DR.
KOVÁCS ILONA*
A
zeneszerző-Dohnányi[1]
A zongoraművész-, zeneszerző-, karmester-, tanár- és a még számtalan zenei tisztséget betöltő Dohnányi Ernő szerteágazó zenei munkásságából zeneszerzői tevékenységét tartotta a legfontosabbnak. Élete végén, mintegy visszatekintésként nyilatkozta:
Leginkább komponistának
éreztem magam, ha többféle minőségben is szerepeltem. Mert csak a
komponista az alkotó. És az, amit alkot, halála után is fennmarad –
halhatatlanná teszi – fenntartja nevét az utókor számára. Ha
kompozícióimról beszélek, újra csak azt ismételhetem, hogy igyekeztem
mélyreható és a kifejezésben pontos lenni.[2]
A PÁLYA INDULÁSA
A gyermek Dohnányit szülei nem nevelték csodagyermeknek. Gimnáziumi tanár édesapja, Dohnányi Frigyes – aki maga is kiváló amatőr csellista volt – megkívánta fiától, hogy hétköznapokon, az iskolai időszak alatt zenetanulmányokra csak az általános tantárgyak feladatainak elvégzése után fordítson időt. Első kompozícióját hétéves kora körül vetette papírra. Ettől kezdve a gyermek Dohnányi karácsonyra is kottapapírt kért ajándékba. Gyakran tett úgy a könyvek fölé hajolva, mintha tanulna, ám könyvei alatt kottapapír volt, amire titokban komponált. Közel hetven fiatalkori művet komponál, melyekről többek között egy 1944-ben sugárzott rádióelőadásában is megemlékezett. Néhányat eljátszott akkor ezek közül, és egy rövid listát is adott jelentősebb korai darabjairól:[3]
Számos kisebb zongorakompozíción és dalon kívül két zongora-cselló szonáta (édesapámnak ajánlva), három teljes és egy fél vonósnégyes, egy zongorás quartett, vonósszextett, egy tétel egy vonósquintettből, két szonáta zongorára, egy szonátatétel, két tétel egy zongorás quintettből, egy nyitány zenekarra, egy mise és egyéb szerzemények, sőt egy megkezdett opera is.[4]
Dohnányi – minden bizonnyal érzelmi okokból – rendkívüli módon ragaszkodott gyermekkori darabjaihoz. Mikor 1944. november 24-én végleg elhagyta Magyarországot, az éppen munkában lévő (op. 40-es) E-dúr szimfónia kéziratán és néhány érett kori kompozíción kívül Charles Dickens egyik regényét, a kenyérkeresetet jelentő fellépő ruhát, valamint szerzeményeinek kéziratcsomagját vitte magával.[5] A 2. világháborút követő viszontagságai során is végig magánál tartotta ezeket a kottákat Ausztriában, majd Argentínában és végül a Florida-állambeli Tallahassee-ben.[6] Ezek máig izgalmas kutatási anyagot jelentenek számunkra, Dohnányi munkásságát kutató zenetörténészek számára. Egyrészt a gyermek- és fiatalember-zeneszerző első, bizonytalan lépéseit mutatják meg, melyből aztán a későbbi pálya kibontakozott, másfelől az életmű teljességének megértéséhez elengedhetetlen az előzmények ismerete.
AZ ELSŐ KOMOLY ELISMERÉS
Még csak zeneakadémista volt, mikor egyik legjelentősebb zeneszerzői sikerét aratta. 1896-ban, a millenniumi ünnepségek alkalmából zeneszerzői királydíj-pályázatot hirdettek meg, és az utolsó zeneakadémiai évét teljesítő Dohnányi három darabot is benyújtott: az F-dúr szimfóniát, a Zrínyi nyitányt és a már 1893-ban elkészült, de a zeneszerzőversenyre jelentősen átdolgozott B-dúr vonósszextettjét. A verseny óriási szakmai elismerést hozott az ifjú zeneszerzőnek: mind a szimfóniák, mind pedig a nyitányok kategóriájában a bizottság egyöntetűen Dohnányit nevezte meg győztesnek, a szextettje pedig dicséretben részesült.
A B-dúr szextett sok tanulsággal szolgál a későbbi zeneszerzői termést illetően is. Az 1893-as és 1896-os verzió, valamint az utóbbihoz írt vázlatanyag vizsgálatával lépésről-lépésre tárulnak fel a kutató számára azok a szerkezeti változások, melyeket a fiatal zeneszerző a budapesti Zeneakadémián Hans Koessler osztályában folytatott tanulmányok tapasztalatait kamatoztatva hajtott végre a még zeneakadémiai tanulmányai előtt elkészült első változaton. Az átdolgozás során a szextett négy tétele közül a 3. tétel ment keresztül a legjelentősebb változásokon, ahol mindössze a tételt nyitó kisterc lépés emlékeztet csak a korábbi változatra.
C-MOLL ZONGORÁSKVINTETT (OP. 1)
A B-dúr vonósszextett dicséretet kiérdemlő verziójánál, a Zrínyi nyitánynál és az F-dúr szimfóniánál – azaz a versenyre nevezett kompozícióknál – egy évvel korábbi az egyik legtöbbet játszott Dohnányi-kamaramű, a c-moll zongorásötös, mely a minden zeneszerző életében mérföldkövet jelentő op. 1-es besorolást kapta. A mű voltaképpen az első zeneakadémiai év vizsgadarabja volt. Hans Koessler, Dohnányi zeneszerzéstanára annyira elégedett volt tanítványa kompozíciójával, hogy a zongoraötös kéziratát elvitte jó barátjához, Johannes Brahmshoz, aki állítólag úgy nyilatkozott: maga sem tudta volna jobban megírni. Brahms elintézte, hogy még abban az évben Bécsben is bemutassák a művet. Ebben a darabban – és már néhány ezt megelőzőben is – jelen van már egy olyan, az életműben később is következetesen alkalmazott jelenség, amire Dohnányi műveinek kutatásakor figyeltem fel. Bámulatra méltó az oeuvre-ben az a tudatosság, ahogy többtételes műveit összefogja, mégpedig úgy, hogy az első tétel főtémáját a záró tételben a kompozíció vége felé közeledve még egyszer felidézi. Ez az eljárás persze egy-egy műben más szerzőnél is megtalálható, de az egész életművet átfogó következetessége miatt ezt a jelenséget Dohnányi névjegyeként, zenei aláírásaként értelmezem.
* * *
Érett alkotóművészetének első periódusa az op. 1-től nagyjából az op. 12-es csellóra és zenekarra komponált Konzertstückig tart, melyben olyan jelentékeny alkotásokat találunk, mint például az op. 5-ös e-moll zongoraverseny, az op. 7-es A-dúr vonósnégyes, az op. 8-as gordonka-zongoraszonáta vagy az op. 10-es Szerenád hegedűre, brácsára és csellóra.
1905-től tíz éven át az előadóművészet és a
komponálás mellett még egy fontos tevékenység köti le a művész idejét: a
berlini Királyi Zeneművészeti Főiskola addigi legfiatalabb
professzora lesz. A minden tekintetben előnyös szerződés elég
időt hagyott a komponálásra is és a berlini időszak sok szempontból
Dohnányi komponista-művészetének tetőpontját jelenti. „A Desz-dúr vonósnégyes (op. 15), a cisz-moll szonáta (op. 21) és az esz-moll zongoraötös (op. 26) mind
egy-egy fontos állomás kamarazenénk történetében.”[7]
ESZ-MOLL ZONGORÁS-KVINTETT
(OP. 26)
Az op. 26-os esz-moll zongoraötöst Dohnányi különösen nagyra tartotta. Egy helyütt így írt a művel kapcsolatban:
Rendszerint nem a legnépszerűbb műveim a kedvenceim. Egy alkotás az írójának úgyszólván gyermeke. És nagyon gyakran az a legkedvesebb gyermeke, mely voltaképp mások szemében mostoha. Így például mindenfelé Első Quintettemet játsszák, az a népszerű. Pedig én sokkal többre becsülöm a Második Quintettemet és nagyon örültem, hogy Edinburghban azt adhattam elő. És ebben, azaz ezen művem értékelésében egyetértett velem a nagy zenekritikus, Tovey is, ki ezt a művet könyvében olyan szépen jellemezte. [8]
A berlini periódusban
(második alkotói korszakában) Dohnányi érdeklődési köre kibővült: a
gyermekkor után újra komponált dalokat és színpadi műveket is. Ebben az időszakban, 1913-14-ben készült
el a Változatok egy gyermekdalra (op.
25), melynek sikere napjainkban is töretlen. Alcíme „A humor barátainak
örömére, mások bosszúságára” Dohnányi zenei humorának egyik ragyogó
megnyilatkozása.
Berlinből 1915 végén tért haza, Budapestre. Ettől kezdve egyre több zenei tisztséget töltött be: 1916-tól tanított a Zeneakadémián, ahol néhány hónapra igazgatója is lesz az intézetnek 1919-ben. Ezzel csaknem egyidejűleg a Filharmóniai Társaság zenekarának vezető karnagyává nevezték ki. Ezt a tisztet negyedszázadon át megtartotta. 1931-től főzeneigazgató a Magyar Rádiónál, 1928-43 között a zongora-és zeneszerzés-művészképző vezetője a Zeneművészeti Főiskolán, ahol 1934-től ismét főigazgató lesz. Nem csoda, ha ebben az időszakban kevés ideje maradt a komponálásra. a túlfeszített munka következménye is volt, hogy a ’30-as években háromszor érte trombózis, mely minden alkalommal szigorú ágynyugalmat követelt a zeneszerzőtől. E kényszerű pihenőknek köszönhetjük a C-dúr szextettet (op. 36), Cantus vitae (op. 38) című szimfonikus kantátát, melyet a zeneszerző a magnum opusának tartott, és a Suite en valse (op. 39) megszületését is. Ez utóbbi, a keringő-szvit egyedülálló összefoglalása Dohnányi egyik legkedvesebb táncának, a keringőnek. Még egy sántító-keringőt is komponált: a Valse boiteus címet viselő 3. tétel 3/4-2/4 váltakozásán alapszik. A keringő mindig is közel állt Dohnányihoz. Ebből az időszakból egyik legfigyelemreméltóbb a különleges hangszerelésű C-dúr szextettben hangzik el: a 2/4-es metrumú 4. tételbe bravúros zeneszerzői trükkel csempészi be a 3/4-es táncot.
UTOLSÓ ALKOTÓI PERIÓDUS
Dohnányi igen ritkán nyilatkozott műveiről. Magáénak vallotta Goethe gondolatát: „Alkoss, művész, ne beszélj.” 1955-ben, az Egyesült Államokban, a Wisconsin állambeli Madisonban tartott előadásában is rámutatott abbéli nézetére, hogy „a szavak soha nem tudják megmagyarázni a zenét. A zene a gondolat nyelve, ami nem fejezhető ki szavakkal.”
„80. éve felé közeledve [Dohnányi] érzi, hogy célszerűtlen volt az álláspont, amit egész életén át képviselt: kompozícióit általában sorsukra bízta, és igen keveset törődött azzal, hogy előadják-e azokat, vagy sem.”[9] A zongoraművészi pályájának utolsó szakasza talán éppen ebben különbözik az ezt megelőzőktől: a zeneszerző-Dohnányi műveit rendszeresen ott találjuk a pianista-Dohnányi programjaiban. Mindenekelőtt az új műveket: 1946. június 15-től a Hat zongoradarabot (op. 41), 1947. december 3-tól a h-moll zongoraversenyt (op. 42), 1951. március 3-tól a Három különös darab (op. 44) Burlettáját (no. 1), 1952. március 21-jétől Nocturne-jét ("Cats on the Roof", no. 2).
A op. 41-es Hat zongoradarabot az esetek
többségében Dohnányi egészében játszotta, de különféle csoportosításban olykor
részleteiben is közönség elé vitte. Az eltérő karakterű darabok
füzérében az egyik legnépszerűbb tétel a Cascades, a zongorairodalom
korábbi híres „vízi zenéinek” (Liszt: A Villa d’Este szökőkútjai, Ravel:
Jeux d’eau) allúziója, mely – ha a
hangverseny hivatalos programjában nem is szerepelt – sokszor hangzott fel hatásos ráadásdarabként. A sorozatot
mindenhol őszinte elismeréssel fogadták, az ősbemutatón is
egyöntetű elismerést aratott vele a zeneszerző, később
Amerikában is osztatlan sikere volt a művel.[10]
A 2. világháború utáni Dohnányi-hangversenyeken a saját műveket bemutató blokkokban hangsúlyos szerepet kaptak a zeneszerző magyar vonatkozású művei is. Ennek oka egyfelől a művész honvágya lehetett. Soha nem tett le arról, hogy egyszer még visszatérhessen Magyarországra — bár ez a kívánsága sajnos nem teljesült. Másfelől, számkivetettsége idején (és később is) kinyilatkoztatás lehetett részéről nemzeti hovatartozásának hangsúlyozása. A „magyar darabok” sorába tartozik a sokat előadott Változatok egy magyar népdalra (op. 29), a rendkívül népszerű és sokat játszott Ruralia hungarica (op. 32) és a Pastorale, amiben a figyelmes hallgató a Mennyből az angyal című karácsonyi éneket ismerheti fel.
A zongoraművész a korábbi kompozícióból is válogatott. Élete alkonyán mintha már nem lett volna mindegy számára, hogy művei megszólalnak-e a pódiumon, vagy elmerülnek az ismeretlenség homályába. S egyáltalán, ha a legautentikusabb előadó sem ismerteti meg e műveket a közönséggel, akkor ki? Talán ez, valamint a repertoárbővítés lehet a magyarázata, hogy Dohnányi több olyan művet újból elővett, melyeket esetleg már negyedszázada, vagy még régebben nem hallhatott tőle a közönség,[11] és megszaporodtak azok a szerzői estek is, ahol művei vezénylésével járult hozzá azok népszerűsítéséhez.[12] Sőt – bár az élő hangversenyeket mindig is nagyobbra tartotta bármiféle „gépzenénél” –, élete vége felé már nem zárkózott el a felvételek készítésétől sem. Dohnányi zongoraművészetét őrzi néhány hanglemez, rádió- és tv-műsor, és egyetemi hangversenyeiről is maradtak fenn félig amatőr felvételek, játékának varázsát azonban csak kismértékben tudják visszaadni. Halálával a romantikus előadói tradíció egyik szuggesztív, ugyanakkor minden tekintetben fegyelmezett képviselője távozott a 20. század nagy előadóinak sorából.
Mint zeneszerző, Dohnányi nem volt forradalmár, ám tökéletesen tisztában volt korának minden újdonságával, jól ismerte kortársai műveit is. Tudatos döntés volt részéről, hogy Beethoventől és Schumanntól indult el, hogy aztán megtalálja saját, egyéni hangját. Egész életében kísérletezett a formákkal, a színekkel, a harmóniákkal. Legutolsó opusza is egy érdekes kísérlet, különböző korok ötvözése: op. 48-as Passacaglia szólófuvolára című műve a barokk egyik kedvelt variációs formáját idézi fel. Ehhez olyan dodekafon jellegű témát komponált, ami tonálisan zárul. Máig talány, hogy a darab Dohnányi ezúttal kissé ironikus színezetű humorának megnyilvánulása, vagy nagyon is komolyan kell vennünk az örök ifjú, a mű megírásakor nyolcvanhárom éves zeneszerző kalandozását a tizenkétfokúság világában.
* A
szerző dr. Konkolyné dr. Kovács Ilona zenetörténész, a Magyar
Táncművészeti Főiskola egyetemi docense és a XVIII. kerületi Dohnányi
Ernő Zeneiskola szolfézs és zeneirodalom tanára.
[1]. A dolgozat alapul szolgált a Bartók Rádióban 2012. május 23-án 18.00-18.30 között elhangzott Dohnányi 135 – A zeneszerző Dohnányi című előadásomhoz (szerkesztő-műsorvezető: Becze Szilvia).
[2]. Dohnányi Ernő, Búcsú és üzenet. (München: Nemzetőr/Donau Druckerei, 1962), 27.
[3]. Dohnányi Ernő, Emlékkönyvemből.
Előadás a Magyar Rádióban. A felolvasás gépiratban BL, Add. MS. 50,807A, fols.
11-
[4]. Dohnányi fiatalkori műveit a British Library őrzi. Első részletes leírásukat lásd Pamela J. Willetts, „The Dohnányi Collection” in: The British Museum Quarterly 25 (London: Oxford University Press, 1962), 3-11.
[5]. Vázsonyi Bálint, Dohnányi Ernő. (Budapest: Zeneműkiadó, 1971); (Budapest: Nap Kiadó, 22002),
261.
[6]. 1958. december 13., Tallehassee. Lásd Dohnányi levelét húgának,
Tallahassee, 1958. december 13. Első közlése: Kelemen Éva, „Kedves Mici…
Dohnányi Ernő kiadatlan leveleiből, 1944-
[8] Dohnányi, Búcsú és üzenet (München: Nemzetőr/Donau Druckerei, 1962), 29.
[9]. Vázsonyi, 301.
[10]. Lásd például O. E., „Professor Dr. Ernst v. Dohnanyi. Klassische Interpretationskunst”, Steyrer-Zeitung, 1946. augusztus 18.; Six pieces by Dohnanyi have a flavour that added spice to the program. – Dohnányi hat darabjának zamata volt; mely megfűszerezte a műsort. Virginia Braun Keller, „Felicitous Event Headlines Pianist” The Athens Messenger, 1948. december 30.
[11]. A c-moll zongorás-kvintett (op. 1) és a Winterreigen (op. 13) három tétele (Sphärenmusik, Valse amaible, Tolle Gesellschaft 23 év után; a zongoraművészi pálya 2. korszakában teljesen mellőzött Szvit régies stílusban (op. 24) 27 év után; a Négy zongoradarabból (op. 2) az f-moll intermezzo (no. 3) 33 év után, az 1. korszakban nagyon sokat előadott h-moll capriccio (no. 4) 34 év után került ismét a művész programjába.
[12].
1954. február 21-én a szerző
vezényletével hangzott el Athensben az Amerikai
rapszódia (op. 47). Bár a Stabat
Mater (op. 46) bemutatóján (1956. január 16. — Wichita Falls, vez. Dániel
Ernő) nem tudott részt venni, mivel Birminghamben (Alabama) volt
koncert-kötelezettsége (1956. január 18-án), mégis sor került arra is, hogy a
zeneszerző is elvezényelje e művet 1958. április 27-én Athensben.