Az El Camino Ifjúsági Szimfonikusok jubileumi turnéjának
budapesti koncertjéről (2013. július 5.)

Rendező: CMI – Concert Masters International, Budapest; ACFEA Tour Consultants, London

50 éve kezdődött. A lelkes William Galbraith nagyot álmodott, s álmát meg is valósította: ifjúsági zenekart alapított a San Francisco-i öbölvidék tehetséges fiatal muzsikusaiból. Elsődleges célja az volt, hogy lehetőséget teremtsen a zenekari játék elsajátításához. Tehát, hogy aki valamennyire eljutott a hangszerjátékban, ne csupán szólistaként vagy kamarapartnerekkel muzsikáljon. A tehetség, természetesen, fontos szempont volt a kiválasztásnál – de nem az egyetlen! Nem elit-együttessel akart berobbanni a köztudatba, hanem élményközpontú muzsikáláshoz teremtett korábban nem volt feltételeket.

Manapság divatjukat élik a tehetségkutató és -felfedező akciók, mondhatni, projektek, Galbraith vállalkozása nem ezeknek egy korai előfutára, hanem inkább a Barenboim vagy Dudamel vezetésével összekovácsolódott együttesek szellemi előfutára. Mint a július 5-i hangverseny ismertetőjéből is kiderült, a térség mintegy 100 iskolájában tanuló 450 diák vesz részt az intézmény munkájában. 5 zenekar és 4 különböző apparátusú együttes működik az El Camino nonprofit szervezet keretében.

Érdemes belegondolni! A zenei képzés, készségfejlesztés és tehetséggondozás összetett feladatai mellett hihetetlen szervezőkészségre van szükség, már csak az órarendeket illetően is! Ráadásul, tudatosan felvállalták, hogy különböző kulturális háttérrel rendelkező fiatalokkal foglalkoznak, tehát az emberi közösség kialakítása sem csekély feladat. A kiválasztott diákok részéről nyilvánvalóan szükség volt a pillanatnyi lelkesedésen, az együttmuzsikálás iránti vágyon túl az elkötelezettségre, teherbírásra, s nem utolsó sorban, a szorgalomra.

Az El Camino ifjúsági együttesei közül a Szimfonikus Zenekar a legjelentősebb. Kétévente turnéznak az Amerikai Egyesült Államok határain túl, s 2005-ben egy közép-európai turné keretében már eljutottak hazánkba is. Akkor a Zeneakadémián léptek fel.

Az idei, jubileumi évadjuk nemzetközi turnéjának utolsó állomásaként került sor fellépésükre a Művészetek Palotájában. A produkció alapján úgy tűnt, a több mint száztagú zenekar otthonosan érezte magát, „belakta” a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pódiumát.

Hagyományos felépítésű műsoruk nyitányának Rossinitől A tolvaj szarkát választották, majd Sibelius d-moll hegedűversenyével a remek szólistának, Yujin Arizának adtak lehetőséget felkészültsége bemutatására. A szünet után Sosztakovics I. szimfóniáját szólaltatták meg, a zeneigazgató Dr. Camilla Kolchinsky vezényletével.

Mit jelent a turné a résztvevőknek? Nemzetközi bemutatkozási lehetőséget, melynek során számot adnak tudásukról, szereplést és sikert. Az érem másik oldala viszont a közönség kérdése: az évad végén kiket érdekel egy ifjúsági együttes, lett légyen nemzetközileg többé vagy kevésbé ismert. Fontos a hallgatóság létszáma (könnyen áttekinthető a pódiumról), hiszen a foghíjas sorok még a sokat próbált, rutinos előadókat is zavarják néha – akik számára a (külföldi) fellépés élményszámba megy, még inkább perdöntő. A zenélés, alaptermészetét illetően, közösséget igénylő. A megosztás során nem csökken (sőt, inkább nő) az élmény öröme. A budapesti közönséget illetően, nem lehet panasza a zenekarnak. S a produkciót illetően, a hallgatóságnak sem.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a közönségbarát jegyárak olyan rétegek számára is elérhetővé tették a zenekari hangversenyt, amelyek nem sűrűn engedhetik meg maguknak. A szünetben felmérhettük: nagycsaládosok és nyugdíjasok is szép számmal vettek részt a jubileumi esten.

Egy réteget mindenképp hiányolhattunk, a zenepedagógia területének képviselőit, tanárokat-diákokat. Az élőzene-hallgatásra nevelésben korántsem jeleskedik hazai (fővárosi) zeneoktatásunk. Aki Budapesttől távol él, érzi a felbecsülhetetlen értékét annak, hogy diákok – diákjeggyel látogathatják a MüPa koncertjeit. Akinek rendelkezésre áll ez a lehetőség, ritkán él vele… Elsősorban a híres előadók vonzzák a fiatalokat, kivételnek számít, aki műsor kedvéért megy koncertre, vagy egyszerűen csak azért, hogy jelen legyen a zene születésénél. Ezért elsősorban a zenetanárok a felelősek, akik maguk is csak ritka alkalmakkor járnak koncertre. (Év közben indokoltan, hiszen a délutáni tanítással gyakran összeegyeztethetetlen a hangversenylátogatás – de közben kihalt a szándék is, lám, a szünidőben sem éreztek késztetést…) Kiváltképp a zenekarvezetőket és (ifjúsági) zenekari tagokat hiányoltam. Az El Camino programján szerepel az élethosszig tartó zeneszeretetre-nevelés – e téren még lenne tanulnivalónk…

A zenekarról szerzett első benyomás kedvező: rendkívül fegyelmezettek a játékosok (talán csak két kürtös került idő előtt a turnézó együttesbe). Játékuk pontos, összeszokott, szólamaik kidolgozottak. A megadott programon azonban eluralkodott valamiféle objektivitás – ami a ráadás-számok sorában teljesen eltűnt. Karmesterük a szakmát a Szovjetunióban tanulta, hazáját csaknem négy évtizede hagyta el. Amerikában californiai egyetemi zeneigazgató-karmesteri állásból került az El Caminótól, van tehát gyakorlata a fiatalokkal való munkában. A műsorismertetőben tőle idézett, ars poetica jellegű célkitűzése értelmében a szépség meghallására kívánja szoktatni muzsikusait, akiknek a műsorválasztással tudatosan ad kihívás-jellegű feladatokat, hogy ráébressze őket: többre képesek, mint amit magukról gondoltak.

E szellemben a Rossini-nyitány a bejátszás funkcióját töltötte be, remekül. Annak a sziporkázó szellemességnek viszont, amely oly ellenállhatatlanná teszi Rossini zenéjét, nyomát sem fedezhettük fel. Humortalanul komoly fiatalok adták hangszertudásuk – és zenekari játékban szerzett gyakorlatuk – legjavát.

Sibelius hegedűversenyében a szólista adta az élményt, gyönyörű tónusával, technikai nehézséget nem ismerő játékával. Ő tényleg játszott a hangszerén! Biztosan formált Yujin Ariza, figyelmet-követelő perfekcióval. Bár életkorát nem sikerült kinyomoznom, vélhetőleg még nem töltötte be a 20. évét. Igényes muzsikálása a New York-i Juillard Schoolt dicséri (bár szólista-egyéniségéhez nem fér kétség, zenekarban is játszik, a San Francisco-i Ifjúsági Zenekar koncertmestere). Pedagógiailag is hasznos, hogy kiváló fiatal szólistával – tehát generációjuk kiválóságával – játszhat az ifjúsági együttes.

A 19 éves Sosztakovicsnak a karmesternő zenei anyanyelvén szóló I. szimfóniája jól példázta tudatos zenekarnevelő szándékot. Központi irányításra úgy csendült fel a mű, hogy áttört szerkezete, a hangszerelésbeli trouvaille-ok sokasága rendre hallhatóvá vált.

A nehézkesen járó Kolchinsky dirigensként a célratörő mozdulatok mestere. Gesztusaival utasít, irányít – az együttessel kommunikál, nem a közönségnek vizualizálja a zenét. Auditív elképzelése a vitális-képlékeny dinamikai árnyalatokban is megmutatkozott. A már-már térhatású subito pianissimóit tanítani kellene (vagy legalábbis hallani, s dirigenseknek megpróbálni „ellesni”).

Hogy ismeri és szereti együttesét, megmutatkozott a ráadásszámok kiválasztásában, amikor az áradó dallamokba s a pezsdítő ritmusokba felszabadultan belefeledkezhettek a fiatalok. Ekkor mutatkoztak meg igazán a zenei neveltetés különbözőségei – ugyanazt a zenei hangzást más-más mozgással valósították meg néha az egy pultnál ülő hegedűsök is. Prokofjev, Bernstein – gordonkát és bőgőt perdítő látvány-effektusok, mambo-kiáltások. Mintha kicserélték volna az addig jól nevelten fegyelmezett csapatot. Muzsikáló, sőt, öröm-zenélő amerikaiakká lényegültek át – hasonló perfekcióval, csak épp sokkal közvetlenebb játék-örömmel.

Rokonszenves együttes emlékét őrzik a hallgatók – megtanulva nevüket, s a jövőben nem szalasztva el a lehetőséget, újrahallgatni őket.

Fittler Katalin