Zsolt. 90, 11-13.
„Mert az ő angyalainak parancsolt
felőled,
hogy őrizzenek téged minden utadban.
Kezükben hordozzanak téged, hogy kőbe ne üssed lábadat.”
BÚCSÚ BARNABÁS ZOLTÁN
FUVOLAMŰVÉSZ-TANÁRTÓL*
"Ha fiatalok akarunk maradni,
minden nap olvassunk el egy költeményt, hallgassunk egy kis zenét, nézzünk meg
egy szép festményt, és amennyiben lehetséges tegyünk valami jót!" – írta
Apám 2004-ben testvérem születésnapjára. Életével s most halálával
is azt üzente nekünk, hogy éljük az életünket. Külföldi turnéi során hozzánk írt leveleiben is
gyakran hívta fel a figyelmünket az időre, ami véges, amit csak itt élhetünk meg, s ha ezt elfecséreljük, nem
lesz lehetőségünk az ismétlésre, mert az idő az egyik
legnagyobb ajándékunk itt a Földön.
Ha időt adunk valakinek, szeretetet is adunk
neki. Szeretet nélkül pedig nincs fejlődés.
Szigorú
pedagógus volt. Nem szerette a fegyelmezetlenséget. Amellett, hogy szigorú
volt, szeretett bohóckodni is, tréfáiban ugyanakkor mindig megőrizte
kimértségét, méltóságát.
Szeretett utazni, világot látni, de sosem
tudta volna elhagyni hazáját. Nem tudott volna élni édes anyanyelve nélkül,
melyet példaértékűen őrzött. Külföldi
útjairól rendszeresen hozott haza pedagógiai kottákat és hangfelvételeket,
melyeket aztán kollégáival megismertetett.
Magatartásával mindig azt a példát
szándékozott mutatni nekünk, hogy ne foglalkozzunk felületes dolgokkal. Kedvelte
és tisztelte a természetet, s az állatokat. Ki nem állhatta az autókat, a
telefont, s a televízióval sem volt igazán kibékülve. Nagyon szerette azonban a
zenét, talán legfőképpen az orgonát. Bach és Mozart volt a kedvence.
Eleinte orgonaépítész, orgonista szeretett volna lenni, később mégis a
fuvolát választotta. Kijárta az iskolát, zenekari tag lett több helyen (volt
ahol ingyen dolgozott), és tanárnak állt. Tanárnak, ami a legfontosabb volt
életében. Egyik vele készült interjúban ezt mondta: „tanítok, hogy tanulhassak...” És szívta magába az új információkat,
mint szivacs a vizet, és olvasott. Sokat-rengeteget. Nagyon szeretett olvasni.
Úgy olvasott, mint ahogy mások falnak. Mint ahogy azt Márai tanítja nekünk:
odaadással, hálával, hűséggel és rendületlenül. Tisztelettel a könyv és a
szerzője iránt.
Beszélgetéseink
alatt mindig kihallatszott kiváló pedagógusi lénye. Sokszor példálódzott Mozart
apjával: „Kétségtelen, hogy Mozart
csodagyerek volt, ám önmagában a tehetség semmit sem ér, ha nem használjuk ki.
Lett-e volna valaki belőle, ha az apja nem egy kiváló és kivételes
pedagógus, vagy ha rossz kezekbe kerül?”
Talán
a visszahúzódottsága miatt, talán azért mert egyszerűen a bölcsek,
tanítók, mesterek sorsa, hogy magányosak legyenek, nem büszkélkedhetett sok
igaz baráttal, ugyanakkor megadott mindenkinek minden segítséget, amit csak
lehetett. Az okozott neki örömöt, hogy tehet valakiért valamit. Ettől
érezzük magunkat fontosnak, nem attól, hogy tenyereken hordoznak minket, nem
attól, hogy oklevelekkel-díjakkal van kitapétázva a falunk, pedig Ő
ezekből is rengeteggel büszkélkedhetett. Kiaggatta őket, mert nem
tudta magáról, mit ér. Talán mert nem mondták el neki sosem, talán mert nem
osztották meg vele eleget, vagy leginkább, mert talán sosem hitte ezt el. Az
élethez pedig fontos tudnunk, hogy mit érünk, s hogy akikkel találkozunk,
azokra milyen hatással vagyunk, mert nyomot hagyunk a lelkekben, mint talpunk a
homokban. Fontos tudnunk, hogy beleszólunk mások életébe, hogy befolyásolni
tudjuk azt, s bár manapság mindenhol mindenkibe azt erőltetik bele, hogy
pótolható, EZ NEM ÍGY VAN!!! Minden ember más. Mindegyiktől mást
tanulhatunk. Mindenki egy és egyedi! ... Mit ahogy Ő is az volt.
„...az
a lényeg, hogy örüljetek mindennek, amit kaptok és ez az öröm segítsen a
mindennapi munkátokban!...” – írta. Nem szeretett veszekedni. kerülte a
konfliktusokat: lehet, hogy, félt is tőlük. Az egyik otthon leggyakrabban
használt szava is ez volt: BÉKE. Panaszkodni nem hallottuk, ugyanakkor képes
volt mindig erős, de sokszor építő kritikákat megfogalmazni.
Valószínűleg tette ezt magával szemben is. A munkában precíz és pedáns
volt. Saját maga rajzolta tintával a kottafejeket az átiratain, sokszor
megszégyenítve ezzel a gépek kötött sablonjait. Otthon is folyamatosan
dolgozott, idejének nagy részét másoknak áldozván. Szinte állandóan megkopott
íróasztalánál lehetett látni, ahol a kották készültek, s melyen egy üveglap
alatt különböző általa is meglátogatott – főleg német városok
képeslapjait őrizte. Mert gyűjtő is volt. Nem csak az információkat,
a tudást is gyűjtötte, az emlékeket. Gyűjtött, míg sokan mások
harácsoltak. De Ő gazdagabb volt ezeknél. Gazdagabb volt, mert azt
csinálhatta élete végéig, amit szeretett!
Nagyon várta unokáit: Zsombor, Rudolf és
Félix képeivel elömlesztette a büszke nagypapa a hozzá közel állókat. Utoljára
még Németországba is kijutott, elbúcsúzott attól a földtől, amit hazája
után a legjobban szeretett. Az utolsó nap, kórházi ágyán szinte csak a
tanításra tudott gondolni, hogy mikor tud visszamenni fogadott gyermekei
közé... Nevét őrzi a Barnabás-kvintett, emlékét azonban mindnyájunknak
őriznünk kell, akik úgy érezzük, hogy tett valamit értünk.
Ez volt utolsó üzenete: „Az apa, s a tanár tanítása ez: Kicsúszunk az
időből. Mindig, és mindnyájan... Nincs holnap. A holnap nem garancia.
A ma még itt van. Ma kell cselekednünk.
Tennünk valamit szeretteinkért. Másokért. A világért...”