|
A szeptember
21-én 90 esztendős Sándor György New Yorkban él, a Central Park mellett,
alig pár percre Bartók utolsó lakásától és a Carnegie Halltól. Járása
rugalmas, taglejtései energikusak, beszédét szellemes megjegyzésekkel
fűszerezi. A nappalijában beszélgetünk. A falon fényképek és
bekeretezett levelek, köztük Bartók olaszul írt ajánlólevele is. A tanítvány
hosszú ideig nem is tudott róla, pár éve vásárolta meg. Sándor György a
zongora mellett foglal helyet, a hangszeren kották tornyosulnak. Bal kezével
gyakran egy rövid dallamot játszik, hogy kiegészítse, szemléletessé tegye
mondanivalóját. Készséggel válaszol kérdéseimre, néha udvariasan kijavít.
Többször visszakérdez, amivel gondolkodásra serkent. Egy alkalommal
elmosolyodik és így szól: "Mondja, ezt komolyan kérdezi?" Nemcsak
nagy művész, hanem vérbeli tanár is.
- Mikor
kezdődött a zenével való kapcsolata?
-
Talán hat éves lehettem, amikor már élvezettel hallgattam Márta nővérem
zongorajátékát. Eleinte tőle tanultam. Ekkor még nem nagyon érdekelt a
zene; akár a többi, velem egykorú fiút, inkább a futball vonzott. Csak azért
zongoráztam, mert elvárták tőlem. Komolyabb zenei érdeklődésem
tizenegy éves koromban alakult ki - ezután minden ment magától, semmiféle
nagyobb elhatározásra nem volt szükségem. Egyszerűen ott maradtam a
zongoránál. Hét évig tanultam a Fodor Zeneiskolában, ahol Hoffmann-né Bodnár
Emma és Szatmári Tibor voltak a tanáraim.
- Hogyan került
Bartókhoz?
-
Tizennyolc éves koromban adtam első szólóhangversenyemet. Ekkor már a
Zeneakadémia diákja voltam, és reméltem, hogy a többi tehetséges
zongoristához hasonlóan én is Dohnányinál folytathatom. Dohnányi azonban csak
minden második évben vett fel új növendéket, ezért másfél évig kellett volna
várnom a beíratkozásra. Ehhez nem volt sok kedvem, és Bartókhoz fordultam.
Ő felvett. Talán amiatt is, mert Kodálynál tanultam zeneszerzést. Az
első pár hónapban a lakásán, később a Zeneakadémián tartotta az
órákat. Megilletődve jelentkeztem nála a Kavics utcában. Emlékszem, az
első alkalommal Mozart c-moll szonátáját (K. 457) és Brahms h-moll
rapszódiáját játszottam. Bartók sohasem tett megjegyzéseket a játékommal
kapcsolatban, legfeljebb csak annyit mondott: "Jól van, Sándor úr".
Nem tanított a szó szoros értelmében. Beszéd helyett leült a zongorához, és
csodálatosan eljátszotta a darabot. Rengeteget tanultam így tőle, és az
első óra után már nem is gondoltam Dohnányira.
- Mi jellemezte
leginkább Bartók tanári munkáját?
-
Bartókban még a nyomát sem lehetett találni merevségnek és vaskalaposságnak.
Saját és más zeneszerzők darabjait teljesen szabadon játszotta, és
példájával is arra biztatta tanítványait, hogy felszabadult és kreatív
kapcsolatba lépjenek a zenével. Persze elvárta a jó játéktechnikát. Fontosabb
volt azonban számára, hogy tanítványa megtalálja a darab hangulatát,
lényegét, tehát ne csak formai felépítését értse meg, hanem alapkarakterét
is. Sajnos ma a technikailag hibátlan játék igénye egyre inkább háttérbe
szorítja a zenemű helyes értelmezését és a kreatív zenélést.
- Bartók azért
mindig pontosan megjelölte a metronómértékeket.
-
Bartók szalagmetronómot használt, és ez csak megközelítően adta meg az
időmértéket. Bartók nem gépies és merev játékot várt el tanítványaitól,
hanem olyan előadást, mely figyelembe veszi a zeneszerző
utasításait, de ugyanakkor helyet enged a szubjektív, önálló megítélésnek.
Sokszor maga az előadó Bartók is módosította saját metronómjelzéseit.
Ellentétben egyes véleményekkel, a doktriner gondolkodásmód teljesen távol
állt tőle. Egyébként is, nem Beethoven mondta, jóval Bartók előtt:
"Az ördög vigye a metronómot!"?
- Egyesek úgy
vélik, hogy Bartók komor, zárkózott, hideg ember volt. Mintha néhány fényképe
is ezt igazolná. Mennyire helytálló ez a Bartók-kép?
-
Egyáltalán nem! Bartók végtelenül finom, tartózkodó, intelligens és
barátságos volt. Gyakran kimutatta humorérzékét, és igen szeretett tréfálni.
Általában zavarta a fényképezőgép, és az arckifejezése a felvételek
alatt gátlásossá vált. Bizonyos dolgokban természetesen kategorikus is tudott
lenni. Megjegyzem, többször hallottam Bartókról negatív megjegyzéseket, de
csak azoktól, akik alig ismerték. Ez arra utal, hogy a zsenikkel nem tudnak
mit kezdeni az emberek, szeretik lehúzni őket a saját színvonalukra.
- Bartókon kívül
kik voltak még Önre nagy hatással?
-
Elsősorban a nagy zongoraművészek: Rachmaninov, Hofmann, Horowitz,
Backhaus, Lhévinne, Cortot, Fischer. Különösen Josef Hofmann. A huszadik
század legnagyobb előadójának tartottam. De nemcsak én, majdnem mindenki
így vélekedett. Filmek őrzik játékát az utókor számára. Az egyiken - ha
jól emlékszem - Rachmaninov egyik prelűdjét játssza. Kézmozgásának
harmóniája bámulatos, a hangok mindenféle erőltetés nélkül jönnek
elő ujjai alól. Játéka teljesen egyéni, szinte utánozhatatlan.
Ugyanakkor technikája hihetetlenül kidolgozott. Hofmann mindent teljesen
folyékonyan és kifejezően játszott, a legtökéletesebb egyensúlyban
tartotta a technikai bravúrt az egyéni kifejezés lehetőségeivel.
- Találkozott
vele?
-
Igen. Tizenöt éves lehettem, amikor Hofmann Budapesten járt, és valaki azt
javasolta, hogy menjek el hozzá játszani. Hátha kapok tőle egy
ösztöndíjat, és akkor felvesznek a Curtis Intézetbe, amelynek Hofmann volt az
igazgatója. El is vittek a Bristol Szállodába. Sajnos előtte elvágtam az
ujjam, és összevéreztem a billentyűket. Valószínűleg ezért
viselkedett Hofmann olyan udvariasan és kedvesen, ösztöndíjat azonban nem
kaptam tőle. Nap mint nap rengeteg fiatal tehetséget mutattak be neki.
- Gyakran járt
koncertekre?
-
Szinte minden este. Éveken át nem vacsoráztam.
- 1929 és 1934
között Kodálynál tanult zeneszerzést. Mi jellemezte Kodály tanítását?
- Hetente
háromszor jártam hozzá órára. Kodály jó humorú, kitűnő
emberismerő, ragyogó tanár volt. Az egyik legbriliánsabb ember, akit
valaha is ismertem. Meg volt győződve arról, hogy az egyéni
zeneszerzői stílus csak akkor fejlődhet ki, ha a tanuló előbb megismeri
az összes többi stílust, a reneszánsztól a legmodernebbig. A múlt alapos
ismerete nélkül nem bontakozhat ki igazán az egyén kreativitása.
- Szívesesen járt
a zeneakadémiai órákra?
-
A mellékszakokon is kitűnő tanáraink voltak: Weiner Leó, Molnár
Géza, Kósa György, Molnár Antal, Siklós Albert, elképesztően széles
ismeretanyaggal. A zeneesztéta Molnár Géza például már a harmincas évek
elején felhívta figyelmünket a Magyarországon kevéssé ismert Prokofjev
zsenialitására. A főtanszakon más volt a rendszer, mint ma: a tanulók
nem egy magánórát vettek hetente, hanem csoportosan jártak az órákra,
hallották a tanároknak a többiekre vonatkozó megjegyzéseit is. Egymástól is
tanultak; nemcsak saját begyakorolt darabjaikat ismerték, hanem a társaikét
is. Lehetőség nyílt például arra, hogy hallják Beethoven összes
zongoraszonátáját. A nagy különbség az akkori és a mai amerikai rendszer
között az, hogy ma a tanulóknak - a főtanszakon - nincs közös órájuk.
Egyénileg készülnek fel év végi szólóhangversenyükre, pár darabra
koncentrálnak, és igen keveset tudnak társaik feladatairól, játékáról,
repertoárjáról.
- A tanulóévek
után hogyan kezdődött el zongoraművészi pályája?
-
Szegeden kaptam tanári állást, amikor Baranyi János 1934-ben Debrecenbe
költözött. Három éven át minden kedd reggel Szegedre utaztam, és péntek este
jöttem haza Budapestre. Személyvonaton oda, gyorsvonaton vissza. Mivel napi
kilenc-tíz órát tanítottam, gyakorlásra nem nagyon jutott időm. Akkor
jöttem rá, hogy a gyakorlásnál sohasem a mennyiség, hanem a minőség a
fontos. A már megtanult anyag minimális gyakorlást igényel. A hosszú
vonatozás alatt dolgoztam ki a mentális vagy képzeletbeli gyakorlás
technikáját. Ha már elsajátítottuk az alapvető technikai mozgásformákat,
ezeket minden akadály nélkül végre tudjuk hajtani képzeletünkben. A gyakorlás
abból áll, hogy végigolvassuk a kottát, és képzeletben minden egyes részét a
megfelelő technikai megoldással társítjuk. A zenei részekhez kapcsolódó
helyes mozgásformák felidézésével az egész darabot meg tudjuk tanulni. Így
elkerüljük a gépies játékot, a hibákat, és rengeteg időt is nyerünk.
Huszonöt ismétlés helyett talán három is elég. Tudatosan gyakorolunk hangszer
nélkül. Természetesen bizonyos mennyiségű konvencionális gyakorlásra is
szükség van.
- Hol adott
koncerteket?
-
Több hangversenyt adtam Magyarországon, Szegeden gyakran játszottam. Itt
kötöttem jó barátságot Fricsay Ferenccel, aki nemcsak kitűnő
karmester volt, hanem remek zenész is. Minden zenekari hangszeren tudott
játszani. Később észak-európai turnéra indultam. Varsóban, Rigában,
Helsinkiben, Stockholmban, Londonban léptem fel. 1939-ben adtam első
szólóestemet a New York-i Carnegie Hallban. A műsort a Hajsza című
darabbal zártam Bartók Szabadban ciklusából. Nagyon jó kritikákat kaptam az
újságokban, és ezek további szerződéseket hoztak. A második világháború
kitörése Buenos Airesben ért, hangversenysorozatokat adtam ott, továbbá Rio
de Janeiróban, Santiagóban, Montevideóban és más dél-amerikai városokban. Nem
volt könnyű, mégsem tudok elképzelni szebb mesterséget, mint a
folyamatos koncertezést. Kevesen élveznek annyi szabadságot, mint az
előadóművészek. Az ember megismeri a világot, a legkülönbözőbb
emberekkel találkozik. (A falra mutat:
az egyik fényképen U Thanttal, az ENSZ egykori főtitkárával beszélget.)
- 1940 után ismét
felveszi a kapcsolatot Bartókkal, méghozzá itt, New Yorkban.
-
Turnéim közben rendszeresen felkerestem Bartókot. Egy alkalommal Panamában
találkoztam fiával, Péterrel, aki a haditengerészetnél szolgált. Tőle
hoztam neki híreket. Egy másik emlékezetes találkozásunk Bartók
születésnapján - azt hiszem, 1944-ben - történt. Serly Tibor a Mikrokozmosz
több darabját átírta zongoraötösre, Pásztory Ditta és a Philadelphiai Zenekar
négy tagja pedig eljátszotta. Bartók nagyon meghatódott.
- Ön volt a 3.
zongoraverseny ősbemutatójának szólistája. Hogyan kapta a megbízást?
-
A 3. zongoraversenyt Bartók Pásztory Ditta részére írta. Erről a
műről Bartók sohasem beszélt nekem, csak arra kért pár nappal
halála előtt, hogy fejezzem be a szükséges javításokat a Concerto
második kefelevonatán, és időben küldjem el a partitúrát a kiadójának
Londonba. 1945. december elején felhívott Serly Tibor, és megkért, Pásztory
Ditta betegsége miatt vállaljam el a bemutatót. A darabot 1946. február 8-án
játszottam Philadelphiában, ahol Ormándy Jenő volt a karmester. Itt
említeném meg, hogy a neves zeneszerző és zenekritikus Virgil Thomson a
koncert után megjelent cikkében azt jósolta, hogy a művet
"legalább" egy vagy két évig fogják játszani.
 - Bartók három
zongoraversenyét 1989-ben Budapesten, szólózongorára írt műveit 1993 és
1995 között Hamburgban és Párizsban rögzítette CD-re. Ezeket a műveket
már korábban is lemezre játszotta, és 1965-ben elnyerte vele a Francia
Hanglemez-akadémia nagydíját. Miben térnek el az újabb felvételek a
régiektől?
-
Úgy érzem, a későbbi felvételek jobbak. Míg a korábbiakban a hangsúlyt a
darabok vitalitására helyeztem, addig a későbbi felvételeknél sok új
árnyalat és a művek hangulatának kifejezése került inkább előtérbe.
Mint minden nagy zeneszerzőnél, Bartóknál is kimeríthetetlen a
kompozíciók gazdagsága. Állandóan felfedezek valami újat bennük. Bartók
minden zeneileg értékes stíluselemet beleszőtt műveibe - az
ebből származó formagazdaság elmélyíti kompozíciói mondanivalóját, és
fokozza hatásukat, ugyanakkor lehetővé teszi az érzelmi árnyalatok
legváltozatosabb kifejezését.
- A Concerto
zongoraátiratának ősbemutatójára 1990-ben került sor. A partitúra sajnos
még mindig kiadásra vár.
-
Szerencsére már nem, idén végre megjelent. A kiadó, a Boosey & Hawkes az
általam kiadott partitúrához csatolta Bartók kéziratának fakszimiléjét is. (Beszélgetésünk végén
Sándor György megajándékoz egy dedikált példánnyal.)
- Hogyan fogadta
a közönség az átiratot?
-
Nagy lelkesedéssel. Egyesek azonban mereven elutasítják a zongoraátiratokat.
Nem értem álláspontjukat. Bach elkészítette az összes húros hangszerre írt
concertójának billentyűs átiratát. Egyik legnagyobb alkotását, A fúga
művészetét nem komponálta semmiféle meghatározott hangszerre. Bach és a
többi jelentős zeneszerző számára a zene volt lényeges, nem a
hangszer. Tudták, hogy a különböző hangszerek más és más oldalról
világítják meg ugyanazt a művet.
- Ez a gondolat
vezérelte, amikor elkészítette a hegedűre írt Szólószonáta első két
tételének zongoraátiratát?
-
Szerintem a Szólószonáta formailag és tartalmilag egyaránt Bartók
legjelentősebb alkotása. A zongora azonban jobban kihozza a mű
rendkívül gazdag és igen bonyolult zenei szerkezetét, mint a kicsi
hegedű. (A zongorához ülve lebilincselően magyarázza el a
nyitótétel formai elemeit.) Yehudi Menuhinnak is eljátszottam az átiratomat.
Röviddel a találkozásunk után Menuhin azt írta nekem, hogy hegedűn
sohasem valósul meg olyan szinten a hangokba "beleérthető összhangzati
háttér" - ami Bartók alkotói elképzelésében jelen volt -, mint zongorán.
- Halála után
Bartók szinte egyik pillanatról a másikra a 20. század és az egész
zenetörténet egyik legjátszottabb zeneszerzője lett. Ugyanakkor úgy
tűnik, hogy a zenekedvelők szélesebb tábora még mindig nem zárta
ezt a zenét a szívébe. Hogyan értelmezi ezt a paradoxont?
-
Az ellenkezője lenne érthetetlen számomra: ha Bartók messze
előrehaladott zenéje mindenkit magával ragadna. Nem így van ez
Beethovennel is? Hány szonátáját ismeri és szereti a nagyközönség? Négyet
vagy ötöt talán. Hányan hallgatják koncentráltan kései vonósnégyeseit?
Ismernünk kell és meg kell szoknunk a zene nyelvét ahhoz, hogy érzelmi
mozzanataira és szerkezeti sajátságaira reagálni tudjunk. Viszonyunk a
zenéhez se nem kulturális, se nem faktuális, hanem fiziológiai élmény. A
hangzások hallószervünkön keresztül hatolnak be testünkbe és átfutnak
idegrendszerünkön. A disszonáns vagy szokatlan harmóniákhoz kapcsolódó
fiziológiai dinamika miatt hat ránk a zene idegenül.
- Kapcsolatunk a
zenével tehát túlságosan is emberi, testi együttrezgés.
-
Vegyük a népdalt. Sok esetben a szövegnek semmi köze a zenéhez. A szöveg
utalhat egészen közönséges dolgokra. A dallam teljesen független
ezektől. Sokszor a szövegtől függetlenül hat ránk a hangzás. A zene
megmozgat valamit bennünk, felvillanyoz, lehangol, vonz, taszít, izgat vagy
megnyugtat.
 - A zenei
élményhez az előadó részvétele is szükséges. Mi a véleménye az
előadó egyéni szabadságáról?
-
Az előadó részvétele nem feltétlenül szükséges. Ahogy a költeményt vagy
a színművet el tudjuk olvasni, úgy a zenét is lehet lapról hallani. De
ha előadó közvetíti a zenét, elsősorban a zeneszerző által
megadott utasításokat kell követnie. Így is színezheti játékát saját
temperamentuma szerint. Egyáltalán nem meglepő, hogy Rachmaninov egy
Mozart-szonátát romantikus módon közelít meg. Ez nem jelenti azt, hogy egy
crescendo helyett decrescendót lehet játszani. Nincs azonban megszabva,
hogyan játssza a művész a crescendót vagy hogyan dolgozza ki a darab
számtalan szerkezeti finomságát. Lényeges, hogy egyéni elképzelése a jó ízlés
és a józan ész törvényei szerint járuljon a darab megformálásához.
Mindenekelőtt élettel kell megtöltenie a zenét, a zeneszerző
szándékai nyomán.
- A
színművel való analógia tehát itt is érvényes.
-
Valóban. Nem elég a színésznek világos és semleges hangon elmondania a
darabban leírt szavakat. A jó színész egyéni módon emeli ki a szöveg
értelmét. Néha a legdrámaibb pillanatokban alig hallható a hangja, a közönség
mégis megérti, miről van szó. A zenében az egyéni kifejezés szintén
nélkülözhetetlen része az előadásnak. Az más kérdés, hogy mit lehet
kifejezni. Sok olyan darab került már a kezembe, amely beszélt ugyan, de nem
mondott semmit. Nem tudok mit kezdeni azokkal a minimalista művekkel
sem, melyek a hangok skizofrén, patologikus jellegű ismétléséből
állnak. Itt már nem zenével van dolgunk.
- Melyik
karmesterrel dolgozott a legszívesebben?
-
Ormándy Jenő fenomenálisan tudott vezényelni és kísérni. Tökéletesen
alkalmazkodott a szólistához. Többek között együtt rögzítettük lemezre Chopin
e-moll versenyművét. Próbáltunk és eljátszottuk a darabot. Az első
perctől kezdve pontosan tudta, mit kell tenni. Nagyszerű zenei
ösztöne volt. Ormándy ellentéte volt a döbbenetes emlékező
képességű Dimitri Mitropoulos, aki vezénylés közben intenzív transzba
esett. Teljesen átszellemülten mozgott, és nem figyelt senkire, legfeljebb
arra, amit belülről hallott.
- Gondolom, a
koncertezés többször állította váratlan helyzet elé.
-
Egy ausztrál városban Ravel bal kézre írt Zongoraversenyét játszottam. Másnap
egy újságíró megkérdezte: "És a jobb kezével mit csinált?" Éreztem,
hogy erre az igazán "fogós" kérdésre méltó választ kell adnom és
ezt feleltem: "Azzal tapsoltam".
- Mióta tanít
zenét Amerikában?
-
1955-ben a dallasi Southern Methodist University ajánlott fel állást azzal a
gondolattal, hogy mint ismert művész, valószínűleg számos
tanítványt fogok vonzani a tanszékre.
 - Azóta hol
tanított?
-
1960-tól 1981-ig Ann Arborban, a Michigan Egyetemen. Közben jártam a világot,
és koncerteztem. 1981 óta a New York-i Juilliard School of Music zongora
tanszakán tanítok, továbbá mesterkurzusokat adok ott, ahol koncertezem.
- Milyen célokat
tart fontosnak a fiatalok zenei képzésében?
- Tehetség rengeteg van, a legtöbbjük Horowitz vagy Argerich akar lenni. A
probléma gyökere a továbbképzés jellege. Hogyan lehet a tehetséges és
igyekvő zenészt úgy képezni, hogy kihozza magából a hangversenyezéshez
szükséges, lehető legmagasabb színvonalat? Ösztönszerűen mindenki
képes előadni. Van, aki jól, van, aki remekül - ez mégsem elég az
előrehaladáshoz. A tehetséget ki kell fejleszteni, és általában a
gyakorlás módjában látok jelentős hibákat. Elterjedt ugyanis az a téves
felfogás, hogy minél többet gyakorol a növendék, annál jobban fog játszani.
Nézetem szerint nem többet, hanem jobban kell gyakorolni. Sok fiatal minden
figyelem nélkül, órákig ismétli a beidegződött rossz mozgásokat. A rossz
technika gépies ismétlését kell elkerülni. A növendék feladata tehát az, hogy
tudatosan és jól sajátítsa el, amit még nem tud.
- Mi az, amit egy zenetanár nemigen tud átadni?
- Tehetséget. Munkám főleg abból áll, hogy elhárítsam azokat az
akadályokat, amelyek nem engedik a tehetség kibontakozását. A merev kéztartás
és a rossz koordináció például feszültséget okoz, a feszültség pedig újabb
akadályokat teremt. Tudatosítom a növendékben ezeket a negatív
tényezőket. Felhívom a figyelmét arra, hogy a technikai alapmozgásokat
fáradság nélkül lehet és kell végrehajtania.
- Sok
elismerő kritikát kapott könyve: A zongorajátékról (eredeti címe On Piano Playing). Már az olasz,
lengyel, kínai és koreai fordítás is megjelent. Mi ösztönözte a kötet
megírására?
- Furcsa történet, meglehetősen jellemző Amerikára. 1973-ban az
Esquire magazin egyik száma jellegzetes amerikai városokat mutatott be.
Felsorolta a települések nevezetességeit, említést tett a legjobb
étteremről, sportpályáról és így tovább. Ann Arbort is így mutatta be.
Az adatok között a nevem is szerepelt: "György Sándor, the best piano
teacher, University of Michigan". Csak pár sor. Nyolc hónappal
később felhívott a Schirmer Books könyvkiadó alkalmazottja, és
megemlítette, hogy látta nevemet a magazinban. Néhány perces udvarias
társalgás után megkérdezte: írnék-e egy könyvet a zongorajátékról.
Elvállaltam. Az egészet a magazin indította el, teljesen véletlenül.
- Könyve elején a
mozgás és az érzelem (motion and
emotion) kapcsolatát
hangsúlyozza.
- A következő folyamatra akartam az olvasó figyelmét felhívni: a zene lényegében
érzéseket fejez ki. A hangjegyeket és zenei utasításokat kottában kell
rögzíteni. A hangjegyek vizuális képét a zenész technikára fordítja le. A
technika hozza létre a hangokat, a hangok pedig érzéseket a hallgatókban. A
jó technika alapvető szerepet játszik a sokféle hangulatot kifejező
zene és a vele járó közvetítő kapcsolat létrehozásában. A legfontosabb
feladat tehát a kottában rejlő hangulati mozzanatok helyes felismerése.
- A könyvben
végighúzódik egy másik alapgondolat, mely szerint az igazán művészi és
hatásos zongorajáték két - egymást kiegészítő - elemét a tudatos,
összpontosított gyakorlás és a spontán, önfeledt előadás alkotja.
- A
következő megtörtént eset jól szemlélteti a könyvemben kidolgozott
elméletet. Egy kedves idősebb hölgy Washingtonban megkérdezte
tőlem: "Mondja, mire gondol ott a pódiumon, amikor a szebbnél szebb
melódiák jönnek ki keze alól?" Ezt válaszoltam: "Otthon, gyakorlás
közben pontosan tudom, melyik hangot ütöm le, milyen technikai fogásokat alkalmazok,
hogyan dolgozom ki a részleteket. Tudatosan készülök. Ezek az elemek lassan
és fokozatosan a tudatalattimba kerülnek. A pódiumon sok mindent már nem is
kell tudatosan irányítanom, és ha lehet, felszabadultan és spontán módon
játszom." Másnap találkozom a hölgy fiatal és csinos unokahúgával, aki
így szól hozzám: "George! A nagynéném rém vicces dolgot mesélt el
magáról." - "Mit?" - "Azt, hogy magának fogalma sincs
róla, mit csinál a pódiumon."
- Mit ért
spontaneitáson?
-
Spontán a minden konfliktustól, erőlködéstől és más gátló
tényezőtől mentes cselekvés.
- Mi a véleménye
a mai versenyekről?
- Ez hosszú és kínos téma. Tudja, mit mondott Bartók? "A verseny a
lovaknak való." Igaza volt. A verseny arra jó, hogy rangsort állítsunk
fel a zongoristák között. Lehetséges ez? Nem, mert nem létezik objektív
mérőeszköz; a technikailag kitűnő teljesítmény nem elég. A
versenyeken a bírók az első hamis vagy kihagyott hangot észreveszik, az
egyéni előadásmódot viszont nem értékelik. A lapos, szokványos, technikailag
hibátlan játékot díjazzák. Ezért számos nyertes később nem viszi sokra.
Akadnak azonban kivételek is: Van Cliburn és Murray Perahia versenyt nyert,
és kitűnő művész. A legtöbb fiatal azonban veszít - és a
vereség szinte porba sújtja. Ezrek próbálnak szerencsét, és ezrek hagyják ott
az egészet. A versenyzés iparággá vált. Valójában nem a növendéket segíti,
hanem a tanárt. Ha a tanítvány nyer a versenyen, a tanár hírnévre tesz szert,
a hírnévvel pedig nő a nála jelentkező új tanítványok száma.
- Akkor miért
bíráskodik a versenyeken?
-
Keresem azokat a fiatalokat, akik a jó technika birtokában eredeti
elképzeléssel jelentkeznek. Itt-ott egy Beethoven-szonátában valami újat
hallok. Egy-egy fiatal meg tud győzni, hallom, hogy van egyénisége,
meglepő ötlete. Mindent megteszek azért, hogy ezek közül nyerjen valaki
- és néha sikerül. Ha veszít, akkor bátorítom az illetőt. A versenyhez
nem szükséges gazdag repertoár, a művészpályához viszont igen. Saját
tanítványaimat is biztatom, bővítsék repertoárjukat, és merjenek eredeti
kidolgozással előállni. A zeneileg művelt közönség végül őket
akarja majd hallani.
- Tehát ne
egy-két hamis hang döntse el a tehetséges fiatalok sorsát.
-
A legnagyobbak is hibáznak. Tizenöt éves koromban, egy vasárnap délelőtt
Alfred Cortot és a Filharmonikusok hangversenyére mentem el. Liszt Esz-dúr
zongoraversenye volt műsoron. (Elfütyüli az első taktusokat.) Mindannyian izgatottan
vártuk a nagy művész játékát. A kezdő oktávfutamoknál Cortot szinte
minden hangot eltévesztett, folyton melléütött. Mi csak vártunk, és egy szót
sem szóltunk. Öt perc múlva minden rendben ment, nagyon szépen és
kifejezően játszott.
- Cortot
hangversenye óta sok érdekes egyéniséget személyesen is megismert. Van szoros
kapcsolat a művészi tevékenység és erkölcsi nagyság között?
-
Szívesen tekintünk a nagy művészekre mint erkölcsileg kivételes
emberekre. Megszoktuk, hogy a legnemesebb erkölcsi erényeket a
művészethez szükséges tulajdonságok mellé vagy elé helyezzük. A
művészethez azonban elsősorban tehetség, eredetiség és több
általános testi adottság kell. Szerintem a kapcsolat a kivételes művészi
teljesítmény és az erkölcsi nagyság között nagyon dicséretre méltó, de nem a
legfontosabb dolog.
- Kodály írta
Önnek: "Lassan élj, tovább élsz." Úgy látszik, sikerült
megvalósítania a mester tanácsát.
-
Főleg neki sikerült. Sajnos én nem élek lassan, Kodály viszont mindenben
nagyon kimért, ésszerű és gazdaságos volt. Alkotó tevékenységére is ez
volt jellemző. Minket is arra biztatott, hogy a legtöbbet próbáljuk
kifejezni a legkevesebb eszközzel. Bölcs tanács. Érvényes nemcsak a
művészetben, hanem a sportban és sok más területen is.
- Hogyan telnek
napjai?
-
Nem unatkozom. Hamarosan Egyiptomba, majd Spanyolországba, Franciaországba
utazom. Utána Németországban és Londonban adok koncerteket. Október 5-én
Mexikóvárosban játszom Bartók három zongoraversenyét. Ritkaság mind a három
művet egymás után hallani. Tanítványokkal is foglalkozom. Örömmel
tanítok és zenélek, addig teszem, míg erőm engedi. Szerencsére a
zongorajátékot ülve lehet végezni, nem kerül sok fáradságba.
- Ma is
elképesztő frissességgel dolgozik. Honnan a hihetetlen energia,
életerő?
- Nemrég Németországban erre a kérdésre így válaszoltam: csak az első
száz év nehéz. Utána már minden könnyű.
_____________
|
