Szimfónia Program a szegény családok gyerekeinek

Dr. Kupper András: „A zenélő közösségek esélyt adnak a boldog felnőttkorra”

Zongoraművésznek készült (tanára Héra András, a Weiner Leó Zeneművészeti Szakközépiskola és AMI zongoraművész-tanára volt), orvosnak tanult; a FIDESZ KDNP országgyűlési képviselője korábban az egészségügy, most a kultúra területén dolgozik. Miközben a társadalmak jóllétének kulcsát kutatta, és másokkal együtt a boldogságindex bevezetésének lehetőségéről gondolkodott, belebotlott a veuezuelai csodába. A közösségi motivációra épülő zenepedagógiai módszer megteremtője, José Antonio Abreu a huszadik század közepe óta szédületes eredményeket ért el, a zene által a legszegényebb körülmények közé született gyerekek százezreit mentette meg az elkallódástól. Kupper András az El Sistema tanulmányozása után azon kezdett dolgozni, hogy Magyarországon is működjön egy program, ami kapaszkodót ad a perifériára szorult családok gyermekeinek, és mára eljutott a megvalósítás első stádiumába is.

- Ön talált egy olyan zenepedagógiai módszert, az El Sistemát, amely nagyon is valóságos csodákra képes. Mióta létezik e metódus?

- Harmincöt-negyven évvel ezelőtt egy nagyszerű venezuelai ember, José Antonio Abreu elkezdte összegyűjteni a nyomornegyedekben csellengő gyerekeket, akik nemcsak a szegénységnek, hanem az utcai bűnözésnek is ki voltak téve. Abreau délutánonként bevitte őket egy közösségi térbe, az iskolába vagy a templomba, s ott elkezdte őket zenélni tanítani. Módszere, az El Sistema nagyban különbözik a hagyományos európai zenetanulástól. Nyugat-Európában a gyerek, a szülő, vagy a pedagógus kiválaszt egy hangszert, aztán a diák és a tanár hetente kétszer találkoznak, eltöltenek együtt egy órát, majd a tanár feladja a leckét, végül a gyerek hazamegy és egyedül gyakorol. Abreu ráébredt arra, hogy a kezdet kezdetén a zenetanulás hagyományos-magányos módja kevés örömöt okoz. Ezért teremtett zenélő közösségeket, ahol nem egy órát, hanem az egész délutánt együtt töltötték a gyerekek, minden oktatási napon. A gyakorlás ideje alatt is ott volt velük a tanár, és az iskola biztosította számukra a hangszert is. Ahogy e kreatív kis csapatok növekedtek, úgy bővítette Abreu a hangszeres repertoárt azzal a céllal, hogy minél hamarabb megalakuljon egy zenekar a faluban, vagy az iskolában, és ez egyre összetettebb zenével tudjon megbírkózni, megbarátkozni. A zenekari muzsikálás fokozott figyelmet, közös gondolkodást, egymásra figyelést igényel. Az El Sistema is igazolja, hogy a zenekar hű mintája a társadalomnak. Aki megtanul dolgozni egy zenekarban, az később majd megtanul élni és dolgozni a társadalomban is. A módszert először bevezették egy iskolában, aztán kettőben, végül azt a célt tűzték ki, hogy Venezuela lehetőleg minden falujában legyen egy zenekar, vagy énekkar.

- Valóban egyszerűnek és nagyszerűnek tűnik. A magyarországi előkészületek kapcsán sokszor hallani Kodály nevét, sőt a programot Kodály 2.0 munkanéven is hallottam említeni. Valóban a Kodály módszer adaptációjáról, vagy csak véletlen egybeesésekről van szó ?

- Venezuelában használják még az Orff-módszert, a japánok Szuzuki és Yamaha módszerét is. Tehát számos hasonló zeneoktatási metodika létezik. Az egészen bizonyos: a magyar zeneoktatás még mindig a világ élvonalába tartozik. Ezt Kodálynak köszönhetjük. Ezért számomra magától értetődő, hogy a kodályi hagyatékra építve kell kidolgoznunk saját új szisztémánkat. Ugyanakkor le kell szögeznünk: sem az El Sistema, sem a mi programunk, nem a zenetanításról szól. Mindennél fontosabb a felismerés: a közös zenélés szocializál. Képes visszavezetni azokat az embereket is a társadalomba, akik a perifériára sodródtak. Az is fontos része a módszernek, hogy a tanárok rengeteg föllépési lehetőséget szerveznek, ami a közösségélmény mellé sikerélményt ad. A sikerélményből önbecsülés fakad, az önbecsülés pedig újabb és újabb tudásvágyat szül. Venezuelában a gyerekeket nem büntetik a tanárok. Ha valami nem sikerül, mosolyognak, vagy legyintenek, és azt mondják: nem baj, majd legközelebb. Nem érdekes, ha a gyerek nem tud jól muzsikálni, vagy énekelni, hanem az a fontos, hogy megtalálja a szerepét egy muzsikáló közösségben. Ez pedig azzal jár, hogy nap mint nap örömmel megy az iskolába a kisgyermek, mindennap boldogan veszi a hangszert a kezébe, és közben nem is veszi észre, hogy játszik, zenél, okosabbá válik, és egyenrangú szereplője lesz a társadalomnak. Politikusként, orvosként, zenészként is vallom, hogy az alkotás, az önmegvalósítás mellett a közösséggel való harmónia is elengedhetetlen kelléke a boldogságnak.

- Ez a módszer ma is létezik Venezuelában?

- Annyira, hogy 2015-re el akarják érni a félmilliós gyermeklétszámot, mindezt úgy, hogy Venezuelának nem voltak olyan zenepedagógiai hagyományai, mint Magyarországnak. Sok hozzáértővel, gyakorló zenepedagógussal, egyházi közösséggel beszélgetünk, igyekszünk találkozni olyan emberekkel, szervezetekkel, akik és amelyek a program tökéletesítéséhez fontos tapasztalatokkal rendelkeznek. Sokféle reakcióval találkozunk, nagy részük támogató és az együttműködést vetíti előre. Vannak azonban olyan vélemények is, amelyek szerint túlságosan föllazítjuk az iskolarendszert. Megnyugtatásukra el szoktam mondani, hogy a Szimfónia Program, miként az El Sistema, a közismereti óráktól függetlenül, délután zajlik, kitöltjük vele az egésznapos iskola nem lekötött részét. Nem kötelező, de bárki bármikor bekapcsolódhat

- Hogyan képzeli el a módszer magyarországi bevezetését?

- Néhány vidéki iskola már készen áll az úgynevezett pilot-ok elindítására. Természetesen az első osztályosokkal kezdjük, ám ha egy iskolába betesszük a lábunkat és ott teszem azt, egy nagyobb gyereknek megtetszik a közös zenélés, beállhat a csapatba. Jöjjön. Muzsikáljon. Érintsünk meg minél több embert. Hangsúlyozom: a gyerekekből nem zenészeket akarunk nevelni és nem akarjuk a zeneiskola szerepét sem átvenni. Ám a módszer a tehetségkutatás szempontjából is eredményes lehet. Minél több gyereket vonunk be az oktatásba, annál nagyobb az esélye, hogy a tehetségek a felszínre törnek. S ekkor a jó pedagógus elküldi a kiemelkedően tálentumos gyereket a konzervatóriumba, a Rajkó zenekarba, vagy Snétberger Ferenc Tehetség Központjába. Ezek a tehetségondozás terepei, amelyekkel élővé tesszük majd a kapcsolatot. Nálunk most az ügy a tervezés stádiumában van, de már nagyon sok zenetanárral, zenepedagógussal, módszertani kutatóval dolgozunk a pedagógiai programon. Elsőként a monori cigánytelepen szeretnénk elindulni. Itt a Máltai Szeretetszolgálat úgynevezett Tabán szociális programja már előkészítette a terepet. Már csak a zenetanárt kell megtalálnunk és kezdődhet a közös munka. Jó hír, hogy a kormány döntött a program támogatásáról. Tervünket támogatja Orbán Viktor miniszterelnök, Balogh Zoltán, az Emberi Erőforrások minisztere, Hoffmann Rózsa, oktatási államtitkár és Németh Lászlóné fejlesztési miniszter is.

- Ha szólna néhány szót a megcélzandó társadalmi csoportokról is…

- A Szimfónia Program a társadalom perifériájára szorult gyerekek szocializációját segíti, többségük cigány származású. Számos roma családdal ismerkedtem meg az elmúlt hónapokban, akiknek a gyerekei kilátástalan helyzetben vannak. Biztos, hogy egyszerre nem tudunk mindenkit segíteni, ám az is biztos, hogy a gyerekeknek itt és most egy olyan utat és perspektívát kínálunk, amely kivezetheti őket a nyomortelepről. Lehet, hogy a szülőket már nem tudjuk megmenteni, de arról a szándékról, hogy a gyerekeket integráljuk a társadalomba, arról nem mondhatunk le. Sőt, ez a kötelességünk.

- Magyarán: ha jól értem, a Szimfónia Program nemcsak a jelenről, hanem a jövőről is szól.

- Tudjuk, hogy a felsőoktatás és a szakképzés átalakításával a kormány megpróbálja a munka világába kerülő fiatalokat olyan tudással ellátni, amellyel munkahelyhez juthatnak. No, de mit kezdjünk a hatéves gyerekekkel? Hogyan tudjuk ma megjósolni, hogy húsz év múlva milyen munkára és munkaerőre lesz szükség? A zene, amellett hogy alapművészet, arra is jó, hogy kreatív, sokoldalú antropológiai képességekkel rendelkező, átképezhető embereket neveljen. Kodály idejében és azóta is, rengeteg empirikus vizsgálat igazolta, hogy a zenét tanuló gyerekeknek szinte minden képességük jobban és gyorsabban fejlődik a többiekénél. Jobb matematikus, mérnök, irodalmár, tanár lehet belőlük, könnyebben tanulnak nyelveket, mint zeneileg képzetlen társaik. S egy közelmúltbeli orvosbiológiai kutatás kiderített olyasvalamit, amiről nem is álmodtunk. Azoknak a felnőtteknek, akik gyerekkorukban hangszeres zenét tanultak, a két agyféltekét összekötő fehérrost kötegük mérhetően megvastagszik. Magyarán, a két félteke, az információ és a kreativitás terrénuma náluk sokkal jobban tud együttműködni. Az a gyemek, aki már komoly lexikális tudással rendelkezik és még kreatív is, biztos, hogy húsz év múlva, a ma még előre nem kiszámítható munkaerőpiacon is jobban megállja majd a helyét.

- És mi lesz a botfülű gyerekekkel?

- Szerintem minden gyerekhez meg lehet találni a módszert, amellyel ki lehet nyitni a fülét. Más kérdés, hogy lesz olyan lurkó is, aki soha nem fogja megszeretni a muzsikát, s úgy dönt, inkább négy órán át rúgja a bőrt, semhogy a kezébe vegyen egy furulyát, de ezt is el kell fogadni. Egyébként, ahogy az amerikai példa is mutatja, a sportnak is mérhetetlenül erős a szocializáló ereje. Visszatérve a zenére, nagyon fontos, hogy a tanári felügyelettel, játékosan folytatott közösségi zenélés mindenképpen örömzene legyen. Nem szabad csak egyféle muzsikát erőltetni, hadd játssza azt a gyerek, amit szeret. Nem kell félni akár az igényes könnyűzenétől sem, hadd énekeljék a Jézus Krisztus Szupersztárt, vagy akár más, mai zenét, hiszen nem hivatásos muzsikusokat akarunk nevelni. Amikor már örömét leli a zenélésben megmutathatjuk neki a népzenét és lépésről lépésre elvezethetjük őket Bach, Beethoven, Bartók zenéjéig. Gárdonyi Gézával szólva “Messze van odáig”.

- Montecuccoli szerint a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Ez a csúnya dolog a kultúrának sem árt, de a kormány bevette a programot az akciótervébe és hamarosan pályázhatóvá válik a projekt. Addig is, ki biztosítja a hangszereket?

- A projekt két legnagyobb költségtételét a hangszer és a zenetanár jelenti. Sajnos, cigánytelepeket járva, olyan élethelyzetekkel találkoztam, amelyeket egy őshonos budai ember el sem tud képzelni. Világos, hogy a hangszert meg kell vásárolni a gyerekeknek, ekkora terhet nem bírnak el ezek a családok. Venezuelában ezt úgy oldották meg, hogy az instrumentum az iskolában maradt. Az egész délutánt kitöltő közös gyakorlás után már nincs arra szükség, hogy otthon is legyen min játszania. Jóllehet, mindig Venezueláról beszélünk, de vannak máshol is hasonló kezdeményezések. Az én kedvenc példám a Szentegyházi Gyermekfilharmónia, melynek alapítója, Haáz Sándor tanár úr elmondta: ők odaadják a gyereknek az instrumentumot, mert már annyi hangszer van a faluban, szinte minden családnál, hogy pénzbeli értéke nincsen, eladni nem tudják. S mi is eljutunk oda húsz-harminc év alatt, hogy lesznek olyan családok, akik már azért fogják zenére taníttatni a gyereket, mert van a családban egy hangszer. A falon ott függ a hegedű, a sarokban áll a pianínó és a gyerek egyszer csak elkezd vele játszani és érdekesnek találja, hogy milyen gyönyörű hangokat, dallamokat lehet kicsalogatni abból a látszólag halott fából. Azt gondolom, hogy idővel mindez nálunk is így fog megváltozni. A hangszer olyan, mint a könyv. Annak a gyermeknek, aki olyan környezetben nő fel, ahol van egy kis házi könyvtár, vagy csak egy könyvespolc, jó kapcsolata alakul ki a könyvvel. Megfoghatja, megérezheti a papír és a nyomdafesték szagát, végigsimíthatja a fedelét, és bármikor bármely kor bármely emberéhez közel kerülhet. Akinek könyvtárszobája volt, az nehezen szokik át az elektronikus könyvre. Így működik a hangszer is, még nálam is. A hazafelé vezető úton a parlamentből, vagy az önkormányzatból még a munka zakatol a fejemben, de amikor hazatérve megpillantom a zongorát, nyomban felszabadul a lelkem, elengedem magam. És elkezdek muzsikálni, aminél nincs nagyobb gyönyörűség. Aki erre a pozitív narkotikumra rászokik, örök életére zenefüggő lesz. A legfontosabb az, hogy ha ezt a programot elindítjuk, akkor a gyerekek lelkéhez jussunk el. S mondjon nekem valaki még egy olyan programot, amellyel a jövő társadalom lelkét így meg tudjuk érinteni.

- Ez akár remek befejezés lehetne, de még azt szeretném tudni: milyen mértékben kíván konkrétan részt vállani a programban? Álszerénység volna kimaradnia, háttérbe vonulnia, hiszen Ön tud erről a legtöbbet Magyarországon.

- Nem maradhatok ki, ez most már komoly felelősség, feladat, életcél számomra. Olyan, mintha minden eddig megszerzett tudás, tapasztalat ebbe az irányba sodort volna. Tudom, sok erő, elhivatottság, és akár lemondás is kell ehhez a küldetéshez. Mindvégig, amíg csak erővel bírom, szeretnék ebben a programban jelen lenni. Megjegyzem, fontos, hogy parlamenti képviselőként kezdtem ezzel foglalkozni, mert enélkül aligha tudtam volna megszerezni Balog Zoltán és Hoffmann Rózsa támogatását, az ügy mellé tudtam állítani Lázár Jánost és Orbán Viktort. Én szeretem a zenét, szeretem a tanítást, szeretem a zenetanítást, szeretem a gyerekeket, szeretem a zenekart. Ma még nem tudom, hogy majd a megvalósítás melyik részében kell a legtöbb feladatot elvállalnom, de önnek igaza van. Nem maradhatok ki az érdemi részből s nem elégszem meg azzal, hogy szervezőként a háttérbe vonuljak, mert a program éltrehívásának idején ez akár a bukást is jelenthetné.

Pósa Zoltán

Fotó: Aszalós Andrea.