Az „Aporchestra” zenekar koncertje

2012. december 19-én A Bálint Házban

Eszembe sem jutott, hogy beszámolok az Új Zenei Újságban arról a koncertről, amelyre egy baráti invitálás miatt mentem el, de néhány perccel a kezdés után rádöbbentem, olyasminek vagyok tanúja, amiért – műsoron kívül – szót kértem a szerkesztőtől.

Történetesen december 19-e szerda délután volt, s csak azért érdekes a dátum, mert épp ekkor tartottak nagy felvonulást Budapesten a diákok (ismert okokból), mialatt a fényesen kivilágított Operaházhoz és a romkocsmákhoz is épp egyenlő közelségben, a Révai utcai Bálint Házban zenei szakközépiskolás fiatalok gyülekeztek össze, és adtak egy igazi diákkoncertet.

Szűcs Apor a Bartók Konzi végzős zongorista növendéke idén szeptemberben azzal állt társai elé, hogy zenekart szervezne, részben saját művei előadását, részben a hangszeres szólista-tanulóknak versenymű játszási lehetőséget biztosítandó. Az volt a terv, hogy egymást kísérik majd a fiatalok, hogy több zenekari gyakorlatot szerezzenek. Az iskola, bár saját hivatalos zenekara is van, szerencsére az ötlet mellé állt, a próbákra egy termet is adott. (Kalaplengetés!) "Megönszerveződött" tehát a szellemesen szerénytelen elnevezésű Aporchestra, azóta is kitartóan dolgozik benne vagy ötven fiatal. A Bálint Ház rendelkezésre bocsátotta hangulatos, de nagyzenekari koncertre persze eléggé alkatmatlan termét, kissé repedtfazék hangú zongorájával együtt.

A diákkoncertek előtti sűrű nyüzsgés egyik jól megválasztott pontján Szűcs Apor mikrofont ragadott, a diáktársakkal, szülőkkel, barátokkal zsúfolásig megtelt terem közepére pattant, és kedvesen sedre konferálással bemutatta magát. Majd zongoratudását is, saját nem éppen könnyű c-molt etűdjével. A vegyes műfajú esten a zenekarban koncertmesterként funkcionáló Farkas Sándor Elgartól szalonzenét, Kéringer Dávid Kovács Béla Servus Graz című remek klarinétdarabját adta elő Szűcs Apor zongorakíséretével, aki azt is megmutatta: úgy él a jazzban, mint hal a vízben. Nagyszerű ritmusokat játszik. Majd hirtelen karmesterré változott, és Beethoven c-moll zongoraversenyének első tételét vezényelte el, a szólistaszerepben Jan Voitekkel, aki már most virtuóz és érzékeny zongorista. Szűcs Apor pedig értő és odafigyelést generáló karmester. A c-moll zongoraverseny nem tréfa, a legkomolyabb remekművek egyike. Akárcsak "rendesen" is megszólaltatni, ahogy a Bálint Házban történt, nem kis dolog.

A koncert fináléjaképpen Kovács Gergely ült a zongorához, talán ő az egyetlen a társaságból aki már Zeneakadémista, és eljátszotta Szűcs Apor Koncert Chromatique című jazz-zongoraversenyét a szerző vezényletével. Nehéz a darab, Kovács Gergely fölényesen győzte. Szinte egy Liszt zongoraverseny technikai igényességével, jazzes, romantikus, és még ki tudja mi mindenes, mégsem epigon anyagokkal, lényegében gyors-lassú-gyors klasszikus formával, tagadhatatlanul magávalragadó és hatásos részletekkel teli darab. Szűkszavúnak éppenséggel nem nevezném, de a szerző azt válaszolná: pont annyi hang van benne, amennyi szükséges. Szűcs Apor tehát zongoristaként, karmesterként és zeneszerzőként egyaránt bemutatkozott, ráadásul a klasszikus és jazz világban egyaránt jártas. Amúgy az est szervezőkészségét is jelzi. Ebben a fiatalemberben a tehetség gőzének jelentős belső nyomása uralkodik, amely megfelelően szelepelve hosszú szerelvényeket lehet képes elvontatni, és akár messzire is eljuthat majd.

Lehetne persze elemezni az előadók és művek hibáit és erényeit, ha tanáruk lennék meg is tenném, elvére profi zenésznek készülnek. Egyébként az erényekből lényegesen több akadt, lelkesen és tisztességgel megírt, megtanult és kivitelezett műsorszámok hangzottak el.

Ez persze a legfontosabb, de Szűcs Apor, természetesen mind az ötven társával együtt, ezen az estén számomra szimbolikus figurákká váltak. Nem lehet nem észrevenni, hogy ők azok a bizonyos fiatalok, akikről mostanában annyi szó esik. Nem lehet eléggé megbecsülni, hogy ezek a középiskolás gyerekek teljesen önszántukból összeülnek kevés szabad estéiken, és Beethovent próbálnak. Nem lehet elég nagyra értékelni, hogy egyik társuk - és nyilván majd mások is sorra kerülnek - csak virtuálisan létező szellemi produktumát valósággá váltják, merő lelkesedésből, összefogási energiából. És nem lehet nem azonnal feltenni a kérdést, hogy mi felnőttek észrevesszük-e ezt, és eléggé támogatjuk-e. Tényleg megteszünk-e mindent értük, s ha kell, Doxa óra, ing és gatya zaciban van már-e azokból?

A koncertelőtti este kora-huszonéves fiatalamberek baráti összejöveteléről láttam egy mobillal készített videót, melyen a padlón ülve hallgatják egyik fizika szakos társuk vetített képes előadását a Higgs bozonról, csak mert érdekelte őket. Két nappal korábban pedig szintén középiskolás, úgynevezett "rendkívüli tehetségek" zeneiskolai koncertjét hallottam bőven világszínvonalú Dante-szonátával, Schuberttel, Chopinnel.

Apám mondogatta (ő éppen ifjú festőkről), hogy a tehetségség hiányát sokáig titkolni, leplezni lehet, a tehetséget azonban egy pillanatig sem. Hogy azzal a nyilván rendkívül eredeti hasonlattal éljek: a tehetség olyan, mint a víz. Ahol megjelenik, azonnal élet terem benne. Szabadon árad, csatornázni nehéz, beszivárog a legkisebb résbe is. De elpárolog, ha nem táplája friss forrás. Ha pedig megfagy körülötte a levegő, jéggé dermed. S mint ilyen, megrepeszti a legszilárdabb gránitot is.

Mácsai János

http://www.youtube.com/watch?v=W_FvXcZ7ulY

(A beszámoló a Bartók Rádió Új Zenei Újság című műsorában hangzott el 2012. december 23-án, az írott változatot az ő szíves hozzájárulásukkal közöljük.)