Dr. FEHÉR ANIKÓ*
A
Kodály-módszer
Ha a
magyarságról beszélünk bárhol a világon, az elsők között kerül szóba e
kifejezés. A névadó, Kodály Zoltán a XX. század egyik legnagyobb magyar
gondolkodója volt. Szándékosan beszélek pusztán névadóról, hiszen a módszer
megalkotója nem Kodály. Viszont egészen bizonyos, hogy nélküle nem született
volna meg, illetve nem ebben a formában látott volna napvilágot a zenepedagógia
e jelentős eredménye.
Mi is
e módszer, pedagógia, szisztéma, koncepció vagy, ahogy manapság egyre többen
nevezik: filozófia, eredeti nevén a „magyar módszer” lényege? Az átlagembernek
nem jelent ez mást, mint az ún. szolmizáció használatát, azaz bizonyos
skálafokokhoz bizonyos szótagok hozzárendelését. Ráadásul Kodály esetében
mindez „relatíve” működik, azaz nem rezgésszámhoz, vagyis adott
hangmagassághoz rendelünk hozzá egy-egy nevet, hanem a hangnak az adott
hangsorban elfoglalt helyéhez, ezzel a hangnak a környező hangok alapján
történő azonosítását is lehetővé téve. Ezáltal bármely hangra, mint
alaphangra (a hangsor dallami és/vagy harmóniai szempontból legfontosabb,
fundamentális hangjára) felépíthető a hétfokú hangsor.
Ehhez
hozzá kell tenni: maga a szolmizáció nem Kodály találmánya, egy arezzói,
itáliai bencés szerzetes találta ki a XI. században, a szótagokat egy
Szent
János himnusz sorainak elejéről levéve. Tehát nem mai keletű dologról
van szó, ezt az évszázadok alatt hol elővették, hol elfelejtették, hol
így, hol úgy használták. Kodály a maga idejében új fényben láttatta, anyagot
adott hozzá, azaz olyan, a pedagógiában alkalmazható dal- és gyakorlat-sort
alkotott meg, illetve ajánlott, amelynek segítségével ez a rendszer könnyedén
és élményszerűen megtanulható. Ezek a pedagógiai célzatú, de gyakran ezen
messze túlmutató jelentőségű zenei gyakorlatok, egy- és kétszólamú
kis remekművek (Bicinia Hungarica, Ötfokú zene, 333 olvasógyakorlat, 33
kétszólamú énekgyakorlat, stb.). Mellé tette még a John Spencer Curwen által a
XIX. században kialakított kézjeles rendszert, ahol mozdulat is segíti az adott
skálahang rögzítését. Nem beszélve a 20-as években indult, Kodály által
alkotott elsősorban gyermekkari irodalomról, mely a módszer másik
oldalát erősíti: örömöt találni a muzsikálásban, művészetet alkotni
tanulás közben.
Mindez
megtanulható – aztán túl kell lépni rajta. A szolmizáció sosem cél (legfeljebb
tanulásának elején), hanem eszköz. A cél maga a zenei írás és olvasás. Eszköz
tehát a relatív szolmizáció, valamint a magyar népzene, mint hatalmas
kincsestár.
A
relatív szolmizáció igen régen használatos a zeneoktatásban. Sarah Ann Glover
(1785–1867) angol énektanár már használta az ún. funkcionális szolmizációt. A
Manual of the Norwich Sol-fa System: For Teaching Singing in Schools and
Classes (A norwichi szolfézs kézikönyve: iskolai énektanítás) című munkája
1835-ben jelent meg. John Curwen (1816–1880) szintén a tonic sol-fa módszer
követője. Curwen a szolmizációs kezdőbetűket használja a
vonalrendszer elhagyásával a hangmagasságok jelölésére. Ő vezette be a
kézjelek használatát. Így a zenei hangmagasságok mozdulathoz, illetve
kéztartáshoz is kötődnek, de a hang magasságát is mutatják a kéz
magasabban, illetve mélyebben tartásával, és így a dallam vonalát is
megrajzolják. Relatív szolmizációs jelekkel ellátott kottáiból munkáskórusok
énekeltek oratóriumokat. Émile-Joseph-Maurice Chevé (1804–1864) francia zenész,
eredetileg sebész a szolmizációs hangokat fokjelölésként alkalmazta. Hangjegyek
pótlására számokat is használt. Ő vezette be a ritmusneveket, melyek
szintén a kottaolvasás gyors megtanítását segítik.
Tudni
kell, hogy abban az időszakban, amikor Kodály előállt új módszerével,
a világ más pontjain többen is próbálkoztak különféle zeneoktatási, illetve a
kottaolvasás megtanítását segítő lehetőségekkel. Többek között Carl
Andreas Eitz (1848–1924) német matematikus és zenetanár, vagy Agnes Hundoegger
(1858–1927) a Tonika-Do-Methode nevű rendszerrel Németországban. Emile
Jaques-Dalcroze (1865–1950) svájci francia zeneszerző, zenetanár a merev
szolfézstanítást kívánta oldani az érzetekre és az érzésekre való hatással. A
„Dalcroze–euritmia” nem más, mint ritmikus torna, mozgás, melyben „a zene
segítségével összhangba hozza az egyén értelmi és testi képességeit.”
Edgar
Willems (1890–1978) flamand zenepedagógus négy fejlődési fokot tartalmazó
programja a hallás-, ritmus- és improvizációs érzék fejlesztésére épül.
Énekléssel, kottaolvasással és kifejező vagy ritmikus mozgásokkal nevel
zenehallgatóvá. Lényeges vonása a szülőkkel való intenzív kapcsolat.
Shinichi Suzuki (1898–1998) módszertanának lényege a kisgyermekek csoportos
hangszertanítása, szintén a szülő bevonásával. Fritz Jöde (1887–1970)
német zenepedagógus, ifjúsági mozgalmi aktivista ún. nyitott énekórákat,
éneklő utazásokat tartott. „A zene velünk született, és nem azt
akarja, hogy tudják és birtokolják, hanem élni akar” – tartotta
Leo Kestenberg (1882–1962). Létrehozta a Volksschule iskolatípusát, később
Jödével egyház- és iskolazenei akadémiát alapított. „A művészet csakis
ott fejti ki megváltó hatását, ahol a művészi eseményben aktív és
szenvedélyes a részvétel” – vallotta.
Kodály
gondolkodásmódjának azonban van egy speciális eleme: „A zenével nemcsak
zenét tanulunk.” Valamint: „Eddig az iskola azt mondta a népnek ’amit
te tudsz, az semmi. Feledd el, verd ki a fejedből. Majd én jobbra
tanítalak.’ Mi azt mondjuk a népnek: ’Amit tudsz, nagy érték, az ősök
hagyománya, a magad lelke igaz kifejezése. … Becsüld meg, … mert ha többre
akarsz menni, csak erre építhetsz.’” Kodály új értelmet, modern szerepet
adott a népdalnak azzal, hogy tananyaggá tette. Segítette ezt az átértelmezést
az a számos kórusmű, zenei alkotás, melynek alapja a magyar népdal, amely
így a Kodály által rátett ruhában megállta a helyét bármely színpadon, szinte
bármilyen zenei környezetben.
Mi
ez, ha nem forradalmi tett? Az eddig csak írástudatlan, saját faluja határát át
nem lépő, klasszikus értelemben véve műveletlen – ám a világ
dolgaiban igen jártas, éles eszű, kifinomult esztétikájú magyar paraszt
kultúrája, művészete – immár a világ közkincsévé lett. Iskolázott,
művelt főket zavarba hozó szépség: egyszerű, pár hangból, pár
szótagból álló, mégis leírható, precíz rendet mutató dalok ezek, amikre mint
erős alapokra, sziklára épülhet egy ország művészeti ideálja. (Talán
ezért is alapította az első, az ő metódusa alapjain működő
zenei általános iskoláját vidéken, Kecskeméten a XX. század közepén.
Fontosabbnak tartotta a vidék fejlesztését sok fővárosi, elitkultúrát
közvetítő intézmény tündöklésénél.)
A
relatív szolmizáció mellett fontos pillére a módszertannak tehát a népdal.
Minden országban a saját zenei anyanyelv, nálunk a magyar.
Felmerül
a kérdés: miért pont a magyar népdalt választotta Kodály metódusa alapjául?
Hisz választhatott volna anyagot a világirodalomból, híres szerzők híres
és kipróbált dallamaiból. Ő maga is írhatott volna kis darabokat. (Ezt meg
is tette, de nem kizárólagosan.) Ő azonban tudta: a magyar népdalban oly
erő és szépség van, amely felülmúlhatatlan. És ezzel semmiképp sem mondjuk
azt, hogy más nép zenéje ne lenne hasonlóan szép. De nekünk ez a legközelebbi,
mert a miénk, számunkra a legkönnyebben emészthető és szerethető.
Maga
a módszer, melyről beszélünk, Kodály agyából pattant ki, de
tényszerűen és a gyakorlatban Ádám Jenő zeneszerző, zenepedagógus
írta le. Kodály Ádámot többször is biztatta erre, de 1942-ben a szó szoros
értelmében elküldte Galyatetőre saját nyaralójába, hogy írja le a
metódust. Ekkor születtek a Szó-mi füzetek, a Módszeres
énekoktatás a relatív szolmizáció alapján c. művek. Ezeket követték
az Ének-zene tankönyvek. A módszertani könyvön kívül mindegyiken ott
szerepel – mégpedig az első helyen – Kodály neve. Pedig azok a valóságban,
teljes mértékben az ábrákkal, rajz-tervekkel együtt Ádám művei. Kodály ezt
hagyta, és így is élnek az utókor emlékezetében: Kodály-Ádám munkái. Ádám
Jenő 1982-ben hunyt el méltatlanul elfeledve, szomorúan, mellőzve,
árnyékban. Munkássága – mely igaz, Kodály nélkül talán nem jött volna létre –
egy nemzetet tanított meg a zenével élni. Ideje jön az emlékezésnek!
Az
ének-zene órák lényege a lelket felemelő, élményt és jóérzést adó,
biztonságos és szép éneklés lenne. Teli tüdőből, a bajokat
beletemetve, hangosan kellene szárnyalnia a kamaszhangoknak, hogy jobban
érezzék magukat. Aztán ezen élmények mentén szépen besétálhatnának a zenei
magas kultúra birodalmába, hiszen nem kell a pentatóniánál, a népdalnál
megállni. Következhet a zeneirodalom, a klasszikus művek, melyek jól
megalapozva, a tudást újabb élményekkel gazdagítják, másfajta tudást adnak.
Mert alapjaiban azonos a kettő: esztétikum és érzelem. Ha még ezt is
mellétesszük: „Az ének felszabadít, bátorít, gátlásokból, félénkségből
kigyógyít. Koncentrál, testi-lelki diszpozíción javít, munkára kedvet csinál,
alkalmasabbá tesz, figyelemre-fegyelemre szoktat. Egész embert mozgat, nemcsak
egy-egy részét” – írja Kodály, világossá válik, a zene nemcsak a hallási
funkciókat mozgatja, rengeteg lelki hatása van. Ma már köztudott dolog, hogy a
muzsika segítségével olyan zárt pszichéjű, rendellenesen rezdülő
beteg emberek világába is be lehet jutni, akik e nélkül akár egy életen át
önmaguk foglyai lennének. A zeneterápia lassanként elfogadott és ajánlott
segédeszköze lett a nyitott gondolkodású pszichológusoknak. Csupán az énekkel
és a zenével okosan bánni tudó szakember kell hozzá.
Sokan
és sokfelé beszélnek manapság az oktatási rendszer problémáiról. Gyakran
felmerül az énekórák számának csökkentése. Én a Kodály által is idézett
Berzsenyi sorral válaszolok erre: „Nem sokaság, hanem lélek…” Nem az
órák száma, hanem minősége számít. Hiába van számtalan óra, ha a tanár,
tanító nem tud vele mit kezdeni. Kevés órában csodálatos dolgokat mutatni: ez
lenne az igazi. Ehhez pedig magasan képzett és magasan elkötelezett tanárok
kellenek, akik nemcsak zeneileg, de emberileg is magas szinten állnak, a
néprajzban és egyéb tudományokban is jártasak. Mindezt pedig időben, kicsi
gyermekkorban lehet csak elkezdeni.
„Az
általános iskola célja: a teljes embert megalapozni. Zene nélkül nincs teljes
ember... Jó mérnök, vegyész stb. lehet valaki, ha tizenöt éves koráig rá sem
gondol. De zeneértő nem lehet, ha hatéves korában (s játékosan még
előbb) nem kezdik rendszeresen nyitogatni-gyakorolni a fülét... A zene
ügye az általános iskolában nem is a zene ügye elsősorban” (Kodály).
/ Forrás: www.feheraniko.hu
/