Marosz Diána*

Van-e értelme emelt szinten ének-zenét tanítani? –

avagy a mai magyar helyzet kicsit távolabbról nézve[1]

Az utóbbi két évtizedben magyarországi énektanári berkekben sokat hallani a valamikor nemzetközi csodálatot kivívó magyar ének-zeneoktatás hanyatlásáról. Sorra szűnnek meg az ének-zene tagozatos iskolák, az egykor Kodály elgondolása nyomán az egész országot behálózó ének-zenei iskolarendszer mára inkább csak oázisokként fönnmaradó és puszta létükért küzdő intézményekre redukálódott. Mégis, még így is – összehasonlíthatatlanul jobb ez a helyzet, mint északi szomszédainké. Nyolc évvel ezelőtt kerültem Északnyugat-Szlovákiába, Zsolnára, ahol rövid időn belül szembesültem a zenei téren uralkodó kétségbeejtő állapotokkal. Budapesti általános iskolai és zeneiskolai múltam, kiváló zenetanáraim, az iskolai énekórák pozitív emléke, a sok-sok intenzív kórusénekléssel eltöltött év tapasztalatainak birtokában még égbekiáltóbb volt a különbség. Szlovákiában még zenészek körében is gyakori, hogy nem tudnak, nem mernek énekelni, nem tudnak lapról olvasni. Nincs kritikai érzékük, nem tesznek különbséget minőségi zene és selejt között. A szlovák középiskolákban egyáltalán nincs ének-zeneoktatás, az általános iskola első hét évében pedig heti egy óra az időkeret. Sajnos nagyon sok esetben szakképzetlen tanár tanítja az ének-zene (szlovák nevén zenei nevelés) tantárgyat. Ezt a tárgyat valamiféle fölösleges plusznak tekintik, amelyet kiválóan föl lehet használni arra, hogy a tanárok hiányzó óraszámát kitöltsék vele. Az énektanár-képzésben tekintélyes helyet kapnak „a popzene iskolai alkalmazása” típusú tárgyak. Általános szemlélet, hogy haladni kell a korral, és mindenben alkalmazkodni kell a gyerekek ízléséhez. Azt kell tanítani nekik, amit ők szeretnek. S mivel a gyermek otthon és a mindennapi életben szinte kizárólag értéktelen zenével találkozik, és ezt szokja meg, vagyis ez lesz számára a normális, ezt kell neki tanítani is.

Az ilyen és ehhez hasonló tapasztalatok – melyeket szlovákiai zenész- és zenepedagógus-körökben folytatott beszélgetéseim, valamint az időközben alapított kórusaim kapcsán végzett aktív zenei tevékenység folyamán szereztem, indítottak arra, hogy a magyar és szlovák ének-zeneoktatás behatóbb vizsgálatával és összehasonlításával kezdjek foglalkozni.

A szlovák zenepedagógus-szakma előtt nem ismeretlen a „Kodály-módszer”-ként emlegetett kodályi pedagógia. (Fontos megjegyeznem, hogy mindez a szlovák tannyelvű iskolákra és a szlovák anyanyelvű lakosságra vonatkozik. A szlovákiai magyarok helyzete némileg más, mivel esetükben gyakorlatilag alkalmazhatók a magyarországi tapasztalatok. A szlovákiai magyar zenepedagógusok e téren a magyarországi kiadványokra hagyatkoznak[2].)

Mielőtt elkezdtem tanulmányozni az idevonatkozó szlovák szakirodalmat, az volt a benyomásom, hogy a Kodály-koncepció ismertsége Szlovákiában valamiféle „mágikus” tisztelethez hasonlítható, de nincs mögötte valódi, tényleges, gyakorlatban hasznosítható tudás. A szlovák zenei elit tud a magyarországi ének-zeneoktatás sikereiről, csodálja annak eredményeit, de mindez valami nagyon távoli, elérhetetlen dolog számára. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor felfedeztem Eva Langsteinová besztercebányai professzor asszony munkáit. Azt hiszem, nem túlzás őt a Kodály-koncepció szlovákiai apostolának neveznem. Mivel gyermekkorát Magyarországon, Békéscsabán töltötte, kitűnően ismeri a magyar nyelvű szakirodalmat. Ő bábáskodott a nyolcvanas években a szlovák emelt szintű ének-zene oktatási forma születésénél, ő írta az általános iskolai alsó tagozatos emelt szintű ének-zeneoktatás tantervét is. Munkáiban sokszor idézi Kodályt, és az új oktatási tervezet kiidulópontjai egyikeként is a Kodály-koncepciót nevezi meg. Tőle veszi át az éneklés központi szerepének, a zenei anyanyelv fontosságának, valamint a zene személyiségformáló aspektusának hangsúlyozását[3]. A relatív szolmizációt is beépíti az új normál tantervű általános iskolai ének-zenetankönyvekbe, melyeknek szintén ő a társszerzője[4]. Számos énektanárral folytatott beszélgetésem után azonban az a benyomásom, hogy a relatív szolmizáció ennek ellenére csak egy maradt a lehetséges módszerek közül, melyet az énektanárok elenyésző része használ és tanít ténylegesen. Az ok? Maguk a tanárok sem tudják azt használni, így nehéz lenne elvárni tőlük, hogy a gyerekeket a szolmizáció segítségével tanítsák[5]. Az emelt szintű ének-zene oktatási forma Szlovákiában a létrehozásától eltelt 25 év alatt a pozitív eredmények ellenére sajnos mindinkább visszaszorult, ma már csak néhány ilyen iskola működik az országban, ezek is egymástól teljesen elszigetelve, egymás tevékenységéről mit sem tudva. Közülük egyet, a pozsonyi Česká utcai általános iskolát személyesen is sikerült fölkeresnem. Fiatal, lelkes énektanárnő fogadott, és azt reméltem, most végre szlovák viszonylatban is látok valami minőségit. Sajnos csalódnom kellett: a meglátogatott két tanóra legnagyobb részében a gyerekek erősen kétes értékű musical-darabokat próbáltak. De vajon csodálkozhatunk-e ezen, ha maga Eva Langsteinová is több helyen deklarálja, hogy haladni kell a korral, és a mai gyerekek ízlésének megfelelő zenei anyagot kell kínálni nekik[6]? A kilencvenes évek végén írt általános iskolai ének-zene tankönyv 9. évfolyama (Szlovákiában kilenc éves az általános iskola) majdnem ötven százalékban könnyűzenei anyagot tartalmaz[7].

Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk azon, hogy maguk a szakemberek sem tesznek különbséget minőségi zene és értéktelen anyag között. Ezek után nem meglepő az sem, hogy a leendő énektanárok nem tudnak lapról énekelni egyszerű darabokat sem, és számukra egy reneszánsz motetta előadása leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik.

Ugyanez a szemlélet tükröződik az egyházzene területén is. Gregoriánt vagy népéneket éneklő gyermekszkóla? Ez itt elképzelhetetlen. Maguk az egyházzenét oktató egyetemi tanszékek is propagálják az „ifjúsági“ stílust, melyre gyakran az „új népének“ vagy a „sacropop“ kifejezést használják.

A szlovák felfogás szerint nincs különbség zene és zene között, vagy ha van is, a gyerekek érdeklődését kell szem előtt tartani, hiszen máshogy nem lehet őket motiválni. Feltehetjük a kérdést, milyen pedagógiai szemléletet tükröz ez. Semmiképpen sem azt, hogy a pedagógia értéket közvetít, hogy annak célja „a múltban felhalmozott értékek és tudások intézményes továbbadása a következő generációnak“[8].Mintha csak a szlovák helyzetről írta volna Dobszay László a következő sorokat: „Ebben a környezetben Kodály szavai elavultnak látszanak, olyan környezet ez, melyben Kodály pedagógiai elvei igazolhatatlanok (vagy az elgondolás arra redukálódik: milyen kedves, ha a gyerekek zenével foglalkoznak, mindegy, milyennel.)“[9]

Huszonhat éves magyarországi múlttal a hátam mögött meglehetősen nehéz volt beilleszkednem ebbe a zenei mentalitásba. Számtalanszor föltettem magamnak a kérdést: tényleg én vagyok maradi, tényleg bennem van a hiba, amiért nem tudok megbarátkozni az iskolai énekoktatást és templomokat is elöntő popzenével? Lehet, hogy ez csak valami gyerekkori nosztalgia, és azóta a magyarországi zeneoktatás is halad már a korral, csak én nem vettem észre? Erősítést, érveim igazolását keresve határoztam el, hogy végigjárok néhány magyarországi ének-zene tagozatos iskolát, melyek ma is a kodályi filozófia bástyáinak tekinthetők. „A gyermeknek a legjobb éppen csak elég jó.“ – hangzik az ismert Kodály-idézet. „Ma már csak nevethetünk azon, hogyan különböztette meg Kodály a jó zenét a rossztól“ – írja egy szlovák Kodály-pedagógiával foglalkozó cikk[10]. Kinek van igaza?

Erről a kérdésről hosszú órákig lehetne vitatkozni, felsorakoztatva mindkét oldal érveit-ellenérveit. Én most csak arra válalkozom, hogy vizsgálódásom eredményeit közkinccsé tegyem. Bízom benne, hogy a végeredmény biztatásul szolgál majd a sokszor rendkívül nehéz körülmények között dolgozó pedagógusoknak. Igenis, munkájuknak van értelme és gyümölcse!

2011 január és szeptember között tíz magyarországi iskolát kerestem fel. A rendelkezésemre álló idő szűkössége miatt főleg fővárosi iskolákba jutottam el. Érdeklődésem elsősorban az ének-zene tagozatos intézményekre irányult, mert úgy sejtettem, ezek lehetnek leginkább a kodályi eszme őrzői. Igyekeztem több profilt is felkeresni, hogy minél teljesebb képet tudjak adni a mai magyarországi emelt szintű ének-zeneoktatás formáiról. A „hagyományos“ ének-zenei általános iskolák mellett kutatásomban helyet kaptak az egyházzenei képzést kínáló általános és középiskolák is. Ezekről ugyanis nagyon keveset (vagy semmit) nem tud a szlovák zenepedagógus-szakma. A tíz iskola között felkerestem egy normál, nem zenei tagozatost is. Arra is kíváncsi voltam ugyanis, vajon a heti egy énekóra keretein belül lehet-e valamilyen eredményt elérni. Felmérésem eredményeit több szlovák nyelvű cikkben publikáltam, ill. előadásban ismertettem[11]. E szlovák nyelvű publikációk célja szándékom szerint elsősorban a figyelemfelkeltés, tájékoztatás volt. A magyar és a szlovák zenepedagógus-szakma ugyanis kölcsönösen nagyon keveset tud egymásról. A nyelvi korlátok mellett ebben sajnos más negatív tényezők is szerepet játszanak (kölcsönös bizalmatlanság, előítéletek).

Az iskolalátogatások során több pedagógus jelezte, hogy magyarul is szívesen olvasna összefoglalót az eredményekről. Ezért született meg ez a magyar nyelvű cikk.

A felmérés kapcsán a következő intézményeket látogattam meg:

· a Weiner Leó Zeneiskola keretein belül működő Albertfalvi Énekes Iskola (Budapest, XI. ker.),

· az Orsolya Rendi Szent Angéla Általános Iskola és Gimnázium keretein belül működő Budai Ferences Énekes Iskola (Budapest, II. ker.),

· a Deák Diák Általános iskolában működő Budapesti Énekes Iskola (Budapest, VIII. ker.),

· Csokonai Vitéz Mihály 12 Évfolyamos Gimnázium (Budapest, IV. ker.),

· Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskola, Gimnázium és Zeneiskola (Budapest, II. ker.),

· Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola (Budapest, I. ker.),

· Kós Károly Ének-Zene Tagozatos Általános Iskola (Budapest, XII. ker.),

· Nádasdy Kálmán Alapfokú Művészeti és Általános Iskola (Budapest, XXII. ker.),

· Premontrei Szent Norbert Gimnázium (Gödöllő),

· a Szent István Általános Iskolában működő Szent István Énekes Iskola (Budapest, V. ker.).

Felmérésemben felhasználtam a tanárokkal készített interjú, a megfigyelés, az óralátogatás és a diákok által kitöltött kérdőív módszerét.

A tanárokkal készített interjú során egy 25 pontos kérdéssorra vártam választ. A kérdések a következő területeket érintették: az iskola profilja,vezérgondolata, felvételi vizsga az énekes osztályokba, tanterv, tankönyvek, hangszertanulás, hangképzés, órarend, heti énekórák száma, kórus és kórusrepertoár, tanárokkal szembeni követelmények, tanárok anyagi motiváltsága, diákok tanulmányi eredménye, továbbtanulás, diákok véleménye az iskoláról, hangszerfelszereltség stb.

Most csak néhány pontot emelnék ki. A vizsgált iskolák mindegyike Kodály Zoltán zenei nevelési elveit tekinti alapul, ezért aztán vezérgondolataik is nagyon hasonlóak. „Találjuk meg, melyik gyerek miben különleges”, „Ezek a gyerekek a szívükkel közelítik meg a dolgokat” – mondja Uhereczky Eszter, a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskola, Gimnázium és Zeneiskola tanára. Ifj. Sapszon Ferenc, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola igazgatója szerint az a cél, hogy szigeteket hozzunk létre, melyek kovászként működhetnek egy globalizált társadalomban. „A halál kultúrája ellen az élet kultúráját kell fölmutatni” – teszi hozzá. Kocsis Csaba, a Budapesti Énekes Iskola és a gödöllői Premontrei Szent Norbert Gimnázium tanára azt hangsúlyozza, az énekes iskola oktatási forma új funkcióba helyezi a gyermek zenei tevékenységét a rendszeres egyházi énekes szolgálat által, s ez a gyermek számára erős motivációt jelent[12].

Több vizsgált iskola nem tart külön zenei képességeket vizsgáló felvételi meghallgatást[13]. A megkérdezett tanárok elmondták, hogy a kodályi eszmékkel összhangban nem a zenészképzés a céljuk, hanem az, hogy harmonikus személyiségeket neveljenek. Szintén Kodálytól származik az a meggyőződés, hogy a zeneileg kevésbé tehetséges gyermekek is fejleszthetők rendszeres zenei tevékenységgel. „Idővel a dörmögősöknek is kitisztul a hangja” – mondja Winnington-Ingram Johanna, a Nádasdy Kálmán Alapfokú Művészeti és Általános Iskola énektanára.

A heti énekórák száma a tagozatos iskolákban 3-4. Ez bővül a kötelező karénekkel, sok helyen néptánccal és néhány iskolában (énekes iskolák) egyéni hangképzéssel is. Külön rákérdeztem arra, énekel-e a kórus könnyűzenét[14]. Mindenhol nem volt a válasz. Néhány tanár megjegyezte, hogy határterületeket (pl. spirituálé, carol) énekelnek.

A tanárok anyagi motiváltsága ugyanolyan, mint a pedagógusoké általában. Ennek ellenére minden iskolában lelkes, sugárzó tanárokkal találkoztam, akik hatalmas erőt és energiát fektettek bele a tanításba. Külön ki szeretném emelni Pászti Károlyt, az egyetlen nem ének-zeneis iskola énektanárát, aki heti egy órában folytat heroikus küzdelmet azért, hogy a szűkös keretek között is eredményt érjen el a gyerekekkel. Sok olyan tanárral találkoztam már, aki azon a véleményen van, a heti egy óra semmire sem elég, kár is próbálkozni, úgyis reménytelen az ügy. Pászti Károly élő példája annak, hogy heti egy órában is lehet dolgozni, ha a tanárban van elegendő lelkesedés és erő. Kórusaival rangos versenyeken ér el helyezést, az általa szervezett, iskolán kívüli zenei tevékenységek éves száma pedig egy tagozatos iskolának is becsületére válnék.

Arra is kíváncsi voltam, hogyan motiválják a gyerekeket, hogyan keltik fel érdeklődésüket az értékes zene iránt. Uhereczky Eszter, Kocsis Csaba és Hraschek Katalin (Kós Károly Ének-Zene Tagozatos Általános Iskola) egyaránt azt emelik ki, hogy a gyermek a kezdetektől minőségi zenével találkozik, így ebbe nő bele. Az a fontos, hogy a tanárnak legyen türelme kivárni, amíg munkájának gyümölcse beérik, és a zenei iránytű elkezd működni a gyerekekben. Persze kérdés, ki mit nevez minőségi zenének. A „minőségi zene” fogalmat behatárolni nem könnyű. Minőségi az, ami jellemformáló, magasrendű esztétikai értéket közvetít. Egy biztos: nem indulhatunk ki abból, hogy a gyerekek ízlését figyelembe véve kell a tananyagot meghatározni. A legtöbb gyermek nem olyan családban nő fel, ahol naponta Mozartot hallgatnak vagy netán játszanak. Épp az ellenkezője igaz: a legtöbb gyerek olyan közegből származik, ahol egyáltalán nem hallgatnak zenét a médiából korlátlan mennyiségben áradó igénytelen tömegzenén kívül. Az iskolán kívül hol van az ilyen gyerekeknek esélyük értékes, művészi zenével találkozni? Természetesen nem az a cél, hogy a tanulókat eltiltsuk a könnyűzene hallgatásától. Ennek nem lenne értelme. Ehelyett az iskolának arra kell törekednie, hogy a gyerekek ízlését formálja. Ha nem tesz különbséget művészi és „használati”, szórakoztató zene között, akkor a gyermek sem fogja tudni ezeket megkülönböztetni egymástól. „(...)azok, akik most nagyon hadakoznak azért, hogy a könnyűzenét be kell engedni a tanításba, és aki azt mondja, hogy nem, arra azt mondják, hogy nem vesz tudomást a mai élet realitásairól, azok nem gondolnak valamit végig. Azt, hogy más dolog az, hogy én ezt tudomásul veszem, mint az, hogy tananyaggá teszem.“[15] – mondta Dobszay László egy húsz évvel ezelőtti televíziós interjúban, de mondanivalója ma is aktuális. Egy irodalomtanításból vett hasonlattal élve: irodalomórán sem ponyvát tanítunk, csak azért, mert mindenki azt olvassa. „Mert nyilvánvalóan az irodalom feladata nem az, hogy ami le van írva, azt megtanítsa, hanem az, hogy az emberiség leírt termékében bizonyos emberformáló, tudatformáló értékeket megragadjon, és ezt a következő nemzedéknek továbbadja.“[16] Hasonlóan vélekedik erről Ember Csaba: „Komoly vita van azon, hogy valami mikortól könnyűzene és mikortól zene, és mi felé kell nyitni. Ha a magyar órán nem a magyar irodalom szemeteit, hanem a magyar irodalom remekeit tanítjuk, mint közfeladatként átadni való dolgot, akkor az alapfoknál – tisztelve a majdani későbbi választási lehetőséget – csak azt adjuk, amit értéknek tekintünk.”[17]

Visszatérve tehát a minőségi zene meghatározásához, íme egy lehetséges definíció szintén Dobszay László tollából: „...a jó zene az embert nemcsak pillanatnyi hangulatában, hanem egészében alakítja, (...) a világrendbe, a kozmikus rendbe való beilleszkedésének élményét serkentgeti az emberben; és az embert kapcsolatba hozza a szellemi világ egészével és annak az értékeivel.“[18] Dobszay László értelmezésében a „nemes” (értékes) és „nemtelen” (romboló) zene kategóriája között van egy harmadik kategória, egy semleges terület, az igénytelen, szórakoztató használati zene. Ez a semleges zene akkor válik rombolóvá, ha elfoglalja az értékesebb zene helyét, s ezáltal kiszorítja azt. Ha a magasabbrendű, nemes zenét és ezt a közbülső szórakoztató réteget úgy tálaljuk, mint egyenrangú feleket, akkor a gyermekben érthetően nem tudatosul a kettő közötti különbség, és így a zenetanításból elvész a zene erkölcsi oldalának tudata. Ennek ragyogó példája a szlovákiai helyzet, ahol a tanárjelöltek punkrock és dubstep számokat hallgatnak és elemeznek, mindenfajta erkölcsi és esztétikai minősítés nélkül. Sőt, az oktatók arra buzdítják őket, járjanak sokat diszkóba, mert ott lehet igazán „modern” számokat hallani.

E kis elméleti kitérő után folytatom az ének-zenei iskolák tanáraival készített interjú ismertetését.

Az iskolák hangszerfelszereltsége jobb azokban az esetekben, ahol az iskola épületében zeneiskola is működik, mert ilyenkor rendszerint a zeneiskola gondoskodik a hangszerek karbantartásáról, hangolásáról. A két véglet: van, ahol saját részmunkaidős zongorahangolót alkalmaznak, s van, ahol a tanárok a saját fizetésükből kénytelenek hangoltatni.

Az óralátogatások minden iskolában lelkesítő és pozitív képet festettek az iskolában folyó ének-zene tanításról. A tanórákon kívül igyekeztem részt venni néhány egyéb zenei programon is. Több iskolában meghallgathattam a kórus próbáját, részt vettem a Szent István Énekes Iskola táncházán és a Budapesti Énekes Iskola liturgikus szolgálatán is.

Felmérésem talán legfontosabb és legérdekesebb részét képezte a diákok által kitöltött kérdőív. Sajnos különböző okok miatt csak hat iskolában valósult meg a kérdőív kitöltése.

A kérdésekre a hat iskolában összesen 215, 10-19 éves diák válaszolt (172 fő – általános iskola 4-8. osztály, 43 fő – gimnázium). A kérdőív kitöltésében a Budapesti Énekes Iskola, a Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskola, Gimnázium és Zeneiskola, a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskola, a Nádasdy Kálmán Alapfokú Művészeti és Általános Iskola, a Premontrei Szent Norbert Gimnázium és a Szent István Énekes Iskola diákjai vettek részt.

A továbbiakban a kérdőív négy, számomra leglényegesebb kérdésére adott válaszokat szeretném ismertetni. E kérdések:

· Szívesen énekelsz-e az iskolai kórusban?

· Milyen zenei stílust szeretsz legjobban?

· Mit jelent számodra az éneklés?

· Szeretnél-e felnőttkorodban hivatásos zenész lenni?

Arra a kérdésre, szívesen énekel-e az iskolai kórusban, a válaszadók 78,6%-a (169 fő) adott egyértelműen pozitív feleletet (igen, nagyon szívesen, persze, nagyon szeretem a kórust stb.). Nem szívesen énekel a kórusban 23 fő (10,6%). 18 válaszadó (8,3%) határozatlan, vagyis „néha igen, néha nem”. Ketten említették, hogy szívesen énekelnének, de éppen mutálnak. Elgondolkodtató tehát, főleg szlovák kontextusban, hogy a diákok nagy többsége szívesen énekel a kórusban annak ellenére, hogy a repertoárban nem szerepel könnyűzene. Ide kívánkozik egy megjegyzés arról, hogy a cikkem elején említett pozsonyi szlovák ének-zene tagozatos iskolának nincsen kórusa, ehelyett a diákok minden évben musicaleket adnak elő. Vajon melyik a jobb alternatíva?

A tanulók kedvenc zenei stílusát tudakoló kérdésre született válaszok igazán árnyalt képet mutatnak. A kérdést úgy igyekeztem megfogalmazni, hogy ne korlátozzam a válaszadó szabadságát. A kérdőív kitöltésénél el is mondtam a gyerekeknek, hogy bármit írhatnak, amit szívesen hallgatnak, akár komoly-, akár könnyűzenét, bármilyen korszakot, műfajt, esetleg konkrét zeneszerzőt. Mivel a felmérés előtt több, zenei preferenciákat kutató tanulmányt is elolvastam[19], azt feltételeztem, a többség bizonyára itt is a szórakoztató jellegű könnyűzenét részesíti majd előnyben. A válaszokból kibontakozó kép azonban korántsem ilyen egyértelmű. Könnyűzenét jelölt meg kedvenc stílusának 65 válaszadó – 30,2% (pop, rock, rap, hiphop, metál, punk, blues, musical, techno, drum and bass, dubstep stb.). A jazzt részesíti előnyben 21 fő – 9,7% (a jazzt külön kategóriának vettem, mivel igényességben közelebb áll a komolyzenéhez, mint a könnyűhöz, bár a szlovák zenetudomány a könnyűzenéhez sorolja). Könnyű- és komolyzenét egyaránt hallgat 12 válaszadó – 5,5%. Néhány válasz ebből a kategóriából: „metál, punk, underground, de néha jól jön a Beethoven is”, „metál, magyar népzene, rock, komolyzene”, „jazz, disco, de a gregoriánt is szeretem”, „rock, pop, Mozart”. Mindent szívesen hallgat, ill. nincs kedvenc stílusa 35 tanulónak (16,2%). A komolyzenét részesíti előnyben 42 fő – 19,5% (ókor, középkor, gregorián, reneszánsz, barokk, bécsi klasszicizmus, romantika, opera, impresszionizmus, századforduló), a népzenét pedig 12 válaszadó – 5,5%. Ha összeadjuk a komolyzene, a népzene és a jazz kedvelőinek számát (75), ez meghaladja a kizárólag könnyűzenét preferálókét. Mi következik ebből? Az, hogy az ének-zene tagozatos iskolák diákjainak zenei ízlése sokkal kifinomultabb, mint kortársaiké. S vajon minek köszönhető ez? Nyilván annak, hogy az énekórákon az értékes zene széles spalettájával találkozhatnak, behatolhatnak e zene belsejébe, s így magukénak érezhetik azt.

A válaszokat korosztályokra lebontva is kiértékeltem, szem előtt tartva, hogy egy negyedikes-ötödikes diáktól nem lehet elvárni a zenetörténeti korok ismeretét, így válasza nehezen összehasonlítható egy 16-17 éves gimnazistáéval. Az alábbiakban a korosztályok szerint kapott eredményeket összegzem. Csak a konkrét válaszokat vettem figyelembe, mivel az előbbiekben már ismertettem azok számát, akiknek nincsen kedvenc stílusuk vagy mindent szívesen hallgatnak. Ha a válaszadó több stílust, műfajt is megjelölt, mindegyiket külön számoltam.

1. 10-11 éves korcsoport

A 38 válaszadóból 10 a könnyűzenét kedveli a legjobban (techno, hiphop, rap, dubstep, blues, rock, drum and bass), 12 fő komolyzenét jelölt meg (ókori zene 2, középkor 1, reneszánsz 3, barokk 2, opera 1, romantika 1, konkrét zeneszerzők – Beethoven 1, Kodály 1,), 6 fő a népdalt, 8 fő pedig a jazzt (kérdéses persze, mennyire lehetünk biztosak abban, hogy az ilyen fiatal válaszadók valóban tudják, mi a jazz). Érdekes, hogy már ebben az életkorban mennyire árnyalt a paletta.

2. 12-13 éves korcsoport

Ez a kategória volt a válaszadók körében a legnépesebb, 113 fős. Az eredmény: könnyűzenét jelölt meg 50 tanuló (a korábban fölsorolt műfajok mellett még előfordult a metál, punk, mulatós, funky, rock and roll, underground, musical, country), komolyzenét 28 fő (középkor 1, gregorián 1, reneszánsz 4, barokk 5, klasszicizmus 2, romantika 1, komolyzene konkrét korszak megjelölése nélkül 9, opera 1, Beethoven 1, Mozart 2, Kodály 1). A jazzt kedveli legjobban 7 fő, a népzenét 5 tanuló.

3. 14-15 éves korcsoport

A 30 válaszadó közül aránylag sokan nem válaszoltak a kérdésre, vagy azt írták, mindent szívesen hallgatnak. Könnyűzenét preferál 10 fő (rock, dubstep, gothic metal, pop), komolyzenét 7 fő (barokk 1, romantika 4, komolyzene konkrét korszak nélkül 2), jazzt pedig 2 tanuló.

4. 16-19 éves korcsoport

A 34 válaszadóból 13 fő részesíti előnyben a könnyűzenét (új műfajként megjelenik az alternatív zene), 19 választotta a komolyzenét (középkor 1, gregorián 3, reneszánsz 1, barokk 2, klasszicizmus 1, romantika 5, impresszionizmus 2, századforduló 2, korszak nélkül 1, népének 1), 5 fő a jazzt, 3 tanuló pedig a népzenét. Egy gimnazista azt írta, mindegy, milyen stílus, csak igényes zene legyen.

„Mit jelent számodra az éneklés?” – firtattam a kérdőív további részében. Nem könnyű kérdés, elismerem, főleg egy tízéves gyereknek. Voltak, akik nem is válaszoltak rá (28 fő). Negatív értelmű választ adott 6 tanuló (2,7%). 155 válaszadó számára az éneklés kifejezetten pozitív dolgot jelent. Örömöt, kikapcsolódást, feltöltődést, ellazulást, önkifejezést, kincset, boldogságot, megnyugvást. Íme néhány válasz: „Mindent, az olvasás mellett”, „Énekelni az egyik legnagyobb öröm a világon”, „Az életem része, nem bírom ki, ha egy nap nem énekelhetek”, „Az életet”, „Szívből kibeszélést”, „Azt, amit az éhezőnek a kenyér”, „Azt nem tudom elmondani. Ha nem énekelhetnék, meghalnék”, „Magát a világot. Éneklés=nem unalmas élet”, „Kicsit nyálas kérdés, de hát… Jó érzés nagyon! Meg gyönyörű hallgatni, főleg elénekelni a dalokat. Van, hogy majdnem sírok.”.

Az utolsó kérdéssel arra szerettem volna választ kapni, hányan készülnek a válaszadók közül zenei pályára. Az eredmény igazolta, hogy ezek az iskolák nem a zenészképzést tekintik céljuknak. Mindössze 32 fő – 14,8% szeretne hivatásos zenész lenni.

S hogy van-e értelme mindennek? Van-e értelme emelt szinten ének-zenét tanítani? Van-e értelme Kodály-koncepcióról beszélni és ragaszkodni a hagyományokhoz? Vagy kövessük mi is a világdivatot, legyünk modernek, nyitottak a nyugatról áradó, vonzó és csábító újdonságokra, attól való félelmünkben, hogy maradinak titulálnak minket? Én mindenképpen úgy látom, igenis van értelme megtartani a régiből azt, ami működik. Felelőtlenség semmibe venni a Kodály-koncepciót vizsgáló és igazoló tudományos hatásvizsgálatok eredményeit[20]. Ezek alapján ugyanis teljesen nyilvánvaló és bizonyított tény, hogy az intenzív zenetanulás pozitív transzferhatása más, nem zenei területeken is érvényesül. Képes kompenzálni a szociális és kulturális hátrányokat, intenzív személyiségfejlesztő és léleknevelő hatása van, kreativitásra, emocionális érzékenységre, együttműködésre nevel.

Kodály a maga idején arról álmodott, hogy az ének-zenei iskolamodell lesz az etalon, és idővel minden iskola ilyenné alakul. Ez az álom ma utópiának tűnik. Elenyészően kevés az a gyerek, aki esélyt kap a zene értő birtoklására. De amíg lesznek elkötelezett, pozitív értelemben „megszállott“ énektanárok, addig van remény. Egy ember nem tehet országos méretű csodát, de azon a helyen, ahol dolgozik, igenis nagy dolgokat vihet véghez. Összefogással, közösen gondolkodva, egymástól tanulva pedig még többet érhetünk el.

Végezetül köszönetet szeretnék mondani minden pedagógusnak, aki készséges segítségével lehetővé tette, hogy e cikk elkészülhessen: Balogh P. Piusznak O.Praem., Csonka Szabina Babettnek, Czifra Orsolyának, Horváthné Csomó Orsolyának, Hraschek Katalinnak, Kocsis Csabának, Mitók Monikának, Orsovics Yvette-nek, Pászti Károlynak, ifj. Sapszon Ferencnek, Subicz-Marsi Editnek, Uhereczky Eszternek, Várföldi Lászlónak és Winnington-Ingram Johannának. Velük együtt hiszem, hogy van értelme küzdeni a magyar ének-zenetanítás magas színvonalának fenntartásáért és visszaállításáért. Ne hagyjuk veszni, amire büszkék lehetünk!

---

* Marosz Diána 2003-ban szerzett az ELTE-n szlovák, majd 2004-ben lengyel filológusi oklevelet. 2004-ben férje révén Zsolnára került, ahol fordítóként, majd karvezetőként és egyházzenészként kezdett dolgozni. 2013-ban zeneművészet-tanár és magánének diplomát szerzett a Zsolnai Egyetemen. Az ARCUS Régizene Kórus és a Hétfájdalmú Szűzanya Szkóla alapítója és művészeti vezetője. Fő érdeklődési területe a Kodály-koncepció szlovákiai megvalósításának lehetőségei, valamint a szlovák nyelvű gregorián ének megteremtése és liturgikus használata.

[1] A cikk a Kodály Zoltán Zenei Alkotói Ösztöndíj által támogatott, „Kodály Zoltán zenei nevelési koncepciójának megvalósítási lehetőségei Szlovákiában“ c. pályázat keretében készült.

[2] Orsovics Yvette nyitrai egyetemi tanár szóbeli közlése nyomán.

[3] L. LANGSTEINOVÁ, Eva: Zvyšovanie efektívnosti vyučovania hudobnej výchovy na základnej škole. Banská Bystrica, Univerzita Mateja Bela, 1996. 6.; LANGSTEINOVÁ, Eva: Podnety z pedagogického odkazu Zoltána Kodálya pre vyučovanie hudobnej výchovy na Slovensku. In: Múzy v škole. 1/2004, 15-16.

[4] Itt kell megjegyeznem, hogy Szlovákiában máig központi tankönyvellátás működik, vagyis tantárgyanként csak egy, központilag megrendelt és ellenőrzött tankönyv áll az iskolák rendelkezésére.

[5] Információim szerint a besztercebányai egyetemen végzett énektanároknak sincs bátorsága a relatív szolmizációt alkalmazni, bár ők szolfézstanulmányaik keretében kapnak ilyen irányú képzést. S hogyan várhatnánk el ezt a többi tanárképző egyetemről kikerülő tanártól? Jómagam jelenleg a Zsolnai Egyetem zeneművészet-tanár szakának hallgatója vagyok. Szolfézsoktatás csak az első évfolyamon van (a neve „intonáció és hallás utáni elemzés”), de relatív szolmizációról nem esett szó egyáltalán. Sőt, amikor engedélyt kértem, és szolmizáltam a lapról olvasós gyakorlatokat, ezzel évfolyamtársaim egyöntetű csodálatát vívtam ki. Úgy néztek rám, mintha valami bűvészmutatványt vinnék véghez.

[6] A „Kodály Zoltán pedagógiai üzenetének felhasználása a szlovákiai zenei nevelés tantárgy tanításában című cikkében Langsteinová ezt írja: „Lehetőségeink határain belül nem tudtuk elérni a magyar iskolák színvonalát. Szeretném azonban megjegyezni, hogy jobban megfelelünk a gyerekek jelenlegi zenei szükségleteinek, ami a zenei anyag kiválasztását és az integráló módszereket (a zenei-dramatikus tevékenység beillesztése a zenei nevelés tanításába) illeti.” (LANGSTEINOVÁ, Eva: Podnety z pedagogického odkazu Zoltána Kodálya pre vyučovanie hudobnej výchovy na Slovensku)

[7] Időközben a szerzők az egész sorozat átdolgozására kényszerültek, mivel az új Oktatási Törvény (2008) értelmében az általános iskola 8. és 9. évfolyamán már nincs ének-zeneoktatás, csak összevont művészeti nevelés (heti 1 óra). Az új verzióban minden zenetörténeti korra még kevesebb idő jut.

[8] DOBSZAY László: Kodály után – epilógus. Kései utóhang. In: Dobszay László válogatott írásai 1995-2010. Budapest, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Kutatócsoport, 2010. I. kötet, 231-239.

[9] DOBSZAY 2010, I. kötet, 239.

[10] PONGRÁCZOVÁ, Silvia.: Kodályova pedagogika. In: Technológia vzdelávania, Vol 16, No7 (2008), 12.

[11] Dedičstvo Zoltána Kodálya. Rozšírené vyučovanie hudobnej výchovy v Maďarsku na základných a stredných školách [Kodály Zoltán öröksége. Ének-zene tagozatos általános és középiskolák Magyarországon]. Előadás a Zsolnai Egyetem Zenei Tanszékének Tudományos Diákköri Konferenciáján 2011.ápr.27-én; Realizácia Kodályovej hudobno-výchovnej koncepcie na základných a stredných školách v Maďarsku [Kodály zenei nevelési koncepciójának megvalósítása a magyarországi általános és középiskolákban]. Előadás formájában elhangzott 2011.nov.21-én a rózsahegyi Katolikus Egyetem Zenei Tanszékének Musica et Educatio III. doktorandusz-konferenciáján. Megjelenik a konferenciáról kiadott elektronikus kötetben; „Spevácka škola“ – Staronový model vyučovania hudobnej výchovy v Maďarsku [Énekes iskola – az ének-zene tanítás régi-új modellje Magyarországon]. In: Múzy v škole, 3-4/2011, 26-28.; Maďarské, slovenské a poľské učebnice hudobnej výchovy vo svetle Kodályovej hudobno-výchovnej koncepcie [Magyar, szlovák és lengyel ének-zenetankönyvek Kodály zenei nevelési koncepciójának tükrében]. Előadás formájában elhangzott a Zsolnai Egyetem Humán Tudományok Karának PRIZMA Konferenciáján 2012. márc. 7-én. Megjelent a konferenciáról kiadott CD-ROM-on: Interdisciplinárna konferencia PRIZMA s medzinárodnou účasťou. II. ročník. Žilina, Fakulta humanitných vied Žilinskej univerzity v Žiline, 2012.

[12] Az énekes iskola oktatási módszer Magyarországon immár közel harmincéves múltra tekinthet vissza. Ezekről az iskolákról bővebben l.: BUBNÓ Tamás: Egyházzene-tagozatos általános és középiskolák. In: Magyar egyházzene. XVII. 2009/2010 2. sz. 207-212.

[13] A közoktatási szabályozás értelmében az iskoláknak nincs is lehetősége a válogatásra. Ez mindenképpen nagyobb felelősséget ró a tanárokra.

[14] Ennek a kérdésnek azért szenteltem külön figyelmet, mert ahogy azt már említettem, Szlovákiában a tananyag jelentős részét a populáris zene teszi ki.

[15] Beszélgetés Dobszay Lászlóval a Musica Omnium-díj átadása alkalmából. Beszélgetőtárs: Batta András. Elhangzott a Magyar Televízióban 1992. október 1-jén.

[16] Beszélgetés Dobszay Lászlóval a Musica Omnium-díj átadása alkalmából.

[17] EMBER Csaba: Az alapfokú zenei oktatás jövője a magyar oktatási rendszerben. In: Kodály-pedagógia és a zeneoktatás sorsa a jelenkori Magyarországon. Szimpózium és vitafórum a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karának rendezésében 2007. december 13-án. http://www.parlando.hu/Kodaly-emlekev-Szeged-2008-2.htm (2011.03.05.)

[18] Ezredvégi beszélgetés Dobszay Lászlóval. In: DOBSZAY 2010, II. kötet, 647.

[19] JANURIK Márta: Hogyan viszonyulnak az általános és középiskolás tanulók a klasszikus zenéhez? In: Új Pedagógiai Szemle, 59. 7. sz. 47-64. (2009); PETHŐ Attila.: Két szomszédvár? http://www.parlando.hu/Petho.htm (2011.03.05.)

[20] Közismertek Kokas Klára, Vitányi Iván, Barkóczi Ilona–Pléh Csaba, Laczó Zotán ezirányú kutatásai és eredményei.