Operaházi
morzsák
Világsztárok a Rigolettóban
Magyarországon
szeretik Verdi Rigolettóját. Ezt a Covent Garden Royal Opera House és a budapesti
Operaház játszottsági statisztikáinak összevetése is alátámasztja. Londonban
2007 júliusában volt alkalmam megtekinteni Verdi remekének ottani 467. előadását.
A pontos szám onnét tudható, hogy az angolok mindig akkurátusan ráírják a
műsorlapra, az aznapi előadás éppen hányadik a színház történetében. Bár
Budapesten ez még nem gyakorlat, a kíváncsi operalátogató némi utánjárás után
azért megtudhatja, hogy Budapesten 2010. november 13-án a 805. alkalommal
hangzott el Victor Hugo drámájának operai megfogalmazása.[1] Tény,
hogy Verdi eme daljátéka az ősbemutató óta eltelt több mint másfél század alatt
mindig is népszerű volt. Több részlete slágerré vált, az operaelőadásokon túl
például Liszt Ferencnek (a 3. felvonás kvartettjének parafrazeálásával),
manapság pedig a kiváló felvételek mellett — horribile dictu — a tv-reklámoknak vagy a mobil-csengőhangoknak is köszönhetően
(például a mantuai herceg „La donna è mobile” áriájának idézetével). A technika
fejlődésének pozitív hatásai mellett a mostani előadáson a mobil (vagyis a
telefon) sajnos belerondított Gilda és Rigoletto gyönyörű, 3. felvonásbeli
kettősébe, bosszantóan, fájdalmasan és hosszan, amiről a hangversenyeket csupán
olyan egyszerű, kezdetleges módszerrel zavarók, mint a cukorka sztaniolpapírját
élvezettel és gondosan kicsomagolók, csak álmodozhatnak.
A teltház nemcsak az opera hazai népszerűsége, hanem a
pazar szereposztás érdeme is volt. Mindenekelőtt a Gildát megszemélyesítő Miklósa Erika neve vonzotta a
közönséget, aki a Művészetek Palotájában napra pontosan egy héttel eme előadás előtt
a bel canto triász egy másik jeles
szerzőjének dalművével, Donizetti Szerelmi
bájitalának Adina szerepével ünnepelte énekesi pályája indulásának huszadik
évfordulóját. Ott félig szcenírozott előadásban, minimális szcenikával körülvéve
építette fel szerepét — elsöprő sikerrel. Művészetének éppen ez az egyik
jellemzője: kevés eszközzel, egyszerűen, mindennapi mozdulatokkal dolgozik,
éppen ezért hihető, amit csinál. Semmi teatralitás, csupa őszinteség — ennek
köszönhetően jelenik meg megkérdőjelezhetetlenül a színpadon Adina, az Éj
királynője vagy — ahogy most — Gilda. A színpadi eszköztár mellé a zenei is
teljes vértezetben felsorakozik. Az énekesnő hangja delelőjén van, annak
mélységét és magasságát is maximálisan kontrollálja, s e technikának
köszönhetően játszi könnyedséggel, hihetetlenül hajlékonyan énekli el Gilda
hírhedetten nehéz koloratúráit. A súgólyukra letelepedve, a közönségnek, mint
bizalmas barátnak, a bravúráriák közt is gyilkos nehézségűnek tartott Caro nome például úgy szólt, mintha ennek
eléneklése lenne a világ legtermészetesebb dolga. Telitalálat volt a karaktere
angyali tisztaságát jelképező fehér ruha is (jelmez: Velich Rita), mely — túl azon, hogy finoman kiemelte az énekesnő
fotómodelleket megszégyenítő alakját — a dráma folyamán könnyen átváltozhatott
hálóruhává, vagy a ruha vállát lehúzva a hercegi hálószobából kilépő leány
ziláltságát demonstrálta.
A drámai pólus másik vége az emberi gonoszság megannyi
formájának árnyalt bemutatásával többfelé ágazott. Rigoletto például 1.
felvonásbeli monológjában megvallja, testi fogyatékossága tette azzá, amivé
lett: nemcsak teste, bensője is megnyomorodott. A mantuai herceg egy gyenge
pillanatában szintén vallomást tesz: felvillantja, hogy talán ő is tudna tartósan
szeretni, de mielőtt elhinnénk ezt neki, máris visszatér léha, kegyetlen és
cinikus életéhez. Ők ketten mérgezett szavakkal és lelki sárba tiprással
tesznek tönkre életeket, Sparafucile hozzájuk képest csupán piti bérgyilkos,
aki ráadásul a maga módján még „becsületes” is, hisz nem akarja becsapni
megrendelőjét.
Mindhárom „gonosz” kiváló volt. Kétség sem fér hozzá,
hogy Fokanov Anatolij Rigoletto szerepére
született. Már a nyitány alatti bevonulása is sokat megelőlegezett a
történetből, mikor kosztümjeit felvéve, mintegy kényszerű szolgálatot
teljesítve a néző előtt lényegült át udvari bolonddá. E szavak nélküli rövid
nyitójelenet megsejttette a bohóc életének egyetlen értelmét, a lánya iránt
érzett vak, rajongó szeretetét is. Igaz, a mód, ahogy ezt a néző tudomására
hozta, meglehetősen anakronisztikus volt: a végig korhű jelmezeket és
díszleteket alkalmazó igen látványos rendezés (Szinetár Miklós és Harangi Mária
elgondolása alapján) az öltözőtükörre ragasztott fényképet simogattatja
Rigolettóval. (Vajh, ennek mi a többletjelentése?) Fokanov hangjának hihetetlenül
nagy drámai ereje van, éneklése mindvégig egyenletesen magas színvonalú, az apa
fájdalmának színészi alakítása pedig őszinte és megrendítő volt. Miklósa
Erikával világszínvonalú kettőst alkottak.
Mantua hercegeként a barcelonai Xavier Moreno mutatkozott be a budapesti közönségnek. Szerepformálása
kitűnően ábrázolta a saját maga számára is fékezhetetlen szenvedélyeket
felmutató kény- és kéjurat. Előadása tipikus bel canto-énekest mutatott be, aki
minden erőlködés nélkül, könnyedén fűzte egymás után sodró erejű ívekké a
hangok gyöngyszemeit.
Sparafucile szerepét Rácz István énekelte érett, zengően telt hangon, gazdag dinamikai
árnyalatokkal. Kovács Annamária nemcsak
zeneileg vette teljesen birtokába Maddalena figuráját, hanem színészileg is, utóbbira remek példa a herceggel
közös enyelgésének minden bizonnyal nehéz naturalisztikus ábrázolása. Héja
Domonkos irányítása alatt a zenekar kiválóan teljesített, és az énekkarra sem
lehetett panasz. Nem túlzás ezt az előadást aranybetűkkel bejegyezni az
Operaház nagykönyvébe. (Magyar Állami
Operaház — 2010. november 13.)
Kovács Ilona