Koncert és zenetörténet

Magyar népies dallamok az Alpokalján (Lisztfesztivál Raiding, 2012)

Liszt Ferenc egykori szülőhelye az ausztriai Raidingban (Doborján) ma

Emlékmúzeum, mellette az újszerű koncertterem; a települést felező Raiding-patak menti többi emlékpont már az utókor igyekezete.

Ami viszont a falucskát Liszt óta a környékbeli többitől különbözteti, az a hely szelleme, mely időről időre vonz laikus zenekedvelőket és zenészeket egyaránt.

Liszt Ferenc születésnapja (1811. október 22.), továbbá az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 56. évfordulója közelében, 2012. október 21-én a délután öt óra már estének tűnő időpont, kitartó szitálással sűrűsödő köd nehezedik a sötétedő burgenlandi tájra. A koncert „időzítése” a történelmi évfordulóhoz véletlen (?) – nincs rá utalás –, az összekapcsolás csak játék a gondolattal. Az időpont és a műsorválasztás azonban mindenképpen történelmi sorsfordulókat idéz a magyar tudatba: szabadságküzdelmeket egykoron a bécsi udvar ellenében, majd később a második világháború után az országra telepedő bolsevista uralommal, amikor mindig az önrendelkezés, a nemzeti megmaradás volt a tét.

A Rákóczi-induló hosszú utat tett meg zenetörténeti fejlődése folyamán, amíg hangszeres változata Liszt keze nyomán, és a zongorán gyújtó hatású zeneművé vált, olyannyira, hogy lelkes, nemzeti érzelmű fogadtatása az udvar gyanakvó figyelmét is felkeltette, valahányszor Liszt idehaza eljátszotta. A zenekari átdolgozás és a Magyar rohaminduló kombinációjának mostani markáns interpretációja már-már a Rákóczihoz hű talpas kurucok trappolásának képzetét keltette a határon átrándult „rebellis” koncertlátogatóban.

A bécsi zenekar nem kevesebbre vállalkozott, minthogy olyan zenét tűzzön műsorára, amely ízig-vérig magyaros, mely bár remekül, virtuóz módon előadható – így történt –, de hozzáférkőzni e művek legbelsőbb világához nem egyszerű. Szerencsés, ha a feldolgozott korabeli divatos, magyar népies dal – Magasan repül a daru – prozódiája anyanyelvi sajátja az előadónak, hogy ritmikáját illetően mindjárt a téma indításakor a darumadár magyarosabban repülhessen… E szentimentális műdalokkal kapcsolatban – a zeneszerző „mentségére” szinte – a zenetörténet megjegyzi, hogy Lisztnek akkoriban nem volt lehetősége megismerni a klasszikus, egyszerű, nemesen ötvözött magyar népdalokat, hisz azok akkor gyűjtés híján még nem juthattak el a magasabb társadalmi körökhöz. Kérdés azonban, hogy a romantika csapongó fantáziavilága, zeneszerzői kelléktára hogyan formálta volna a maga képére a mesterkéletlen, tömör, keményebb kötésű dalokat, ami a népzene sajátossága. A géniuszok bizonyára megtalálták volna a módját ennek is. (Meg kellett azonban haladni a romantikát és vele a szentimentalizmust is, hogy majd a XX. század új zenéje és kifejezőeszközei legyenek alkalmasak a nemes veretű magyar népdal felemelésére és megörökítésére a műzenében.)

Liszt többek között a népies műdalok feldolgozását tartotta fontosnak magyarságának megvallására. Pesti estéin szívesen hallgatta a cigányprímás Farkas Józsi és bandájának játékát. Zseniálisan leste el e műfaj stílusbeli sajátosságait, és emelte művészi szintre a rapszódiákban, ezért is előzte meg most várakozás különösen a 3. bemutatását. Ebben érezhető leginkább az a cigány-, vagy népi zenekarokra jellemző stílus és hangulat, amit magyarországi „zenei mestereitől” e téren tanulhatott. A lassú rész próbaköve a külhoni előadóknak. Igaz, képzett zenész keze alatt pengett a cimbalom – Liszt idejében hárfával helyettesítették, akkor még nem akadt kottaértő cimbalmos –, de pótolhatatlan a magyar nemzeti múltból eredő érzésvilág, melyben e hangszer és a szimfonikus zenekar a „banda” zenei modorában stimmelt volna össze: a mélabús klarinétszóló, a szentimentális lelkületre ható akkordfelbontásos cimbalom- és hárfafutamok, a hegedűk és a mélyvonósok ráérző, szenvedélyes dalolása… – ez lehetett a legkevésbé szívhez szólóan magyaros ezen a burgenlandi estén. (A Budapesti Fesztivál Zenekar a hat zenekari rapszódia korongra rögzítésekor – a kadenciajátékhoz – két cigányprímást alkalmaz!)

A befejező, 6. rapszódiában a „Pesti karnevál” – helyenként a bécsi straussi világra emlékeztető zenekari hangzásával és ritmikájával – könnyed stílusban, felszabadultan szólt, karmester és zenekar otthonosan elemében volt.

A bécsi klasszicizmus nagyszerű hagyományain nevelkedett muzsikus gárda Martin Haselböck (képünkön) kiváló, helyenként a közönséget is magával ragadó, lelkesült vezényletével – mondhatni – „gesztus értékű”, Liszt magyar gyökereinek hangsúlyt adó, doborjáni kis koncerttörténelmet írt azáltal, hogy az „érzelmes századba” (Krúdy) visszanyúlva szimbolikus jelentéstartalmú és magyar vonatkozású zeneművek bemutatásával adózott a zeneköltő emlékének. A hangzás érdekében különleges illesztésekkel megalkotott faborítású hangversenyterem kényes osztrák zenei igényeket is kielégítő akusztikája eredményeképpen maradandó élvezetet nyújthatott a zenekar játékára jellemző érzékenység, precizitás és kiegyenlítettség.

Mészáros Gábor

zenetanár

Lisztfesztivál Raiding, 2012. október 21.

Magyar rapszódiák

· Bécsi Akadémia Zenekara

vez. Martin Haselböck

Liszt Ferenc:

· Rákóczi-induló, Magyar rohaminduló

· Magyar rapszódiák Nr. 1-6,

zongoraművek szimfonikus zenekari átdolgozásai:

Liszt Ferenc (4-6),
Liszt/Doppler (1, 3)

Doppler Ferenc (2)