Operaházi morzsák

Egy bolond nap Figaro-módra

Az Operaház 2010/2011-es évadjában összesen tizenegyszer hangzott fel W. A. Mozart opera buffája, a Figaro házassága. Meglehetősen magas szám ez, nem véletlenül: az operairodalom egyik ritka gyöngyszeméről van szó, melyben nincs halál, nincs vér, szenvedés (szerelmi) is csak mérsékelten, s az is megoldódik a 4. felvonás végére. Helyette van viszont móka és felhőtlen kacagás a közönség számára, kiváló lehetőségek a színészi-énekesi brillírozásra, a virtuóz zenekari játékra, és megannyi alkalom a Beaumarchais-da Ponte szövegkönyv által felkínált poénok és szituációk kiaknázására a rendezőnek. Az idei évad utolsó, tizenegyedik előadásán tapasztaltak — mind a rendezés, mind az előadás magas színvonala — maximálisan igazolták a Figaro előadásának gyakoriságát.

Kétség sem fér hozzá, hogy Galgóczy Judit az opera minden percét alaposan átgondolta, annak minden pillanatával el tud számolni. Már a nyitány alatt elkezdődött a színjátszás, méghozzá azt az érzetet keltve, mintha a közönség maga is részese lenne az eseményeknek. A bevezető percek trükkje voltaképpen nagyon egyszerű: néhány perccel korábban még a földszinten helyet foglaló közönség vonult be azokon az ajtókon, amit az opera első perceiben immár a szolgák használtak, hogy a gyertyatartókat elhelyezzék a grófi palotában. A nézőtér még ezután is többször alakult át játéktérré a mű folyamán, jó néhány meglepetést, sőt, az esetenkénti váratlan kurjongatással néhány másodperces (utólag jóleső) riadalmat is keltve. A zenekari árkot részben lefedő híd is a színpad kitágítását és a közönséghez fizikai értelemben is a közelebb kerülést célozta. (E megoldás miatt kicsit tompábban szólt a zenekar, ám az énekesek dolgát mindenképpen könnyebbé tette, és a szinte karnyújtásnyi távolság miatt is közvetlenebb kapcsolat alakulhatott ki az énekesek és a nézők között.) A szereplők állandó mozgásban voltak, ám ez soha nem tűnt céltalannak, inkább a Mozart-zene által sugallt dinamizmust vetítette ki a színpadra. Galgóczy nem akart többet, és nem akart mást, mint a színház egyik legfontosabb feladatát: szórakoztatva elvarázsolni közönségét. Ez maximálisan sikerült is neki.

Sikerült az énekeseknek is a varázslat megteremtése, akik a jobbára pasztellzöld díszletek (Csikós Attila) és a színes jelmezek (Vágó Nelly) segítségével a 18. századi Andalúziába röpítettek vissza. A szereplők teljesítményét a legnagyobb elismerés illeti, igazi csapatmunkát láthattunk, ahol mindenki a legtöbbet adta mind muzikalitásban, mind hiteles színészi játékban. Játékuk során világosan kirajzolódtak az operában kavargó ellentétes érdekek. Például a mi Lúdas Matyinkhoz hasonlóan furfangos, az uraságot megleckéztető Figaro és a csalfa Gróf, aki az egykori sevillai borbély menyasszonyát nézegetve immár sajnálja, hogy oly elhamarkodottan lemondott a jus primae noctis előjogáról. Éles a kontúr a még mindig vonzó, ám férje hűtlenkedései miatt a szerelmet csak a múltban fellelő Grófné és a jövőbeni boldogságáról ábrándozó Susanna közt, de az álomvilágban élő Cherubino pimasz fiatalsága és Bartolo doktor életkorából adódó megfontoltság ellentétei is nyilvánvalóak.

Az est parádés alakítások sorát nyújtotta. Kálmán Péter Grófja egyszerre volt tekintélyt parancsoló és humoros, amihez telt és karakteres tónusú bariton hang társult. González Mónika (Grófné) érett, érzelemgazdag megszólalásaiból különösen a 3. felvonásbeli C-dúr ária emelkedett ki, amiben a szerep kívánta érthető rezignáltság mellett a remény, sőt a cselekvés hangja is kicsendült már, mintegy másik síkra helyezve az addig meglehetősen passzív operahősnőt. Az énekesnő az egész előadás alatt tökéletes technikával, cizelláltan, rendkívül finoman közelített szerepéhez. A Figarót alakító dél-koreai Sim Kihwan hajlékony, átütő tónusa remekül illett az általa megformált karakterhez, nagyszerűen „hozta” a szövegkönyv kínálta poénokat, amivel méltán aratott sikert a közönség körében. Susanna megformálója, Váradi Zita hihetetlen energiával, az elsőtől az utolsó percig uralta a színpadot, s nem túlzás: vállán vitte az előadást. Tűzről pattant szobalány-alakítása jelentékeny, szuggesztív, emlékezetes zenei megformálással párosult.

A négy főszereplő mellett a kisebb szerepek is naggyá nőttek. Simon Krisztina Cherubino mindkét áriájában érzékletesen alakította az éretlen kamasz érzelmi hullámzásait. Elragadó volt Marcellina szerepében Ardó Mária, tekintélyt parancsoló Rácz István (Bartolo), és mindig humoros Derecskei Zsolt (Basilio). Peskó Zoltán sok évtized tapasztalatával irányított, pálcája alatt mindvégig rendezetten szólt az Operaház zenekara, tempói vígoperához illően frissek és üdék voltak.

A szünetben ismerős londoni házaspárral találkozván szóba kerültek a látottak-hallottak. Az előadás legnagyobb dicséretének szánták mondatukat: e Figaro színvonala olyan, mint amilyenek a Covent Garden-beli Királyi Operaházban szoktak lenni. Mivel magam is többször megfordultam ott, pontosítanék: ez az előadás olyan volt, mint az ottani legjobbak egyike… (Magyar Állami Operaház — 2011. március 31.)

KOVÁCS ILONA