Sz. Koncz István
A magunk sorsa*
Beszélgetés
Ivasivka Mátyással
Ivasivka Mátyás (Miskolc, 1933. január 12.) neve számtalan, nem zenei tárgyú könyvben is fölbukkan. Méltatói hol személyét, hol kórusait, zenekarait emelik fénybe. A Veres Péter koszorúi című munkában például Tüskés Tibor írja, hogy az 1960-as diákművészeti találkozón, a keszthelyi Helikonon már több együttest is dirigált a neves karnagy. A jelen lévő Veres Péter az egyik koncert végén fölpattant, “gyere ide, Mátyás, hadd szorítsam meg a kezedet”, kiáltotta elragadtatásában.
Fodor András, az Ezer este Fülep Lajossal szerzője arról emlékezik meg, hogy egy beszélgetés során Németh László szigetteremtő emberként emlegette hősünket. Ugyancsak Veres Péterhez kapcsolható a történet, hogy egyszer Pécsett, a Könyvhét rendezvényén érdeklődött az akkor már országosan ismert zenepedagógus iránt, és szeretetteli gondolatai között azt is megjegyezte:
– Olyan jó rác neve van!
A pontosság kedvéért tisztázzuk hamar: Ivasivka Mátyásnak nem rác neve van, hanem lengyel. 1933. január 12-én született Miskolcon. Diplomáit részint a Pécsi Zeneművészeti Szakiskola Tanárképző Intézetében, részint a Budapesti Népművelési Intézet Felsőfokú Karnagyképzőjében szerezte. Tanár és karnagy volt 1953 és 1957 között a Zalaegerszegi Tanítóképző Intézetben és Zeneiskolában, majd Pécsett, az előbb állami, majd 1993-tól egyházi tulajdonú Nagy Lajos Gimnáziumban. Kodály Zoltán személyes támogatásával 1963-ban hozta létre az ének-zene tagozatot, amely ma is működik a zeneszerzőről elnevezett pécsi gimnáziumban. Egy évre rá megalapította az ugyancsak még aktív Janus Pannonius Női Kart. Harminc éven át irányította a Mecseki Szénbányák Kodály Zoltán Férfikarát. Kórusaival, orkesztereivel több mint harminc koncertkörúton járt külhonban. Kilenc lemezfelvétele készült, legutóbb a munkásságát nagyjából fölölelő, összegző CD, mellyel tanítványai lepték meg. A hazain kívül olasz, illetve német nyelvterületen publikálta szakmai írásait. Most készül tízedik könyvére. Nem egy neves zeneszerző rábízta műveinek ősbemutatóját vagy magyarországi ősbemutatóját. Néhány név ezek közül, tényleg a teljesség minden igénye nélkül: Bárdos, Kodály, Tillai, Orff, Britten, Stravinsky. Versmegzenésítések, kisebb zenekari darabok is kapcsolhatók a nevéhez. Sokáig volt az Agócsy László Zeneiskola igazgatója, az utóbbi nyolc évben pedig megadatott neki, hogy ott oktasson, ahová sokak, nagyon sokak szerint mindig is való lett volna: egyetemi katedrán, a Pécsi Tudományegyetemen. A Magyar Cserkészszövetség országos zenei vezetője. E minőségében is több kiadványt jegyez. Egy közülük, a Cserkészek daloskönyve máig tizenkét kiadást ért meg. Kitüntetéseit ugyancsak nehéz lenne egytől egyig számba venni, de olyanokat találunk közöttük, mint a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje vagy az Észak-olasz Kórusszövetség Kitüntető plakettje. Pécs Város Érdemes Tanára nős, felesége Halmi Sarolta középiskolai tanár. Négy gyermeke van, három leány és egy fiú.
Beszélgetésünk színhelyére a tőle megszokott lendülettel és a diákjaitól is mindig megkövetelt pontossággal érkezik. És egy kis kerülővel persze, mert megelőzően még parkolóhelyet keresett a kerékpárjának. Figyelem, ahogy a szemüvegével babrál, aztán előpakol ezt-azt a táskájából. Nem is merem megemlíteni neki, milyen hálás vagyok érte, hogy készült. Olyan rekvizitumokat hozott ugyanis magával, amelyeket nem, vagy csak nagy keservesen tudtam volna beszerezni, megnézni egyáltalán. A házban, ahol ülünk, porta működik, büfé, néha még egy kiskutya is beszalad hozzánk. Az épületben dolgozó, zömében fiatal embereknek egyébként szemmel láthatóan ismeretlen a tanár. Kicsit tiszteletlennek is érzem, ahogy foghegyről köszöntik. Ahogy a karnagy, tanár beszél, úgy érzem, hogy mellettem itt hajt most a pécsi zenei élet, zenepedagógia egyik legfontosabb motollája. És hogy olyan nehéz utolérnem, fölfognom. A sebességét, és azt a mérhetetlen fonalköteget, amelyet háromnegyed százados élete során tudásból és emberségből magára tekert.
Sz. Koncz István: – Életrajzi adatait összegezve gondolkodtam el, tanár úr, vajon van-e valaki, beleértve önt is, aki tudná, hogy összesen hány gyermek, hány felnőtt fordult meg – Németh László kifejezését kölcsönözve – az ön által teremtett zenei szigeten?
Ivasivka Mátyás: – Nem számoltam még össze, de nem is volna egyszerű. Meglehet, lehetetlen lenne. Gondoljon csak arra, volt idő, hogy öt iskola énekkarait vezettem, párhuzamosan felnőtt énekkarokat meg a zenekarokat. Talán négy területen vagyok aktív felnőttkorom óta: a karnagyi, a tanári, az ismeretterjesztői területeken és az előbb illegális, majd utóbb legalizált cserkészmozgalomban. Ami a zenét illeti, három példaképemet szeretném e helyt megemlíteni: az egyik Agócsy László, a kiváló és igényes pedagógus. A másik Bárdos Lajos, aki kimagasló szakmai tudása mellett sokoldalú és rendkívül jellemes ember volt. A harmadik Fasang Árpád, aki mindig szem előtt tartotta, hogy az ember ne legyen egysíkú vagy szakbarbár. Érdekelje minden, és ne mellőzze a humort sem.
– Ugyancsak a beszélgetésre készülve hallottam,
hogy Veres Péter kijelentésével ellentétben nem rác, hanem, ahogy ön mondaná,
polyák neve van.
– Igen, apai dédapám, Ivasivka Simon vándorolt be Lengyelhonból Magyarországra. Gépész volt, mesterember, aminthogy mesteremberek voltak ezen az ágon a fölmenőim jószerével mind. Édesapám a könyvkötő szakmában dolgozott. Jövőre lenne százéves.
– Jól emlékezhetek, hogy amikor meghalt, a megyei
napilap fajsúlyos méltatást közölt róla?
– Jól, 1991-ben történt, és minden elfogultság nélkül mondhatom, az volt az oka, hogy édesapám iparművészeti rangra emelte a könyvkötést. Egyébként Miskolcon született. Hozzáteszem: mindkét nagyapám odaveszett az első világháborúban. Nem ismerhettem egyiküket sem. Apai nagyanyám a három fiával maradt magára. Édesapám már gimnáziumba indult volna, beiratkozott diák volt, de azon a nyáron a nagymamám belefulladt a Sajóba. Harminchárom éves volt. A testvérek attól kezdve hányódtak jobbra-balra, Laci bátyám például zongorakészítőnek tanult, apám pedig húszévesen nagykorúsíttatta magát.
– Bocsánat, nyilván korábban.
– Nem, akkoriban huszonnégy év volt még a korhatár. Szóval úgy érezte, hogy eredményei kiteljesítéséhez szüksége van az egyedüllét föloldására. Kárpátaljáról nősült. Pedagóguscsalád gyermekét vette el. Anyai nagyapám igazgató-tanítóként működött, de az ősök között oskolamesterek és református lelkészek is föllelhetők. Én magam görög-katolikus vagyok amúgy.
– Tudom, hogy miskolci születésű. Alsóbb iskolái
is oda kötik?
– Nem, mert édesapámnak leégett a műhelye. Tizenhárom hónapos voltam akkor. Új egzisztencia után kellett nézni. Csak olyan terület jöhetett szóba, ahol van hegy. Apám nagy túrázó volt ugyanis. Székesfehérvár és a Vértes, illetve Pécs és a Mecsek között kellett választania. Végül Pécs mellett döntött. A Líceum-templom mellett, a Király utcában létesült az új műhely. Az épületet egyébként elbontották, elhordták már régen.
Gondolja el, apám mestervizsgáját közvetítette a rádió! Egész pontosan Budapest 1. Máig őrzöm az újságkivágást a Rádióélet című hetilapból. Akkoriban még úgy tűnt, hogy az elektronikus sajtó akár értékeket is közvetíthet. Más kérdés, ki kapcsolná be ma a készüléket azért, hogy egy könyvkötő mestervizsgájáról hallgasson közvetítést. Hangsúlyozom, nem tudósítást, hanem közvetítést. Hála Istennek, apám elég hamar befutott, pedig olyan kitűnő konkurenciával kellett megküzdenie, mint amilyen például a máig ismert Hotter-dinasztia. Kicsivel később jöttünk mi, a testvéremmel. Édesapám nagyon szerette volna, ha mind a ketten diplomát szerzünk. Ez utóbb sikerült húgomnak is; zongoratanár lett. Ma már persze nyugdíjas.
– A második világháború, pontosabban annak
befejezése, majd az azt a követő államosítás mennyiben befolyásolta a sorsukat,
a műhely működését?
– Meg kell mondanom, apám erősen baloldali beállítottságú, érzelmű ember volt, és nagyon várta az oroszokat. Utóbb persze keservesen csalódott. Akkor már a Bástya utcában laktunk. Oda költözött ugyanis időközben a család. Édesapám tudniillik szerette volna, ha a műhely egy épületben van az otthonunkkal. A világpolitika, a tehetségtelenség és a kisszerűség által diktált események végül úgy hozták, hogy sorstársaival együtt iszonyú adókat vetettek ki rá, a segédeit pedig sorra el kellett bocsátania. Egy idő után már csak egyedül dolgozhatott, mint afféle maszek. Végül elhívták a tervezőirodába könyvkötőnek, oda is szegődött, és így kaphatott valami kis nyugdíjat, amikor befejezte a pályafutását.
– Édesanyjáról mit tudhatunk?
– Velünk, gyerekekkel bajmolódott. Rendkívül olvasott ember volt, mondhatom, falta a könyveket. És, sokan talán nem akarják elhinni, de óriási viccmesélő hírében állott. Talán Antal Imréhez hasonlíthatnám. Közbevetem: még zongoraművészként sokat konferáltam a későbbi műsorvezetőt. Egyszer a Liszt-teremben, diákhangversenyen, szinte sportot űzött abból, hogy amikor kilépek egy-egy száma előtt a színpadra, ne tudjak azonnal megszólalni az elfojtott nevetéstől. Mondom, anyám csak hozzá volt mérhető. Megjegyzem, magam is hatvan éve gyűjtöm a vicceket.
– Visszaterelném a beszélgetést a
pályaválasztásához. Mindig a zene felé vonzódott?
– Épp ellenkezőleg, orvos akartam lenni töretlenül.
– Miért változtatott a szándékán?
– Becitáltak bennünket néhány társammal már úgy a felvételi környékén a Nagy Lajosban Végh István gimnáziumi igazgató úr szobájába, ahol egy pártbizottsági ember jelentette az ideológiai erősítést. Egyenként szólítottak minket, tőlem azt kérdezték, hová kívánok felvételizni. Mondtam, orvosi karra szeretnék. Hát, ilyen bizonyítvánnyal lehetetlen! Meglepett, mert erős jó rendűnek számítottam. Másodiknak mit írt be, jött az újabb kérdés. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem magyar-történelem szakát. Önre nem bízunk ifjúságot, forráztak le újólag.
– Mi lehetett mindennek az oka?
– Azt hiszem, a cserkészetről nem lehetett fogalmuk, akkor a gimnáziumból is kirúgtak volna. Nyilván tudták, hogy Petrovich Ede bácsihoz járok hittanra például satöbbi. Gyanítom, rosszpontnak számított az is, hogy édesapám maszekként dolgozott már. Egy szó, mint száz, nem felvételizhettem sehová. Pedig elkeseredésemben még a jogi karral is megpróbálkoztam. Kezdetben, úgy vettem észre, talán fogadtak volna, de idővel, sejthetően, megérkezett a káderlapom. Eltelt lassan a nyár. Tudni kell, hogy abban az esztendőben éppen tizedik éve hegedültem a konzervatóriumban. Molnár Klára tanított. Biztatott, hogy az akkor Pécsett is megindult Zenetanárképző Intézetbe felvételizzem. Határozott nemmel válaszoltam. Hazamentem, elmeséltem édesapámnak, hogy mi történt. Visszakergetett, jelentkeztem, majd annak rendje-módja szerint felvételiztem.
– Milyen közeg fogadta?
– Nagyszerű tanárok vártak. Agócsy László, Antal György, Vadas Gábor, Sass Dezső – sejthetően nem kell őket bemutatnom a zeneértő közönségnek. Elvégeztem tehát a zenetanárképzőt. Már tanítottam, amikor a Zeneakadémia a Népművelési Intézettel együtt elindította a felsőfokú karnagyképzőt. Hároméves, posztgraduális oktatási forma volt ez, amely karnagyként egyetemi végzettségnek számított. Végül Zalaegerszegre kerültem, a tanítóképzőbe és a zeneiskolába.
– Miskolc, Pécs és Budapest után miért éppen oda?
– Eszem ágában sem volt Egerszegre menni! De nem adtak választási lehetőséget, egyszerűen kiközvetítettek, ha szabad ezt a kifejezést használnom. Négy évig ott tanítottam. Bánky Józseffel, aki utóbb zongoraművészként emelkedett Pécs díszpolgárává, együtt kezdtünk például. Egy darabig ő volt az igazgató, de nehezen viselte a város vörös szellemét, és hamarosan távozott. Fél évig magam vittem az ügyeket megbízott direktorként, de hosszabb időre nem vállaltam a feladatot. Ugyanis le kellett volna telepednem a városban, ami nem tetszett túlzottan. Amerikából akkor érkezett vissza egy, úgy mondták, disszidens, aki korábban Bárdos Lajos tanítványa volt, majd egyházkarnagy, ragyogóan fölkészült, bár kissé talán egzaltált ember, bizonyos Varga Ferenc. Kinevezték hozzánk igazgatónak. Elég naivak voltunk, nem is gondolkodtunk azon, vajon hogy kerül egy ilyen múltú ember egy ilyen székbe? Utólag persze kiderült, hogy nem disszidált ő soha, hanem kiküldték. Esküdt ellensége volt a Kodály-koncepciónak, amit akkor már alkalmazni próbáltam.
– Ha már a Kodály-módszer szóba került…
– Elnézést, ki kell igazítanom. Helyesebb, ha a Kodály-koncepció kifejezést használjuk. A módszer szó ellen maga Kodály tiltakozott a legjobban. Nem volt metodikus típus.
– Köszönöm. Csak egy pillanatra szakítom meg a
történetet. Nemrégiben olvastam, hogy a Kodály-koncepció atyja tulajdonképpen
Ádám Jenő. A zenetudós hogyan vélekedik erről?
– Alapjaiban azt mondhatjuk, igen. Ádám Jenő Kodály első tanítványai közé tartozott, ragyogó pedagógus és ismeretterjesztő volt. Egy időben komoly sorozata futott a rádióban. Vitathatatlan szerepe volt abban a munkában, amelyhez Kodály a nevét adta. Félre ne értse! Mindez a névadó érdemeiből nem von le semmit!
– Értem. Vissza is térhetünk Zalaegerszegre.
– Megjött tehát Varga Ferenc, akit 1956-ban a forradalmi bizottság elnökévé választottak. Két nappal a forradalom leverése előtt azonban leváltották. Egy szerencsétlen sorsú embert, Szerencsés Rudolfot választották a helyére, aki ezért a két napért tizenhat évet kapott. Varga persze megúszta. Nos, december 13-án, a vajgyár és a ruhagyár előtt volt még egy óriási tüntetés a Kádár-kormány ellen. Éppen szolfézsórát tartottam egy gimnazista csoportomnak, amikor figyelmes lettem a lövések zajára. Mint utóbb megtudtam, fegyveres konfliktus végül nem robbant ki. Elég az hozzá, alighogy hallottam a zajokat, ijedt anyukák kopogtattak az ajtón. Engedném haza a lányaikat, mert valami készül a városban. Így is tettem. Magam is vettem a kabátom, és elindultam az épületből kifelé. Igen ám, de nyílt az igazgatói iroda ajtaja, hová mész, kérdezte tőlem Varga Ferenc. El, feleltem neki őszintén. Nem mehetsz sehová, órád van. Lenne, válaszoltam talán kicsit hetykén, csak épp nincs tanítványom. Megnézem, mi van odakinn, tettem még hozzá, és távoztam.
Az oroszok, bár már a városban voltak, nem élezték a helyzetet, beengedték a főtérre a tüntetőket. Himnusz, Szózat, Boldogasszony Anyánk… Végig figyelemmel kísértem az eseményeket, majd hazamentem a szálláshelyemre. Két-három hónap telt el, egyszer utaztam vissza Pécsről, hívatott az igazgató. Elém tolt egy papírt, szakmai meg nem felelés miatt felmentett. Racionalizált, ahogy akkoriban mondták. Sok esélyem nem volt, de fellebbeztem. Elutasítottak, persze.
– Vajon mivel?
– Azzal, hogy mindennek a tetejébe egyik szervezője lettem volna az említett nőtüntetésnek. Épp úgy nem voltam szervezője, ahogy ön sem. Néztem csak a járdáról. Na, mindegy, akkor már itthon voltam Pécsett, szegény szüleim etettek. Kaptam ugyan a felmondáskor egy havi fizetést, de az nem sokáig tartott ki. Agócsy Lászlóval találkoztam, elpanaszoltam neki a bajaimat. Azt tanácsolta, keressem fel Nowotarski Istvánt. Ismerősen cseng a neve?
– Egy sok évvel ezelőtt, vele készített
beszélgetésből tudom, hogy fiatal korában Keringőkirálynak hívták, kitűnő
műugrónak számított, Borsos Miklós tanítványaként emlegették, és idősebb
korában kitalált egy porcelán-bevonatot, amelyet nowozinnak nevezett el.
– Kiderült, hogy a soroltakon kívül megmintázta az akkor hetvenöt éves Kodály Zoltánt, aki épp a harmadik Kossuth-díjat kapta meg. Ha már nála járt Nowotarski, a Mambó magnójával készített a zeneszerzővel egy interjút. Abban pedig Kodály szóba hozta, hogy még ma is vannak, akik a gyermekek zenei nevelésének új szisztémáját ellenzik. Két példát hadd mondjak, tette hozzá. Az októberi események alatt egy tanár örömmel jelentette ki, hogy itt a szabadság, nincs többé szolfézs! Zalaegerszegen pedig egy igazgató racionalizáltatta a szolfézstanárt. Remélem, ezek az elborzasztó példák hamarosan az ellenkező irányba is hatnak majd.
Lejegyzeteltem a magnóról a hallottakat, és beleírtam a legfelső foknak megküldött fellebbezésembe. Nem akarom hosszan mondani: rehabilitáltak, Pécsre helyeztek, a Nagy Lajosba és a Janus Pannonius Gimnáziumba.
– Tanár úr, a beszélgetésnek ezen a pontján hadd
szembesítem egy históriával. Kering egy legenda egykori tanítványai körében,
amely szerint ön nem sokkal ezután…
– Fogadjunk, hogy a Kodály-történet folytatására céloz!
– Persze.
– 1963-ban Tárkányi Ernőné, a Janus igazgatója partnernek bizonyult abban, hogy végre létrehozzuk a városban a zenei tagozatot. Igen ám, de épp a város nem látszott támogatni a szándékot. Véletlenül összefutottam Tóth Ferenccel, a komlói karnaggyal, aki azt tanácsolta, hogy forduljak Kodályhoz, hátha közbenjárna az érdekünkben. Ez húgom közvetítésével, aki a zeneszerző második feleségével, Péczely Saroltával együtt járt szolfézsra, sikerült. Üzenték, hogy február 14-én, délután négy órakor Kodály vár a lakásán. Házikabátban volt, Jókai Az új földesúr című regénye feküdt kinyitva az asztalán. Beszélgetni kezdtünk, huszonnyolc éves voltam akkor, kérdezgette a szándékaimat, addigi, viszonylag rövid múltamat… Mondtam, Zalaegerszegen kezdtem a pályámat. Aha, akkor biztosan ismerte azt a szolfézstanárt, akit kirúgtak! Igen, professzor úr, én vagyok az. Azt hiszem, ez sokat számított abban, hogy beszélt az akkori oktatási miniszterhelyettessel. Két hónap múlva kezünkben volt az engedély a zenei tagozat indítására.
– Tehát a történet igaz. Mindennek folyományaként pedig, ha jól következtetem, jött a Mohács.
– Óriási megtiszteltetés volt, hogy 1965-ben rám bízta a mű ősbemutatóját. Talán szabad eldicsekednem, hogy ennek emlékét ma márványtábla őrzi a keszthelyi múzeumban. Amikor átvettük Kodálytól a kottát, ez szintén a lakásán történt, az akkor nyolcvanhárom éves zeneszerzőre várnunk kellett kicsit. Tudniillik éppen ógörög nyelvleckét vett. Mint utóbb kiderült, Lukács evangéliumát meg Homéroszt eredetiben akarta olvasni. Egyébként hét vagy nyolc nyelven jól beszélt. Na, de ugorjunk egyet, eljött a Helikonon a nagy nap, Bárdos, Agócsy, Tillai, a magyar zenei élet krémje előtt került sor a mű ősbemutatójára. A magyar és grazi televízió, rádió is jelen volt. Mielőtt felhangzott volna a darab, a Nagy Lajos Gimnázium egyik tehetséges diákja elmondta az eredeti Kisfaludy-verset. A szavalót történetesen Papp Lajosnak hívták. Utóbb szívsebészként vált ismertté, nemrég nyugdíjazták, mint tudjuk. A kórusmű végén aztán Kodály kijött, gratulált, és egy majd’ tízperces beszédet tartott. Érdemes lenne fölidézni az ott elhangzottakat. Akkori zenei közállapotaink pontos jellemzését hallhattuk tőle. Hogy azóta mennyit romlott a helyzet! Ha tudná szegény…
– Ez az ősbemutató így érthető számomra most már.
De hogy került a képbe például Stravinsky?
– Ha szabad így mondanom, adatszerűen azért tudtunk róla még abban az időben is, amikor a keleti blokkban agyonhallgatták, tiltották. Tudtuk, hogy orosz születésű, hogy a két világháború között Franciaországban és Svájcban élt, majd Hollywoodba települt, és ott lakott nyolcvankilenc éves korában bekövetkezett haláláig. De az államvizsgán például, ha szóba került volna, olyanokat kellett volna mondanunk a kidolgozott tétel szerint, hogy kezdetben tehetséges volt, majd áruló módon elhagyta hazáját. Ami még csak nem is volt igaz, mert 1914-ben ment el, tehát nem a forradalom elől menekült. Ám ilyeneket vártak el tőlünk, meg hogy a jazz posványába süllyedt. De persze hallgattuk a nyugati adókat, és éreztük, hogy egész jó ez a posvány, szívesen eldagonyáznánk benne mi is. 1963-ban azután levelet írtam a világ akkori legjobb vagy tán legismertebb hat-hét zeneszerzőjének. Az állt benne, hogy nem tudunk hozzájutni a műveikhez, és nagyon megtisztelő lenne számunkra, ha írnának, vagy legalább küldenének darabot bemutatásra. Egyedül Hacsaturján nem válaszolt. Mint utóbb, 1970-ben, Moszkvában személyesen tisztáztuk, elkallódott a levél.
A leggyümölcsözőbb kapcsolatunk Carl Orff-fal alakult ki, aki a róla elnevezett lajosista zenekarnak még a hangszereket is elküldte. Persze ehhez fogadókészség is kellett. A háttérben Dobay József, a gimnázium akkori igazgatója biztosított. Maga is nagy zenerajongó volt, Vaszy Viktor kórusában énekelt egykoron… Na, de vissza Stravinskyhoz! Jöttek-mentek a levelek Hollywood és Pécs között, kaptunk tőle műveket satöbbi. Hanem, ami igazán érdekes ezzel kapcsolatban, az az, hogy első lemezfelvételünket 1977-ben a svédországi Jönköpingben készítettük. Stravinskytól a Négy orosz parasztdalt is énekeltük. Tudni kell, hogy a mi generációnk számára még nem volt kötelező az orosz, de megkértem a Moszkvában végzett szakos kollégákat, a kórus tagjait, hogy segítsenek begyakorolni a helyes kiejtést. A svéd kritika a Janus Pannonius Női Kórust külön is kiemelte, főleg a huszadik századi művek előadását dicsérte, ezeken belül pedig a Négy orosz parasztdalt, amelynek “szövegét az énekkar tagjai fordították magyarra…”
– Tanár úr, hallom, hogy az Agócsy Zeneiskolában
továbbra is tanít, korát meghazudtolóan aktív, nemrégen együtt voltunk egy
nemzetiségi népzenei találkozón, amelyet ön vezetett le… Ha nem érzi
tiszteletlenségnek a kérdést: hogyan bírja?
– Nézze, hála Istennek, jól bírom. Táppénzen nem voltam még, bár ötvenöt éve vagyok a pályán. Igaz, két vesekövemet ki kellett venni, de azt nyáron elintéztettem. És küszködtem persze én is nem egyszer hőemelkedéssel. De ha az ember hiányzik, utána roppant nehéz pótolni az elmulasztottakat. Agócsy Lászlónak volt egy nagyszerű mondása: jól érzem magam, mert ismerem a korlátaimat. Ezt én is magamévá tettem.
– A Tegzes László-féle Cserkészek tábortűzi könyvét ön dolgozta át. Egy fejezet arról szól benne, milyen vegyszerek s egyebek szükségesek a tűz festéséhez. A szakmai összefoglalót a ragyogó kémikus és pedagógus, Kromek Sándor jegyzi. Egy dolgot azonban nem értek ezzel kapcsolatban. A Nagy Lajos Gimnáziumban, a diákok körében mindig az volt a közhiedelem, hogy önök világnézetileg enyhén szólva elég távol állnak egymástól. Mi vitte rá mégis, hogy kollégáját kérje föl a fejezet megírására?
– Nyilván arra gondol, hogy Kromek Sándor volt a Nagy Lajos párttitkára. Nem volt rosszindulatú ember, na, azt igazán nem lehet mondani róla. Előttem egyébként is lebukott, ha szabad így mondanom, amikor kiderült, hogy a donátusi kápolnába jár misére. Nézze, az ilyen kérdéseknél számomra sosem ott húzódik a törésvonal, hogy ki volt MSZMP-tag, ki nem. Sokkal inkább az foglalkoztat, hogy ártott-e másoknak? Még a velem egy tantestületben dolgozó, egykori III/III-as kollégák fölött sem török pálcát. Továbbmegyek: nem tudok haragudni a békepapokra. Sohasem tudhatjuk, hogy ki, milyen körülmények között kerül oda, ahová.
– Ne ítélj, hogy ne ítéltessél?
– Igyekszem érvényesíteni a krisztusi mondást, igen. Magyar sorsok között éljük le a magunk magyar sorsát.
Ivasivka Mátyás gimnáziumi tanár, karnagy
Miskolc,
1933. január 12. V.: A Pécsi Zeneművészeti Szakiskola Tanárképző Intézete és a
budapesti Népművelési Intézet felsőfokú karnagyképzőjeM.: 1953-57 között a
Zalaegerszegi Tanítóképző Intézet és a Zeneiskola tanára, illetve karnagya.
1957-től az állami, majd 1993-tól a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma tanára
és karnagya. 1963-ban - Kodály támogatásával - létrehozza az ének- zene
tagozatot, amely jelenleg a Kodály Zoltán Gimnáziumban működik. Középiskolai
kórusai és zenekarai mellett közel 30 évig vezette a Mecseki Szénbányák Kodály
Zoltán Férfikarát. 1964-ben megalapította a máig működő Janus Pannonius Női
Kart. Együtteseivel 32 koncertút keretében lépett fel külföldön. Négy
hanglemezfelvétele készült. Jeles zeneszerzők: Kodály, Bárdos, Karai, Tillai,
illetve Orff, Britten, Stravinsky bízták rá egy-egy művük első hazai
megszólaltatását. Szakmai írásai magyar, olasz, német lapokban jelennek meg.
Eddig hat könyvet írt. A Magyar Cserkészszövetség országos zenei vezetője, a
pécsi 10. sz. P.Á.R. cserkészcsapat parancsnoka, az Agócsy László Zeneiskola
igazgatója. D.: A Magyar Kodály Társaság Emlékplakettje, az Észak-olasz
Kórusszövetség Kitüntető Plakettje, a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje,
a Magyar Püspöki Kar Szent Gellért Díjának arany fokozata, Pécs Város Érdemes
Tanára. H.: a természetjárás, zenehallgatás, történelem.