UNGÁR ISTVÁN*

 

KIRAGADVA 2. rész

 

Operanégyesek önálló élete

 

W. A. Mozart: Don Giovanni – kvartett

 

 

„Sebet gúnyol, kit seb nem ért soha” – mondja Romeo a világirodalom legszebb szerelmi drámájában.­

 

Mozart Don Giovannijának megsebzett áldozata Donna Elvira. Míg a fölényesen, érzéketlenül gúnyolódó, saját sikeres hódításaival eltelt, önimádó csábító maga Don Giovanni. Öntelt, magabiztos és fékezhetetlen. Úgy játszik az érzékeny női lelkeken, mint zenész a hangszerén. Joggal felmerülhet a kérdés: tényleg senki nem tud ellenállni a gaz csábítónak?! Mert, ha így van – és így van – akkor Don Giovanni mégsem akárki. Ám a Leporello regiszter áriájában felsorolt majd’ kétezer nőn túl van egy, akivel mindenkinél csúfabbul bánik el. Szinte kérkedik hűtlenségével annak a Donna Elvirának, aki ragaszkodásában minden gonoszságot elnéz és megbocsát neki, csak hogy ne veszítse el őt. Ezzel Don Giovanni is tisztában van, de ez majd – a részvétlenség teljes közönyével – újabb, egyre taszítóbb „mókákra” ösztönzi hősünket. Kihasználja a szerelmes lány kiszolgáltatottságát, kegyetlenül megalázza és kicsúfolja nemcsak őt, hanem éppen az iránta táplált szerelmét is. Donna Elvira tisztasága, hősies hűsége (akár a Figaro grófnőjéé), ugyanakkor elhagyatottsága és végtelen jósága jut főszerephez az opera I. felvonásának B-dúr kvartettjében. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” – egy, számára ismeretlen jegyespárnak önti ki a szívét. Szinte segélykérő panasza mélyen megindítja őket. Donna Anna és Don Ottavio tanúi lesznek Donna Elvira kétségbeesett fájdalmának és torokszorító, szívszaggató hadakozásának a pökhendi lovaggal. Erről szól ez az operanégyes.

 

Az életet nagykanállal fogyasztó nőcsábász gonosz gúnyt űz a miatta szenvedő Donna Elvira gyötrelmeiből. Őt már hódította, így hát könnyű préda. Don Giovannit nem érdekli – mert nem is ismeri – a szerelem okozta seb, hiszen valójában soha nem volt szerelmes, csak – miként erről a bevezetőben már szóltam – a trófeáit gyűjti. A kvartett elején Donna Elvira, az imént említett alantas életfilozófia fölé emelkedő, fejedelmi szépségű dallamával figyelmezteti Annáékat, és panaszkodik az egész világnak: óvakodjanak az efféle hazug széptevőktől, nehogy mások is az ő sorsára jussanak. Mint énekli, ő az élő példa a meghurcolt szerelmes vigasztalhatatlanságára. Bánata tiszteletet parancsoló, a zenekar is visszafogottan kíséri. Donna Anna és Don Ottavio nem tud kibújni annak megrendítő hatása alól. Elvira melódiáját végül egy lefelé hulló, – az alaphangnem dominánsszeptimjének részeként – feloldódó szűkkvint elhullajtott, reményvesztett könnycseppje zárja. A magas vonósokon ez később újra és újra felhangzik, ami az őszinte részvét simogató meg-megismétlésével ehelyütt is bepillantást enged abba a legmélyebbről kiásott emberi kincstárba, amely odafentről kap irányítást s a neve: Wolfgang Amadeus Mozart.

 

A négyes, amelyben két szoprán – Donna Elvira, Donna Anna – egy tenor – Don Ottavio – valamint egy bariton – Don Giovanni – énekel, ezután bővül együttessé. Don Giovanni valóban kivételes férfiú, ám ebben a kvartettben csak gátlástalan cinizmusa, emberi törpesége mutatkozik meg. E romokra épül – Donna Anna és Don Ottavio meghökkenésének kíséretében – Elvira tragédiájának keserű katedrálisa. Ez a katedrális igazi szentély: méltóságteljes és mégis egyszerű. Don Giovanni büszke galádul becsapott és cserbenhagyott áldozatai nagy számára, míg Elvira szerelmét nemhogy nem értékeli, de az kimondottan zavarja. Azt nem tudni, hogy ama bizonyos közel kétezer hölgy valóban szerette-e Don Giovannit. Ezek a behálózott nők inkább csak gyengék voltak ellenállni, vagy imponált nekik és hiúságuknak jól esett a sármos férfi udvarlása. A válasz az alapkérdésre vélhetően: nem. Donna Elvira igen, ő szereti. Teljes szívéből szereti az erre érdemtelen lovagot. Ez a veszte. Az, ahogyan Don Giovanni bánik vele nemcsak felháborító, nemcsak könyörtelenül kegyetlen, hanem bűn. A bűne ugyanis nem az, hogy egy ráerőszakolt párbajból ő került ki győztesen, hanem az, hogy minden mély emberi érzést elutasít, semmibe veszi mások érzékenységét, az életet játéknak tekinti, amelyben az ő számára nem létezik tiltótábla. Legyőzhetetlenként tetszeleg magának, akinek mindenki behódol. Kalandor, aki nem ismer szégyenérzetet. Igazából ezért kell majd lakolnia.

 

Donna Elvira panaszénekének felséges dallamíve végigkíséri az egész kvartettet, annak meghatározó zenei szereplőjévé magasztosul. Anna és Ottavio értetlenkedve, elképedve meg-megszakított – nagyrészt az Elviráénál kisebb – ritmusértékekben igyekeznek enyhíteni fájdalmán. Együttérzésük megkapóan szép bizonyítéka, hogy apró módosítással ők is átveszik Elvira motívumát, – benne az egész négyesen nyomot hagyó, feloldott szűkkvinttel – amelyet a zenekar, majd ők maguk kihangsúlyozva még meg is ismételnek. Elvira könnyei a négyes végéig nem apadnak el s a teljes mű során sem fognak felszáradni. Nem fognak soha, mivel nincs, aki letörölné azokat.

 

Don Giovanninak Annáék előtt magyarázkodnia kell. Ördögi módon akar kimászni a pácból. Szólama a zenekar esztám ritmusú unisonójára rímel eleinte kétszer is kromatikus lépcsőn aláereszkedve. Erkölcsi korlátai nincsenek, zavarodott nőnek állítja be Donna Elvirát.  A zenekar által továbbra is felidézett Elvira-dallam második felének felfelé kúszó dallamíve alatt kaján éneke, annak kíséretéül szolgáló ellenszólamaként lefelé lépdel. Így a két dallam távolodik egymástól, míg a hangszereken ekkor is ott csillognak Elvira elsírt könnyei. Ezután veszi kezdetét az a kétszemélyes csata, amelyben angyal és sátán küzd egymással. Anna és Ottavio csupán szemlélői ennek a lélegzetelállító, drámai háborúnak.

 

 Még mielőtt e szörnyű párviadal nyomába szegődnénk, feltétlenül szólni kell arról az otrombaságról, arról a zenébe öltött arcátlanságról, amelynek során Don Giovanni ellenszólama felkapaszkodik, és gunyorosan elénekli ő is a feloldásba torkolló, fájdalmas szűkkvintet. („Megnyugtatom szegényt.”) Hogy meri?! Hogy jön ő ahhoz?! Milyen jogon veszi a bátorságot?! – ezek a mozarti lángelme kérdései. Donna Elvira szenvedéseinek ő az okozója, de köze, az egyáltalán nincs hozzá. Elvirát – akár a többieket – eldobta magától, ám Elvira lelki nagysága a sajátja, abba egy ilyen csélcsap alak ne piszkítson bele, hiszen ez az érzelmi gazdagság oly távol áll tőle, amennyire csak lehet.

 

Elkezdődik tehát a harc a szerelem hálójában vergődő Donna Elvira és az ezúttal is nagylegényt játszó Don Giovanni között. Elvira vádol, Don Giovanni szerencsétlen bolondnak, szánni való elmeháborodottnak nevezi. Donna Anna és Don Ottavio hitetlenkedve ámulnak a hallottakon. Elvira kétségbeesett tehetetlensége leginkább a többször is visszatérő tizenhatod mozgású szólóállásaiban tükröződik. Anna osztozni szeretne Elvira bánatában. A kétvonalas f hangról lefelé haladó kromatikus énekét átveszi a mindig csak mögötte járó Ottavio, de előbb még ugyanerről az f hangról simulnak Anna dallamához Elvira szomorú oktávlelépései. Ezek az f-ről induló motívumok egymást átölelve egy közös, meleghangú együttsírás megkapóan szép, költői, emelkedett pillanatait teremtik meg. A csata, amelyben Donna Anna egyre inkább Donna Elvira mellé áll, Don Ottavio számára felfoghatatlan: „Míg a dolgot meg nem értem, én innen el nem megyek.” Na hiszen! Szegény Ottavio máig ott állhatna, ezt a szenvedélyt szíve választottjában, Annában sem látta meg. Ők ketten sohasem lesznek felhőtlenül boldogok. Dallamát némi módosítással átveszi Anna, sőt Don Giovanni szólamában is megjelenik. Az egyre hevesebb összeütközésben a lovag folyton azt hajtogatja: „Mondom, hogy őrült.” Erre a valaha volt büszkeségében végletekig megtépázott Elvira b-moll domináns-tonika váltakozása felett az imént említett f oktávlelépésekkel zokogja ki magából: „Aljas ember, aljas ember.” A sötét b-moll domináns nónakkordján a négyes drámai csúcspontjához ér. Anna kétvonalas gesz hangja szívbemarkoló, csendes jajkiáltás. A gyötrelmektől sérült Elvira mindent elsöprő kínjaitól, elhagyatottságától megdöbbent Anna-Ottavio páros talán csak ekkorra kezdi komolyan felfogni, hogy miféle gyalázat közepébe csöppent. Donna Elvira hűségét aljas módon a kivagyiságával kérkedő lovag nevetség tárgyává akarja tenni. Annáék egymással tercelő, több ízben megszakított dallama rokon a Hatos nagy leleplezésével. (A vélt-Don Giovannira támadók előtt a halálra rémült Leporello felfedi kilétét.) Arról Annának még sejtelme sincs, hogy éppen ez a gazember lepte meg őt éjszaka és ölte meg az apját.

 

Don Giovanninak elege van a dologból. Ismét a zenekar – ezúttal nem esztám ritmusban – egyszólamú, settenkedő nyolcadai felett tizenhatod mozgásban, azzal azonos hangokon igyekszik sunyi módon – amúgy személyiségétől eltérően – gyáván, észrevétlenül elosonni és magukra hagyni hármójukat. Elvira nem tud megnyugodni. Mind feszültebbé válik. Csalódottságára nincs gyógyír. Panaszdalának második felét Anna énekli. A feloldásra érkező szűkkvintes záradékot háromszor is megismétli. Don Giovanni esze ekkor már csak a kisurranáson jár, de ellenszólama az Anna által idézett Elvira-melódiára most sem marad el. Anna immár képes azonosulni Elvira sorsával: átveszi tőle mottószerű dallamrészletét. A szűkkvinttel aláhulló sóhajmotívum a zenekar csöppnyi utójátékában kétszer is kiemelve a négyes lecsengéseként az időtlenségbe emeli ezeket a megrendítő ütemeket. Az opera sűrű cselekményláncolatában ez a B-dúr kvartett egy sziget. Túlmutat a történéseken, mondandója örök.

 

A Don Giovanni olasz opera. Lorenzo da Ponte ragyogó szövegkönyve nagyszerűen szolgálja Mozart muzsikáját vagy másként: Mozart zseniálisan használja a felkínált szöveget. A Don Giovannit az operák operájának nevezik.

 

A szerelem nem igazságos vagy igazságtalan, hanem érték. Van, akinek soha nincs benne része. Az ilyen ember sajnálatra méltó, hiszen az élet talán legnagyobb adományától van megfosztva. Ráadásul még fel sem fogja. A lelki szegénységről annak alanya sajnos nem tud, így nem is „koldul”. A szerelem lehet boldog vagy boldogtalan, de mindenképpen gazdagabbá tesz. Aki úgy érzi, hogy nem tud róla még eleget, ám igényelné annak minden ésszerűséget felülmúló és maga mögé utasító, csak belső parancsnak engedelmeskedő fenségének megértését, az Mozarttól vegyen leckét. Garantáltan nem lesz oka panaszra. Majd egyszer felsőfokú vizsgafeladatnak ez a kvartett is megteszi.

 

 


* A szerző a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium ny. ének-zene tanára, szaktanácsadó, karnagy.