Operaházi morzsák

A plüssmaci és a bamba turisták esete Carmennel

Hogy mi köze egy játékmackónak és egy mindent fényképező, de semmit sem látó turistacsoportnak a spanyol cigánylány történetéhez, nos, többek közt ezek Szinetár Miklós rendező feladványai a Georges Bizet Carmenjére jegyet váltóknak. Szinetár ugyanis két síkon futtatja a történetet: egyrészt egy teljesen konzervatív rendezést látunk, mely egy meghatározhatatlan korban játszódik. A díszletek (Csikós Attila) és a jelmezek (Renate Schmitzer) alapján a 19. századi Sevilla éppúgy szóba jöhet, mint a 20. század évtizedei, csupán a katonák ósdi fegyverei gondolkoztatják el a figyelmes nézőt, hogy talán ilyet már az I. világháborúban sem használtak a bakák. (Lehet, hogy már ez is a rejtvény része, találjuk ki, mely korba helyezte a rendező az operát?) A rendezés egy másik dimenzióját mutatják az eredeti történetből kirívó, és az opera egészében hangsúlyosan jelen lévő — első látásra oda nem illő — statiszták és kellékek.

Itt van mindjárt a plüssmaci, „aki” a második felvonásban, Lillas Pastia kocsmájában kerül előtérbe. A gyanútlan szemlélő először nem tud mit kezdeni vele, mit is kereshet egy ilyen gyermeki ártatlanságot felidéző „dolog” ott, ahol külvárosi szépségek, kiéhezett gavallérok és csempészek adnak egymásnak találkozót. Mivel Carmen kedvese, Don José éppen a szépséges cigánylány miatt sínylődik a börtönben, esetleges megoldásként az is szóba jöhet, hogy gyengéd emlékeztetőként a mackó helyettesíti Don Josét Carmen ágyában. Ezt a megoldást azonban hamarosan radírozhatjuk. Sokkal prózaibb dologról van itt szó: a csempészet tárgyát, a kábítószert rejtik el Carmen barátai a szegény maci gyomrában, imígyen degradálva az első gondolatot. Mielőtt még megnyugodva hátradőlnénk, lám, megfejtettük a maci-rejtvényt, a harmadik felvonásban még egyszer találkozunk a mackóval a mű folyamán több funkciót is betöltő kétszintes balkonon, ám ezúttal örök rejtély marad felbukkanásának apropója.

A másik feladvány már keményebb diónak bizonyul: Agatha Christie-filmek eleganciáját és korát idéző turistacsoport tűnik fel mindenütt, a kétes hírű, piszkos kocsmában csakúgy, mint azon a hegyi ösvényen is, ahol a csempészcsapatnak is nagyon résen kell lennie, nehogy a mélységbe zuhanjon a szűk hegyi kaptatón. Csoda, hogy tűsarkú cipőben, világos, vajszínű kosztümben és öltönyben mégis vállalkoznak e kétes kimenetelű kalandra. Egy idő után idegesítő lesz a jelenlétük, már csak azért is, mert nem találjuk a megoldást színrelépésükre. Náluk csak az őket kísérő paparazzo irritálóbb, aki ráadásul anakronisztikus is állandóan villanó fényképezőgépével. Talán fakultatív programként fizettek be Carmen és szerelme(i) történetére? Mint a krimiírás nagyasszonya, Szinetár is a végére hagyta a csattanós magyarázatot, miért volt szüksége a fényképészre. Az utolsó jelenetben a minden lében kanál fotós int a bámészkodó turistáknak, ne a bikaviadalt nézzék, hiszen a balkon (ami most az aréna nézőtere) másik oldalán sokkal érdekesebb eseményt látni: Don José éppen a kését keresi kétségbe esve ballonkabátja valamelyik eldugott szegletében, hogy azt Carmenje csalfa szívébe szúrhassa. Hogy Bizet remekművének szüksége van-e ilyesfajta rejtvényekre, nem tisztem eldönteni, de úgy vélem, olykor célravezetőbb lehet az egyenes beszéd, mint rébuszokban kifejezni gondolatainkat.

Az énekesek teljesítményére is a kettőség volt a jellemző: míg hangtechnikailag mindvégig magas színvonalon énekeltek, addig a színészi alakítások még elbírnák a további csiszolást. A címszereplő, Mester Viktória figyelemre méltó hangi adottságokkal rendelkezik, a közép és mély regiszterekben egészen különleges hangszínekre képes, és a magas fekvések sem okoznak gondot neki. Alakítását akár meggyőzőnek is mondhatnánk, ha a nézők emlékeiben nem lettek volna már érzékibb, csábítóbb, szenvedélyesebb Carmenek — a budapesti színpadon is. Nyári Zoltán hangilag szintén tökéletes Don José, ám kissé merev. Teljesen csak a Virágária előadásában oldódott fel: itt nemcsak intonációjában volt tökéletes tolmácsolása, de el tudta hitetni a nézővel, hogy a színpadon éppen egy szerelme és kötelességtudata között őrlődő férfi lelki vergődését látjuk. Az utolsó jelenet fent említett kés-keresése azonban egy kicsit tragikomikusra sikeredett. Escamillo megformálójaként Fokanov Anatolij lépett színpadra. Érett hangja betöltötte az Operaház terét, bár első megszólalásakor voltak kisebb intonációs problémái. Ügyes — ismét többféleképpen értelmezhető — rendezői ötlet volt a torreádor azon mozdulata, mikor úgy kezelte a Carmen válláról lehúzott piros kendőt, mintha egy bika előtt forgatná azt. Ki-ki eldönthette, foglalkozási ártalomról van-e szó, vagy éppen Carmen is csupán egy legyőzendő akadályt jelent számára. Micaelaként Fodor Gabriella meggyőzően mutatott rá arra, milyen nagy erkölcsi és érzelmi tartalékai vannak szerepének. Üde volt a gyermekkar (vezetőjük Gupcsó Gyöngyvér), és maximális dicséret illeti a karmester Dénes Istvánt, aki maga is spanyol dont idéző piros sállal kiegészített fekete ruhában azonosult az opera minden ütemével. (Magyar Állami Operaház — 2010. szeptember 23.)

K. I.