SÜTŐ MÁRTON*

 

A MEGVÁLASZOLATLAN KÉRDÉS

 

Gondolatok Leonard Bernstein egy kevésbé ismert előadásához

 

 

Sokunknak jelentett nagy élményt, amikor hallhattuk, láthattuk Leonard Bernstein komolyzenét népszerűsítő előadássorozatát, melyet Hangverseny Fiataloknak címen sugárzott többször is a Magyar Televízió. Felismerhettünk a nagysikerű West Side Story szerzőjében és a klasszikusok szenvedélyes karmesterében egy nagyszerű pedagógust is (vagy esetleg fordítva). Jelen írás tárgya egy kevésbé ismert, de annál izgalmasabb előadássorozata, melyben mélyebb filozófiai szinten próbálta megragadni a zene természetének és fejlődésének lényegét.

1973-ban Bernstein felkérést kapott a Harvard Egyetemtől, hogy egy előadás-sorozat erejéig térjen vissza tanulmányainak helyszínére és legyen a Charles Eliot Norton költészet-tanszék díszelőadója. A sorozat címét Charles Ives zeneszerző 1908-as darabjától kölcsönözte. Ebben a darabban a lét örök kérdése s egyúttal a válasz hiánya kerül zenei megfogalmazásra. Bernstein érzése szerint egy párhuzamos kérdés is megfogalmazódik itt: Hová tart a zene? Ez a kérdés számára aktuális a 20. század elején, mint 8. évtizedében is (az előadás idejében). A hat előadás célja nem annyira a kérdés megválaszolása, mint megértése, újra fogalmazása: Honnan jön a zene? Milyen zene? Kinek a zenéje?

Az előadások elhangoztak az egyetemen, majd megismételte Bernstein a bostoni televízió stúdiójában, ahol képpel, hanggal rögzítették ezeket. Sok zenével, zongorajátékkal, bejátszásokkal szemlélteti gondolatait. A könyv** kiadásban ezek kottában és lemezmellékleten szerepelnek, ám teljes élményt inkább az angol nyelven elérhető DVD*** kiadás nyújthat.

Az elmélkedés jó részét Noam Chomsky A nyelv és az elme (1968) c. tanulmányában közölt újszerű eredményekre építi, illetve azokkal állítja párhuzamba. Ugyanis itt talált nyelvészeti megfelelőt régi eszméjének, mi szerint létezik egy minden emberben közös, velünk született zenei nyelvtan. Chomsky szerint van egy velünk született grammatikai kompetencia, egy egyetemes nyelvi képesség. Bernstein egy muziko-lingvisztikai rendszert épít fel s mutat be a nyelvészet 3 ága – fonológia, szintaktika, szemantika – szerint. A zene fonológiáját könnyű megragadni, univerzalitása a felhangrendszerben alapszik. Ez a matematikailag tiszta rendszer az alapja a hangkészletünknek.

Ebből származik a pentaton, a diatonikus (dúr) és a kromatikus skála. Tehát ez egy univerzális kompetencia alapja, ám ebből a világ különböző pontjain eltérő módokon alkothat az ember zenét, a nyelvvel párhuzamban, például más a pentaton alaphangja. Az 1700 körüli temperálással teremtette meg J. S. Bach a diatónia és a kromatika egyensúlyát. Ez a rendszer indítja el a nyugati klasszikus zene aranykorát. Ez az egyensúly lehetővé tesz egy kétértelműséget (ambiguity), mely Bernstein szerint minden művészetnek része, s a leghathatósabb esztétikai funkciók egyike. „Minél kétértelműbb, annál kifejezőbb.” Ám mint később látni fogjuk, van egy határ, amin túl a zenei világosság problémába ütközik, s ekkor kerülünk majd szembe Ives kérdésével. Elemzett példa: Mozart g-moll szimfóniája (1773). Minden zenei gondolkodó egyetért abban, hogy zenei mondattan létezik, ám nincs általánosan elfogadott leírás. Egy pár zsákutcába vezető hipotetikus konstrukció után Bernstein felépít egy eredeti izgalmas rendszert: motívum = főnév, akkord = melléknév, ritmus = ige. Ez működőképes és érzékelteti az analógia lehetőségét. Erre azért van szükség, mert Bernstein megfogalmazza zenei megfelelőjét Chomsky transzformációs grammatikájának (transformational grammar), amellyel például megmagyarázható egy aktív és a megfelelő passzív szerkezetű mondat kapcsolata. A lényeg a mondat mélystruktúrája. A felszíni struktúra a kimondott mondat. Chomsky szerint a két mondat ugyanazt jelenti és a közlekedést köztünk a velünk született transzformációs grammatikai kompetencia biztosítja. Ilyen transzformációk a negáció, kérdés, passzív, és ezek tetszőleges kombinációja. Ezeknek zenei megfelelők szerkeszthetők. A Chomsky-féle nyelvi törlésnek, névmásosításnak, felcserélésnek is mind megvan a zenei megfelelője. Egy lényeges különbség, hogy a zene már önmagában metaforikus, esztétikus, költői, míg a szöveg csak próza. A nyelvet a költészet képes egy magasabb, szuper-felszíni szintre vinni, ahol analógiába vonható a zenével. Ha egy zenei prózát keresünk, a skála gyakorlatokra gondolhatunk, melyekből transzformációkkal jutunk zenéhez. Példákon izgalmasan szemlélteti Bernstein, hogyan fejthető vissza egy mondat a felszíni, nyelv esetén szuper-felszíni szintről a prózai szintre. Ez a szinteltolódás magyarázza a kezdetbeli nehézségeket, hogy analógiát vonjunk a nyelv és a zene között. Elemzett példa: Mozart g-moll szimfóniája (1773). Itt is felhívja a szerző a figyelmet a szintaxis ritmikai, strukturális kétértelműségeire. Egy Shakespeare-szonetten mutatja be ennek analógiáját, ahol a vessző áthelyezése átértelmezi a verset. Amikor zenei szemantikáról beszélünk, ezt metaforikus értelemben tesszük. Mint Júlia a nap esetében. Prózai jelentése: Júlia egy lány, a nap egy csillag, s van valami közös tulajdonságuk, sugároznak. Törlések útján jutottunk a prózaitól a költői mondatig. Valami közös tulajdonság kapcsolja össze a fogalmakat. Míg a nyelv esetében eltelik egy töredéknyi idő, míg a „nem normális” prózai mondatot elfogadjuk költészetnek, addig zenében ez az elfogadás a zene eleve metaforikus jellege miatt automatikus. A transzformációkat egyből felismerjük. Itt is van közös tulajdonság, ritmus, hanglejtés, ... A fonológiából és szintaktikából már származik a zenének egy jelentése. A zenének jelentése egy állandó metafora áradatból adódik. Ezek lehetnek tisztán zenei metaforák, mint transzformációk eredményei, vagy külső jelentések hozzárendelése a zenéhez, a költészetben található metaforákkal analógiában. A jelentéstan efféle kétértelműsége Beethovennél és a romantikusoknál kerül fordulópontra. A művészek figyelemmel kísérik a többi művészeti ágakat. Egymást ihletik. Berlioznál egyesül végül a zene belső és külső jelentése. Nála az irodalmi eszmék már elválaszthatatlan részei a zenének. Bernstein szerint öröm forrása a kétértelműség, minél „kétértelműbb”, annál kifejezőbb. A veszélyt az jelenti, amikor egyre intenzívebb többértelműség lép fel, ugyanis erre halad a zenetörténet, új szabadságok felé: formai, harmóniai, ritmikai. Berlioz, Wagner, Debussy, Ravel példáin mutatja be a bővülő eszköztárt: kromatika, szűkített szeptim akkord, tritonusz, egész hangú skála. A cél a tilalmak áthágása, nincs korlát. De meddig lehet növelni a kétértelműséget, mielőtt szétesik a zene? Bernstein gondolatmenetében ekkor a 19. és 20. századfordulójánál járunk, és a zene effajta szétesését, a megjelenő tonalitás tagadást párhuzamba állítja a többi művészeti ágban bekövetkező „elfordulással” (oszló mondattan, impresszionizmus, absztrahálás) és a levegőben lévő rossz előérzettel. Nem tartható tovább a tonalitás, a figuratív festészet, a szintaktikus költészet, a jómódú polgárság gyarapodása, ezzel együtt megjelent a múltat tagadó és megsemmisíteni vágyó futurista irányzat. Túl sok lett a hang, a belső szólam, a jelentés. Ebben a közegben született a Schönberg-féle dodekafónia, a 12 hangot egyenjogúnak tekintő és komplex szabályokat követő újszerű rendszer, melyet Bernstein tonalitás nélkülisége miatt elítél. Szerinte a zenei hang természete miatt atonális zene nem lehetséges és Schönberg valamelyest egy öntagadó kétértelműséghez jutott. Ennek ellenpéldájaként Stravinsky-nak sikerül tovább fokozni a kétértelműséget. Fonológiailag új disszonanciákat, magas 3-ashangzat struktúrákat, politonalitást alkalmazott. Ritmikus disszonanciával, poliritmikával bővítette a szintaxist, a szemantika is követte a bővülést. Ő a neo-klasszicizmus zenei megtestesítője, aki visszafordul Bach, Haydn, Händel és a klasszikusok felé, még mielőtt a romantika felé elhajlott volna a zene. Tehát Bernstein szerint gyönyörű európai klasszikus zenei irodalmunk mozgatórugója és egyben csapdája a kifejezőképesség szolgálatába állított kétértelműségek fokozása. Arra azonban nem kapunk választ, hogy miért jellemző annyira ez a kifejezőképesség növelési vágy a nyugati klasszikus zenére. Arra a kérdésre, hogy lehetséges-e még nagy művészet ebben a gyilkos században, Bernstein ezzel az elgondolkodtató sorral válaszol: „Ha a felszíni struktúráról még feljebb tudunk kerülni, nyelvi és zenei szinten is, egy transzcendens gondolati szinten, ahol a két ág összeér.”

Bernstein gondolatai ma is sokat jelenthetnek, előadói stílusa magával ragadó, tárgyi ismerete és személyes implikáltsága megkérdőjelezhetetlen, zenei szemléltetései célra törők és meggyőzők. Nyelvi analógiára tett kísérlete ügyes és további vizsgálatokat érdemel. Schönberg elforduló rendszerét érzésem szerint egy fajta hitvesztésként élte meg és saját zenei hitvallását a tonalitásban rögzíti: „A fokozási folyamatnak nincs (még) vége, ám addig is minden zene akkor érvényesül, ha beépül a tonalitásba, azaz érezzük a megtagadhatatlan tonalitást a háttérben.”

 

(A szerző kutatását a TÁMOP - 4.2.2. B-10/1--2010-0009 projekt támogatta)

 

 

SÜTŐ MÁRTON (1978.) életrajza                                               

 

Tanulmányok:

 

-        2010.09 -: doktori képzés, Filozófia és Tudománytörténet Tanszék

Budapest Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetem

 

-        1997-2004: Matematikus szak MSC, Természettudományi kar, Budapesti Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetem, diploma: 2004

diplomamunka címe: Markov láncok konvergenciája egyensúlyhoz

 

-        2000-2004: Jazzgitár előadóművész és tanári szak, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanárképző intézet, diploma: 2004

szakdolgozat címe: Hagyományos és modern pentatonjáték a gitáron

 

-        1993-1997: József Attila Gimnázium, Budapest

 

Munkahelyek:

 

-        2006-2008: zenei szerkesztő (Magyar Televízió Zrt.)

 

-        2004-2006: tanári állások matematika, gitár és francianyelv területen iskolai keretekben (Facultas Humán Gimnázium, Albertirsai alapfokú zeneiskola, Babilon nyelvstúdió)

 

-        2003-: előadói (gitár) és szerzői zenei tevékenység különböző formációkban (többek közt: Smárton trio 2003-, nemtom..soop 2003-, Egy Kiss Erzsi Zene 2003-2007, Bognár Szilvia és az etNoé 2011-)

 

Fontosabb publikációk, diplomamunkák:

 

-        2004: Markov láncok konvergenciája egyensúlyhoz (BME diplomamunka)

 

-        2004: Hagyományos és modern pentaton játék a gitáron (LFZE szakdolgozat)

 

-        2002: Elosztott frekvencia-kiosztási algoritmusok tervezése és vizsgálata (Pannon GSM Távközlési Rt. III. díj a 2001-e TDK konferencián) megjelent: Híradástechnika 2002/03

 

 

 

 

 


* A szerző 2004-ben diplomázott a Jazzgitár előadóművész és tanári szakon a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Tanárképző Intézetében. Jelenleg a Budapesti Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetem Filozófia és Tudománytörténet Tanszék doktori  (PhD) képzésében vesz részt. Az írás végén részletes életrajza olvasható.

 

 

** Leonard Bernstein: A megválaszolatlan kérdés (Zeneműkiadó Budapest, 1979.)

 

*** Kultur Video, 2001