Huszonhat évig a hatvanéves zeneiskola igazgatójaként*
Fennállása 60. évfordulóját ünnepli az 1953-ban alakult nagykőrösi
Weiner Leó Alapfokú Művészeti Iskola. Saját
pályájáról és a zeneiskola elmúlt évtizedeiről beszélgettünk Barna Elekné igazgatónővel, aki
1986-2012-ig az iskola igazgatója volt, de a zeneiskolával nem csak ez alatt a
26 év alatt volt kapcsolata.
- Valóban
nem, mert nagykőrösi lévén én már zeneóvodába is jártam Szabóné Irénke
nénihez és Tóth Béláné Szerénke nénihez. Zeneiskolai tanulmányaimat zongora
tanszakon Szerénke néninél kezdtem. Az utolsó évben már Hartyányi Piroska
tanított, aki fiatal tanárként akkor került a zeneiskolába, és felvételizni is
ő vitt Szegedre. A sikeres felvételim után Szegeden lettem középiskolás
zongora szakon. Kiváló tanáraim voltak a szakiskolában Bodó Árpád és Antalné Perjési
Katalin személyében. A főiskolán, ahol zongora és szolfézs szakon
végeztem, Bán Sándor művésztanár tanított. Nagyszerű muzsikus és
remek ember volt. A diplomakoncertem nagyon jól sikerült, jelesre értékelte a
bizottság. Utolsó éves főiskolásként Bálint Ferenc igazgató úr kérésére
már tanítottam a nagykőrösi zeneiskolában. A diplomám megszerzése után
pedig a férjemmel mindketten ide kerültünk. Ő klarinét- én zongoratanárnak.
- Milyen körülmények között
kezdett tanítani?
- Amikor
tanítani kezdtünk a ’70-es évek közepén, még sokkal többen járatták a
gyermeküket zeneiskolába. Az Arany iskolából egész osztályaink is voltak. Abban
az időben heti 56 órában tanítottam. A nagykőrösi főállásom
mellett volt egy félállásom Abonyban és Nyársapáton is. Az utóbbi helyen éneket
tanítottam. Hétfő reggeltől szombat estig tartott a munkaidőm.
Nagyon mozgalmas időszak volt! Abonyba férjemmel és Vecseri Zsiga bácsival
jártunk. Eleinte még autóbusszal, később már autóval utaztunk. A közlekedés
sok időt elvett, de nagyon szívesen jártam mindegyik munkahelyemre, mert
nagyon szerettem a gyerekeket és a munkámat. 7-8 évi tanítás után sajnos Bálint
igazgató úr beteg lett. Az igazgatóhelyettes Szerénke néni volt. Ő látta
el a vezetői feladatokat, és megkért, hogy segítsek neki. Így az 1982-83-as
tanévtől már gyakorlatilag igazgatóhelyettesként dolgoztam. Bálint Ferenc
igazgató úr sajnos meghalt - aki kiváló szakember volt - , Szerénke néni
hamarosan nyugdíjba ment, és az iskola élére Kis Pista bácsi került. Ő
mindenben szabadkezet adott. Ez óriási kihívást jelentett nekem, hiszen nagyon
fiatal voltam. Szerencsére Szabó Sándor, az abonyi zeneiskola igazgatója
kezdetben maximálisan segített mindenben. A másik ilyen ember, aki a
későbbiekben nagyon sokat segített, Béres Károly volt, aki nyolc évig
tanított iskolánkban, mint nyugdíjas igazgató. A tapasztalt, bölcs,
idősebb kollégák véleményére mindig hallgattam, maximális tisztelettel
voltam irántuk. 1986-ban az iskola még
állami fenntartású volt, a nevünk is úgy szerepelt, hogy Állami Zeneiskola. A megyei
zeneiskoláknak nagyon jó munkaközösségük volt. Minden hónapban találkoztunk Budapesten,
és minden fontos dolgot megbeszéltünk. Varsányi Lászlóné megyei
főelőadó fogta össze a munkaközösséget, koordinálta a megyei és
országos rendezvényeket, továbbképzéseket. Nagyszerű szakember volt. Jó
szívvel emlékezem rá. 1986-ban nyugdíjba ment Kis Pista bácsi. Akkor indult
igazgatói pályám, és 2012 decemberéig tartott: 26 évig.
- Hogyan összegezné ezt a 26 évet?
- Volt
benne sok jó, de akadt sok nehézség is. Igazgatói pályám elején született a
három gyermekünk, és a család biztosan gyakran érezte a hiányomat, mert én a
munkahelyemen is mindig igyekeztem maximálisam megfelelni.
- Milyen tantestülete volt a
zeneiskolának a ’80-as évek közepén?
- Mondhatom,
hogy a zeneiskola tantestülete akkor is és mind a mai napig kiváló. Amikor én idekerültem,
a zeneiskola már kinevelte az első tanárait. Itt tanított például Németh
Margit, Németh Ágota, Pálfi Alojzia, akik valamennyien a nagykőrösi
zeneiskolából indultak el. De ugyanakkor még itt voltak azok a kiváló tanárok,
akik az iskola megalakulásától kezdve itt tanítottak: dr. Vecseri Zsiga bácsi,
Vecseriné Márta néni, Hartyáni Dezső bácsi, Kovács István, Simon Pista
bácsi. A fiatalabb korosztályból már Timkó Tamás is itt volt zongoratanár. Akkor
még előfordult, hogy a növendékeink száma elérte a 700-at, és 30 fős
volt a tantestület. Ma a tanulói létszám csak közel 400, és 17 pedagógus tanít.
Ebből 14 kinevezett. Ma már a zongora tanszak kivételével minden
hangszeren csak egy tanár oktat. A gazdasági válság sajnos nálunk is érezteti
hatását, ez a növendéklétszám csökkenésében mutatkozik meg leginkább. A
tantestület nagyszerűen dolgozott már akkor is, amikor igazgató lettem, és
a légköre is olyan volt az iskolának, amilyen egy zeneiskolához méltó.
Szerencsére ezt is megőrizte mind a mai napig. A tanárok valamennyien
odaadóak és gyermekközpontúak. Érdekes,
hogy az a pedagógus, aki nem érezte magát jól ebben a családias közösségben, az
magától elment. A 26 év alatt senkit sem küldtem el. A létszámleépítésből
hála Istennek a mi iskolánk kimaradt, így nem is voltam soha rákényszerítve,
hogy valakit elküldjek. Voltak olyan nevelőink, akik évtizedekig
tanítottak nálunk, másoknak, akik nem Nagykőrösön laktak, ha
lehetőségük adódott, elmentek tőlünk oda, ahol éppen családot
alapítottak, vagy helyben adódott valahol máshol állás számukra. Ezt meg
kellett érteni. Nekem nagy gondot jelentett, hogy nem tudtam szolgálati lakást
biztosítani a más városból érkezőknek. Ezért volt fluktuáció.
- Voltak-e konfliktusai a
kollégákkal?
- Alapvetően
konfliktuskerülő, empatikus típusú ember vagyok. Mindig arra törekedtem,
hogy a különböző problémákat kezelni lehessen. Néha úgy éreztem, hogy a
demokratikus szellem talán túlzottan is érvényesült. Ennek ellenére azt hiszem természetes,
hogy 26 év alatt voltak konfliktusaink, de azok mindig megoldódtak. Nem
rágódtunk a problémám, hanem „lapoztunk”, és a következő feladatra
koncentráltunk. Nem voltam sohasem haragtartó. Sajnos, az a lelkes tantestület,
amellyel kezdtem, időközben egyre kisebb létszámú lett, és kevesebb
szülő engedheti meg magának, hogy gyermekét zeneiskolába járassa. A
tavalyi tanévben az iskolánk közel 400 növendékéből 160 részesült
gyermekvédelmi támogatásban, ami azt jelenti, hogy nekik alanyi jogon nem kellett
térítési díjat fizetniük. De azt is jelenti, hogy a növendékeinknek csaknem a fele
hátrányos helyzetű volt és gondolom, ez nem változik sokat ebben a
tanévben sem.
- Nagyon magas a térítési díj?
- Ez
viszonylagos. Évente valamivel több, mint 20 ezer forint, amit ha órákra
lebontok, sokkal kevesebb, mint egy nyelvóra díja, és arra a szülők
rendszerint előteremtik a pénzt. Mára megváltozott egyes családoknál az
értékrend, és ha valamiről le kell mondaniuk, akkor elsőnek a
zeneoktatásról mondanak le. Szerencsénk, hogy az alapítványunkon keresztül sokat
tudunk segíteni a legrászorultabbaknak. Fájó szívvel kellett tudomásul vennünk,
hogy a városi térítési díjról szóló rendeletben nem maradt meg az 50 százalékos
kedvezmény, amit a nagycsaládosoknak adhattunk. Több olyan család is van
ugyanis, ahol két, esetleg három gyermek is tanul zenét. Ebben az esetben pedig
már az évi 40 ezer forint két-, háromszoros lesz, ami már nagyon sok.
- Hányan kerültek a zeneiskola
tanítványai közül zenei pályára?
- Számszerű
adatot nem tudok mondani, de nagyon sokan. Közöttük európai hírességek is
akadnak. Közülük csak egy zongoraművészt emelnék ki, mert ő a
legutóbbi időkig szoros kapcsolatban áll iskolánkkal, Fehér Ernőt,
aki jelenleg Szöulban tanít az egyetemen, és gyakran ad hangversenyt
iskolánkban már a növendékeivel is. Ő Márta néni és Hartyányi Piroska
tanítványa volt. De rajta kívül több művésszel és zenetanárral is
büszkélkedhetünk valamint sok általános- és középiskolai énektanárral.
Ugyanakkor nem hanyagolható el azoknak a száma sem, akik nem kerültek ugyan zenei
pályára, de zenekedvelőként vagy amatőr muzsikusként dolgoznak más
területen. Ehhez a szép eredményhez az is hozzájárult, hogy iskolánkban mindig
összeforrott tanári közösség dolgozott, és mindenki segítette a másikat, amiben
csak tudta. Nem az volt lényeg, kinek a növendéke, hanem hogy sikeres legyen az
iskolát képviselve. Legyen az hangszeres vagy elméleti megmérettetés. Ez a mai
napig így volt, és nagyon bízom benne, hogy továbbra is így lesz.
- Milyen változások történtek az iskola
működése tekintetében az elmúlt 26 év alatt?
- Kezdetben
az iskolánkban többen laktak. Egy kolléga családjával az iskola épületében, két
család az udvari épületekben. Közülük, különösen az egyik az udvari
épületből egészen későn költözött ki. Így az udvar képét csak az
ő kiköltözésük után tudtuk véglegesen kialakítani. Akkor vált
lehetővé, hogy létre tudtunk hozni egy kis zenei könyvtárat az egyik
udvari épületben. A homlokzatunk és az épületünk viszont a 2006-ban
végrehajtott felújításnak köszönthetően gyönyörűen megújult, köszönet
érte az önkormányzatnak. Lett egy hangversenyzongoránk, sok-sok hangszert is
tudtunk vásárolni, folyamatosan fejlesztettük a könyvtár kotta és hanghordozó
állományát és kicseréltük a bútorokat. A hangversenytermünk is teljes egészében
felújítást nyert, a padozatot és bútorzatot lecseréltük. Az intézmény
folyosóinak a burkolat cseréje és az irodák parkettázása is megtörtént. Az
udvart esztétikussá tettük. Parkosítottunk és a kerítéseket felújítottuk. Az
elmúlt tanévben elkészült egy fedett kerékpártároló, ami nagyon szükséges volt,
és térkőbővítéssel a „zenélő udvar”-t használhatóbbá tettük. A
működési feltételeink az elmúlt években ugrásszerűen javultak, ma már
megfelelnek a kor elvárásainak.
- Hogyan bővült a
hangszeres oktatás?
- Nyíregyházán
népzenei szakon végzett két kollégánk. Ennek köszönhetően elindult a
népzenei képzés, és mára már sok népi furulyán és citerán játszó növendékük is
van. Kísérleteztünk a néptánc bevezetésével is, de erre sajnos nem volt igény.
Ma a hipp-hopp tánc a divat, nem a hagyományőrzés, de bízunk benne, hogy
ez nem lesz mindig így. A klasszikus hangszerek mellett a szintetizátor-oktatásra
is egyre nagyobb az igény.
- Milyen sikerekre emlékszik vissza?
- A
26 év alatt annyi esemény, verseny, fesztivál, különböző megmérettetés
történt, hogy a teljes felsorolásuk szinte lehetetlen. A testvérvárosi
kapcsolatok sorában elsőként az Espelkampba látogató városi küldöttség
tagjaként önálló koncertet adtunk férjemmel. Ez volt az első lépés a két
zeneiskola partneri kapcsolatának kialakításához, amely több évig tartott. Később
Thun(Svájc) város zeneiskolájával is hasonló kapcsolatot építettünk ki. Volt fúvós,
fuvola és vonós zenekarunk. Közülük már csak a vonós zenekar működik. A
zenekarok rendkívül sok fesztiválon vettek részt nagy sikerrel nem csak az országhatáron
belül, de külföldön is. A fúvós zenekar 25 évig, a Big Band majd
- Van-e
még olyan fájó emléke, mint a zenekarok megszűnése?
- Igen,
sajnos van, de idővel minden megszépül. Nem szívesen emlékszem vissza arra,
amikor döntenie kellett a képviselőtestületnek, hogy az iskola működtetését
átadja-e a megyének, De örülök, hogy a város végül mégis megtartotta a
zeneiskolát.
- Városszerte ismert kiemelkedő
munkájukért kaptak-e hivatalos helyről elismerést?
- Általában
kevés hivatalos elismerést kaptunk. 1996-ban a férjemmel egyszerre kaptam meg a
Nagykőrös Városért Kitüntetést. Arany Katedra-díjra pedig a tantestület
terjesztett fel, amit meg is kaptam. Nem mondanék igazat, hogy nem esett volna
jól 26 év vezetői munka után egy városi felterjesztés bármilyen
kitüntetésre, de a sikerességet nem kitüntetésben mérem, hanem a
visszajelzésekben, amit a szülőktől, volt tanítványoktól és a ,,szakmától”
kapok.
- Hogyan összegezné
vezetői munkásságát?
- Úgy
érzem, hogy amit tudtam, megtettem. A magam által állított mércének – ami nem
volt alacsony, mert eléggé kritikus vagyok magammal szemben is – megfeleltem. Gondolom
a fenntartó is így látta, és elismeri a zeneiskola fontos szerepét a város
zenei és kulturális életében. Három fő szempont volt, ami vezetői
munkámat befolyásolta: a tanulók, a tantestület és az iskola érdeke. Mindig
értékteremtő munkára törekedtem. Állítom, hogy az iskolavezetést is csak
hivatástudattal lehet végezni, ugyanúgy, mint a pedagógusi munkát. Szakértői
munkám során több tucat intézményben végeztem ellenőrzést, ahol mindig a
segítő szándék vezérelt. Ez jellemző volt vezetői
tevékenységemben is. Több éven keresztül országos elnökségi tagként képviseltem
Pest megyét, majd a Pest megyei igazgatói közösség elnökhelyettese voltam. A
szakmának éltem, bár igaz, hogy a feladatom eltolódott a zongoratanítástól a
vezetés irányába, hiszen itt helyben csak néhány tanítványom volt és Kocséron
sem sok, pedig a zongoratanítás gyakran jelentett felüdülést a vezetői
munka után. A továbbiakban folytatom a szakértői munkát is, de a zongoratanításról
sem szeretnék lemondani. Erre helyben sajnos most nincs lehetőségem, de
bízom benne, hogy más városban majd lesz.
Szigeti Márta
újságíró, ny.
főiskolai tanár
