DR.
SÁROSI GYÖRGY*
A testtartás és a hegedűtartás meghatározó kérdései
„Az az igazi és hiteles, ha minden teketória nélkül nyúlunk a hangszerhez és valószínűleg éppen ez az, amit a legjobb hegedűiskolákban csaknem elfelejtettek már.[…] Nem tanítják meg a növendéket arra, hogy fölvegye a hegedűjét, és csináljon vele valamit. Bármit és mindent. Ezért bízom én abban a gyerekben, aki gyermeki bizalommal föl akarja venni a hegedűt, játszani akar rajta és vele, föl akarja fedezni hangjainak és tulajdonságainak végtelen sorát, míg meg nem találja azt a hangot, ami csakis az övé.”[1]
Yehudi Menuhin fogalmazza meg ezeket a gondolatokat az Életreceptek című szakmai kiadványában. Ő és sok más kiemelkedő kortársa azonos véleményen voltak abban a kérdésben, hogy a hangszerrel való első találkozás meghatározó jelentőségű, amely kihat a muzsikus további életére és zenei fejlődésére. Menuhin ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a helyes testtartás és hangszertartás kialakítása az egyik legfontosabb és legnehezebb pedagógiai feladat.
Ezt erősíti meg Hubay Jenő tanítványa, Kürschner Emánuel is, aki a hegedű egyediségén túl megnevezi a hegedűjáték speciális nehézségeit is.
„Hangszerünk nehézsége
nagyrészt abban áll, hogy a két kar különböző funkciókat végez, mégpedig
egymástól lényegesen eltérő anatómiai
helyzetben. Míg ugyanis jobb karunk állandóan pronációs helyzetben van
és a szigorúan vett supinációs helyzetet legfeljebb megközelíti, de sohasem éri
el, addig a bal kar supinációban van és a pronációt közelíti meg csak néha.
Ebből következik, hogy mindkét kar funkciójánál fontos szerepet játszó
rotáció lényegesen eltérő körülmények között működik. További
nehézsége hangszerünknek, hogy tartása, illetőleg a játszó test
hangszerrel való kontaktusának elérése minden más hangszernél nehezebb. Fúvós
hangszereknél vagy a zongoránál ez egyáltalán nem probléma, a gordonkás is
könnyen biztosítja a hangszer tartását és kontaktusát azzal, hogy azt térdei
közé szorítja. A hegedűs ezzel szemben állával és bal vállával kénytelen
tartani hangszerét, miközben ki van téve annak, hogy a vállizmok túlfeszítése a
bal kar mozdulatait gátolja” [2]
A Menuhin által is felvetett egyszerűség és természetesség kritériumai néhány évszázaddal korábban könnyen megvalósíthatók voltak, mert a hegedűvel mint „éneklő” hangszerrel szemben nem támasztottak olyan magas technikai követelményeket. A feladata szinte csak a kórusban éneklők hangjának erősítésére szolgált. Ebben a szolgálatban a viszonylag kis hangterjedelemben való mozgás és a hangszer tartása nem okozott különösebb gondot. A zenei igények változásaival azonban a hegedű feladata és funkciója fokozatosan átalakult, majd a virtuóz korszakkal a hangszer játékmódja is alapvetően megváltozott.
A hegedű fejlődéstörténetében megfigyelhető, hogy az itáliai és tiroli hangszerkészítőknek köszönhetően a 17. század közepére a különféle átalakulások után a hegedű külső formája és mérete standardizálódott, ami játékhelyzetben alkalmazkodott az emberi test arányaihoz. Ez tökéletesen megfelelt a korszak zenei és technikai igényeinek, valamint hangi és esztétikai követelményeinek.
A további évszázadokban a hangigény változásával ugyan a hangszer formáján nem történt változtatás, de jelentős átalakítások történtek a hangszer belsejében. A hegedű nyakának meredekebb beállításával a fogólap hangszerhez viszonyított szöge is megváltozott, s emiatt erősebb és magasabb hegedűlábra volt szükség, ami emelte a húrok feszültségét és nyomását a hegedű fedőlapjára. Ennek ellensúlyozására megnövelték a gerenda hosszát és vastagságát, ami fokozta a korpusz teherbíró képességét, rezonanciáját, s ennek következtében emelkedett a hang volumene. Az ekkorra már klasszikussá vált A. Amati, J. Stainer, G. Guarneri és A. Stradivari hegedűket fokozatosan átépítették, amelyeknek az átalakított hangja máig is mintául szolgál a hangszerépítők és a hegedűhangot kedvelők számára. Ezzel párhuzamosan a húrok anyaga is megváltozott. A bél- és selyemhúrok mellett újabb anyagokat vontak be a húrkészítésbe, speciális „sodort” technikával erőteljesebb és vastagabb húrokat készítettek. Majd fém, illetve fémmel kombinált nemesfém ötvözetekből, különböző műanyagok alkalmazásával készültek húrok.
A hegedű hangideáljának fentebb említett átalakulása nem
önmagában, önmagáért történt, hanem a gazdasági és társadalmi viszonyok
változásainak a művészetekre, és
közvetlenül a zenére való együtthatásaiból jött létre. Megváltozott ugyanis az igény a vonós, ezen
belül is a hegedűjáték iránt: fokozatos népszerűsödése, egyre nagyobb
térben és egyre fontosabb szerepben való alkalmazása ösztönzően hatott a hangszer fejlesztésére.
A klasszikus
hegedűtartás kialakulása és változásai
A hegedűjátszás korai időszakában a hangszer feladata a legegyszerűbb kísérőfeladatok ellátására korlátozódott. Ennek technikáját a zenével foglalkozó, többféle hangszeren is játszó, elméletileg jól képzett muzsikus nagyon könnyen el tudta sajátítani. A zenésznek inkább kottaolvasásban jártasnak, a zene teljes struktúráját átlátó hangszerjátékosnak kellett lennie, aki lapról, első látásra kifogástalanul tudta játszani a megfelelő szólamot. A zenével foglalkozók a mai értelemben vett gyakorlással nem töltötték idejüket, mert feladatuknak megfelelően mindig csak az új darabok előkészítésével és bemutatásával foglalkoztak.
A későbbiekben a zenei stílusok változásaival a hegedű és hegedűs feladata is átalakult. A szólamok technikai nehézségei és hangképzési problémái fokozatosan megnövekedtek, így a darabok megszólaltatása már speciálisabb felkészültséget igényelt. A hegedűsnek tehát szüksége volt arra, hogy tapasztalt mestertől korszerű ismereteket sajátítson el, melyeket később ő maga is továbbfejleszthetett és továbbadhatott.
A hangszertechnika fejlődésében fordulópontot jelentett az, amikor használni kezdték a magasabb fekvéseket és birtokba vették a már meghosszabbított teljes fogólapot. Ehhez új tartási módot kellett találni, melyben az adott technikai feladatokat könnyedén megvalósíthatták. Hosszú kísérletezés eredményeként a hegedű a mellpozícióból a vállra, majd fokozatosan a jobb oldali tartásból átkerült a bal oldali tartási pozícióba. Ezt nagymértékben segítette a hegedű egy speciális tartozéka, az álltartó,[3] ami stabilizálta a hangszer helyzetét a hegedű fészekben az állcsont és a kulcscsont vagy váll között. Ez a tartás viszonylag kényelmes volt a bal kar és kéz számára, ugyanakkor lehetőséget teremtett a teljes fogólap körüli szabad mozgásra.
Az
azóta eltelt időszakban az álltartó szerves tartozékává vált a
hegedűnek. Különféle anyagokból, különböző formájú álltartókat készítettek,
melyeket más-más pozícióban alkalmaztak a hegedűn. Az alkati adottságok
különbözősége miatt azonban ez sem jelentett mindenki számára tökéletes
megoldást. A nyak hossza, a váll szélessége, a váll „csapottsága”, a kulcscsont
helyzete, a kar és kéz különbözőségei miatt esetenként szükség volt
valamilyen alátámasztásra is, amit a ruhába rejtett válltöméssel oldottak meg.
Ugyanakkor eltérő vélemények alakultak ki ezzel az alátámasztással, vagy
párnával kapcsolatban. Voltak iskolák, melyek
nem engedtek semmiféle alátámasztást használni, és voltak megengedőbbek,
amelyek legfeljebb 1-
A legkiválóbb hegedűiskolákban a 19. század közepétől a 20. század közepéig (a Francia–Belga iskolában, az Auer Lipót vezette Orosz iskolában, a budapesti Zeneakadémián Hubay Jenő mesteriskolájában) a legtöbben alátámasztás és párna nélkül tartották a hegedűt. Ezzel a tartási móddal érték el azt az ideális és szép hegedűhangot, valamint könnyed technikát, ami ennek a zenei előadói korszaknak sajátos igénye volt. Fontos megemlíteni, hogy e tartási technika kialakításánál a jobb kéznek és a vonónak elsődleges szerepet szántak a tartási egyensúly létrehozásában. A Hubay-iskolában tanult művészek egyik legfőbb sajátossága éppen a jobb kéz technika „fesztelen” használata, az általa képzett erőteljesen zengő és telt hang volt.
Álljon itt példaként két kiváló hegedűs véleménye, akik mindketten a párna nélküli játékot részesítik előnyben, mégis alapvetően különböznek a tartás kivitelezésében.
Nathan Milstein írja: „Én nemcsak, hogy
feleslegesnek tartom a párnát, de úgy érzem, hogy nem is kell az egész vállat
felemelni ahhoz, hogy megtartsuk a hegedűt. Nem látom értelmét, hogy miért
kell a teljes vállunkkal tartani egy olyan könnyű hangszert, mint a
hegedűt. Először is ez energiapazarlás. Én nem használok párnát, még
csak zsebkendőt sem. A hegedűt az állcsont és a kulcscsont között
kell tartani” [4]
Ezzel
szemben Kürschner Emánuel azt írja: „Valamennyi régi, de sok újabb módszer is
tagadja, sőt tiltja a váll szerepét a
tartásnál, holott éppen a valódi őstehetségeknél emelt és előrehúzott
vállat figyelhetünk meg. A fogástechnika gátlástól mentes lefolyása ugyanis
megköveteli, hogy a kar egész terjedelmében, a felkar gömb alakú fejétől
az ujjak hegyéig szabadon lebegjen, ami csak az összes ízületek teljes
hajlékonysága mellett lehetséges, s ezt éppen a vállízület teszi
elérhetővé, mely a kar minden irányú mozgását megengedi. A váll emelése
lényegesen megkönnyíti a kar szabad lengését, amennyiben a rajta
elhelyezkedő izmok sokkal szabadabban működnek és oly kedvező
diszpozícióba kerülnek, hogy a technika kibontakozásában meglepő eredményt
tapasztalunk. A fogólap uralásában teljes biztonságot érzünk, a hangszerrel
való kontaktus azonnal fellép! Az emelt és kissé előrehozott váll tehát
ideális hegedűtartást tesz lehetővé, mely minden párna használatát
feleslegessé teszi” [5]
A 20. század közepétől kezdődően fokozatosan elterjedt és általánossá vált a hídpárnák használata, amivel látszólag sikerült megoldani a hangszertartási problémákat. Ez annyira sikeres lett, hogy a hegedűsök nagyobb százaléka ma is ezt használja. (Korszerű anyagok felhasználásával, minden korosztály számára, rendkívül széles választékban készülnek hídpárnák, ami ráadásul még komoly üzleti lehetőségeket is jelent készítőik és forgalmazóik számára.)
A legfontosabb vonzerő a hídpárnák használatánál elsősorban a tartás biztonságában és a kényelemben keresendő, ami a kezdők tanításában gyors sikereket eredményezhet. Természetesen ez nem egy elhanyagolható szempont!
A hídpárnával valójában egy túlságosan kényelmes állapot hozható létre, ami a hegedűtartás kiinduló helyzetére tökéletesnek tűnő beállítást eredményez, viszont elveszi a vonó alapvető egyensúlyozó képességét. Így ezzel csak egy látszólagos harmónia hozható létre, ami ugyan alkalmas a hegedű tartására, de nem felel meg a zene által igényelt változatos játékhelyzetekben való mozgásra. A hídpárna ugyanis kialakítása miatt stabil és fix helyet foglal el a hangszeren, így a különböző játékhelyzetekhez nem tud kellően alkalmazkodni. Különösen szélsőséges technikai körülmények között mutatkozik meg hátránya, amikor például magas fekvésekben korlátozza a bal kéz helyezkedéseit.
A jobb kéz szempontjából is gondokat okoz a hídpárna használata, ugyanis kiemeli a hegedűt a játszó-síkból, amitől a jobb kar síkja is magasabbra helyeződik. Ez feszültséget okoz a jobb vállban, befolyást gyakorolván a húrváltó mozdulatokra, a kar súlyérzetére, s ezen keresztül kihat a teljes hangképzésre.
Míg tehát az álltartó szerves részévé vált a hegedülésnek, addig a hídpárna mindig is egy idegen „test” marad. Hosszabb idejű használat után pl. a protézis rögzítése fellazulhat, ezért játék közben állandóan igazgatni kell. A figyelem így elterelődhet a zenéről, mely megzavarja a koncentrációt, ami negatívan befolyásolja az előadás színvonalát. Gondot okozhat még az is, hogy a legkönnyebb anyagból készült hídpárnák is jelentősen megváltoztatják a hegedű súlyát és egyensúlyát, így az ebből adódó különbségeket csak kompromisszumok árán lehet feloldani.
A hídpárnával kapcsolatban a főprobléma magában a konstrukcióban van. A stabil tartásra való törekvés miatt szinte minden súly a főtámaszra tolódik. Emiatt a bal kéznek, az ujjaknak, valamint a vonónak is sokkal kevesebb szerep jut, mint a párna nélküli játéknál. Ezen kívül akusztikai problémák is felmerülnek a hídpárnával való játék esetében. Az abroncsszerű rögzítés gátolja a korpusz szabad rezonanciáját, így a hegedűtest jelentős része nem vesz részt a hangkeltésben. A hídpárnától még a hangszer felhangrendszere is sérül, ami az optimálistól gyengébb, fénytelenebb hangot eredményez.
Az igazi tehetség a tartási és egyéb nehézségeken általában könnyebben átlendül, mint egy átlagos képességű növendék, azonban hosszabb távon a nem megfelelő eszközök és tartozékok használata a legkiválóbb tehetség kibontakozását is gátolhatja. A tartási problémáktól ugyanis kialakulhatnak az egész személyiséget negatívan befolyásoló állapotok, például görcsösség, lámpaláz, koncentrációs zavar stb. A negatív hatásokat tehát meg kell előzni, ezért a legkiválóbb hegedűs egyéniségek által már kipróbált és hosszú időn keresztül alkalmazott tartási módokat kell alapul vennünk.
A párna nélküli játékmód
„A párna nélküli játékmód nagyobbrészt a jobb kéz technika kérdése.” A gondolat Varga Tibor, kiváló magyar hegedűművésztől származik, aki messzemenőkig képviselte ezt az elvet és gyakorlatot. A hegedű tartásánál nem engedett párnát használni, viszont a hegedűtartás segítésére olyan gyakorlatsort dolgozott ki, ami - következetes és napi rendszeres gyakorlás mellett - mindenki számára elérhetővé teszi a párna nélküli játékmódot.[6] Ennek egyik fontos feltétele, hogy adott bal kéz pozícióból mindkét irányban könnyen elérhetővé váljanak a szomszédos fekvések. Fontos még a bal kéz ujjainak jó beállítása: a lapos billentés, a húrok fölött készenlétben tartott ujjak, az ujjtő laza, nyújtásra és szűkítésre alkalmas állapota, a hátrahúzott első és második ujj, a hüvelyk megfelelő, aktív és segítő állása. A bal kéz helyezkedéseit nyújtás és nyújtáskombinációk alkalmazásával, valamint félfekvéses váltásokkal oldja meg. Szélsőséges esetekre olyan mozgásokat gyakoroltat, amellyel pl. egy húron oktávnyi távolság válik könnyen elérhetővé.
Következzék itt három példa a Varga-féle ujjgyakorlatokból, amely jól illusztrálja a bal kéz helyezkedő műveleteit, összekapcsolva a párna nélküli játékmód érzetének keresésével.
Varga
Tibor: Ujjgyakorlatok B VII. és D II. példái:
I. 
II.
III.
A jobb kéznek és a vonónak nagyon fontos szerepet szán a tartás egyensúlyának megteremtésében. Az érzetet megfelelő vonótartással, a vonóhúzás kontrolljával és a vonó-kontaktus állandó fenntartásával éri el. A legfőbb követelmény a hegedűhang minőségének megtartása, amelyben fontos szerepet kap még a vibrato, a vonóbeosztás és a megfelelő vonómennyiség használata. „Ne használj túl sok vonót, mert olyan lesz hangod, mint a szódavíz!” – mondta Varga rendszeresen, figyelmeztetésül.
Az álltartóról
A párna nélküli játékmód eléréséhez az egyik legfontosabb eszköz a megfelelő magasságú, húrtartón átívelő álltartó. Ilyen álltartóval a hegedű jól elhelyezhető a kulcscsont és az állcsont között. Így az álltartó és a káva együttes szélessége jól kitölti az állig terjedő távolságot. Az eszköz méretének azért van nagy jelentősége, mert ha az álltartó a szükségesnél kicsit is alacsonyabb, már nem lesz alkalmas a fentebb vázolt játékmódra. Az álltartó tányérjának is fontos szerepe van a tartásban. Nagyon lényeges, hogy milyen a felülete és mélységi kiképzése. Az álltartónak az áll formájához kell igazodnia, hogy a fej súlyát minél nagyobb felületen tudja szétosztani. Megfelelő elhelyezés esetén nincs szükség erőkifejtésre. A fej az álltartóban kényelmesen helyezkedik el, s így annak tartása természetes és laza maradhat.
A húrtartón való átívelésnek két fontos szerepe is van. Az egyik, hogy általa megnövekszik a tányérfelület és az áll nem nyomhatja a húrtartót. A másik akusztikai jellegű: a húrtartón átívelő tartozék rögzítését úgy alakították ki, hogy az az alsó tőkénél „fogja” a kávát, így az álltartó rögzítése legkevésbé zavarja a test rezonanciáját. Az ilyen típusú tartozék használatánál jól érzékelhető hangerőbéli különbség figyelhető meg a hagyományos kialakítással szemben.
A hegedűtartásban az alkati adottságok erősen befolyásolják a tartási lehetőségeket. Vannak úgynevezett ideális alkatok, akiknél a hegedű tökéletesen illeszkedik a fészekbe, a test arányai, a kar és az ujjak adottságai megfelelőek, tehát a párna nélküli játékmód kialakításának nincs akadálya. Vannak azonban olyan alkatú hegedűsök is, akiknél a váll felépítése, csapottsága, a nyak hosszúsága miatt a párna nélküli játék nehézségekbe ütközik. Ebben az esetben olyan megoldást kell keresni a növendék számára, amellyel a párna nélküli játékhoz hasonló érzeteket tudunk elérni. Több olyan vállpárna konstrukció is beszerezhető, ami ebben az esetben jól használható. Elsősorban a régebb óta ismert vese alakú párna ajánlható, vagy a levegővel felfújható ballonpárna. A legegyszerűbb megoldás azonban a szivacsból, házilag is elkészíthető párna. Ennél ügyelni kell arra, hogy a szivacs anyaga megfelelő keménységű legyen, mert ha túl puha, akkor az könnyen összenyomhatóvá válik, s így nem lesz alkalmas a tartási feladatok ellátására.
A
hegedű tartására tehát minden olyan vállpárna ajánlható, ami a kulcscsont
alatti területet kitölti, legfeljebb 1-
Az aktív zónák szerepe a
hangszertartásban
Aktív zónák a test azon pontjain találhatók, ahol a hegedűjáték szempontjából meghatározó jelentőségű mozgásfunkciók zajlanak. Az aktív zónák lényegében természetes és mesterséges ízületek találkozási pontjai. Ezek akkor tudnak megfelelően működni, ha adott ízületi helyen a testrészek szabad kapcsolattal és a mozgás végzéséhez optimális izomfeszültséggel rendelkeznek, az ízület középhelyzetben van.
Menuhin elismert művészi teljesítményének és élettapasztalatának
birtokában fogalmazta meg a hegedűjáték legfontosabb követelményeit,
amellyel minden játékosnak tisztában kell lennie. „Sem a hegedű, sem a játékos részére nincs egy fix, rögzített és
mozdulatlan pont, ha a lábai felől nézzük. A hegedűnek eggyé kell
válnia az ember folyamatos mozgásával és szemmel láthatóan reagálnia kell a
hullámzó, ingázó és köröző lengésével. Ez a folyamat nem szakadhat meg a
test egyik ízületében sem, a hegedű és a vonó bármely pontján való
érintkezését kíséri minden izom és ujj-ízület, s annyira kimunkáltnak kell
lenniük, hogy minden irányban zavartalanul mozoghassanak és minden mozdulat
lefolyása ellenőrizhető legyen. A hegedűsnek minden belső
feszültségét követnie kell, amit a zene, a saját zenei megérzései és gondolatai
keltenek benne.” [7]
Az aktív zónák működése állva
hegedülésnél
Az
álló helyzetű testtartás szempontjából az egyik legfontosabb aktívzóna
terület a bokaízület.
Hegedűjáték közben a bokaízület helyes tartása biztosítja a nyugodt és
kényelmes állást, a teljes testsúly egyenletes elosztását a talpon és az állás
egyensúlyának megteremtését. Ennek legfontosabb feltétele a lábfejek párhuzamos
és vállszélességű terpeszállása.
A hagyományosan tartott, kissé kifelé álló lábfejek nem teszik
lehetővé a testsúly egyenletes elosztását a talpon, így a lábboltozat
erősebb igénybevételt szenved, mely hosszabb távon egészségkárosodással is
járhat.
A helyesen tartott lábfejek viszont a testsúly egyenletes elosztása mellett is rugalmasabb bokatartást eredményeznek, mely jobban bekapcsolja a talp és a lábujjak, a boka és az alsólábszár izmait. A több izomcsoporttal és megosztott munkával végzett tartás kevésbé fárasztja a lábizmokat Természetesen mindez csak abban az esetben igaz, ha megfelelő méretű és kialakítású lábbelit visel a hegedűjátékos, tehát a cipő kényelmes és a sarka nem túl magas.
A
testtartás következő aktívzóna helye a
térdízület. A térdízület legfontosabb funkciója, hogy állás közben is
biztosítsa a laza és rugalmas kapcsolatot a lábszárak között (alsó és
felső), valamint az, hogy a test súlya ezen keresztül vivődjék át a
lábakra. A térdízületnek úgy kell jelentős terhet egyensúlyban tartania,
hogy állás közben el ne merevedjen. A
térdízület aktív zónája akkor tud jól dolgozni, ha az ízület kissé hajlított
helyzetben van, ezáltal a test súlypontja kissé lejjebb helyeződik, a
lábizomzat (lábszár- és combizomzat) pedig tónusos állapotba kerül. Így a
hajlított térdízület szerves folytatása lehet a párhuzamosan tartott
vállszélességű terpeszállásnak.
Párhuzamos lábtartásnál a hajlított térd nem terheli fölöslegesen az ízületeket. Abban az esetben azonban, ha a lábfejek kissé kifelé fordult állapotban vannak (hagyományos testtartás), akkor már egy enyhe térdhajlítás is kifelé és messzebb tolja az ízületeket egymástól, ami indokolatlanul terheli a lábizmokat.
A térdízület működése szempontjából még két tartási forma okozhat problémát: az egyik, ha állás közben a lábszárak kifeszítetten és egyenesen állnak, a porcok és az ízületek közvetlenül terhelődnek, viszont a lábizmok „kikapcsolt” állapotban vannak, tehát rugalmas tartásra és mozgásra nincs lehetőségük. Ritkábban, de az a tartás is előfordul, hogy a térdízület lazultabb az átlagosnál, s így az állásnál a térd magától hátrafeszül, hátrabillen.
A test- és a hangszertartás szempontjából igen fontos aktívzóna terület a csípő. A csípő a testnek azon része, amelyre hegedüléskor a felsőtest teljes súlyával nehezedik (belehelyeződik). Nem véletlen, hogy a nagy hegedűsök közül sokan hangsúlyozzák ezt. „Ülj bele a csípődbe!” – szokták mondani. Ez a sajátos érzet arra vonatkozik, hogy a törzs és a csípő – szinte egybeépülve – lesüllyed, s ezáltal a test súlypontja mélyebbre kerül, melytől a testtartás stabilabbá válik. A mélyebbre helyezett súlypont révén pedig a vállak és a felső végtagok is szabadabb mozgásra képesek.
Ugyanakkor e „felszólításnak” nem könnyű megfelelni, hiszen a hétköznapi élet mozgásai között ez a tartási mód nem szerepel. Ezért a törzs és a csípő helyes tartását előgyakorlatokkal, gimnasztikai és speciális tartási gyakorlatokkal lehet megéreztetni.
A szokásos állás vagy normál egyenes tartás fő gondja az, hogy a csípő ekkor kissé hátrafeszül, melytől a derék- és fenékizom is megfeszül. Ezt úgy lehet könnyen feloldani, ha a mélyebbre (súlypontba) helyezett csípőt kissé előre engedve egy vonalba hozzuk a törzzsel. E tartási mód egyébként megegyezik a tai chi állás egyik alapgyakorlatával.
A következő aktívzóna terület a hegedűtartás műízülete a hegedűfészek.
A hegedűfészek a bal oldali kulcscsont, az afölötti nyakrész és a bal oldali állcsont között helyezkedik el. A test ezen helyén (az egyéni testalkatnak megfelelő tartozékokkal) műízület jön létre, ahol a hegedű kapcsolódik a testhez. A fészekben a hegedű alsó széle és hátlapja felfekszik a kulcscsonton. A gombtól balra eső kávarész támaszkodik a nyak oldalának, a fej pedig önsúlyával pihen az álltartóban – támaszkodik, de nem nyom.
A hangszernek stabilan kell ülnie a hegedűfészekben, ugyanakkor alkalmazkodnia kell a különféle játékhelyzetekhez, mozgáslehetőséget biztosítva a fogólapon történő közlekedéshez és a jobb kézben előforduló gördülékeny húrátmenetekhez. Ehhez időnként szükség van a hangszer kismértékű elmozdítására, anélkül, hogy az a műízületben elmozdulna. Egy jól kialakított aktív zónában elsősorban a bal váll kap nagy szabadságot, mely biztosítja a kar és az ujjak számára a fogólapon való bonyolultabb hangeléréseket is (extrém magas fekvések, nyújtások, akkordok, akkordkombinációk).
A jobb kéz és a vonó számára szintén lényeges a hangszer előbb említett kényelmes pozíciója, ugyanis a kulcscsonton elhelyezett hegedű játéksíkja egybeesik a jobb váll és kar természetes helyzetével. Ennek alapfeltétele egy megfelelő méretű és magasságú, a hegedűjátékos nyakhosszát is figyelembevevő álltartó. Viszont az 1 vagy 1,5 centiméternél magasabb vállpárnák, de különösen a hídpárnák kiemelik a hegedűt a játéksíkból, akadályozva ezzel a bal váll mozgásszabadságát és a jobb kéz természetes járását.
A
szabad hangszerkezelés legfontosabb aktívzóna területe a vállízület. A hegedűsök (és a többi vonós) számára is a
vállízület az, ami a legtöbb problémát okozza a hangszerhasználatban. Azért van
ez így, mert ugyan minden bal és jobb kéz funkció a vállból (lapockából) indul
ki, de a vállízület maga többféleképpen, közvetlenül vagy közvetve vesz részt a
mozgásfunkcióban. Például a különféle vonások esetén, rövid vagy hosszú hangok
játékánál a mozgás mértéke és kiinduló helye mindig változik, így a mozgás
centruma a vállízületből eltolódik a könyökbe, a csuklóba, vagy éppen az
ujjakba.
Fiziológiailag a vállízület mozgáslehetősége a legszabadabb, ugyanakkor a vállat borító izomtömeg (kar-, mell- és deltaizom) a hétköznapi élet szükségleteihez igazodva a legerőteljesebb munkára teszi képessé. A hegedűjátékhoz viszont nincs szükség ekkora tömegű izommennyiségre. El kell tehát tudni lazítani a felső végtag izmait, hogy azok megfeleljenek a vonós hangszerek speciális mozgásigényeinek.
A vállízület szabad mozgása mellett fontos hangsúlyozni a karban lévő – könyök, csukló, ujjtövek – aktív zónák szerepét is, melyek más szempontból fontosak, mint a váll. Ezek az aktív pontok már közvetlenül vesznek részt a hegedű megszólaltatásában, valamint továbbvivői a vállízületben megindult (jó vagy rossz) mozgásoknak. A mozgás lefolyását mindig az adott aktív zóna fölött lévő izomcsoport feszültsége határozza meg.
A jobb kar könyökízületének mozgatásával (nyitás és zárás) valósul meg a vonó jelentős részének felhasználása, a különféle vonások kontrollja (kiegyenlítettség a lefelé és fölfelé vonásban, lendület, sebesség stb.).
A bal könyökízületben zajlik a fekvésváltás mozgásának a hajlító része, valamint a karvibrato kontrollja (szélesség, sebesség, dinamika stb.).
A jobb kéz csuklóízületében történik a vonóváltás lekerekítése, mely helyes megvalósítás esetén biztosítja a mozgás és a hangzás törésmentességét. Az aktív csuklóízület közreműködésére a vonó minden részén szükség van, így a vonóvégeken kívül az összes vonás váltásánál meghatározó a szerepe.
A baloldali csuklóízület a fogólap különböző helyzeteinek gyors elérésében játszik szerepet: fekvésváltás, nyújtás előkészítés, nyújtás kombinációk, a csuklóvibrato kiinduló helye.
A jobb kéz ujjtő-ízületei a hangképzés finom érzeteinek helye. E helyen történik a vonótartás, a vonófogás fizikai érzetének beállítása, a húrral való kapcsolat kontrollja, a vonóvezetés finom érzetei, mint rugalmasság, tapadás, sebesség, tapadási hely, vonóegyensúly, erőátvitel, vonófordítás, vonódöntés érzetének megvalósítása. Külön említést érdemel a hüvelyk ujjtő-ízülete, mely minden szempontból különleges bánásmódot igényel. Helyzeténél fogva biztosítja a vonótartás ellentevését, oppozícióját, a tengelyfogás helyét és érzetét, a kéz egyensúlyát stb.
A bal kéz billentő mozgása
A bal kéz mozgásainak legfontosabb aktívzóna területe a tenyér és az ujjtő ízület.
Erről a helyről indul ki a hang billentése, a hangok fizikai és zenei megszólaltatásához szükséges mozgás koordinációja, itt történik a hang fogása. A billentésen kívül innen indul még a bal kéz mozgásainak jelentős része: a nyújtás, az ujjvibrato, a bal kéz különleges mozgásai közül a bal kéz pizzicato, kettősfogások és akkordok stb. képzése. (Természetesen ez itt egy leegyszerűsített megközelítés, amely csak más ízületi működésekkel együtt vizsgálva teljes!)
A tenyér működésének leglényegesebb eleme a tenyérből való szabad billentés megéreztetése. Ehhez tartozik a tenyér érzetének és pozíciójának beállítása, állandó supinativ helyzete, az ujjak emelésének és ejtésének elsajátítása, az első ujj hátrahúzása, ujjak függetlenítése és fekve hagyása, valamint a hangfogás erősségének beállítása. A billentő mozgás kiművelését a hegedűjátékos hosszantartó aprólékos munkával teremtheti meg, melyhez a technikaképzés legfontosabb ujj- és billentő-gyakorlatait el kell sajátítani. A mozgás tanulásánál mindig figyelembe kell venni a tanuló test- és kézalkatának egyéni adottságait, így az ujjhegy érintkezési pontjait is a kézalkathoz és a különféle fogásmódokhoz kell igazítani. Ezek: tenyérszélesség, ujjhosszúság, kisujj mérete, az ujjak vastagsága, párnázottsága stb.
Ivan Galamian a billentő mozgással kapcsolatban a
következő megjegyzést teszi: „A
legtöbb játékos túl sok erőt használ minden bal kéz-tevékenységre. Túl
erősen csap le az ujjaival vagy túl magasra emeli őket és túl
keményen szorítja le velük a húrt. Állandóan így játszani nemcsak szükségtelen,
de igen ártalmas is. A túl magasra emelés, azáltal, hogy a megteendő
távolságot növeli, lelassítja az akciót. A húrra csapás és szorítás pedig
veszélyes feszültség kialakulásához vezet. Normális körülmények között csupán
enyhe nyomásra van szükség, amely éppen csak arra elegendő, hogy a húrt
leszorítsa. [8]
Szende Ottó és Nemessuri Mihály
kísérleteikkel igazolták, hogy a játékosok többsége fölösleges
izomerőt használ a bal kéz tevékenységére: „A bal kéz mozgásmechanizmusa a hegedű szerkezeti és tartási
viszonyai miatt erősen supinált helyzetben működik. A bal kéz ujjainak munkája még ebben
a nehéz karhelyzetben sem elsősorban izomerőt, hanem ügyességet
igényel, ezért a bal kéz technikai feladatainak megoldásában az izomkoordináció
játszik döntő szerepet.” [9]
Az idézett írásokban mindketten a fölösleges izomerő használatától óvnak, viszont fölhívják figyelmet a mozgás koordinációjára, mely összességében rendezi a bal kéz működését.
Az aktív zónák működése ülve hegedülésnél
Ülőhelyzetű hegedülésnél az aktív zónák szerepe ugyanúgy érvényesül, mint az álló helyzetűnél. A különbség csak annyi, hogy ülőhelyzetben a mozgástér mértéke lecsökken, mivel a test alsó része közvetlenül nem vesz részt a játékban. Éppen emiatt fokozottan növekszik a felsőtest aktív zónáinak szerepe, harmonikus együttműködése. Ennél a játékformánál fontos, hogy az ülőalkalmatosság megfeleljen a hangszerjáték alapvető követelményeinek. Lényeges a szék anyaga, formája, magassága, az ülőrész kialakítása (lejtése), kárpitozása, a háttámla kialakítása stb.
A széken való elhelyezkedésnél az ülés kényelmi szempontjai helyett a hegedűtartás követelményeit kell szem előtt tartani. Nem lehet tehát előre vagy hátradőlni, keresztbe tett lábakkal hegedülni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az ülőrész első részét (harmadát vagy a felét) foglaljuk el, mely elegendő a biztonságos üléshez és a törzs egyenes tartásához. Többször megfigyelhető az a rossz gyakorlat, amikor a játékos a széke mélyére ül, testét nekitámasztja a háttámlának, s így próbál részt venni az adott zenei munkában. Az ülés így kényelmes lehet, de a különféle zenei és technikai követelményeknek ez nem felel meg. (Itt kínálkozik egy párhuzam a kényelmes hídpárnák használata és az említett ülésforma között, mely rávilágít az előbbiek alkalmatlanságára is.)
A helyes ülőhelyzetű hegedülésnél a tartás lábtámasztással egészül ki, mely részben visszaadja az állva hegedülésnél elvesztett térérzetet. A megfelelően támasztott lábakkal (kényelmes laza terpesz, talpak a talajon) olyan testi egyensúly érhető el, mely megközelíti az állva játékot. Az ülve történő játéknál fontos szempont a törzs nyugodt és egyenes tartása, mely biztosítja a felső régióban lévő aktív zónák működését.
Gyakran előfordul, hogy ülőtartásnál elfárad a derék, melyre a törzs rossz (görnyedt) tartással válaszol. Ebben az esetben megváltozik a hangszertartás és a vonóvezetés helyzete és iránya, s bekövetkezik a lógatva hegedülés. A megváltozott húrsík-viszonyok miatt a szélső húrokon kényelmetlenné, adott esetben lehetetlenné válik a játék. Pl. e-húron a támasztó lábaktól a játékos nem tudja kihúzni a vonóját. Ebben az esetben a játékot pihenés céljából rövid időre fel kell függeszteni.
A hangképzés centruma
Az eddig megfogalmazottak alapján tehát a cél az, hogy a növendék megérezze és megtanulja a testben lévő aktívzóna helyek működési elvét, összefüggéseit, teljes rendszerré épülését, hogy létrejöjjön a mozgás szabad áramlása, egészen addig a pontig, ahol valóban megszületik a hegedűhang. Ez a pont a hangképzés centruma. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert a játék során minden szellemi és fizikai tényezőnek (erőnek) is erre a pontra kell irányulnia.
Leopold Mozart szavaival: „a tanuló ne
hegedüljön hol fent a fogólapnál, hol meg lent a lábnál, vagy akár keresztben,
hanem igyekezzék a lábtól nem nagyon távol állandó egyenletességgel vezetni a
vonót, és mérsékelt lenyomással és felengedéssel keresse a jó és tiszta hangot,
és azt tartsa ki türelemmel.” [10]
A hegedű súlyának kimérése
A hegedűsnek fizikai értelemben folyamatos húrrezgést kell biztosítania hangképzése számára. Ennek érdekében már a hang megindulása előtt létre kell hoznia egy aktív kapcsolatot a vonószőr és a húr között, mely kapcsolat energiájában és mozgásában is megadja a képzendő hang fizikai hátterét (támasz, rugalmasság, súlyérzet, irányérzet, stb.). Ehhez szükség van a hegedű súlyának kimérésére.
A hegedű súlyát a hangképzés centrumán keresztül egy egyszerű és játékos módszer segítségével könnyen megéreztethetjük. A játék lényege, hogy a tanuló tapasztalatot szerezzen hangszerének súlyáról, tömegéről. A hegedűs bal kezével jól ismeri hangszerét – tapintását, alakját, formáját, súlyát, a fogólap hangfogásait stb. –, amivel játék közben folyamatosan dolgozik, azonban a vonós kezével ugyanezekről nincsenek tapasztalatai.
Szükség van tehát egy olyan megközelítésre, ami pótolja ezt. Az általam javasolt módszer lényege, hogy a hangszert megfordítva (húrral lefelé) helyezzük a vonóra, így könnyen kimérhető és megérezhető a hegedű súlya. Erre azért van szükség, mert normál játék során majd ezzel a tömeggel kell számolni. A művelet többször és többféleképpen ismétlendő, pl. a kápa közelében, ahol a hegedű viszonylag könnyű, középen, ahol a fizikai paraméterek változása miatt nehezebbé válik a hangszer. És legvégül a csúcsnál, ahol már igen nehéz megtartani a hegedűt. A mérésnél a vonót is többféleképpen lehet tartani, pl. tenyérben, normál vonófogással.
Megfelelő mennyiségű gyakorlás után tegyük helyére a hangszert, miközben megtartjuk a vonó és a húr közötti kapcsolat érzetét, mely biztosítja a hangindításhoz és a többi vonós művelethez szükséges kontaktust: a hang elindításának rugalmas érzetét, a vonó „kikanalazásának” élményét, a vonó íven való mozgásának érzetét, s ezzel együtt a jobb és bal kéz harmonikus együttműködését.
Rados Dezső a hegedűtartás sajátos feladatainak
megoldását a test- és a hangszertartás egységében találta meg, melyről a
következőképpen nyilatkozik: „A
hegedűtartásnak alapja az egyensúly. A helyes egyensúlyt meg lehet
állapítani a hangból, a mozdulatok felszabadult természetességéből. A jó
hegedűtartást akkor találom meg, mikor azt a helyzetekhez tudom
alkalmazni, változtatni. A hegedűtartás függvénye a vonótartásnak. A hang
megszólaltatásának pillanatától a vonótartás válik centrális ponttá. Ez nem
jelenti azt, hogy egyik a másiknak alá van rendelve. A hegedűtartás
elkészítésénél párhuzamosan kell a két problémát kezelni. A hegedűtartást
csak a húrra helyezett vonóval lehet bírálni (hegy, közép, kápa), mert a tartás
ekkor teljes.” [11]
