Operaházi morzsák
A 969. Tosca-előadás[1]
A
Magyar Állami Operaház a 2010/2011-es évadot nyitó Mahler-koncert (2. szimfónia, Fischer Ádám
vezényletével) és az első premier, Arrigo Boito Mefistofele című alkotása között az operairodalom népszerű,
dalszínházunkban is sokat játszott repertoár-darabjait kínálta. Elsőként az
immár klasszikusnak számító Nagy Viktor-rendezés, Giacomo Puccini Toscája került színre.
Az olasz zeneszerző dalműve nemcsak nálunk — közelítve
az ezredik Ybl-palotabeli előadáshoz —, de szerte a világon már több mint
száztíz éve az egyik legnépszerűbb Puccini-opera — nem véletlenül. Megvan benne
minden, ami egy átütő erejű drámához kell: szerelem, féltékenység, könnyek és
megbocsátás. Persze nemcsak idillről van szó, hanem — kiváltképp a 2.
felvonástól — egyre inkább előtérbe kerülnek a verista elemek. A humanizmus
bátran szembeszáll az önkénnyel, az emberi tisztaság — még ha saját magát is
kell, hogy feláldozza, mégis — felülemelkedik a luciferi gonoszságon, ám
mindehhez sok-sok vér tapad. A komponista (ebben az operájában is) maximálisan
kihasználva a szövegkönyv kínálta lehetőségeket, hihetetlen gazdagsággal
ontotta az olyan dallamokat, melyek drámaian festik meg a történéseket, a
láthatót és a láthatatlant egyaránt. Bár a zenei szövet nagy feladatot ró az
énekesekre, az opera melódiái mégis könnyen befogadhatók a hallgató számára. Egyáltalán
nem véletlen Cavaradossi Kép- és Levéláriájának népszerűsége a szélső felvonásokban,
vagy Tosca Vissi d’arte, vissi d’amore
kezdetű áriája a középsőben.
Az opera voltaképpen három-főszereplős, rajtuk áll
vagy bukik az előadás sikere. A szeptember 9-i előadáson Rálik Szilvia (Tosca)
Berkes János (Cavaradossi) és Perencz Béla (Scarpia) szólaltatta meg a főbb
szerepeket.
Rálik Szilvia kiválóan építette fel szerepét, Toscája
nagy lelki utat járt be a Sant’Andrea della Valle templomtól az Angyalvár
bástyájáig. A történet kezdetén még a csak saját magával törődő, felszínes,
ugyanakkor naiv és tiszta Tosca női méltósága megőrzéséért és szerelme életéért
gyilokra is képes lesz, és ha úgy hozza a sors (már pedig a kegyetlen
szövegkönyv úgy hozza) életét gondolkodás nélkül feláldozza. Rálik hősnővé
emelkedve kiváló színészi alakítást nyújtott, hiteles minden mozdulata. Megrendítő
volt 2. felvonásbeli lelki gyötrődésének szívszorító ábrázolása és az utolsó
felvonásban felismerésének sikolya: becsapták, szerelme nincs többé, amivel egyben
az ő élete is véget ért. Színpadi játéka mellett vokális teljesítménye is
mindvégig magas színvonalú volt, hangja árnyalatgazdag, technikája rendkívül
virtuóz.
Berkes János Cavaradossi-alakítása kissé
távolságtartóan indult, de a 2. felvonásra már maga is elhitte, hogy ő az
1800-as évek Rómájának voltairiánus oltárfestője, akinek csupán szabadság és
szerelem kell(ene) a boldogsághoz. Hangszíne mind a magas, mind a mély
fekvésekben kiegyenlített volt, dúsan zengett, méltán kapott nagy tapsokat
minden felvonás végén.
Perecz Béla kiválóan alakította a sötét lelkű
rendőrfőnököt, aki örömét leli mások meg- és eltiprásában. Az énekes
arisztokratikus, ellenkezést nem tűrő mozdulatai kiválóan érzékeltették Scarpia
despota jellemét. Játéka magas színvonalának tudható be, hogy senki sem talált kivetnivalót
Tosca kétségbeesett tettében a 2. felvonásban. Alakítása nagyformátumú, vokális
szempontból is lenyűgöző volt, megérdemelte a közönség csodálatát és
rajongását.
A kisebb szerepek megformálói is remekeltek. Közülük
is kiemelkedett Gárday Gábor (a sekrestyés), és Haramza László (Spoletta) karaktere,
előbbi némi humort csempészve szerepébe, utóbbi pedig a meghunyászkodó
beosztott életszerű ábrázolásával.
Vayer Tamás praktikus, többfunkciós díszlettekkel
járult hozzá a történet zökkenőmentes elmeséléséhez. Vágó Nelly kosztümjei
különösen Tosca öltözeteinek kifejező színszimbolikájával követték a dráma
sodrását, a pasztell zöld templomi ruhától a gazdagon ékesített égő piros
estélyi ruhán át a fekete úti köpenyig, de Scarpia sötétszínű jelmeze is
telitalálat volt.
Az est vendégkarmestere, Mosche Atzmon biztos kézzel
irányította az Operaház zenekarát, a nyitányt helyettesítő, hátborzongató
Scarpia-akkordoktól a Cavaradossi-búcsú töredékeivel elhaló utolsó hangokig.
Vastapsos előadás volt. (Magyar Állami
Operaház — 2010. szeptember 9.)
K.I.