját dalainkra...
Életed közepén egy
különleges munkába fogtál...
Igen, tévés lettem, új szakmába kezdtem. A kiváló Sára Sándor[22]
és két remek elnökhelyettese, Lugossy László[23] és Bakos
Edit[24]
zenei vezetőnek hívtak a Duna Televízióba 1993 őszén. Némi
tétovázás után örömmel elvállaltam és így lettem hirtelen televíziós
hivatalnok és alkotó. Két tehetséges zenész szakembert hívtak még
oda, Fehér Anikót és Berki Tamást,
így mi hárman alkottuk a zenei osztályt. Szeretett tantermemet felváltották
a montírozó szobák, hangok helyett képek zsongtak körül, kinyílt előttem
egy teljesen új világ. Hallatlanul izgalmas és fárasztó hét évet töltöttem ott
el, gyakran napi tizenhat órás munkaidőben dolgoztam, nagy ambícióval. A
magyar televíziózás történetében először láthattunk Maratoni
koncertet, az ötletet Amerikából importáltam, a Seattle-i[25]
TV adón láttam. Nálunk, a Duna Televízióban déltől éjfélig hömpölygött a
zenefolyam, 740 muzsikus szerepelt (ingyen!) 125 műsorszámban, 3
műfajban 12 órán át, miközben a nézők adakoztak. Kétszer is
sugároztunk Maratoni Koncertet, 1997-ben és 1999-ben, Lőcsey Gabriella[26]
így méltatta az első eseményt: A
műsor többet ért, mint egy Grammy- díjátadás vagy egy
Oscar-díjeső. Már csak azért is, mert a mi csillagainkat ragyogtatta! Volt
egy ünnepnap, amelyen a magyar művészeké volt a főszerep, meg a
magyar nézőké, akik nagyszerű produkciókat kaptak... Szinte
hihetetlen, hogy nálunk esett meg ez a csoda!
Azután, miután jól kifárasztottam magam a Duna Televízióban, az ezredfordulón,
2000. december 31-én szeretettel elköszöntem minden tévés munkatársamtól és
lemondtam a pozíciómról.
Mivel kezded a napot?
Repdesek! Imádom a reggeleket. A családom és a város még alszik, én meg már
reggel hatkor fölkelek, imádkozom, megköszönöm, hogy még egy napot
kaptam, kávézom, elszívok egy jókedvű cigit a teraszon, jógázom,
fölmegyek gyertyaállásba, így készülök fel arra, ha a nap folyamán valaki fejre
állítana. Utána irány az íróasztalom. Leülök és tanulok.
Zeneelmélet-szolfézs-zeneirodalom anyagokat válogatok, rendszerezem,
elemzem, feldolgozom őket, aztán szolfézs etűdöket komponálok, azaz a
mesterművek témáival bíbelődöm. Ezek a technikai gyakorlatok mindig a
soron következő előadásom zeneműveiből állnak össze.
Kijegyzetelem a szaklapokat mindkét nyelven, kottázom, cikkeket írok,
szakkönyveket fordítok angolból magyarra. Mivel tanításomban összefonom az
elemi készségfejlesztést és a zenehallgatási készségfejlesztést, az anyagot
állandóan csiszolom, átszerkesztem és analíziseimet egybevetem
másokéval. Ezért dolgozom sokat. Nincs megállás. Ez a jó. Óriási a
zeneirodalom. Különösen sokat forgatom Dobszay László, Bennett Reimer és Frank
Oszkár műelemzéseit. Csodálom őket!
Zenei munkám mellett foglalkozom még két kedvenc témakörömmel is ezeken a
gondolkodós-munkás reggeleken: autobiográfiákat és pszichológiai könyveket
jegyzetelek ki. A zenén kívül ugyanis semmi más nem érdekel, csak az emberi
sorsok és a lélek élete. Összegyűlt már vagy húszkötetnyi ún. Lélekfüzetem.
Egyszer majd hasznosak lesznek a gyerekeimnek, unokáimnak is. Ez talán nem
is munka, mert mind a szellemi, mind a testi torna örömforrás. Fütyülök,
dúdolok és átjár az öröm: Ezt a napot is
jól kezded. Repdesel.
Van olyan dallam, ami a legközelebb áll
hozzád, ami téged jellemez? Emlékszem, kislányként néztem a tévében, amikor
Beethoven VII. szimfóniájának II. tételét tanítottad. Azt hiszem, ez is
hozzásegített ahhoz, hogy ezt a pályát válasszam!
Ez nagy dicséret egy kollégától. Köszönöm, ha
így volt. Ez a "jammpappa" korszakom volt, amikor ezekkel a spontán
szótagokkal dudorásztunk és az újságírók is "Jammpappa Néninek” becéztek.
Komolyra fordítva a szót, ez a II. tétel a legszebb zenei imádság, amit valaha
leírtak. A szűkszavú homofon téma sűrű bánatát körülöleli
a cselló meleg barna tónusú esdeklése. Tizenhét évesen hallottam
először Debrecenben és azóta is a legközelebb áll hozzám. Mindig,
mindenhol megtanítom, immár ötven éve. Engem is jellemez ez a dallam, mert
derűs jókedvem és jó hangos kacagásaim alatt bánatra hajló ember vagyok. A
legjobb barátaim is bánatra hajlóak, nem tudom, hogy van ez, de talán szomorúbb
lenne a világ zomorúság nélkül!
Pályád irigylésre
méltó. Mi a sikered titka? A pályakezdőknek milyen tanácsot tudsz
adni?
Most már rendelkezem elegendő tapasztalattal és sikerrel ahhoz, hogy
tanácsot adjak. Két dolog szükséges a sikerhez: szorgalom és szerencse, persze
a tehetségen kívül. Azt viszont Föntről kapjuk. Mindannyiunknak meg
van a maga szerencséje, van, akinek egy pillanatra, másnak egy évre. Az én
egyik nagy szerencsém volt, hogy 1950-ben Farkas István volt a zenetanárom
Köröstarcsán. Ennek a csodálatos pedagógusnak köszönhetem, hogy zenész lettem.
A másik óriási szerencsém az volt, hogy 1958-tól a Liszt
Ferenc Zeneakadémia diákja lehettem, hisz' itt a legnagyszerűbb
professzoroktól tanulhattam meg a szakmát. Szerencse volt, hogy 1966
őszén, amikor a kanadai delegáció meglátogatott, szépen tanítottam.
Lehetett volna rossz napom is, mindenkinek vannak ilyen napjai. A szerencsénket
viszont okvetlenül meg kell ragadnunk! Élnünk kell vele, s a tőlünk
telhető legtöbbet kell kihozni az áldott, szerencsés
helyzetekből! Én is ezt tettem mindig.
A siker másik kelléke a szorgalom, ami nélkülözhetetlen. Ahogy Goethe[27]
mondja: Lusta zseni nincs. (Ezt nem azért idézem,
mintha azt hinném, én zseni vagyok.) Ezt komolyan kell venni, mert aki nem
szeret dolgozni, sosem lesz sikeres, s ha nem lesz sikeres, sosem lesz boldog.
Ennyire egyszerű. A szép eredményeket a tehetség kezdi meg, de csakis a
munka fejezi be. Tanácsolhatom még azt is a fiataloknak, soha ne adják föl
remek ötleteiket, terveiket! Ne ismerjenek lehetetlent! Ha bárki azt mondja: ezt nem lehet megcsinálni, ne engedjék,
hogy bárki megszakítsa őket. Én a saját életemben csak azt a
rengeteg energiát sajnálom, amit a középszerű és negatív emberekkel vívott
harcaimban pazaroltam el ahelyett, hogy alkotó munkára fordíthattam volna. Még
valamit búcsúzóul: nem a pénzért tanítunk, ne legyünk anyagiasak.
Én
akkor is ezt csinálnám, ha nekem kellene fizetni érte. A mi fizetségünk a
diákok szeretete és megelégedettsége, és ha ezeket megkapjuk, nem hiába
töltöttük el az időt a tanteremben. Olyan szívet melegítő érzés,
amikor gyönyörű visszajelzéseket kapok volt tanítványaimtól. Hadd idézzek
néhányat:
Köszönöm az életre
szóló tudást, amit négy rövid év alatt a Tanárnőtől kaptam...
(
Simon MacDonald, Victoria Conservatory of Music)
Miss Bartalus a legmagasabb művészi
színvonalon dolgozik kórusunkkal. Szenvedélyes muzsikus, aki nem csak a
kiválóság iránti elkötelezettséget, de a zenével való varázslatos találkozást
is belénk oltja. Sikeres eredményeink mögött az ő emberi értékei is
felsorakoznak: érzékenysége, humora és gyengédsége...
(Sue
Reid, a Cantabile Nőikar tagja, Victoria )
És ezt az utolsó levelet pedig az egykori "lorántffys" VII.A
osztálytól kaptam a napokban. Ők 46 év után, így köszöntöttek fel a
70 éves születésnapomon:
Drága Ili néni! Isten
éltessen sokáig! Nagy szeretettel emlegetünk, s köszönjük, hogy
nyitogattad fülünket, szemünket a szépre s a jóra. Hozzájárultál ahhoz,
hogy kis vadóc, zöldfülű majmocskákból igaz emberekké válhassunk - vagy
legalábbis törekedjünk azzá válni. Kodályon, Brahmson át ízlésünket, jellemünket
formáltad. Addig sose látott magasságokat és mélységeket jártál be velünk. S
bár osztályfőnökünk voltál, úgy néztünk Rád, mintha nővérünk lettél
volna. Aki persze nagy és okos, de közülünk való. Pályakezdőként is
varázsló voltál. Mágikus erővel bűvöltél el bennünket... A VII. A
osztály nevében írok, mind a huszonhatan azt kívánjuk, hogy lelkesítő
tüzed továbbra is perzseljen, hogy oszd meg szellemi kincsidet az
eljövendő nemzedékekkel is ! S adjon hozzá a Jó Isten egészséget!
(Radics Éva és még 26 név, Budapest, Lorántffy Zenei Általános Iskola, 1964)
Dr. Fehér Anikó