Operaházi morzsák

Bánk bán viszontagságai

Az Erkel-opera címszereplőjét mostanság nemcsak az ország sorsa és magánéleti problémái nyomaszthatják, hanem az is, hogy ezt miként, melyik verziót — az ősváltozatot vagy a mai közönség által ismert átdolgozottat — követve mondja el az Operaház közönségének. A zeneszerző születésének bicentenáriuma alkalmából számos fórumon téma volt az autentikus változat visszaállításának szükségessége. A szűkebb szakmán túl is ismertek azok a törekvések és eredmények, melyek azt célozzák, hogy az első ízben 1861. március 9-én felcsendült dalmű ma is eredeti változatban hangozzék fel. Azt azonban nagyon nehéz kibogozni és megmondani, hogy mi az eredeti, mi az, ami bizonyosan Erkel kezétől származik. Az Erkel-filológia ugyanis már a 1960-as években közzé tette azokat a kutatási eredményeket, melyek szerint a Bánk bán hangszerelésének rutinmunkájába többek, köztük a mester tehetséges fiai, Sándor és Gyula is besegítettek. (Ez a közreműködés aztán napi gyakorlattá vált az idősödő Erkel zeneszerzői műhelyében.) A végleges meghatározásánál további nehézséget jelent, hogy Erkel Ferenc a daljáték betanításakor a kéziratos partitúrát használta játszópéldánynak, s még a próbák során is további számos kisebb-nagyobb változást jegyzett be a zene szövegébe. Nem csoda, ha az opera kottájának a közelmúltban bemutatott kritikai kiadása több mint nyolcszáz oldalt tesz ki.

A mű 1940-es felújításakor Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv, Rékai Nándor és Kenessey Jenő jelentősen átdolgozták az operát. A túlságosan is bőbeszédűre sikeredett „eredeti” művet meghúzták, sok helyen javították annak rossz prozódiáját, és olyan dramaturgiai változásokat hajtottak végre az opera cselekményében, melyek lényeges súlyeltolódásokat eredményeztek az eredetihez képest. Szándékukat nyilvánvalóan a korszerűsítés vezette, ám a végeredmény alapvetően eltér Egressy és Erkel elgondolásától. Az egyik leglátványosabb változtatás Biberach szerepében mutatkozik. A királyi udvar „lézengő ritter”-e az ősváltozatban — akárcsak Jago Verdi Otellójában — ördögi intrikusként kergeti végzete felé a címszereplőt. Az átdolgozásban Biberach elveszti első felvonásbeli súlyát, helyette Petúr kerül előtérbe: immár nemcsak a Keserű bordalt énekelheti el, hanem — Bánkot is megnyerve ügyüknek — a királynő hatalma ellen szerveződő összeesküvés fő alakjaként drámai szerepe is hangsúlyosabbá válik. Nádasdyék értelmezésében tehát Bánk nem elsősorban féltékeny férjként, hanem a hazán ért sérelmekért vesz elégtételt Gertrudis királynén.

A húzások és átírások nélküli eredeti változat megszólaltatására már történt kísérlet a közelmúltban: a Debreceni Csokonai Színház produkciója az eredetihez nagyon közel álló verziót állított színpadra 2008-ban. Bár a fenti hangsúlyok visszaálltak a debreceniek színrevitelében, „maradványok” azért voltak az 1940-es átdolgozásból. Mindközül a legfontosabb, hogy nem nyúltak a dalmű legnépszerűbb áriájához: Bánk 2. felvonásbeli nagyáriája a Nádasdy-féle verzióban hangzott fel.

Az autentikus ősváltozat koncertszerű előadásban a zeneszerző 200. születésnapjának előestéjén és az évforduló napján (2010. november 6-én és 7-én) hangzott fel, míg november 11-től — az idei évadban összesen hét alkalommal — a Nádasdy-féle változat kerül színre. Talán népítéletként is felfogható a kétféle verzióbeli Bánk-nagyária fogadtatása: a november 6-i előadáson udvarias taps követte Kiss B. Atilla előadását, „Hazám, hazám, te mindenem,/ Hisz mindenem neked köszönhetem./ Hazám, hazám, te mindenem,/ Rajtad kell előbb segítenem!” szöveggel. A Nádasdy-féle megfogalmazás —„Hazám, hazám, te mindenem,/ Tudom, hogy életem neked köszönhetem./ Arany mezők, ezüst folyók,/ Hős vértől ázottak, könnytől áradók.” — azonban már több generáció óta himnikus hatású többletjelentéssel bír, és ez az általam látott november 11-i előadáson sem tévesztette el hatását. Soha nem hallottam még sem a budapesti Operaházban, de a világon máshol sem olyan percekig tartó, felvonásközi vastapsot, amivel a közönség megköszönte — ezúttal is Kiss B. Atillának — ezt az áriát. Lehet, hogy a debreceniek némileg kompromisszumos, de az eredetihez mégis történelmileg hűen közelítő produkciójának lenne létjogosultsága?

Már a függöny felgördülése utáni első benyomások is kedvezőek: ha megrendeznék „az évad leglátványosabb operájának”-versenyét, a Bánk jó eséllyel pályázhatna az első helyezésre. Nemcsak a 19. század divatját idéző kosztümök pazar és fényűző kiállítása miatt, hanem mert olyan apró részletek is kidolgozottak voltak, mint az első felvonás csárdás-táncosainak nemzeti színekben pompázó ruhái (jelmez: Vágó Nelly, díszlet: Csikós Attila). Kerényi Imre rendezése nem extravagáns, „csupán” érzékenyen mutat rá mind emberábrázolásában, mind szituációteremtésében a címszereplő közéleti és magánéleti problémájának reménytelen megoldhatatlanságára. Mindössze egyszer tűnt következetlennek a rendezői koncepció: a 3. felvonás elején, a Tisza-parti jelenet miliőjének megteremtésekor a színpadon csak egy furulyás ballag, pedig a zenekari árokból kétszólamú dallam szól… E részlet kivételével azonban alaposan átgondolt rendezői elképzelés valósult meg a színpadon.

Az énekesek közül magasan kiemelkedett Kiss B. Atilla, aki vitathatatlanul napjaink egyik legjobb Bánk bánja. Megrendítő színészi alakítása végig kiváló énekesi teljesítménnyel párosult, megérdemelten lett az est sztárja. Bede Fazekas Csaba pontosan eltalálta Tiborc rokonszenves karakterét, hibátlan éneklése, drámai jelenléte nagyban hozzájárult az előadás sikeréhez. A Melindát megformáló Bazsinka Zsuzsanna biztosan énekelte koloratúrszoprán szerepének legnehezebb szakaszait is, ám színészi eszköztárát még gazdagítania kell: az első két felvonásban karaktere kiszolgáltatottságát kizárólag a földre rogyva tudta érzékeltetni. Temesi Mária Gertrudis-alakítását egy hosszú pálya tapasztalatai gazdagították, Petúr szerepében Perencz Béla a tőle megszokott magas színvonalon teljesített, Boncsér Gergely Ottójából azonban még némileg hiányzott a szerep formátuma.

A karmester, Héja Domonkos többnyire korrekt tempókat vett, bár néha feleslegesen siettette az énekeseket, a zenekar egyik-másik hegedűje pedig olykor önálló életre kelt. Az ihletett pillanatok közé sorolható Melinda 2. felvonásbeli áriájának különleges hangzású, couleur locale-t idéző kísérete, s külön dicséret illeti Inhoff Anitát, aki az ária befejeztével viola d’amore-jával a színpadon, szavak nélkül mesélt tovább. (Magyar Állami Operaház — 2010. november 11.)

Kovács Ilona