Szubjektív megemlékezés Ungár
Imrére
Negyven éve, 1972. november 22-én hunyt el Ungár Imre, a Zeneakadémia professzora, nemzetközi
hírű Chopin-játékos. A Kossuth- és Liszt-díjas művészt életének 64.
évében érte a halál. Nem látó tanítványaként különösen megrendült szívvel vettem
búcsút a kiváló embertől, a nagyszerű tanártól, növendékei
feledhetetlen "Imre bácsi"-jától.
Megtisztelő volt számomra, amikor 1965-ben
felvett osztályába. Ő volt a Zeneakadémián az egyetlen nem látó tanár. Odaadó
figyelemmel, és szeretettel segítette fejlődésemet. Gazdag kottatárából
speciális Braille-írású művekkel látott el. Kiváló érzékkel válogatta
számomra a "testreszabott" zeneműveket. Az évek alatt
bensőséges, családias kapcsolat alakult ki a tanár úrral. Ez így történt
az összes tanítvány esetében is. Diákjai, mint egy nagycsalád tagjai,
meghallgatták egymás hangversenyeit. Végzős hallgatói budai otthonában
játszhatták el diplomaműsorukat. Növendéktársaik, és az Ungár család tagjai előtt. A tanár úr derűs
nyugalmat árasztó lénye felszabadított minket az elfogultság és szorongás alól.
Kedvenc mondása volt: „Daloljon a zongora a kezed alatt!" Sok kiváló
tanítványa közül kiemelkedik dr. Baranyay László
Liszt-díjas zongoraművész, a Zeneművészeti Egyetem professzora.
Jómagam mesterem példája és buzdítása hatására
választottam a tanári hivatás mellé a pódiumot is. Ő tanácsolta a zenei versenyeken
való részvételt. Felkészített az 1970-es országos Beethoven rádiós versenyre,
majd delegált a varsói Chopin-versenyre. Ezekben az időkben számos
különórát adott Szemlőhegy utcai lakásán. Sok
hangulatos, értékes délutánt tölthettem náluk. A madárdalos rózsadombi
miliő, a kemény munkával töltött órák és a pihentető beszélgetések
örökre emlékezetesek maradnak számomra. Ilyenkor gyermekkoráról, magánéletének
alakulásáról is szívesen beszélt.
Elbeszélése szerint látását három éves korában
veszíti el agydaganat következtében. Öt évesen kezd zongorázni. Ez a legkedvesebb
időtöltése. A zongorát játékszerének tekinti. A Vakok Intézetében egy
kitűnő vak zongoratanára van Rózenfeld Izsó
személyében, akire egész életében hálás szeretettel emlékezik. 16 éves korában
adja első nagysikerű hangversenyét. A Zeneakadémián Thomán Istvánnál, a híres Liszt-tanítványnál folytatja
tanulmányait. 23 évesen benevez a varsói Nemzetközi Chopin-versenyre, ahol
első díjat nyer. Röviddel ezután megházasodik. Feleségül veszi Gelléri
Ilonát, aki 40 éven át hűséges társa és mindenben segítője. A
versenydíj nyomán számos koncertkörútra kap meghívást. Művészi karrierje
magasra ível, melyet a II. világháború kitörése megroppant. A háborús évek
borzalmait István fiuk megszületése enyhíti 1945-ben. A nehéz időkben
kedves barátaik: Fischer Annie zongoraművésznő, férje, dr. Tóth
Aladár és Szabolcsi Bence muzikológusok sietnek a kis
család segítségére. A művész ismét koncertezni kezd. 1949-ben döntő
fordulat áll be Ungár Imre életében. Kinevezik a
Zeneakadémia professzorává, ahol haláláig tanít.
A zenei és társadalmi közéletben mindvégig aktívan
részt vesz. Felkarolja sorstársai ügyeit. 1953-tól a Vakok Szövetsége alelnöki
tisztét tölti be élete végéig. A vakok Homérosz kórusának minden jelentős
hangversenyén közreműködik. Sorstárs zenetanároknak messzemenőkig
segítségére volt álláskeresés vagy kották beszerzése terén is.
Ungár Imre szólóestjei legendásak. Ihletett játékát a
lírai átélés, drámai erő és szuggesztivitás jellemzi. Sok rajongójától
hallottam elragadtatott véleményeket Róla. Életéről, munkájáról, a vakok
problémáiról szívesen nyilatkozott rádió- és TV-műsorokban. Megnyilatkozásai
mindig figyelemreméltóak voltak.
Álljon itt az utókor tiszteletadásának néhány
példája: A művész hangfelvételeit a Magyar Rádió archívuma őrzi.
Ezekből a Vakok és Gyengénlátók Szövetsége két
CD-nyi válogatást készíttetett a mester halálának 30. évfordulója alkalmából. A
hanganyagot Lázár Eszter válogatta. A kiadvány kereskedelemben nem kapható.
Ungár Imre Szemlőhegy
utcai otthonánál emléktáblát helyeztek el. 1991-ben négy vak zenetanár – Farkas
Mátyás, Lakatos Tamás, Magyar Csaba és az alapító, Németh Tamás – "Ungária" néven zongoranégyest hozott létre a nagy
előd tiszteletére. A széles látókörű, humanista művészpedagógust
egyik tanítványa így méltatta egy helyütt: „Akinek egyszer módjában állt Ungár Imrével csak egy félórát beszélgetni, az utána jobb
ember lett."
Németh
Tamás*
* A visszaemlékezés
szerzője, Ungár Imre egykori növendéke, a Bartók
Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium tanára nyugdíjas kora
ellenére is aktív zongoraművész-tanár: heti 11 órában tanít, szabad idejében
pedig gyakorol, vagy feleségével négykezesezik. Legutóbb 2012. október 13-án, a
Fehér Bot Napja alkalmából játszotta a Budapesti Vonósokkal Mozart: A-dúr
koncertjét (K.488.) a Nádor Teremben.
————————————
UNGÁR ISTVÁN**
Sírfelirat
Hogy visszavonhatatlan,
Hogy nem lehet helyrehozni már…
Hiába reméltünk, erősebb a halál.
Nem törődött velünk s mi kik itt maradtunk
Most eszmélünk fel, mily mélységbe zuhantunk.
Hogy visszavonhatatlan,
Hogy nem lehet helyrehozni már…
Görcsbe szorult keze, hangszerén már nem jár.
Kit a sors oly nagylelkűen adott
Keményen és durván tőlünk elragadott.
Két, üvegből csiszolt szeme fényt nem látott,
Szíve mindnyájunknál távolabbra látott.
Nem volt gondolatom, amelyet nem ismert,
Titok maradt Ő, bár megmutatott mindent.
Engem gazdaggá tett, végtelen gazdaggá,
A zene általa tett örökre boldoggá.
Bach, Beethoven, Chopin világa volt övé
S mozarti mosollyal áll a bajok fölé.
Egyszerű emberként fejedelmi bölcs volt,
Legbensőbb barát és távoli eszmény volt.
Megnyílott előttem az Ő birodalma,
Isis szentélyébe lettem beavatva.
Nem látok nélküle, gyújtsanak világot,
Van-e ki látja mind, azt, amit Ő látott?!
A fiú, ím némán és értetlenül áll,
Hogy visszavonhatatlan
S hogy nem lehet helyrehozni már.
(**1972. november
Édesapám halálakor)