A kötetben megszólaltatottak közül Forrai Katalin, Kokas Klára, Dobszay László
sajnos már nem érhették meg a könyv-premiert, de többiek - Bartalus Ilona, Erdei Péter, Gráf
Zsuzsanna, Igó Lenke, Kocsárné Herboly Ildikó, Kollár Éva, M. Dietrich Helga,
Mohayné Katanics Mária, Ordasi Péter, Papp Károlyné Papp Zsuzsa, Párkai István,
Platthy Sarolta, Rozgonyi Éva, ifj. Sapszon Ferenc, Sebestyénné Farkas Ilona,
Szabó Dénes, Szőnyi Erzsébet, Thész Gabriella, Tillai Aurél, Tóth Ferenc,
Ugrin Gábor és Záborszky József - közül
azonban örömünkre többen jelen voltak a Muzsika a katedrán c. interjúkötet
2012. februári premierjén a Kodály Zoltán Emlékmúzeumban. Dr. Fehér Anikó
szavai szerint „annak a generációnak az iskolateremtői szólalnak meg a
könyvben, akik pályájukat az ötvenes években kezdték, és magas színvonalú
művészi, tudományos és oktatói munkájuk eredményeként zenepedagógusok
generációit nevelték fel. Ők a mai napig meghatározó egyéniségei a magyar
zeneoktatásnak az alapfoktól a felsőfokig".
A Liszt Ferenc Zeneművészeti
Egyetem kiadásában megjelent interjú-kötetből most a Mohayné Katanics
Máriával készült portrét tesszük közzé kedvcsinálónak.
*
„Egyenként építem bele a
kórusom tagjait a zenébe”
Beszélgetés Mohayné Katanics Máriával
– Baján töltötted a gyermekkorodat. Hogyan kerültél a zene közelébe?
– Gyerekkoromat leginkább Bartók: Tavasz[1]
című kórusműve jellemezhetné. Mintha akkor örökké tavasz lett volna,
és a mi kis városunk, Baja legszebb utcájában, a Szent Antal utcában a
gesztenyefák örökké virágoztak volna. Boldog kisgyerek voltam, de azt bizony
nem is tudom, hogy hol lepett meg a zene először. Úgy mesélték, előbb
énekeltem, mint beszéltem. Anyai nagyszüleim zenélő emberek voltak,
halvány emlékeim vannak zongorázó, éneklő családtagokról. Jóval
később meghatottan ismertem föl egy-egy szálkás írással másolt Schubert,
Schumann kottafüzetben nagyanyám keze vonását. De tulajdonképpen anyám
zongorázása teremtette meg számomra az első és egységes zenevilágot. A
kertbe kihallatszó dallamokat ösztönösen szívtam magamba. Chopin, Liszt, Grieg,
Mendelssohn jól megfértek a 30-as évek elejének kupléival, sanzonjaival. És ha
a gangon át beóvakodtam a lakásba és befészkeltem magam a nagy fekete zongora
alá, nekem egyazon gyönyörűség tartott fogva, bármit is hallottam. Mindegy
volt, hogy a kottatartón a testes és salátává játszott Beethoven-szonáták
kötete van, vagy éppen Rózsavölgyi[2]
esedékes Karácsonyi albuma.
Harmadik elemista voltam, amikor a
nagytestvéreim után engem is beírattak Ilonka nénihez, Recska Ilona államilag
engedélyezett zeneiskolájába, zongorát tanulni. Dehogyis tudtam akkor, hogy
Ilonka néni Kovács Sándor növendéke volt valaha, szenvedélyes pedagógus lénye,
alázata a zeneművek iránt, tanítási metódusa, a legnagyobbak közé emelte
őt. Bizony, a napi gyakorlás nem sok örömet adott, s távolról sem
gondoltam volna, hogy tíz év múltán Bach fúgái, Bartók Román táncok[3]
sorozata, vagy Kodály Székely keservese[4]
szólal meg majd a kezem közül. Ugyanabban az évben más is elkezdődött.
1937-ben került városunkba egy égő lelkű és lobogó temperamentumú
fiatal karnagy, Bálint Ferenc, aki friss diplomával a zsebében, nagy hittel és
tudással pezsdítette fel a bajai diákság énekes életét. Fújtuk lelkesen két
szólamban: A ju-, a juhásznak jól van
dolga, meg a Lúd lába a tálba, lúd
lába a tálba dallamait – elemisták, polgáristák. Majd később a két
tanítóképző, fiúgimnázium, kereskedelmi, kertészképző, mind együtt
énekelte: Forr a világ bús tengëre, ó
magyar!…[5] benne voltunk nyakig az Éneklő Ifjúság[6]
mozgalomban. Büszkeség dagasztotta
önérzetünket, hogy a mi iskolánk nagylányai nyerték meg az országos
népdalversenyt. 1942 májusában felutaztunk Budapestre, hogy a nagyok kórusában
a Pünkösdölő[7]
szólóját énekeljük. Az orgona előtt álltunk a Zeneakadémián és fújtuk: én kicsike vagyok, nagyot nem szólhatok...,
a középerkélyen Kodálynak képekről ismert szakállas arca néhány pillanatra
elevenné vált. A koncert végén pedig a nézőtéren állt, magasan
feltornyozott dobogón a körkánont vezénylő karnagy, Bárdos tanár úr. Úgy
éreztem, az aranytrombiták egész az égig röpítenek. Évek múlva, 1948. február
22-én iskolánk Bárdos-estet rendezett Baján. Akkor már Gajdán Olga nővér
volt a tanárunk, karnagyunk, s nekem öt éven át osztályfőnököm is.
Vasfegyelmet, pedantériát, erős akaratot kívánt tőlünk. Szép
énekléshez hajlékony, jó hangot, kecsességet, bájt, ha az volt a zenében,
harsogást, erőt, ha az kellett. Egyszóval mindent, ami egy 200 főnyi
leánykórusból 1943 és 1948 között kihozható lehetett. Szebb ajándékot nem
kaphattunk, mint hogy Bárdos eljött hozzánk, próbált velünk, elégedett,
sőt meghatott volt, és a koncerten elvezényelte a Magos a rutafát[8].
Az iskolai karének órák előtt szólampróbát tartottunk néhányan, akiket
Olga nővér megbízott ezzel. Eredményes, hasznos munka volt ez, persze sok
izgalommal fűszerezve. De természetes közegünk, életformánk volt a
kóruséneklés. És ha az akkori osztálytársakkal összejövünk, még ma is,
évtizedek múltán is megszólalnak a Cantuale[9]
kötet darabjai.
Hanglemezeket is hallgattunk, amikor megalakult
az úgynevezett Humanista Baráti Közösség. A városháza nagytermében
gyűltünk össze, 1945-46 tájékán kezdődött ez, és értő vezetéssel
jutottunk el a Varázsfuvoláig[10],
Mozart Requiemjéig[11]
és az utolsó Beethoven-vonósnégyesekig. Itt gyászoltuk Bartókot, itt tartottunk
évfordulót 1946 szeptemberében, és itt koncertezett 1947-ben Dániel Ernő
zongoraművész. Amíg játszott, az alatt eldőlt további életem:
muzsikus leszek.
De volt még egy indítás. Kalocsán koncertezett a Budapesti Kórus, alig
pár méternyire ültem a kórustól. A vegyes kar hangja, a Jézus és a kufárok[12]
elementáris ereje, a Bárdos Libera me[13]
lélegzetelállító hatása szinte az önkívületbe vitt. Azt hiszem őrültnek
néztem volna azt, aki akkor azt mondja nekem, hogy harminc év múlva a Magyar
Rádió énekkara előtt állok, és vezénylem ezt a motettát.
– Hogyan alakult a pályád, hogy ez
mégis megtörténhetett?
– 1948 nyarán jelentkeztem a Zeneakadémiára.
Szeptemberben volt a felvételi, hogy nyáron még lehessen készülni rá.
Ősszel már zeneakadémista voltam, s az akkor csaknem kötelező
szokásként én is igyekeztem, hogy az akadémiai házi énekléseken kívül még két
kórusba járhassak. Így kerültem egyrészt a Budapesti Kórusba[14],
amit akkor már Forrai Miklós vezetett, majd feljártam a Várba, a Mátyás templom
kórusába, Bárdos tanár úrhoz is. Akkor már változtak az idők, így aki
jelentkezett, attól először azt kérdezte: nem lesz ebből magának baja? Ha valaki erre
elbizonytalanodott, annak azt mondta, inkább
ne jöjjön, vigyázzon! Hétkor kezdődött a próba, de ő már negyed
órával előbb ott volt, mi viszont gyakran elkéstünk, mert kerülő
utakon mentünk fel a Várba a Zeneakadémiáról. Onnan is különböző
időpontokban, különböző kijáratokon indultunk, mert figyeltek
bennünket. A Várban egyrészt a klasszikus nagyzenekari misékkel ismerkedtem
meg, másrészt tanulhattam, leshettem Bárdos páratlan a cappella
művészetét. Mindent tudott. Beéneklés, hangképzés nem volt, gyakorlásul
gregoriánt énekeltünk. Az volt a legtökéletesebb hangképzés. Simulékony lett
mindenki hangja, ráadásul megtanultuk közben a vasárnapi propriumot[15].
Soha nem volt szólampróba, hely se lett volna erre az egyetlen próbateremben.
Szólamonként, de együtt tanultuk a darabokat, és Bárdos énekelt mindegyik
szólammal, ha kellett. Rengeteget tanultunk tőle, mint karvezetőtől
is. Minden latin és német szöveget elmondott magyarul is. Nem fordított, hanem
a magyar megfelelőjét mondta. Vezénylés előtt és a próbáin sem
használt soha hangvillát. Megszerezte magának az abszolút hallást úgy, hogy
sokáig hangvillával járkált, amíg megjegyezte az abszolút á hangot, aztán a
többit. Vallotta, hogy az a cappella műveket jobb egy fél hanggal lejjebb
gyakoroltatni az eredetinél, mert aztán az előadáson az esetleg megfáradt
hangmagasság kap egy félhangos emelést, és fényesebben szól.
A főiskolán ugyan összhangzattant
tanított, négy éven át hetente kétszer volt óránk vele, de nem múlt el egyetlen
órája sem, amikor ne utalt volna arra, mi lesz a sorsunk, a dolgunk
később. Minden órán a jövendő iskolánkat emlegette, ahol tanítani
fogunk. Soha nem tanította saját magát, annyi sok harmóniai és prozódiai példa
közé még véletlenül sem kerültek a saját művei. Tőle tanultuk azt a
bizonyos három T-t, vagyis, ha a Tanár szereti a Tantárgyát, és a tanár szereti
a Tanítványait, akkor a tanítvány meg fogja szeretni a tantárgyat. Ez nagyon
biztató, jóleső érzés volt, hogy van valaki, aki a saját tantárgyán
keresztül készít fel bennünket a magunk jövendő életére. Szakmai, emberi
kapcsolatunk később is megmaradt. Egyszer összeszámoltam: én összesen 32
évig „jártam Bárdoshoz”.
– Kikre emlékezel még szívesen a
tanáraid közül?
– A Zeneakadémián a középiskolai
énektanárképző-karvezető szakon 1952-ben diplomáztam. Tanáraim közül
meg kell említenem – betűrendben felsorolva őket: Ádám Jenőt,
Bartha Dénest, Bárdos Lajost, Gát Józsefet, Harmath Artúrt, Horusitzky Zoltánt,
Járdányi Pált, Kodály Zoltánt, Szervánszky Endrét, Szőnyi Erzsébetet,
Vásárhelyi Zoltánt és Werner Alajost. A politika akkor erősen beleszólt a
tanításba. Werner Alajos, Lojzi atya, gregoriánt tanított az egyházzenei
szakon, reverendában járt, hosszú fehér haja volt. Ő volt a Lélek a magunk
között Szentháromságnak nevezett társulatban, ahol Harmath Artúr volt az Atya
és Bárdos a Fiú. Amikor 1950-ben megszüntették az egyházzenei tanszakot, ő
hangképző tanárként maradhatott, mert nagyon szép hangja volt.
Vendéghallgatóként jártam az óráira, akárcsak Gárdonyi Zoltánhoz, és Szabolcsi
Bencéhez.
Kodály a Kisteremben tanított népzenét.
Nagyon meg voltunk illetődve tőle. A két széksor között volt egy asztal,
annál ült, és olyan halkan beszélt, hogy egyre közelebb kellett húznunk a
székeket, hogy halljunk valamit. Ha észrevette, hogy valaki nem figyel, nagyon
megszégyenítette. Felküldte a színpadra, hogy ott énekeljen el valamit. Nem
volt ez szép dolog, de igaza volt. Úgy figyeltünk ezek után, hogy szinte csak
félig ültünk a széken. Amikor megtudtuk, hogy a következő évben már nem
tanít, a legélelmesebb barátnőimmel bementünk hozzá, és kértük, hogy adjon
valami lehetőséget a további tanulásra. Így történt, hogy Tóth Margit,
Hegyi Erzsi és én minden szombaton felmentünk Kodályhoz. Emma asszony még élt,
ő hozta mindig a süteményt. Kodály rendszerint leintette: majd ha van miért, majd ha már dolgoztak,
akkor lehet enni, addig nem! Szólamkottából énekeltünk, eleinte nem is
tudtuk, hogy mit. Később derült ki, hogy a Triciniumok[16]
voltak. Akkor vált gyanússá a dolog, amikor az egyik alkalommal Járdányi is
megjelent, ő rakta össze ugyanis a sorrendet a kiadáshoz. Kodály nagyon
szigorú volt, de jólelkű. Hármunk közül én voltam az alt, és egyszer egy
alsó G-t nem tudtam kiénekelni már harmadszorra sem. Elbőgtem magam.
Kodály ott állt mellettem és átölelte a vállam: Na, mi baj van, Mari? Rám nézett a kakas? Arra gondoltam, hogy ez a
pillanat nem fog kiesni az idő rostáján, mert én ezt őrzöm örökké.
Néha zongorázta is az énekelnivalót, máskor francia darabokat hozott, bonyolult
szolfézs-gyakorlatokat. Hetente jártunk hozzá, és sokszor elhatároztuk, hogy le
kellene írni minden mozzanatát ezeknek a próbáknak, de nem tettük meg; azt
hittük, nem felejtünk el semmit. Később, már tanárként is követte a
munkámat. Véleményét kérve tapasztalhattam, mennyire engedékeny műveinek
előadási tempóját illetően. Kérdéseket is tettem fel neki, például
azt: szabad-e kisiskolásokkal népdalszöveget
dallam nélkül ritmizáltatni? - Nagyon
is! – hagyta jóvá. Aki valami nem tiszta, nem egyenes dolgot cselekedett a
szeme láttára, vagy a füle hallatára, azt nagyon nem szerette. Ezt sokan
keménységnek tartották, pedig ennek mindig meg volt az oka. Én a tanítás, a
tanárság mindenekfölött való fontosságának tudatát tanultam tőle.
Utolsó évemben, mint hospitáló növendék,
Andor Ilona vonzáskörébe kerültem. A lelkület, a zenélési mód, ismerős
volt, hiszen ő is Bárdos-növendék volt valaha, akárcsak két bajai tanárom,
Bálint
– Szóba kerültek Kodály
előadásain gyűjtő-útjainak élményei, eseményei?
– Nem, de egyszer írnom kellett erről
valami dolgozatot, és beleírtam, hogy szívesen hallottunk volna arról, milyenek
voltak a gyűjtő-utak. Megnézte a dolgozatomat, majd azzal adta
vissza, hogy romantikus lélekre vall.
Lett aztán részem nekem is gyűjtési élményekben, mert a Zeneakadémia
elvégzése után két évig csak ezt csináltam. Népzenekutató akartam lenni akkor
minden áron. A korszakra jellemző súlyos, igazságtalan döntés
következtében, egy sikeres felvételi után, mást vettek fel helyettem az
akkoriban induló, hőn vágyott zenetudományi szakra. Mikor Lajtha László
erről tudomást szerzett, lemondott további zeneakadémiai óráiról, mondván,
ahol törvénytelenség és jogtalanság uralkodik, azzal az intézménnyel ő nem
vállal közösséget. Ez 1952-ben történt. Nem ismertem őt még akkor, tehát
részéről ez a gesztus – amely egyébként nagy port vert fel a Zeneakadémián
– egy ismeretlen személyt ért méltánytalanság elítélését jelentette. Számára ez
az elhallgattatás és mellőzöttség korszakának kezdete volt, s ha a
Zeneakadémián nem is találkozhattunk, úgy alakult a pályám, hogy életem egy
rövid szakaszában mellette dolgozhattam.
A diplomázás után az MTA Népzenekutató
Csoportjához kerültem. Szerdánként járt be Kodály, egyszer csak szóltak, hogy
Katanics Máriát kéri a Kodály tanár úr.
Kezem-lábam reszketett. Bementem, Kodály kezet nyújtott: Maga az, aki olyan nagy port vert fel a
Zeneakadémián? Elállt a lélegzetem,
vajon honnan tudja? Hogy került ez Kodályhoz? Ezután meg kellett mutatnom neki
a lejegyzéseimet. Nem sokkal később már kijárhattam a Néprajzi Múzeumba
lejegyzés tanulni – Lajthától. A Könyves Kálmán körúti[17]
tornyos, romantikus épület földszinti, jobb oldali szárnyában volt a
„szentély”, ahol a lemezjátszó, cédulák, kották, támlapok[18]
nagy tudományos rendben, kívülálló számára érthetetlen összevisszaságban
sorakoztak. Itt találkozam Rajeczky Benjamin tanár úrral, majd Tóth Margittal,
aki titokban a ciszterci rend[19]
női ágának tagja volt. Az a szoba valahogyan egy kis sziget lett az egyre
zorduló politikai és művészeti életben. Lassítható lemezjátszó: ez volt a
munkaeszközünk. Lassított, ezért mélyített, a paraszténekesek hangján úgy
kacskaringóztak a cifrázatok, mint a szőlőindák. Hallod, kislányom? - hangzott a biztató, néha sürgető kérdés.
Laci bácsi mellettem ült, s amíg szólt a dallam, csontos, kemény ujjakkal
kopogtatta a ritmust. Hajszálfinom különbségeket érzékeltetett, hol a vállamon,
hol a térdemen verve a triolákat, kvintolákat. Szomorúan hallottam később,
mikor gúnyolták Lajtha „emeletes törtjeit”, amelyekkel a különleges ritmikai
jelenségeket jegyezte le, én pedig éreztem, tudtam, hogy igaza van. A
sűrűn teleírt kottakép igaz képet mutatott. Ezt mondta: népdal, fiam: nincs. Csak az van, ahogyan
valahol, valaki, valamit, valamilyen módon megszólaltatott. Ez pedig
pillanatkép, fotográfia. És ezeket a pillanatokat tudta ő zseniálisan
rögzíteni. A múzeumi munkán túl a gyűjtőút volt az igazi élmény.
Sokat utaztunk, mindig vonaton. Nem kapott állami kocsit a
gyűjtőútjaihoz, holott a minisztérium már jegyezte az un.
Lajtha-csoportot. És nem vitt óriási orsós magnót sem. Vitte az érzékszerveit,
ösztöneit, kitűnő, tévedhetetlen hallását, gyors kottaíró készségét,
emberi kapcsolataiban is szuggesztív rábeszélő képességét. Ámultam azon az
empátián, ahogyan az emberekkel bánt. Feltétlen tisztelet volt benne mások
iránt, ugyanakkor éreztette, hogy amit ő akar, azt feltétlenül teljesíteni
kell. Ura volt a helyzetnek mindig, mindenütt. Soha nem volt gőgős,
vagy rátarti. Egyszer diákos huncutsággal mesélte, hogy egyszer egy
minisztériumi hatalmasság egyre csak „lajtha elvtársnak” szólította, mire
ő csendesen kioktatta: mondja csak
nyugodtan: professzor úr… Sopronba különösen szívesen járt. Egyszer elvitt
egy felfedezőútra. Vacsora közben is a zenészeket hallgatta, egy
vadászkutya szenvedélyével fülelt, szinte szimatolt. Már egyik előző
útján is felfigyelt az egyik éttermi cimbalmosra és együttesére. Hallod? Ez az öreg cimbalmos nem úgy tartja
az ütőket, ez nem úgy veri a húrokat, mint aki kísér. Te, ez biztosan
szólista volt. Szólista módon kíséri a többit. Különösen izgatták a fríg dallamok, fríg
zárlatok. A zene szünetében aztán
beszélgetett velük, újra meg újra eljátszatta velük az érdekesebb részeket.
Igaza lett: Tendl Pál fiatalabb korában Erdélyben volt szólócimbalmos. Akkor
fia, a prímás és még ketten játszottak a bandában. Lajtha nagyon megszerette
őket. Ők is ragaszkodtak az „igazgató úrhoz”. Életre szóló élmény
volt az esti Sopront vele végigbandukolni. Nem voltak még kivilágított terek,
csak szürkeség, homály, kihalt belváros, orrunk előtt a vasfüggöny. Sokat
beszélt, utcákon át. Sokat tanultam tőle. Engem talán ott csapott meg először,
fiatalon, az európai szellem áramlata. Ezt is neki köszönhetem! Nem mindig
mentünk együtt, volt, hogy elküldött „portyázni”. Fel kellett derítenem a
terepet, máskor, máshol, például a Hernád mentén néhány faluban. Ez megbízatás,
de kitüntetés is volt egyben. Sok érdekes kalandban volt részem.
Mikor gyűjtöttem, a paraszt nénik,
bácsik gyakran mondták a dalra: kicsit
szentes, nem baj? Persze, hiszen
akkoriban akár baj is lehetett volna belőle. Egyszer az egyikük azt
mondta: énekelek, de jó hosszú lesz! És
rákezdte: A pünkösdnek jeles napján…
Hihetetlen élmény volt!
– Sajnálod, hogy mégsem népzenekutató
lettél?
– Ezt a kérdést még soha nem tettem fel
magamnak. Szerettem a népzenegyűjtést, a lejegyzést is, még egy lassítós
magnóm is volt, amit kölcsön kaptam a Magyar Tudományos Akadémiáról. Lajtha
csalódott volt, amikor elhagytam a népzenét és elmentem tanítani a Cinkotai
Tanítóképzőbe[20].
Nagyon lelkes tanár volt, legendák keringtek a Nemzeti Zenede valamikori
csodáiról, de az ő álláspontja nem egyezett a „zenét mindenkinek” kodályi
elveivel. Lajtha szerint a tehetséges gyerekeket kell tanítani, de azokat aztán
nagyon. Mikor azonban elmondtam neki kezdő karvezetői élményeimet,
megbékélt velem, sőt, hamarosan újabb fontos feladatot kaptam, nem is
akármilyet. A Budapesti Francia Intézet szervezésében kellett bemutatni francia
szerzők kórusműveit. Laci bácsi hozta a kottacsomót: Szedj össze, kislányom tizenkét énekest,
aztán majd jövök, hallgatlak, segítelek titeket. Otthonra hívtam a
lányokat: Köves Aranka, Bajai Éva, Dezsényi Magdi, Forrai Kati, Gábor Éva,
Gábor Artemisz, Hegyi Erzsi, Kistétényi Melinda, Szabó Helga, Scharf Anikó,
Tóth Margit – talán teljes a névsor. Mivel közel laktunk Lajtháékhoz, Laci
bácsi feljárt a próbákra, javította a hangzást, a helyes kiejtést, igazította a
tempót, dinamikát magyarázott, énekelt, ágált, játszott, és nekem kellett
mindezt koncertképessé tenni. A hangverseny az Egyetemi Színpadon[21],
az egykori Piarista kápolnában volt. Ez a néhány hetes „zenecsinálás”, mely
megmutatta nekünk Lajtha áradó zeneiségét, felért bármilyen zenei stúdiummal.
Egy nemes lélek, egy rangos, és becsületére oly sokat adó, idősödő
mester természetes gesztusával fordult a fiatal emberek felé. Egy vagyok azok
közül, akik részesültünk szeretetében, amely fantasztikus tettekben nyilvánult
meg. A furcsa, szeszélyes, néha egyenesen goromba ember végtelen szívjóságának,
humorérzékének éppúgy tanúi voltunk, mint európai mértékű
műveltségének. Boldog vagyok, hogy életem egy pici szakaszában mellette
lehettem.
– Hogyan alakult a tanári pályád
ezután?
– Az első igazi állásom a Cinkotai
Tanítóképzőben volt. Ekkorra kiderült, hogy nekem ezt kell csinálnom.
Akkor már merész voltam, belevágtam sok mindenbe. Lengyel Lászlót[22],
Rutafát[23]
tanítottam, rádiófelvételünk volt. Kodály 75. születésnapi koncertjén
előadtuk a Harangszót[24],
amiért Molnár Antaltól kaptam igen elismerő, dicsérő sorokat. Máig is
örülök neki.
A Szilágyi Erzsébet Gimnázium[25]
énektanári tisztjét Kodály óhajára és javaslatára vállaltam Sztojanovits
Adrienne végleges nyugalomba vonulása után, 1959-ben. A hatvanas évek végére
már 6-7 párhuzamos osztály volt évenként, magas osztálylétszámokkal, és
mindenkivel hetente egyszer találkoztam. Emellett osztályozni kellett, ami
szinte lehetetlen volt. A középiskolai tanítást időközben felcseréltem az
ének-zene tagozatos általános iskolai tanítással. Fejcsóváló értetlenségek
kísérték ezt a lépésemet, sokan valami titkolt kényszernek, lefelé lépésnek
tekintették, pedig pusztán az érdeklődés, a kíváncsiság, a kipróbálás
vágya, ha tetszik, belső kényszer vitt a kisgyerekek közé. És nem bántam
meg. Úgy érzem, a gyerekek megérzik a szakmai fölkészültséget, és ez
biztonságot ad nekik. Másrészt szeretik és igénylik a rendet és a szigort,
feltéve, ha ez szeretettel, és leginkább humorral párosul – akkor nyert ügyünk
van. A Marczibányi téri ének-zeneiben huszonkét gyerek volt egy osztályban és
hetente négy vagy öt óra. Ez rögtön meghatározta a minőséget. Fontos volt
az éneklés mindenki számára. Eleinte kézimunkával a kezükben jöttek a karének órára,
de erről hamar leszoktattam őket. Két hét múlva már nagyon
fegyelmezettek voltak, egy pisszenés, egy félrefordulás sem volt. Tizenhárom
évig tanítottam itt. Az utolsó karénekpróbán végigénekeltünk tizenegy
Kodály-kórusművet, és én fölvettem magnóra. Azóta, ha valakinek
megmutatom, alig hiszi, hogy 11-14 éves gyerekek és nem nagylányok éneklik.
Ötvenöt éves koromban nyugdíjba küldtek. Ezt követően a Zsámbéki
Tanítóképzőben, majd az ELTE Főiskolai Karán, végül a Zeneakadémia
Főiskolai Karán tanítottam. Ez utóbbit szerettem a legjobban. Nem
karvezetést, hanem zenét tanítottam,
és azt, amit akartam. Sokat készültem az órákra, nagyon sok zenét hallgattunk,
énekeltünk. Hetvennyolc éves koromig dolgoztam.
– Melyik iskolatípus, melyik
korosztály állt hozzád legközelebb?
– Az ének-zenei általános iskolában lehetett
a legeredményesebben tanítani, bár a kicsiket megnyerni nem volt könnyű.
Legalább egy évbe tellett, de aztán kitartott tizenhárom évig. Előtte
gimnazistákat tanítottam, később főiskolásokat, de a felnőttekkel is mindig volt kapcsolatom.
Érdeklődésem középpontjában iskolai munkám során is a kórusmunka állt, de
természetesen emellett egyéb pedagógiai módszertani munkákban is részt vettem.
Fontosnak tartottam azt a gyakorlat-vezetői tanári pozíciót, amelyet
huszonöt éven át töltöttem be a Zeneművészeti Főiskola megbízásából.
Már a Szilágyiban is jártak hozzám hallgatók gyakorló tanításra, aztán a
Marczibányi téren is. Itthon és külföldön továbbképző tanfolyamokat
tartottam, Bartók és Kodály műelemzéseket írtam a Tankönyvkiadó
felkérésére.
– Lehetett látni, hogy a hallgatók
közül ki lesz jó tanár?
– Ezt nem lehet látni. Ezt az élet hozza,
megérzés is kell hozzá. Nem is gondoltam rá soha, ki jó és ki rossz tanár.
Rozgonyi Éváról sem az maradt meg bennem, hogy fantasztikusan jó tanár, hanem
az, hogy észak-magyarországi tájszólását hál’ Istennek máig megőrizte.
– Arról beszéltünk már, hogy karvezetést tanítottál, de a
karvezetői munkádról még alig esett szó, pedig 2009-ben volt ötven éve,
hogy megalapítottad a Szilágyi Erzsébet Nőikart. Hogy kezdődött?
– Miután a Szilágyi Erzsébet
Gimnáziumba kerültem, 1959 őszén, az első Erzsébet-napi koncert
lázában, mámorában határoztuk el a lelkes, ragyogó lányhaddal egy kisebb kórus
létrehozását. Így született meg a kamarakórus, a Kamara, a későbbi
Szilágyi Erzsébet Nőikar. Énekelnivaló volt bőven, s lehetőség
is akadt. A kerületi ünnepségeken énekeltünk, meg másutt is, kapóra jöttek az
iskolai idegen nyelvű klubestek is. Már az első hónapokban kellett
finnül, franciául meg olaszul is énekelnünk. De boldogok voltunk. Fiatalok,
lelkesek, egymást és a szép zenét szeretők, csak daloltunk a maliciózus
öregekről, de ezt is csak Maio[26]
bűbájos kórusdalában. Mindig sok dolgunk volt, mindig sokat énekeltünk, s
mindig sokat nevettünk. Ki hitte volna az induláskor, hogy másfél év múlva a
debreceni nemzetközi zsűri átminősít bennünket ifjúsági kórusból
nőikari kategóriába, s hogy 1964-től fogva az országos
minősítéseken mindig a legmagasabb kategóriába soroltatunk.
Elképzelhető volt-e akkor, hogy 1964-ben, első önálló
hangversenyünkre Kodály bejön a koncert után a kórustagok közé, nevető
arccal hagyja magát karéjba keríteni a vidám leányhadtól, hogy az évek,
évtizedek múltán kiállított fotókon, albumokban ott lehessünk vele megörökítve?
Tudhattuk-e, hogy ugyanabban az évben
Bécsben énekelünk, hogy az első Pécsi Kamarakórus fesztiválon részt
veszünk, s onnantól kezdve huszonkét éven át kétévenként mindig a legnagyobb
örömmel és izgalommal térünk oda vissza? Számíthattunk-e már akkor a két tucat
külföldi útra, amelynek a fele nemzetközi verseny volt, a hat első díjra
és a Grand Prix-re? Negyven év alatt több mint ezer koncert, rádió-,
tv-felvételek, utazások, versenyek, ez adja a mérhető eredményt.
– Úgy tudom, sok muzsikus került ki a
kórusból. Könnyen tanultatok?
– Nem, a közvéleménnyel ellentétben nem tanultunk könnyen, bizony alaposan
megküzdöttünk minden hangért, hangközért, frázisért, hangszínért.
Nagyszerű volt, hogy több mint tíz éven át Farkas Ilonka
operaénekesnő volt hangképző mestere a kórusnak. Tudása, hangja,
végtelen türelme és alapossága nagymértékben hozzájárult, hogy a kezdeti
kamaszhangokból lassan-lassan nőikari hangzás kerekedjék. És hogy a kórus
teherbíró képessége, illetve éneklőképessége elérje alkalmanként a napi
5-6 órányi igénybevételt, ha éppen úgy fordult az úti program. Hogy mit
énekelünk a legszívesebben, és
miből mennyit? Szinte kezdettől azonos az arány. Körülbelül egyharmad
részben Bartók, Kodály, Bárdos, egyharmad részben reneszánsz vagy még korábbi
zene, kódexdallamok, gregorián - nemcsak most, hanem negyven évvel ezelőtt
is -, egyharmad részben pedig kortárs zene. Ritkán énekelünk hangszerkíséretes
művet, de ha igen, azok éveken át kedvenceink közé számítanak. Néhány
Schubert-nőikar zongorával, meg Bartók Falun[27],
nem beszélve Britten Ceremony[28]-járól
hárfakísérettel, vagy Lajtha Magnificatja[29]
orgonával. Egyetlen zenekari darabunk volt, Pergolesi Stabat mater[30]-e.
Lajtha Magnficatját még fiatalon, a bemutatón énekeltem, aztán hosszú idő
múlva Lajtha özvegye kérésére a párizsi Le Duc kiadó átadta nekünk az
előadás jogát. Elhangzott a mű Colmarban, az Isenheimi oltár
közelében, és a világ egyik leggyönyörűbb gótikus katedrálisában,
Strassbourgban. Énekeltük persze itthon, Pécsett, budapesti koncerten, és a
rádiófelvételre a Pesti Ferences templom karzatán került sor, Gergely Ferenc
orgonálásával. A Britten-műről TV-felvétel készült a zsámbéki templom
romjai között.
– Vannak művek, amelyeket a
Szilágyi Erzsébet Női kar mutatott be?
– Boldogok és büszkék voltunk – és vagyunk –
a Szilágyi női karral, hogy ha a zeneszerzők olykor-olykor
ajánlással, dedikálással látták el műveiket. Koszewiskitől Varsóban
kaptuk meg 1974-ben az azóta már szinte slágerré vált Dal és tánc című
művét, hosszú, kedves ajánlással. Bárdos Lajos az Ave maris stella[31]-t
írta át nekünk vegyeskarról nőikarra, s ott a dedikáció a Ne félj[32]
című Bárdos-művön is. Pertis Jenő Balladája[33],
– Meg lehet fogalmazni, melyek a
karnagyi munka legfontosabb részei?
– A lényeg, hogy a megszólaló zene előtt
már érezzem, tudjam, minek kell történnie. Azt a zenét hallom, ami van, és azt
a zenét kell csinálnom, ami lesz, ami majd hallatszik. Tehát előre kell
gondolkodnom. Mint karnagy, egyenként építem bele a kórusom tagjait a zenébe,
mégis egy nagy egészet kell alkotniuk.
– Csaknem egy évtizede már, hogy nem
tartasz rendszeresen próbát a kórusoddal. Szeretnél még vezényelni?
– Szeretnék! Nemrégiben voltam egy kórus 30
éves jubileumi koncertjén, ahol a karnagy felkérésére Bárdostól a Magos a
rutafát dirigáltam. Hallgattam a kórust, és amikor Verdi Laudi alla Vergine
Marie[37]
c. művét énekelték, úgy éreztem, hogy ezt nekem is el kell dirigálnom.
Húsz perc múlva én kerültem sorra a Rutafával, felálltam a pódiumra, és azt
mondtam a közönségnek: életemben talán
utoljára vezényelhetek Verdit. Nem készültem erre, nem is próbáltuk
előtte. Megadtam a hangot, és olyan dirigálás volt, hogy az életem
csúcspontjának éreztem. Tapsolni akartak utána, de felemeltem a kezem és azt
mondtam: Ez a Szűzanyáé volt, most
jön a magyar népdal. Utána lehet tapsolni!
Boldog voltam, lélekben repültem. Remélem, megértette a kórus karnagya
is.
Dr. Fehér Anikó