DR. Ittzés Mihály*
„Kodály után” – a zenepedagógia elvi kérdései és
gyakorlata
Dobszay László életművében
Dobszay László 1935-2011 (Orbán Domonkos felvétele)
Amikor bejelentkeztem a Dobszay László emlékének
szentelt konferenciára (2012. október 11-13. Zenetudományi Intézet),
témaválasztásomat az a gondolat vezette, hogy nem lenne a kép teljes Dobszay
Lászlóról, ha zenepedagógiai munkásságáról nem szólnánk. Aztán örömmel láttam a
konferencia programjában, hogy nem maradok egyedül e témával, s hogy Dobszay
Ágnes személyében nálam sokkal illetékesebb foglalja majd össze magasabb
szinten, nyilván az általam nem érintett részterületeket is áttekintve, Dobszay
László oktatási koncepcióját. (Dobszay Ágnes előadása a Magyar Zene
2012/4. számában jelent meg.)
Dobszay Lászó ezt írja Tűnődések a zenepedagógiáról alcímű, először
1991-ben a Kodály Intézet kiadásában megjelent könyve 2009-ből való
második kiadásának (Kodály Intézet, Kecskemét) Kései utóhang című eszmefuttatásában:
„’Kodály után’, adtuk címnek, s ezen két dolgot értettünk: azt, hogy
Kodály ihletésére, az ő nyomán akartunk a zenepedagógia kérdésein
töprengeni, de azt is, hogy egy generációval Kodály távozása után, az ő
közvetlen hatása alól kikerülve kell igazolnunk vagy kiegészítenünk, esetleg
kiigazítanunk, azt, amit tőle tanultunk – vagy tanulni véltünk.”
Ez az idézet lehet egyik kiindulópontunk,
amikor megpróbáljuk felvázolni Dobszay László pedagógiai munkásságnak azt a
részét, amely alapvetően az alapfokú zeneiskolai, kis mértékben az
ének-zenei iskolai zenei neveléshez, oktatáshoz kapcsolódik. Az előbbihez
az 1965-ös tantervet követően a hat zeneiskolai osztály részére készített
szolfézs tankönyvei kötik a személyes tanári tapasztalatok mellett. Az 1980-as
évek közepén pedig az ének-zenei általános iskolák könyvei közül háromnak az
összeállításában volt Szabó Helga szerzőtársa.
Ha fél évszázadot visszalépünk az
időben, azt mondhatjuk: micsoda luxus, egyúttal micsoda kitüntetés
iskolának és tanulónak: egy Dobszay László Budapesten, egy kerületi
zeneiskolában tanít szolfézst, zeneirodalmat, kamarazenét, zongorát. Ez
önmagában egy – talán jobb híján vállalt, akár vargabetűnek is
tekinthető – munkahelyre vonatkozó életrajzi adat lehetne, az életpálya
folytatása, a fő vonulatban beállott változás felől nézve. 1966-ban
ugyanis Dobszay László – Rajeczky Benjamin ajánlásával – az MTA Kodály vezette
Népzenekutató Csoportjába került a Járdányi Pál, halálával megüresedett helyre,
ahogy arról maga beszélt talán utolsó nyilatkozatában is Fehér Anikó kérdéseire
válaszolva. (Az interjú a Muzsika a
katedrán c. kötetben jelent meg a közelmúltban. Tanulságos, fontos
olvasmány, s nem csak a Dobszay László munkássága iránt
érdeklődőknek.) A hangok világa
című, ma is használatos szolfézs tankönyv-sorozat pedig már a kutatói
feladatok mellett készült el, iskolai bevezetését pedig továbbképzéseken,
előadásokkal segítette a szerző, olykor Rajeczky Benjaminnal, mint
társ-előadóval.
A zeneiskolai éveket azonban nem tekintette
Dobszay gályarabságnak. Egyik vezérfonalunkat jelentő könyve
előszavában így írt 1991-ben:
„Ez a másfél évtized számomra nem a puszta pedagógia ideje volt, hanem
a zene gazdag megismerésének, felfedezésének időszaka is. Miközben a
legjobb tananyagokat kerestem növendékeimnek a zeneirodalomban, magam is újra
tanultam az egész zeneirodalmat, s tanításom eleven erejét az jelentette, hogy
megoszthatom a gyermekekkel mindazt, amit én magam is szinte a felfedezés
örömével tettem magamévá.”
Visszatérve a „Kodály után” kérdésére ismét
az interjúra hivatkozunk. Megtudhatjuk Dobszay László szavaiból, hogy Kodállyal
kapcsolatos élményei ellentmondásosak voltak. Egyfelől egyhangú
eseményekként említi a főiskolai népzeneórákat. A népzenéhez nem is ezek,
hanem a Pátria népzenei lemezsorozat meghallgatása és lejegyzése vezette el.
Másrészt viszont néhány, tartalmi hivatkozások nélkül említett beszélgetésüket,
s főleg a Kodály írásaiban fellelhető fontos gondolatokat hatékony
inspiráció forrásának, és gondolkodásra serkentőnek tartotta. Kiviláglik
vallomásából és természetesen előadásaiból, tankönyveiből meg az
azokhoz készített útmutatóiból, Dobszay László nem a pedagogizáló praktikumra
kapott késztetést Kodálytól, hanem a koncepcionális kérdések mélyebb és
szélesebb lehetőségeinek felmérésére, hogy aztán abból fakadjon –
egyetértve, vitatkozva, meghaladva – a maga koncepciója. Erről így írt az
említett előszóban.
„…bár kezdettől fogva teljes odaadással elfogadtam Kodály
zenepedagógiai elveit és ihletését, s átéltem mindazt a jó és rossz
tapasztalatot, mely ennek megvalósítása során Magyarországon felhalmozódott,
szakmai pályám kissé eltért a hazai pedagógusok többségének útjaitól.”
Az út eltérése már zeneszerzői
tanulmányaiból is adódott. Következményeit pedig így összegezte:
„Számomra a zenetanítás mindig elsősorban zenei tevékenység volt.
Elsősorban mindig a zene érdekelt belülről, s ebbe az
érdeklődésbe vontam be növendékeimet.”
A zenetanítás irányát a zene saját logikája
szabta meg számára, s a tanár kezében nem a módszert, hanem a gazdag zenei
tapasztalatot tartotta legfontosabb hatóerőnek, a mesterségbeli tudás
átadását pedig a legfontosabb pedagógiai feladatnak.
Dobszay László több előadása,
írása tanúsítja, hogy Kodály zenei nevelői örökségében elsősorban az
átfogó, a zenét a művelődésben méltó helyére állítani akaró,
nagyszabású koncepciót látta. Nem feledkezett azonban meg a gyakorlatiasabb
tényezőkről sem. A Kodály után
III. (Módszerek) című fejezetében öt pontban határozza meg a szerinte
legfontosabb elemeit az ún. Kodály módszernek. Megállapításával, Kodály
írásainak, gondolatainak meglehetősen széleskörű ismeretében is
egyetérthetünk. Az öt pont felvázolását olykor meg kell szakítanunk
kiegészítő megjegyzésekkel.
1. „A zene az embernevelés nélkülözhetetlen eszköze. Az iskolában vissza kell kapnia azt a kiemelt szerepet, melyet az ókorban és a
középkorban élvezett, s bőségesen meg is hálát.” Az iskolát Dobszay
kiemeli, akárcsak Kodály.
2. „A széles körű zenei nevelésnek elsődlegesen vokális
jellegűnek kell lennie.”
A kommentár kiemeli az ének adta
lehetőséget a zenével való ismerkedésben; az éneket, mint zenei
alapélményt, és az ének és a zenei hallás közvetlen kölcsönhatását. Ez
hatékonyabb, mint a passzív zenehallgatás. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy
Dobszay László a zenehallgatás aktívvá-tételén a Kodály tanácsolta
legegyszerűbb, s ezért bármilyen iskolatípusban alkalmazható módszeren, a
témák énekelgetésén túlmegy. A zeneiskolásokat A hangok világa zeneirodalmi bevezetőnek szánt magasabb
füzeteiben a harmóniai-funkciós-hangnemi folyamatok vezetésére rendeltetett
basszus szólam meghallására, követésére szoktatja.
3. „A zenei nevelés legfontosabb anyaga az egyszólamú népdal. Kezdő
fokon szinte nincs is másra szükség.”
Az utat azonban, szintén Kodály
szellemében, a magas művészet alkotásai felé kell kijelölni, s azon
vezetni a növendékeket. (A már említett kései interjúban azonban figyelmeztet,
hogy az átlépés egyik területről a másikra nem megy automatikusan.) A népdallal
kapcsolatban megemlíti Kodály Iskolai
énekgyűjtemény című munkáját, amely az anyag összeállításának
mintapéldája. Az anyag felépítése logikusan vezet a néhány hangos
gyermekdaloktól a pentatónián át a hétfokúságig és a népzenében használatos
alterációkig. Ahogy Kodály jellemezte szerkesztői szándékát: a dalok
sorrendje tulajdonképpen megadja a kívánatos módszert; s erre Dobszay is utal.
Itt meg kell jegyeznünk, hogy hasonló
céllal, a közben eltelt évtizedek népzenekutatási eredményeit is figyelembe
véve készült el Dobszay műhelyében a Borsai Ilona gyermekdal-fejezetével
kezdődő gyűjteménye, A
magyar dal könyve. 1984-es megjelenése előtt kéziratként már
viszonylag szűk körben, de közkézre került, mint az egyik kecskeméti
Kodály szeminárium segédanyaga. A népdalokat illetően az egyik
szemléletbeli különbség, hogy Kodály – pedagógiai megfontolásból – kifejezetten
a típusokat, a lényegre szűrt népdalalakokat részesítette előnyben a
Kerényi György közreműködésével készült kétkötetes gyűjteményben, de
a variánsok alkalmazását illetően, legalább is az alsóbb osztályokban, még
évtizeddel később is óvatosságra intett. (Ld. tankönyvbírálatát Kontra
István–Balás Endre: A zenei köznevelés
történetéből című könyvében – Kecskemét: Kodály Intézet, 2005.
39. old.)
Dobszay László pedig – bár másféle,
de ugyancsak pedagógiai szándékkal, ahogy tankönyveiből is kitűnik –
nagyobb teret szentelt a népzene természetes életformáját mintegy
modellező variánsoknak.
A Kodály-ideák értelmezésének
menetéből tovább lépve, népzenéről szólva nem maradhat említetlen a –
tudtommal – Rajeczky Benjaminnal együtt kezdeményezett „módszer”, az eredeti
népzenei felvételekről való tanítás-tanulás. Ez sem volt teljesen új
gondolat: Kodály már az 1943-ban megjelent Iskolai
énekgyűjtemény I. kötetének előszavában szorgalmazta, hogy a
tanárok a Pátria-felvételek hallgatásával ismerjék meg a népdal igazi
előadásmódját. Jó két évtizednyi késéssel ezt vihették át a gyakorlatba
Dobszayék, köszönhetően a technikai fejlődésnek és a viszonylagos anyagi
fellendülésnek, az 1964-től megjelenő lemezkiadványokkal.
4. „A zenéhez a 20. században már nem tud felnőni az ember a kotta
írás-olvasásának megtanulása nélkül.” – emeli ki a következő kodályi alapevet Dobszay László.
Figyelmeztet azonban arra, hogy Kodály „a
kottaolvasás begyakorlását mindig a belső hallás kifejlesztésével együtt hangsúlyozta”, és a gyakorlást nem egy
rutinszerű feladatként jelölte meg, hanem a hallás aktivitásával, a zenei
formálás, fantázia és ízlés nevelésével összefüggésben.
5. Az utolsó, ötödik pont a relatív szolmizáció alkalmazását emeli
ki. Hangsúlyozza, hogy Kodály nem „sokat
ígérő technikai fogást” látott benne, hanem „végiggondolta a szolmizáció összefüggéseit a zenei nevelés
alapelveivel és az ajánlott zenei anyaggal”.
Dobszay László tankönyvei is a
relatív szolmizáció kiváló lehetőségeit aknázzák ki. „A hangokat hallásunkban tonális képzetekhez, asszociációkhoz köti, de úgy, hogy e képzetek bármely tonális
rendszerre, dúr, moll, modális, pentaton, prepentaton rendszerekre
átvihetők.”
A előnyök felsorolása mellett zárójelben
megjegyzi: „(talán csak a 20. századi
tizenkétfokúságra nem alkalmazhatók)”. Kétségtelen, hogy Dobszay László – a
kodályi példát követve – a relatív szolmizációt rugalmasan, mondhatni zenére
koncentráló muzikalitással alkalmazva vezeti be a tanulókat a hangok világába. A Kodály-módszer és zenei alapjai
című 1970-es előadásában külön fejezetet szentelt a relatív
szolmizáció és a tonális tapasztalás gondolatkörének. Ennek gyakorlati
megvalósítását 4., 5. és 6. osztályos szolfézskönyveiben a bécsi klasszicizmus
és a barokk zenei stílusokra koncentrálva adja. Itt tehát nem a zenei elemek
fokozatos bevezetésének hierarchiája, a stílusközi példatár alkalmazásának
gyakran alkalmazott módszere érvényesül, hanem a stílus és az egyes darabok
komplexitását figyelembe vevő szemlélet, és az adott fokon lehetséges
elsajátíttatás szándéka.
Az 1970-es évek vége felé tantárgyi szakmai
munkacsoportokat hoztak létre az oktatás helyzetének felmérésére és a tantervi
átalakítás előkészítésére a Tudományos Akadémia égisze alatt és
támogatásával. Az egy akadémiai ciklusra tervezett, Ujfalussy József
elnökletével működő ének-zenei munkacsoport titkára Dobszay László
lett. Kutatói és egyéb feladataira hivatkozva azonban hamar megvált
tisztétől. Úgy vélem, lemondásának valódi, ha nem is kizárólagos oka nem
ez lehetett. Meggyőződésem, hogy valójában az késztette erre a
lépésre, hogy látta: maximális igényességgel megfogalmazott javaslatai – a
közismereti iskolák énektanításának még az akkori viszonylag jó helyzetében is
– keresztülvihetetlenek. A keretek szűkössége és a tanárképzés
fogyatékosságai miatt is igen korlátozott voltak a lehetőségek, s a
területet jobban ismerő tanárok körében sem találtak – érthető módon
– fogadókészségre. A zenei közoktatás kevés eredményét látva olykor még annak
értelmét, létjogosultságát is megkérdőjelezte. Néhány évvel később,
az időszerűvé vált tantervi változások és az új tankönyvek iránti
igény jelentkezésekor mégis szerepet vállalt a Kodály zenei nevelési koncepciója
megvalósításának alapintézményeként számon tartott – mára sajnos töredékére
fogyatkozott – ének-zenei általános iskolák tankönyveinek elkészítésében.
Nemrégiben bukkantam rá egy 1983 májusában az
ének-zenei iskolák tananyagával és tankönyveivel foglalkozó szakbizottsági
értekezleten írott feljegyzéseimre. Többek között Dobszay László igen kritikus
megjegyzéseire, amelyek azonban nem elsősorban a konkrét könyvekre, hanem
általános alapelvekre vonatkoztak. A vázlatos feljegyzéseimet valamelyest kerek
mondatokká formálva idézhetem gondolatit:
„A reform pedagógiai kísérlettel nincs előkészítve – az íróasztal
nem elegendő.
A tankönyvíró pedagógus rendelkezzen tudományos megalapozottsággal.
Elavult a tantervi szemlélet. Legyen kerettanterv, de ne rutin és
spekuláció álljon a tanterv mögött.
Az anyaggyűjtés után legyen bírálat, vitassák meg többek
részvételével.
Érvényesüljön a történeti szempont, ma igény van a reneszánsz és
régebbi zenére. Előbb kerüljön sorra a funkciós hallás megalapozása, s
utána kapjon helyet a barokk polifónia.
Az ének-zenei iskolát
elvégző gyerekeknek legyen áttekintése a zenetörténet egészéről: a 8.
osztályos könyv tartalmazzon zenetörténeti áttekintést, összefoglalást.
Más a megemészthető, a készségfejlesztésre alkalmas anyag. Vegyék
figyelembe a zenei életkori sajátságokat is az anyag felépítésében. Példatár
legyen a tankönyv (vagyis ne feltétlenül lépésről-lépésre elvégzendő
didaktikus gyakorlatsor).”
Azt hiszem nem tévedek, ha azt mondom: ezen
az alkalmon dőlt el, hogy Dobszay László kapjon megbízást a soron
következő ének-zenei iskolai könyvek elkészítésében való
közreműködésre. Az 5., 6. és 7. osztályosok élvezhetik ma is az énekes
általános iskola tananyagának, munkamódszereinek közelítését a Dobszay által megalkotott
zeneiskolai könyvekhez. Az 5. osztályban akkor nagy újdonság volt a gregorián
zenei anyag megjelenése. E kötethez Dobszay László, zenetörténeti összefoglalót
írt. A 6. osztályos könyv bécsi klasszikus anyagához kapcsolódóan megjelentek a
stílusismertet nem verbálisan magyarázó, hanem zenei eszközökkel megalapozó
zenei nyelvleckék. A barokk és a romantika teszi ki a 7. osztály anyagának
nagyobb részét. A zenei anyag összeállításán és a munkamódszeren itt is
meglátszik Dobszay keze nyoma. A 8. osztály könyvét aztán ismét egyedül
jegyezte Szabó Helga. A 20. század zenéjének tanításhoz pedig bizonyára lett
volna Dobszay Lászlónak is a zenei anyagra és a feldolgozás módszerére
vonatkozó javaslata. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a kilencvenes
években szóba került egy régóta készülő Bartók zenei nyelvleckék című segédanyag kiadása. Érdekessége
a nagyon logikus felépítés mellett – emlékezetem szerint – az, hogy más úton
ugyan, de lényegében ugyanoda jut el, mint Lendvai Ernő Bartók
hangrendszeréről, stílusáról szóló elemzései, vagyis a Bartók zene
bizonyos lényegi elemeihez. (Talán nem ítélem meg rosszul: éppen a Bartók-anyag
megközelítésével, feldolgozásával kapcsolatosan jelentkező nézetkülönbség
volt az oka, hogy meghiúsult a társszerzők további együttműködése.) A
Kodály Intézetben meglett volna a készség Bartók zenei nyelvleckék
megjelentetésre, de sajnos nem került rá sor: Dobszay László visszavonta, mert
szerzőtársa, Simon Albert még nem érezte tejesen érettnek az anyagot a
közlésre. Nagy kár, de talán nem pótolhatatlan…
Végezetül hadd idézzem a Kodály után című könyv utolsó mondatait:
„Egyet akartuk megmutatni, hogy amint Kodály pedagógiája egy filozófiai
gondolkodás összefüggéseiben válik érthetővé, úgy e pedagógia
veszélyeztetettségét is a társadalmi élet és társadalmi gondolkodás környezeti
hatásában kell keresnünk.”
Ugyanezt elmondhatjuk Dobszay László
pedagógiájáról, eszmei és gyakorlati vonatkozásban egyaránt. A védelem, a
fenntartás és érvényesítés feladata már a mi gondunk és feladatunk, s még
inkább a következő generációké.
Dr. Ittzés Mihály zenepedagógus,
karvezető Sárkeresztúron született, 1938. október 8-án. Diplomáját
1963-ban szerezte a Liszt Ferenc Zeneakadémia énektanár és karvezetés
szakán. 1963-1970 között a győri Zeneművészeti
Szakközépiskolában tanított szolfézst és elméleti tárgyakat, s több évig
vezette az iskola növendékzenekarát. 1970-ben a kecskeméti Kodály Iskola
tanára és kórusvezetője lett.
A Kodály Intézet
megalakulása, azaz 1973 óta tanára az intézetnek, a könyvtár vezetője,
szervezője és oktatója a Nemzetközi Kodály Szemináriumoknak. 1980-tól
az Intézet igazgatóhelyettese volt. 2001 óta részfoglalkozású kutató és
oktató.
Pótolhatatlan munkát végez a
régió, sőt az egész ország ének-zene tanárainak képzésében és
továbbképzésében. Szakértelmét számos civil szerveződés felhasználja. A
Kodály Zoltán Fesztivál szakmai kidolgozója. Nemzetközi zenei tanfolyamokon,
konferenciákon, szimpóziumokon rendszeresen oktat, előadásokat tart.
Fő kutatási területe
Kodály Zoltán élete és munkássága, de foglalkozik a magyar zenetörténet más
kérdéseivel is. Több írása jelent meg Lisztről és 20. századi
zeneszerzőkről. Bárdos Lajosról kismonográfiát írt (2009).
Tanulmányainak válogatott kötete 22 zenei írás címen 2000-ben jelent meg,
2002-ben pedig Zoltán Kodály, In Retrospect címen zenetudományi doktori
disszertációja, melyet a Jyyaskyla-i Egyetemen (Finnország) védett meg.
Fontosabb tudományos
tagságai, funkciói:
Magyar Kodály Társaság (társelnök:
2007-2012, elnök: 2012 májusától)
Nemzetközi Kodály Társaság (alelnök: 1993-2001)
A Nemzeti Kulturális Alapprogram Zenei Szakmai Kollégiuma tagja
2001. jan.1-től, a kollégium elnöke: 2003-2005
Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja (2012
decemberétől)
Elismerései:
Kodály Intézetért Díj (1992)
Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje pedagógusnap alkalmából (1998)
Kecskemét Felsőoktatásáért és Tudományos Életéért Díj (1998)
Kodály Zoltán-díj (2001)
Kodály Intézetért Díj (2007)
Kóta-díj zeneszerző és zeneíró kategória (2009)
Szabolcsi Bence-díj (2011)
Művei:
Kodály Zoltán énekgyakorlatai (1970, angol nyelven is) >>
Ének-zene tankönyv az óvónői szakközépiskolák
számára, I-IV. (Róbert Gáborral, 1974-1994, átdolgozással, több
kiadásban)
Ady-Kodály Emléknapok (1979) >>
A zenei nevelés helyzete Magyarországon (1981) >>
Molnár Anna, Annie Miller (1986) >>
Ének-zene : Készségfejlesztés
és alapfokú zeneelmélet óvodapedagógus-jelöltek számára (Róbert Gáborral, 1989)
>>
Ének-zene : Óvó- és tanítóképző főiskolák
(Róbert Gáborral, 1994)
"A múlt csak példa legyen" : a magyar történelem Kodály Zoltán
műveiben (1996) >>
Zoltán Kodály, in retrospect (2002) >>
Művei
szerkesztőként, közreműködőként:
Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet Kecskemét (szerk. 1976) >>
In memoriam Nemesszeghy Márta (szerk. 1978) >>
A Kodály Intézet évkönyve (szerk.1982) >>
A Kodály Intézet évkönyve (szerk. 1983) >>
In memoriam Bodon Pál (szerk. 1984) >>
Zene és ifjúság: Tanácskozás a zenei nevelésről (szerk. 1984.)
>>
A Kodály Intézet évkönyve (szerk. 1986) >>
Pillantás az alkotóműhelybe (szerk. 1990, angol nyelven is) >>
In memoriam Vásárhelyi Zoltán (szerk. 1997.) >>
A Kodály Intézet jubileumi évkönyve (szerk.2001) >>
M. Bodon Pál 1907. évi Csík megyei népzenegyűjtése (szerk. 2001)
>>
Csenki Imre emlékkönyv (szerk. 2004) >>
Intonation and vocal training in choir (szerk. 2005.) >>
Kodály öröksége (előszó, 2006) >>
Kodály
Intézet évkönyve 2000-2005 (szerk.2007) >>
(Forrás: Katona József Könyvtár –
Kecskemét-Bács Tudástár)