Lencsés
Lajos 70 éves
Januárban töltötte be 70. évét az
oboaművész, akiben – mint tavaly egy beszélgetésben elmondta – mindmáig
megmaradt a művészetek iránt nemcsak a fogékonyság, hanem az állandó éhség
is. Eddigi életútja Dorogtól Stuttgartig ívelt, fő állomásait Budapest és
Párizs jelentette, ahol felsőfokú oboatanulmányait végezte. Párizsban Étienne Baudo növendéke volt, s
miután egy ösztöndíj jóvoltából részt vett Nizzában Pierre Pierlot
nyári mesterkurzusán, külföldön próbált szerencsét. Manapság nem ritka az
ilyesmi – annál feltűnőbb volt a ’60-as években! Marlban
a Filharmonia Hungarica tagja lett, majd – miután
1968-ban megnyerte Genfben a nemzetközi versenyt - 1971-ben sikeresen pályázta
meg a Stuttgarti Rádió Szimfonikus Zenekarának szóló oboista állását.
Főállását tekintve tehát zenekari játékos volt, amellett azonban szívesen
lépett fel (többnyire versenyművekben) szólistaként – s főként:
gyakran vállalkozott hangfelvételek készítésére. Elismerésre méltó a diszkográfiája, félszázat meghaladó felvétel-számmal
(természetesen játszott hangszere közeli rokonain: angolkürtön és oboa d’amorén is). Gyakran stuttgarti zenekarának szólistája, de
készített felvételeket a Pforzheimi Kamarazenekarral
csakúgy, mint a Berlini Rádió Szimfonikus zenekarával, s az utóbbi évtizedekben
magyar együttesekkel is (Liszt Ferenc Kamarazenekar, Budapesti Vonósok).
Az Új Magyar Kamarazenekar élén
Lencsés Lajos Dorogon, 2013. januárban.
(Forrás: Dorog Város Önkormányzatának honlapja)
„Én nem akarok muzsikálás közben senkivel sem
veszekedni” – ezzel a figyelemreméltó címmel jelent meg egy beszélgetés a 60
éves művésszel, amelyből kiderül: a fúvós kamarazenétől
(bizonyára saját keserű tapasztalataiból kiindulva) a fúvós-kollégákkal
való konfrontáció veszélye tartotta távol, ugyanakkor nem idegenkedett a ritka
összeállítású művek megszólaltatásától (oboa-hárfa lemezeken is
közreműködik), s ha alkalma nyílt, szívesen játszott vonósokkal
(oboanégyeseket vagy –ötösöket).
Amióta (a ’90-es évek
kezdetétől) rendszeres(ebb)en
hazajár, kapcsolatba került mind előadóművészként, mind pedig
pedagógusként hazai muzsikusokkal.
A 70. születésnap kivételes koncertet
eredményezett, ami több szempontból is igényli a krónikás megörökítő
munkáját.
Immár 15 éve, hogy Budatétény (és
környéke) kamarazene kedvelő lakói különleges helyszínen hódoljanak
szenvedélyüknek, a Vojnovich-Huszár Villában. A 19.
század végén gróf Vojnovich Piroska számára épített vadászkastélyban a 20.
század második harmadában polgárjogot nyert a zene: dr. Huszár Géza villájában
a társadalmi összejövetelek keretében gyakran került sor házimuzsikálásra.
Miután 1987-ben örökségként muzsikus-család lett a tulajdonosa, csakhamar kamarakoncertek
és irodalmi estek sorozatának adott otthont.
A Fodor-családban apáról-anyáról a
fiúkra szállt a Lencsés Lajos iránti rajongás. Ennek a kapcsolatnak ünnepélyes
aktusa lett a március 2-i kamaraest.
A hallgatóság nagy része az
idősek generációjából került ki, de a nagyszülők közül többen
unokáikkal érkeztek. S jelen voltak nyugdíjas muzsikusok, egykori kollégák is
jó páran. A legtöbben ismerősökként köszöntötték egymást, a szalon egykori
házimuzsikálások légkörét idézte.
A háziasszony Fodor Júlia közvetlen
hangú bevezetőjében elmondta: immár félévszázada, hogy férjével hallották
Lencsés Lajost, s oboahangja lenyűgözte őket. A
hegedűtanárnő ideálisként tartotta meg emlékezetében a
„gömbölyű”, „sallangmentes” hangokat, amelyeket olyan csillogó szappanbuborékként
hasonlított, amelyekben „nem levegő van, hanem lélek”. Tetszetős kép,
közérthető, nem igényel szakmai felkészültséget – alkalmas arra, hogy
felfokozza a várakozást. Ezúttal a Fodor Kamaraegyüttes tagjaiból kerültek ki
az oboaművész muzsikus-partnerei (a családtagokhoz gordonkásként Vámos Marcell társult).
Haydn D-dúr oboakvintettje,
majd Druscheczky g-moll, Mozart F-dúr (K.370) és Lickl C-dúr oboakvartettje
csendült fel előadásukban, majd ráadásként kibővített vonósegyüttessel Dittersdorf
muzsikáját hallhattuk.
Lencsés Lajos oboahangja minden
várakozásnak megfelelt. Öröm érezni azt az aktív zenélőkedvet, ami a korát
meghazudtoló művészből árad. Mindvégig érződött „különállása” a
vonós-közegben, ez par excellence szólista-attitűdjéből adódik. Nyilvánvalóan
elégedett volt muzsikus-társaival, akik a muzsikus-rangjának megfelelő
figyelemmel (s a velejáró felkészüléssel) becsülték meg a közös muzsikálás
lehetőségét.
Szaladt az idő, tartalmasan. A
hallgatóságnak bizonyára ritka érdekességet jelent a művészek „testközelisége”, s a koncerttermek rendszeres látogatói is
könnyen alkalmazkodnak a sajátos viszonyokhoz.
„A muzsika és az
emigráció” – ezt a címet kapta a koncert, s amilyen provokatívnak
(politikusnak) tűnik első látásra, szerencsére, olyan oldottan
beszélt e témáról az oboaművész, megmutatva a mérleg mindkét
serpenyőjét, a „veszteség”- és „nyereség”-lehetőségeket. A nyelv, a
haza és az identitás vesztesége kétségkívül tény – a másik oldalon azonban ott
kecsegtet a szabadság lehetősége, az ismeretlenkénti
megmérettetés kihívása (ennek folyományaként belső késztetésként a
„megmutatom, mire vagyok képes” gesztusa).
Közben – s főként utána –
elgondolkodtam: nem lenne tanulságok nélkül való Strém
Kálmán egykori elhíresült „Hol vannak a magyar vonósok?” kérdése
mintájára felvetni: „Hol vannak a magyar oboisták?”. Vannak nagy pálya-elhagyók
(Czidra László, a hazai régizenélés
egyik legelső rangos alakja oboistaként diplomázott a Zeneakadémián,
csakúgy, mint a slágerénekesként sztárrá avanzsált Koós János), és sokan a
névtelenség középmezőnyében élik le életüket. Hány zenekarunk magyar
oboistájának a nevét ismerjük, miközben cserélődnek a külföldi oboások például
a Fesztiválzenekarban? Van-e országosan ismert alsó- és középfokú oboatanárunk?
S kitekintéssel a jövőre: honnan kaphatnak kedvet a mai gyerekek, hogy az
oboát válasszák hangszerüknek?
Milyen jó, hogy a „szakmai nyugdíj” nem
kötelező. Mert így a hangszer-szeretet győzedelmeskedhet az életkor
felett, s az oboajátékban megunhatatlan örömet találó művész
időről-időre elementáris hatást tud gyakorolni mindenkori
hallgatóságára. A hangfelvételeknek köszönhetően pedig befolyásolhatja a
következő generációk ízlését, szépség-eszményét.
A kerekévfordulós születésnap
alkalmából az ünnepelt (a Fodor-család felkérésének köszönhetően)
megengedhette magának az ajándékozás gesztusát: művészetének
„haszonélvezői” voltunk mindannyian, akik hallhattuk megunhatatlan
oboajátékát Budatétényben.
Volt még egy mozzanat a hangversenyt
követő meghitt légkörű, házias fogadás során, amelyet fontosnak
tartok megörökíteni. „Ki ismeri a Serkenj fel-t?” –
kérdezte halkan a házigazda, s láss csodát: egy pillanatra mintha felvillant
volna a Kodály-megálmodta „Éneklő Magyarország”:
pillanatok alatt kórussá verbuválódott a közönség, s a beszélgető ünnepelt
arra kapta fel fejét, hogy dallal köszöntjük őt. Jó volt ebben a zenei
köszöntésben részt venni – s remélhetőleg azok a gyerekek, akik tanúi
voltak e spontán kórus-szerveződésnek, követni fogják felmenőik
zene-közeli életmódját.
Ritkamód önző a jókívánság:
további aktív pályát kívánok Lencsés Lajosnak – hogy még sokszor hallhassam. De
menti az önzést, hogy mindezt zenekedvelők sokasága nevében teszem. S
remélhetőleg példája arra készteti a fúvósokat, hogy ne centi-vágással
várják aktív pályájuk végét. Hiszen muzsikálni jó – aki nem hiszi, hallgassa
Lencsés Lajost!
Fittler Katalin
LENCSÉS LAJOS
HUNGAROTON cd-ken játszik
DITTERSDORF,
Carl Ditters von|
Concertos for Oboe
(complete)
HCD 32062
Első kiadás
HCD 32236
Georg
DRUSCHETZKY (1745-1819)
Oboanégyesek / Oboe Quartets
Első kiadás
HCD 32491
HCD 32536
PLEYEL, Ignaz (1757-1831)
Vonósok és fúvósok / String and Winds
Első kiadás
HCD 3